1000 leütés

Ma van Úrnapja (Corpus Christi), amelyet elsősorban a katolikus egyházban ünnepelnek mint Krisztus Szent Teste és Vére, azaz az Átváltozás, Oltáriszentség, avagy Krisztusnak az ostyában és a borban (Eucharisztiában) való jelenlétének napját. Nem nagyon túlbonyolítva a dolgot ez gyakorlatilag a vallás (és a szentmise) sarokköve a feltámadás mellett -- annak hirdetése, hogy Krisztus jelen van a világban, megfelelő hittel mindenki részesülhet belőle és a kegyelméből, és megtörténhet az Ember átalakulása Megváltott Emberré.

Ahogy többször megírtam már, az ilyen szertartásokat és dogmákat, amelyek akár évszázadokon keresztül alakultak ki, noha az alapmotívumuk vagy a gyökerük biblikus (ebben az esetben az Utolsó Vacsora), csak a hit tehet relevánssá a hétköznapokban -- egyébként az egész nem több mint egy többszörösen durva pogány áldozat (kvázi enni másvalaki testéből és inni a véréből). Mármost közel állunk ahhoz, hogy az Egyház hitetlenségének növekedésével az egész Eucharisztia visszacsússzon pontosan erre a szintre, a pogány áldozati szertartások közé.

Az Egyház (értve ezalatt az egyetemes keresztény egyházat) hitehagyása és kiüresedése a fejlett világban látványosan gyorsul. Az Egyház egyre kevésbé képvisel kulturális erőt, mert nem tud hatni a társadalomra, nincs misszionáló ereje -- aminek egyetlen oka, hogy a hite (értve ezalatt, jobb híján, az egyes papi és laikus személyek hitének összegét) egyre gyengébb, az Egyháznak mint olyannak az intézményes hite ("Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét") fikcióvá korcsosult, az Egyház enerválttá és impotenssé vált, nem bízik már a maga küldetésében (misszió), rabul esett a világnak. Krisztus Egyházából egyházzá silányul.

A konzervativizmus az egyetemes Egyházat kulcsfontosságúnak tekinti a nyugati civilizáció védelmében, de ma azzal kell szembenéznünk, hogy az Egyház azzal, hogy a vesztésben áll a világgal szemben, el is múlik belőle: egyre kevésbé van jelen benne. Immár érte van, nem benne. Az Egyházon belüli főpapi konfliktusoktól a bürokrácia súlyán át a hitvallás hagyományba merevedéséig és a liturgia dominanciájáig számtalan kulcsmozzanat -- és a végeredmény -- a Szentlélek elmúlásáról tanúskodik belőlünk. Az Eucharisztia pogány áldozat. Az államok ezer év után újra triumfálnak, a civilizáció roskadozik. A jelenünk egyszerre radikális és bölcs átgondolására van szükség. Erdő Péter csalódás. 

Avagy (állítólag) 400 ezer visszaküldött nemzeti inzultációs ívből feldolgozott 200 ezer 90%-a (tehát összesen 180 ezer) többséget ér a 8 millión belül. Kovács kormányszóvivő mesterien ülteti el a Fidesz-szavazók fejében, hogy a kudarcos akció valójában fényesen igazolja Orbán xenofób álláspontját, mert a többségről beszél, csak elfelejti hozzátenni, minek a többsége --  illetve, ha meg is említi, hogy az eddig feldolgozott válaszokról beszél, azt is pontosan tudja, hogy ez úgy fog megmaradni a választók fejében, hogy "a magyarok" ilyen-olyan többsége támogatja a kormány egyébként méltatlan, agresszív idegenellenességét.

Ezzel a végtelenül káros akcióval persze elérik, hogy a koncepciótlan, reaktív ellenzék, a klikkvadász sajtó, és a könnyű szórakozást kereső olvasók egyformán ezzel a nemzeti arroganciával foglalkozzanak az értelmes politikai témák létrehozása és megvitatása helyett, jókorát lökve ismét az országon a lejtőn lefelé haladtában. Gratulálok.

