1000 leütés

Egy "érdekkijáró, posztkádári kultúrában élünk 30 éve" - közölte Lázár egy példát említve, miszerint látott olyan televíziós beszélgetést, ahol azt mondták, az olimpia sikere azon múlik, hogy van-e sportminisztérium. Az adózás rendszeréről azt mondta, "ugye a söralátéttől most már egy sörgyárig jutottunk, ami szükséges, mert a söralátét olyan messze van, hogy inkább egy sörgyár nagyságú egy alátét adóbevallás" -- írja a HVG Berkecz Balázs blogjára hivatkozva, aki jelen volt a miniszter fórumán. Lázár arról is beszélt, hogy "riasztó állapotban van az állam", nagy, mozgásképtelen és elnehezült a rendszer.Továbbá "nem tudjuk megállítani Nyugat-Európa elszívó hatását, az ottani bérekkel nem tudunk versenyezni a következő 20 évben." Azért ez egy kicsit összeszedettebb és mellbeverőbb, mint bármi, amit az ellenzék az utóbbi 5 évben mondott, nem?

Természetesen semmi újság, mindössze a cinizmus szökik a magasba. Elképzelem, hogy 4-5 év múlva, amikor a Fidesz már végleg szétesett a belső marakodásban, egyre-másra tűnnek majd elő a belső levelezések, amelyekből teljesen világos, hogy mindenki, aki számít, már legalább 2012-től tudta, hogy a Fidesz kormányzása kizárólag a lopásra és az ehhez szükséges mennyiségű ember hülyítésére irányul.

Akkor majd a Batthyány-körös professzoroktól kezdve a lelkes utcai aktivistákon át a legaljasabb századvéges tankosokig mindenki egyszerre mondja azt, hogy "Nahát!". És mindegyik mást ért majd alatta. 

A politika konfliktusos műfaj. De amikor maga a politika intézményrendszere épül a konfliktusra és a gyűlöletkeltésre, az egy teljesen más helyzet. A konfliktusos politika megengedi a nyilvános együttműködést, mert az intézményes célja a közjó. A gyűlöletkeltés intézményrendszere azonban kizárja a termékeny konfliktusokat, és magát az eredeti értelemben vett politikát és parlamentarizmust (a közösségiséget és a megbeszélés lehetőségét).

Ezért amikor az alkotmányosságot hiányolja mindenki, aki nem hisz az orbáni gyűlöletpolitizálásban, akkor gyakorlatilag a politika haláláról is beszél. Nem csoda. Magyarországon nincs politika, csak hatalmi játékok, konkrétan a gyűlöletpolitikus Orbán személye körül, illetve abból táplálkozva.

A legutóbbi -- teljesen diszfunkcionális, csak a magyarok további radikalizálására irányuló -- idegenellenes kampány, ideértve a nemzeti "konzultációt" és a plakátkampányt természetesen egy tágabb mederbe illeszkedik, amely a folytonos belső és külső ellenségkeresésről és -keltésről szól. Az ország reális alapok nélküli kettéosztása, az emberek egymásnak uszítása, miközben a politikai osztály lerabolja az országot, olyan fajta cinizmus, amely alighanem példa nélküli a nyugati demokráciák II. világháború utáni történelmében. Meg is van az eredménye. A "kultúránk", amelyet oly fennen véd a gyűlölet, a nemzet ellen fordult, és egyre mélyebb válságba taszítja az országot.

A gyűlöletpolitikus Orbán elleni kiállás -- a politika lehetőségének a visszaszerzése -- ezért minden jó szándékú ember kötelessége politikai vagy kulturális felfogástól függetlenül. Nem kell politikai koalíciókban vagy összefogásban gondolkodni, mert még csak erre sincs szükség. Ha az ország egységet tud képezni a gyűlölettel szemben, akkor automatikusan eltűnnek azok a politikusok is, akik ebből élnek. A kérdőívezés kudarcából világosan látszik -- és látja ezt Orbán is --, hogy a gyűlöletkeltés elért a falig. Innen már nincs tovább.

