Spoiler. Nem filmet interpretálok. Filmet nézek. Látom a vallásos zsidó embert, Sault, aki el akarja temetni a fiát a haláltáborban, abszurd akarat abban a helyzetben, de nem enged belőle, az égen-földön elő akar túrni egy rabbit, nem kíméli ez élőket se emiatt, míg a végén a halott fiát elviszi a víz, ő magát pedig lelövi a táborőrség. Kudarc? Kudarc. Annak ellenére, hogy esélye sem volt, és annak ellenére, hogy a halott fiú helyébe megjelenik egy másiknak az ígérete, ami -- paradigmaváltás! -- megértet valamit vele egy új értelem lehetőségével kapcsolatban.
Nincs blődebb dolog, mint műalkotást értelmezni, mondom, nem is teszem. Csak egy párhuzamosan történetet mondok el. Van egy nemzet, amelyik nem enged a kultúrájából, bár nem egészen érti, ragaszkodik hozzá, változni nem akar. Nem érti, nem reflektál a kultúrája életellenes vonásaira sem -- ami a történelmében annyiszor ráhozta a balsorsot. A nyilvánvaló sikertelensége, boldogtalansága, megosztottsága, és annyiunk elmenekülése sem döbbenti rá, hogy éppen azzal a kultúrával (gyakorlattal) van a baj, amelyhez makacsul, de irreflexíven ragaszkodik. A kultúrája lassan az életét fenyegeti, mert a nemzet nem tud magával mit kezdeni, pláne magára vigyázni, és saját magából termeli ki azt a réteget, amely az ő kultúrájára apellálva, azt irracionálisan erősítve benne, megfojtja az életösztönét, aztán lassan elemészti őt magát is.
Saul a végén meglátta a Másik Fiút, rádöbbent, hogy az Élet egy másik kontextusban tovább élhető. De ehhez el kell engedni a régit. Kontextust, paradigmát kell váltani. Fájó felismerés? Talán. De boldogság is.
Konzervativizmusunk legnagyobb feladata megtalálni a nemzet új kontextusát, a hagyományunkra vonatkozó új reflexiót, amelyben az életünk továbbélhető. Megmaradunk magunkkal azonosnak, de újjászületünk. Boldogság lesz, ha nem is látjuk még, hogyan.
Ahogy én nézem, Saul elkésett a saját hagyományának elengedésével, amiért az életével kellett fizetnie. Nem tudni, sikerrel járt volna-e egyébként, de így egyenes útja vezetett a halálba.
És mi? Államférfi kellene ide, aki felfogja a feladat súlyát, elmagyarázza a helyzetet, megnyugtatja a nemzetet, és végigvezeti azon az úton, amelynek a végén magyar marad, de megbékél magával, mert rátalál önmagára egy másik keretben. A konzervativizmus és a dogmatikus nacionalizmus útja még sosem ágazott el ennyire világosan a történelmünkben.