Nem azt állítom, hogy a bevándorlásról nem érdemes beszélni, de hogy ez az akció több rosszat tesz a magyar közösségnek, mint az egész jelenlegi bevándorlási probléma és tényleges hozadékai, az is fix. Elszomorító, hogy a politikai közbeszédünk végtelenül gyenge színvonala nem tűri semmilyen téma értelmes megvitatását.

Simán lehetne nyerni innen.

Adott egy baloldali ellenzék, amelyiknek nincs piacképes terméke, gyenge a brandje (MSZP, Gyurcsány stb.), olyan rosszak az értékesítőik (arcaik), hogy már minden piaci cégtől kirúgtak volna őket, alacsony a pártok működési hatékonysága, és végül sajnos a piacuk is nagyrészt foglalt, kevesen kíváncsiak rájuk, azok is csak jobb híján.

Nincs azonban olyan (tágabb értelemben vett) piaci helyzet, amelyet nem lehetne megoldani a fentiek radikális, szisztematikus javításával. Ezt is meg lehet. De nem akarják. Hogy miért nem, azt több posztban már megírtam, most nem ez a témám.

Inkább csak a baloldali választóknak írok, hogy ne tegyék magukévá a saját pártjaik által sugallt világképet és erkölcsileg visszataszító politikát.

Hogy lehetne győzniük 2018-ban? Némi innovációval. Megértem, hogy a pártvezérek messianizmusa és szereplésvágya nem engedi, hogy lemondjanak a pozíciójukról. Igaz továbbá, hogy a pártok hátországa nem enged radikális átalakítást alsó- és középszinteken, ezért egy puha átmenetet javaslok a tökéletes, korrupt impotenciából az ország számára értékelhető ellenzékiség állapotába.

A fenti (személyek és brandek jelentette) hiányosságoktól el kell távolodni, el kell vonatkoztatni, amennyire lehet. A pártvezetők ne mondjanak le, ha nem akarnak, "koordinálják" az átalakulást, de -- közösen -- engedjenek utat egyetlen szakértői kormány lehetőségével kecsegtető csoportnak, amely nagyobb részt politikailag elkötelezetlen, média- és demokráciaképes (azaz nem belterjes gondolkodású, "reformkommunista", "jól ismert") szakértőkből, kisebb részük még le nem járatott politikusokból állna (és itt helyezzék igen magasra a mércét).

Ezzel együtt kezdjenek el szisztematikus képviselni egy kötött, a legnagyobb közös osztó kialakítására képes emberközeli (tehát nem a technokraták, a makroökonómia és egyéb áltudományos lózungok nyelvén íródott) programot, amelyet én négy pontban ragadnék meg:

egészségügy, oktatás, korrupció, adórendszer (esetleg egy ötödikként, feltételesen az alkotmányosság/államreform ügye). Nevezzük ezt közszolgálati programnak.

Ezek a témák alkalmasak az új, szakértői (árnyék)kormány (nem pedig a pártjaik!) stratégiai és konkrét döntésekben megtestesülő imidzsének elültetésére, s hasonlít a politizálásnak a rendszerváltást megelőzően az állampárttól a Németh-kormányhoz való áttelepítéséhez. A szereplőknek és a témáknak ez a felállása -- a pártok közötti előzetes (nem nyilvános!) egyeztetést, majd a szimpatizáns médiával való professzionális együttműködés kialakítását követően -- alapvetően alakíthatja át a közbeszédet, amely idáig a baloldalon reaktív volt, híján minden képzelőerőnek és tehetségnek. De pl. a korrupció ügyén látszik a legmarkánsabban, hogy a témák képviseletét miért kell eltávolítani a pártoktól. Mert ezek a pártok csak a saját múltjukkal tudnának ezekhez nyúlni, és itt alapvetően más beszédmódra van szükség a sikerhez.

Az eltávolodás és az újrafókuszálás révén (okosan művelve, tegyük fel, képesek ilyesmire), a témák korlátozott, hatékony vezérlésével, a közbeszéd irányításával a pártok körül közvetett módon új narratíva és új identitás alakítható ki, amelyek a stratégiai és a témákat illetően konkrét jövőképpel párosulva nagyban emelhetik a baloldali ellenzék hitelességét/kompetenciáját.