Ha az ellenzék képes elérni -- és ennek első jelét jólesően tapasztaltam a szoci pártelnök mai beszédében -- hogy a gyűlölet elleni kiállás váljon a fő üzenetévé, akkor önmagában a beszédmód megváltozása megtörheti a gyűlöletrezsimet. És ha még erre befogadó, kooperatív, innovatív politika is épül, akkor nem kérdés, hogy ki fogja "tematizálni" a közéletet. (Reménykedem, hogy nem megy totálisan ellene az ilyen wishful thinkingnek a realitás: pl. a szoci párttal kapcsolatos gyanúm, hogy Orbán kenyerén él.)

PS. Ha már Tóbiás, akkor legyen Lázár is: Egy "érdekkijáró, posztkádári kultúrában élünk 30 éve". "Mi egy olyan nemzet vagyunk méretünknél, adottságainknál és gondolkodásunknál fogva, hogy van egy ezeréves múltunk, ami biztos" - mondta. "A  jövőről részben nem vehetjük méretünknél fogva a bátorságot, hogy mi van, részben meg nem is tudjuk" - tette hozzá. És hát ennek megfelelően is cselekszik: "Hamarosan elstartol a központi dohányellátó, és a trafikosztáskor taroló, Lázár Jánossal jó kapcsolatokat ápoló Continental-csoport megint jó közel került a zsíros bödönhöz." Hiszen megmondta... posztkádári kultúrában érünk, minek kapálózni.

Spoiler. Nem filmet interpretálok. Filmet nézek. Látom a vallásos zsidó embert, Sault, aki el akarja temetni a fiát a haláltáborban, abszurd akarat abban a helyzetben, de nem enged belőle, az égen-földön elő akar túrni egy rabbit, nem kíméli ez élőket se emiatt, míg a végén a halott fiát elviszi a víz, ő magát pedig lelövi a táborőrség. Kudarc? Kudarc. Annak ellenére, hogy esélye sem volt, és annak ellenére, hogy a halott fiú helyébe megjelenik egy másiknak az ígérete, ami -- paradigmaváltás! -- megértet valamit vele egy új értelem lehetőségével kapcsolatban.

Nincs blődebb dolog, mint műalkotást értelmezni, mondom, nem is teszem. Csak egy párhuzamosan történetet mondok el. Van egy nemzet, amelyik nem enged a kultúrájából, bár nem egészen érti, ragaszkodik hozzá, változni nem akar. Nem érti, nem reflektál a kultúrája életellenes vonásaira sem -- ami a történelmében annyiszor ráhozta a balsorsot. A nyilvánvaló sikertelensége, boldogtalansága, megosztottsága, és annyiunk elmenekülése sem döbbenti rá, hogy éppen azzal a kultúrával (gyakorlattal) van a baj, amelyhez makacsul, de irreflexíven ragaszkodik. A kultúrája lassan az életét fenyegeti, mert a nemzet nem tud magával mit kezdeni, pláne magára vigyázni, és saját magából termeli ki azt a réteget, amely az ő kultúrájára apellálva, azt irracionálisan erősítve benne, megfojtja az életösztönét, aztán lassan elemészti őt magát is.

Saul a végén meglátta a Másik Fiút, rádöbbent, hogy az Élet egy másik kontextusban tovább élhető. De ehhez el kell engedni a régit. Kontextust, paradigmát kell váltani. Fájó felismerés? Talán. De boldogság is.

Konzervativizmusunk legnagyobb feladata megtalálni a nemzet új kontextusát, a hagyományunkra vonatkozó új reflexiót, amelyben az életünk továbbélhető. Megmaradunk magunkkal azonosnak, de újjászületünk. Boldogság lesz, ha nem is látjuk még, hogyan.

Ahogy én nézem, Saul elkésett a saját hagyományának elengedésével, amiért az életével kellett fizetnie. Nem tudni, sikerrel járt volna-e egyébként, de így egyenes útja vezetett a halálba.

És mi? Államférfi kellene ide, aki felfogja a feladat súlyát, elmagyarázza a helyzetet, megnyugtatja a nemzetet, és végigvezeti azon az úton, amelynek a végén magyar marad, de megbékél magával, mert rátalál önmagára egy másik keretben. A konzervativizmus és a dogmatikus nacionalizmus útja még sosem ágazott el ennyire világosan a történelmünkben.

Egyesek hajóra kelnek úgy, hogy belehalhatnak. Konténerekbe zárva hánykolódnak sok ezer mérföldön át úgy, hogy szintén belehalhatnak, de a végén mindenképpen jó eséllyel lebukhatnak, és visszatoloncolják őket. Zöldhatáron a családjaikkal át az internálást kockáztatják egy ellenséges kultúrában. Mi ez, ha nem bátorság? Mi más a kétségbeesettség, ha nem ez?

Mások szembenéznek azzal, hogy nem ezt az életet remélték maguknak vagy a gyerekeiknek, de az állampolgárságuk (puszta szerencséjük) birtokában legalább nem halnak bele ebbe. Idegen nyelven nem tudnak, de munkát keresnek vagy csak reménykednek benne, amikor felszállnak az első Wizzair járatra London felé, ahol hasonszőrűek tucatjai utaznak még. A szeretteiktől távol dolgoznak először konyhalányként, sztriptízbárban, bevásárló-kocsitologatóként, kifőzdében. Aztán egyet előre lépve baromfi vágóhídon, parkőrként, londinerként, gyárban. Dolgoznak, nélkülöznek, félretesznek, szenvednek, mert jobbat akarnak maguknak, miközben a haza hovatovább az ellenségükké vált, és vissza nem lehet menni előreláthatóan még sok évig. Hiányzik? Igen. De nem bíznak a saját népükben és a saját kormányukban. Közben új hazára tesznek szert, amely egyre nagyobb hálaérzést ültet el a szívükben maga iránt. Félszívű britekké, németekké, hollandokká válnak, mert az új haza ráadásul megkönnyíti ezt. Mi ez, ha nem bátorság? Mi más a kétségbeesettség, ha nem ez? És mi ez, ha nem iszonyú veszteség Magyarországnak? Elmennek a legbátrabbak.

Miért? Amit mindenki tud. Százmilliárdokat tapsolnak el politikusbűnözők, családok százezreit rövidítik meg minden nap. Olcsó miniszter olcsó EU-biztossá avanzsál és még véleménye is van, közpénzen tartott amorális tanácsadók gyomorforgatóan érvelnek, polgármesterek korrumpálják a saját városukat, vastag földtámogatást vesznek fel gázszerelők, havi ötmillió forintot fizetünk valakinek, mert főügyész-feleség, a kilátástalanságot cicomázzuk, az ellenzék hallgat és/vagy impotens, szabad a rablás, szabad meghalni -- és közben harcolunk a migránsok világa ellen, a kiszolgáltatottak bűnözővé fordulnak a közbeszédben, a halálos veszély és az éhező gyomor ellenszenvhullámot gerjeszt. Védjük a "kultúránkat", amely megöli a nemzetet.

Azokat, akik a hősök, kiszolgáltatottak, bátrak, emberek -- egy velejéig rohadt rendszer kioktatja. És a többség a mocskos rendszer mellé áll a hallgatásával, inaktivitásával, belenyugvásával. Így élünk, amíg meg nem halunk.

Orbán Viktor ismét beszélt a nemzeti főadón, azt mondta, elsősorban az embercsempészekhez szól a kormány bevándorlással kapcsolatos plakátkampánya, amelynek célja, hogy minden embercsempészhez, útvonaltervezőhöz és megélhetési bevándorlóhoz eljusson a hír: Magyarország az a hely, amelyet el kell kerülniük.

Ezek szerint a kormány a szokványosan gondos előkészítés után, miután felmérte, hogy az albán, szerb és ki tudja még, milyen embercsempészek közös nyelve a magyar, és a legtöbben Sopronból, Budaörsről és Budapest V. kerületéből indulnak neki csempészni, stratégiailag elhelyezte a plakátokat ezeken a helyeken, és most várja a csempészés radikális összeomlását. Hiszen az összes lehetséges intézkedés közül éppen ettől remélhető a legnagyobb (szokványosan) átütő siker. Legalábbis ez az egyetlen értelme Orbán szövegének. Vagy az, hogy megint csak össze-vissza beszél, mert visszaütött rá a három emberrel üzemeltetett Fidesz-világ átka, és egymás után hozzák az ostoba döntéseket, amelyeket csak folyamatos hazudozással lehet kiegyenesíteni. A "minden napra egy mese" sorozatban egy a biztos: hogy sosem ér véget, amíg ez a kormány van hatalmon. Tegnapelőtt az iszlámról derült ki, hogy amellett, hogy nem kérünk belőle, mégis kérünk belőle, szóval izé, tegnap az út menti propagandáról, hogy amiből két éve még nem kértünk, az ma már kifejezetten üdvös, szóval izé, ma meg a legnagyobb mesehős maga szólalt meg. Azt még nem tudjuk, holnap ki a szállító, csak az a biztos, hogy lesz.  

Az embercsempészekkel való konzultáció után valóban elmondható, hogy a magyar kormány mindet megtesz azért, hogy végleg a leghülyébb entitásnak tűnjék fel ebben az országban, megelőzve a Való Világot és a magyar Niagara Egyesületet. De ha nem ez, akkor a leghazugabb és a legpofátlanabb. 

Mármost vannak, akik ezt vihogva és büszkeséggel konstatálják (lásd a fényképet), és a pártok kompetenciáját az általuk összehordott hazugsághegyek méretén mérik -- a "tetszettek volna jobban hazudni" szellemében. Nos, mi a PKP-ban valóban lúzerek vagyunk. De velünk együtt lúzer egy sokkal fontosabb csapat: a magyar nemzet.

A balos agy (beállítottság) -- és nem a bal agyfélteke -- alapüzemmódja a progresszióba vetett hit. A progresszió feltartóztathatatlan, általa egyre jobb lesz mindenkinek, mert részint pontosan lehet tudni, hogy a világ miként javítható, részint kellő hatalommal mindenki részesíthető ebből a javulásból. Tudás és Politikai hatalom (TUPOL), úgymond, jótékony együttműködésének eredményeként a progresszió végén a Világ Ideális Állapota (VIÁ) vár ránk, csupán egyetlen nagy globális Tervbe/Projektbe kell illeszteni őket, amire minden reményünk megvan.

Ellenben a VIÁ felé mutató progressziónak sajnos ellenségei is vannak, akik valahol a mindenkori politikai középtől jobbra helyezkednek el (még mindig), ezek gonosz, elitista és/vagy buta meggyőződései szerint a világ ugyan változik, de nem okvetlenül fejlődik, vagy legalábbis a fejlődésnek lehetnek elvitathatatlan mozzanatai (pl. az éhezés és a depriváltság általános csökkenése, mind kecsesebb mobilok, jobb gyógyászati eljárások), ám ezek olyan hátulütőkkel bírnak (individualizáció, technicizálódás, a természettől való elszakadás, a hagyományok és egyéb intézmények meggyengülése, dehumanizáció, egyenlősdi, a társadalomalkotó formák és spiritualitás eltűnése), amelyek legalábbis árnyékot vetnek a Tervre, és megkérdőjelezik a VIÁ tételezését.

A balos agy nem foglalkozik a hátulütőkkel, mert részint fontosabbnak tartja az anyagi jólétet, részint azzal áltatja magát, hogy illetéktelen a privát szférában, ahová a spiritualitás is tartozik. (A köztes dolgokat meg tényleg nem érti.) Ugyanakkor a balos agy mégsem retten vissza attól, hogy az individualizáció, az egyenlőség, a homogenizáció, és az irányítás érdekében bevesse az államot, és kikényszerítse az öröklött, természetes, hatalmi jellegű, vagy egyszerűen heterogén társadalmi viszonyok kiegyenlítését, felszámolását. Valójában úgy véli, hogy az egyenlőség fontosabb a magánszférák plurális, konfliktusos viszonyánál, ezért úgy adóztat, úgy él nyelvileg, úgy oktatja, kultiválja és ellenőrzi az embert, hogy az a lehető legkevesebb konfliktust táplálja és/vagy ezeket ne legyen képes az állam alatti (közösségi) térben megoldani.

A Progresszió célja kimondatlanul az Egységes (Tulajdonságok Nélküli, de legalább Átlátható) Ember előállítása, mert ettől remélhető az Örök Béke és Igazságosság. Ha ugyanolyanok vagy átláthatóak vagyunk, ha az ellenőrzésünk már a fogantatásunk pillanatától totális, akkor joggal remélhetik a Tervezők, hogy a végén olyan transzparens rend köszönt majd ránk, amelyben a progresszió maximális hatékonysággal irányíthatóvá válik -- hiszen csak egyetlen verziója marad a köztudatban.

Nem állítom, hogy a balos agy pontosan tudná, hogy mi a jelenlegi progresszív egyenlősdinek az értelme, vagy kifutása. De érdemes volna néha megvizsgálnia magát arra vonatkozóan, hogy 1. valójában milyen közösségi céljai vannak, 2. a bevetett eszközei valójában mit szolgálnak, illetve 3. végül nem veszik-e át az eszközei a (tegyük fel, szerény és jóindulatú) céljai fölötti uralmat, és változtatják meg azokat a fentiek irányába.

Mi ennek az írásnak az értelme? A pluralizmus és az összemérhetetlen gyakorlatok iránti tisztelet kinyilvánítása. A spirituális ember és közösségeinek védelme. Nem bízom a baloldali gondolkodásban, ha ajándékot hoz is. Az államilag szabályozott liberalizmus az autonómiák pluralizmusa nélkül veszélyes. 

A magyar kulturális identitások átlaga (individualista/egoista, bizalmatlan, pesszimista, vezérelvű, nacionalista, ugyanakkor békés, ami másfelől a kezdeményezőkészség hiányát is jelenti) értelemszerűen nem kedvez a polgárosodás programjának és az országot átható konstruktív szabadság kiépülésének. Csak a Fidesz utóbbi néhány hónapos rombolásából világosak azok a határok, amelyeken belül az átlag jól érzi magát (kb. a gyűlölködésen innen és semmittevésen túl, a "valahogy mindig volt, csak vigyázzunk, ne legyen rosszabb" keretfeltételei között), ami az óhatatlan személyes és társadalmi méretű sikertelenség érzésével párosulva rendkívül erős visszahúzó erő a fejlődésben.

Nem akarok nagyon hosszan elveszni a már többször lerágott nemzetkarakterológiában, de érteni kell ezeknek a kulturális tényeknek a jelentőségét egy politikai rendszer és magának az ellenzékiségnek a szempontjából. A Fidesz mást sem tesz, mint ebben a spektrumban kínál álmegoldásokat nem létező problémákra, illetve kerüli el a létező problémák (a társadalmi kompetenciák/versenyképesség hiányának, a fenti jellegzetességeken átívelő politikai-kulturális megosztottságnak, az önismeretünk hiányának) szisztematikus felszámolását. Márpedig olyan környezetben, amelyben a nemzeti karakter ezt a képet mutatja, a hatékony politikának -- mint a modernizáció egyetlen ágensének -- a hiánya majdnem halálos csapást mérhet a nemzetre. 

A "hülye nép" és az ehhez hasonló érvek a helyzet meg nem értéséről árulkodnak. A nép nem kiválasztja a hülyeséget magának, hanem nincsenek eszközei a jó választásokhoz, mert a jó választások (pl. az "európai értelemben vett" ellenzékiség) nem bocsátanak a rendelkezésére ilyet. A Jobbik alapvonásai még rémségesebbek a Fideszénél, hiszen míg Orbán csak a hatalmat akarja (és a vele a keleti autokráciákban járó pénzt és hódolatot), addig a Jobbik komolyan hiszi, hogy a nemzeti bezárkózás politikája sikerre vezethet. Míg Orbán és társasága egyszerűen civilizálatlan, és Századvégestül, Habonyostul sincs fogalma egy versenyképes társadalom működéséről (miért lenne, sose éltek ott, sose működtettek ilyet, de egy pimf szabadpiaci céget sem), addig Vona és társasága meg van győződve róla, hogy a Nyugat zsákutca. (Az MSZP jó eséllyel le van fizetve, nem önálló tényező. Nagyon elég megnézni ehhez a hallgatásuk történetét a Qaestor-ügyig bezárólag.)

Mind ezekkel szemben történelmi méretekben a Római Birodalomtól datált Nyugat az egyetlen globálisan sikeres társadalmi projekt a világtörténelemben, a tőke, a magas minőségű munka, és a hatékony kormányzás együttes értékteremtő ereje olyan régről fejlődő paradigma, amelynek meghaladása (elvetése és a helyébe egy radikális eltérő paradigma meggyökerezése) ma még ismeretlen lehetőség -- miközben a meghaladására vonatkozó igény a társadalmi sikertelenség arányában nő a világban, egyszóval humbug. Más szóval, ha nem vagyunk képesek ennek szabályai szerint játszani, elveszünk.

Ha az ember elmegy Londonba, láthatja, hogyan működik a világ. Ha Budapesten van, látja, hogyan működik az ország. Ég és föld. Mondjuk, én látom a City toronyházaiból, az autókölcsönzőkből, a szállodákból, a pubokból, de látom a vállalatok olajos vagy kevésbé olajos padlójáról és az évi 10-15,000 fontot kereső bevándorlók elbeszéléseiből is -- összecsengenek. De ennél felületesebben, mindenki számára elérhetően: tegnapelőtt magyarul köszöntött a határőr, tegnap egy pakolóautomata előtt téblábolván, mert nem fogadott el kártyát, nekem meg nem volt apróm, egy nő messziről rohan felém, hogy már egy ideje figyel, ugye, nincsen apróm. Nincs, mondom. Akkor ad, mondja lelkesen, és miközben kiszámolja a pénztárcájából, csacsog. Kis dolgok, nyilván az ellenkezőjükről is be tudna mindenki számolni, de mégis jelzik azt, hogy a Nyugatról táplált hazai mítosz a kiüresedésről stb. legalábbis problematikus. Mintha a mi kultúránk (lásd fenn) nem lenne az. Hát védjük meg, de ésszel!

A Fidesznek nincs jövőképe az országról. A jelen által kínált nyugatias (igazolt) jövőképet pedig ostobán mószerolja. A balos ellenzék nem baloldali és nem ellenzék. (Gordon Brown -- fiskális ember! -- köréből jegyezték fel, hogy körbekérdezte a tanácsadóit, mi legyen a blairista (!) Labour eme második kiadásának kormányzati célja: az alsó 25% életkörülményeinek javítása, hangzott a válasz. Brown: jó, legyen, csináljuk, de azért ne nagyon hangoztassuk (mert, ugye, ezek jellemzően nem szavaznak -- de MÉGIS legyen ez a cél). Magyarországnak se felelős kormánya, se felelős ellenzéke. Van-e vajon felelős sajtója?

"A Quaestor-ügy Európa egyik legnagyobb pénzügyi botrányává dagad" -- írta nemrég még az Index. A Fidesz-közeli csalássorozat lényegét ugyanakkor máig nem sikerült elmagyarázni a magyar népnek, pedig kiszervezett állampapíroktól kezdve kétes alakokon és a pilótajátékon át a bennfentes kereskedésig, az MNB gyanús semmit tevéséig, és közvetlen miniszterelnöki utasításokig sok minden látszik, mégis a legutóbbi érdemi sajtóhír, amely megjelent a tárgyban, áprilisi, amikor eldőlt, hogy még a fiktív kötvényeket vásárlókat is kártalanítják! Miért?

Miért hallgat az ellenzék olyan látványosan, miért harap a sajtó olyan magától értetődően a bevándorlási gumicsontra? Mi ez a hirtelen elhallgatás egy posszibilisen több százmilliárdos, állami szereplőkkel végrehajtott csalássorozatról?

Na, mi?

Van állítólag valamilyen intakt magyar kultúra, amelyet meg kéne óvnunk a ránk fenekedő világgal szemben. Hálás lennék, ha valaki elárulná, mi az. Amit én a tágabb magyar kultúrából látok (és nem vagyok vak), az a boldogtalansággal, a bizalmatlansággal, a társadalmi inkompetenciával és a versenyképtelenséggel van eljegyezve -- ezt kellene megtartani? Jó, csak hogy tudjam. Mert a kultúra ezt jelenti. Azt a kialakult rutint és gyakorlatot, illetve az ezekben megmutatkozó tudást és értékeket, amelyekkel a dolgainkat végezzük.

Ugyanakkor engedtünk felnőni egy olyan politikusi réteget, és különösen az utóbbi öt évben egy olyan kormányzati mentalitást, amely szépen hízik ezen a magyar kultúrán, és ahelyett, hogy rákényszerítené a társadalmat az önmagával és a realitásokkal való szembenézésre, adja alá a nacionalista lovat. (N.B. Én népmeséken és népzenén nőttem fel, rendes polgári nevelést kapva a szocializmusra eső gyerekkoromban is, értékelem, és elég jól ismerem a magyar hagyományokat és értékeket, ezeket adom tovább megfelelő kontextusba helyezve őket, történelem szakon végeztem, a versenypiacon dolgozom, tehát kíméljen meg minden erre hajló agy a feltoluló libsizéstől. Igaz, sokkal ellentétben, a piac és a Nyugat ismerete segít nekem kontextusba helyezni a népmeséket.)

A "magyar kultúra" zárvány. Zárványként őrizni ebben az improduktív állapotában ugyan munkát adhat százezer embernek, köztük politikusoknak, rendszerkonform szobrászoknak és építészeknek, közpénzt húzó feketegyörgyöknek és professzori köröknek, de hosszabb távon az ország ellehetetlenüléséhez vezet. A tudatlanságunkkal és a fekete-fehér világlátással az a baj -- ami jól látszik a kivándorláson --, hogy a kultúránkat nem újrakeretezni és reintegrálni fogjuk Európában, hanem aláásni, kiüresíteni, és a társadalom nagy részét szembefordítani vele. A magyarságukat minden évben tíz- és tízezrek kezdik el elveszíteni, ahelyett, hogy mi itt szembenéznénk a kultúrából adódó korlátainkkal, és megpróbálnánk tágítani őket, hogy a magyarok itthon maradhassanak, és a saját társadalmunkat építsék. Ha magunk nem tudjuk, akkor ebben segíthetne minket az a nyomás, amely néhány tízezer, egy-kétszázezer letelepedő bevándorlótól jöhetne.

Nem beszélek most arról, hogy miként fogjuk finanszírozni a nyugdíjrendszert egy alacsony hozzáadott értékű (de "magyar"), elöregedő társadalomban. Nem beszélek arról, hogy a kulturális törésvonalaink hogyan emésztik fel az értelmes politizálás lehetőségét. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy az ostoba, aljas politikai réteg miként teszi tönkre az országot hosszabb -- de nem túl hosszú -- távon. Én csak azt írom most, hogy a definiálatlan, mégis szent magabiztosságban őrzött "magyar (ráadásul, úgymond, keresztény) kultúra" hogyan ássa alá a magyar nemzet életfeltételeit, miközben se a magyarsága, se a kereszténysége nincs a helyén. Ahelyett, hogy erőt jelentene, nyilvánvaló hátrány. Ennek belátása pl. világosan megkülönbözteti egymástól a konzervativizmust és a demagóg nacionalizmust.

Irányított bevándorlásra mindezek miatt szükség volna. A bevándorlók inspirálnák a magyar tehetséget, nyitottságot és alkalmazkodni tudást is. A bevándorlás legnagyobb gátja ma azonban az alul lefagyott gazdaság, az agyonadóztatott bizniszek, a politikai korrupció, és a felkészületlen közigazgatás. Egy ilyen közegben visszaesik a kezdeményezés, a vállalkozás, a tudástranszfer. A fogyasztás óvatos, a bizalmatlanság és a bezárkózás változatlan.Gazdasági alapjaink az EU-ban vannak ahelyett, hogy Pécsett és Kiskundorozsmán lennének a helyi magyarok kezében. A bevándorlókkal nem az a baj, hogy jönnek, hanem hogy nem alkalmas a környezet számukra az értékteremtésre.

A homogén ország orbáni kényszerképzete és a félelmek felesleges gerjesztése csak kimondja, amit a gyakorlat maga is elér: megfoszt minket a fiatal munkaerőtől, tehetségtől, új lojalitásoktól, a társadalmi megbékélés -- egy más koncepciójú társadalom -- ágenseitől. Ahhoz persze, hogy a bevándorlók és velük a magyar társadalom újraintegrálása sikeres lehessen, érett, felelős jövőképre és politikai irányra volna szükség. De mivel ez hiányzik, csak vergődünk Isten kalapján -- erősen fonnyadt bokrétaként.

Nem jött még új adat a 400 ezres szám óta, talán felkúszik az még egy-kétszázezerrel, ha a propagandistákon múlik, de ezzel együtt világos: a -- természetesen a hazai szavazóknak szánt -- bevándorlóellenes gyűlöletkampány megbukott. Ebből egy valamennyire is "konzultatív" kormány azonnal levonná és kihirdetné a tanulságokat: a magyarok ugyan valószínűleg nem kedvelik a pirézeket stb. (ezt régebb óta tudjuk), de az állami gyűlölködést sem.

De nem. A Fidesz valójában tesz a szavazókra, és a nyilvánvaló bukás ellenére tovább hergeli a népet a plakátjaival -- nyilván, mert a vélt belpolitikai érdeke ezt kívánja. Orbán ígérhet bármit az erőnek a figyelemmel való felváltásáról (bármit jelentsen is ez a maszlag), képtelen kibújni a bőréből: képtelen alkotni.

Az egyiptomi katonai diktátor felmagasztalása, egyúttal felmagasztalása a katonai diktatúráknak és az iszlámnak egy ún. keresztény demokrácia miniszterelnökeként -- miközben éppen benne állunk a multikulti-ellenes kampányban! -- a narratívájának olyan fokú szétesésére figyelmeztet, amit talán a vak is lát (nyilván a 1,5 milliós hard core Fidesz-tábort leszámítva).

A bevándorlás-elleni kampány iránti érdektelenségből azonban jól teszi, ha levonja az egyetlen levonható tanulságot: a magyar népről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy kollektíven elveszítette volna a józan ítélőképességét, azt nem. Hiteles ellenzék híján ugyan nincsenek útjai a jó kormányzáshoz, ezért sok mindent megbocsát Orbánnak, de a közpénzen vett funkciótlan, megalapozatlan gyűlölködésre nem vevő. Ez a tény a miniszterelnöki politizálás szempontjából a falat is jelenti. Elment a falig. Most már csak a zsákutcában tud keringeni, amíg végleg meg nem bolondul.