Mondom, ezt csak azért le ily hevenyészve, hogy a baloldali választó tudja, hogy nem azért ilyen bénák a pártjai, mert ajajaj, mennyi nehézséggel kell nap mint nap szembesülniük, hanem mindenekelőtt, mert nem akarnak győzni.  Ha akarnának, leülnének mindenekelőtt tárgyalni egymással egy épkézláb koncepció szerint (pl. mint fent). Aztán megegyeznének, ha már a Zorbán akkora veszély. És győznének a jobboldal ilyen megosztottsága közepette. Meg egyébként is.

A jövő beláthatatlan, ezért a személyes szabadság mindennapos tágulásának vastörvénye beláthatatlan következményekhez vezet. Aligha lehet kogens (kötelezően érvényes) érvet felhozni azzal szemben, hogy mindenki megválaszthassa a lakhelyét, identitását, nemét, bármit, ami csak rajta múlik -- tulajdonképpen teljesen denaturalizálja magát, ahogy neki tetszik. A vallási és az erkölcsi parancsok mára ízlésdiktátumokba fúltak (mert a mögöttes intézményeik, Isten, a természeti törvények, az egyházak legitimitása megroggyant, és csak futnak az események után), a társadalmak és a közösségek értelme és az irántuk érzett felelősség a múlté, a tudomány és a technika emberi érdekében és emberi ellenőrizhetőségében csak reménykedhetünk, a környezetünk jövője enyhén szólva bizonytalan, az individualizmus tort ül saját határai felett -- és ami a legnagyobb baj, nincs érvrendszer, amelyik megküzdhetne vele, viszont mire lesz, talán már késő lesz. A probléma ÉPPEN EZ -- hogy hol a határ, és van-e elég erős érv a határmegvonáshoz az individualizmussal szemben?

Ilyen mondatokat ír le és ünnepel a "liberális" közeg: "A Westboro Baptist Church az utóbbi időben többször is belefutott már a késbe, és jól nevetségessé tette magát a világ szemében. A legjobban talán akkor szívatták meg őket, amikor egy punkzenekar az egyház kertjében forgatott pornóvideót, amit aztán feltöltöttek a netre."

Eszetlen önsorsrontással a szabadságunkat lehetővé tévő integratív intézményeket felszámoljuk, az emberiséget és a humánumot a természettől teljesen elvonatkoztatott, csak a választásaiban létező ("autentikus") egyedekké és szimulákrumokban végződő identitásokká formáljuk. A folyamatot látni, de nem látni se a végét, se az összetartó erőt, amelyben regenerálódhatna az eltűnt intézményrendszerünk akár erkölcsi, akár transzcendens, akár antropológiai alapon. Az oktatás legtrendibb útjainak végén semmilyen jövőkép nem mutatkozik. A "think out of all boxes" a mai tudásgyár alapüzenete, és egyre stupidabb lesz minden, amit kitermel magából. A hozzáértők már a technológiai és társadalmi fejlődés néhány következő fázisának átugrásával kecsegtetnek, a gyors sem elég gyors már, az eszetlenségnél csak a még nagyobb eszetlenség a vonzóbb. Az emberről már szó sincs, a jövő termelése elszakadt a jövő megélőitől.

A szabadságok iterált rövidtávú maximalizációját (amelynek hosszabb távú hatása a szabadságnövekedésben nagyon is kétes) csak az agresszió képes feltartóztatni ideig-óráig. El is fog jönni, ha nincs más érv a határmegvonás mellett. Magyarországra már be is kopogott.

Nem tudom, az anti-homofób aktivisták miért ragaszkodnak ahhoz, hogy megváltoztassák a homofób polgárok ízlését vagy világképét (amihez az utóbbiaknak is joguk van), miért nem veszik célba ehelyett a törvényeket. A polgárjogi egyenlőségből ugyanis viszonylag problémamentesen KÖVETKEZIK a (polgári) melegházasság. Ez persze sok szempontból bátrabban menne szembe a nix ugribugrival -- de van, amikor a nagyobb bátorság egyúttal nagyobb ésszerűséggel is találkozik.

Az ízlésharc ugyan testhezálló a baloldalnak, amely közben Magyarországon sosem értette az alkotmányosság és a törvények uralmának (sőt ami azt illeti, az egyenlőségnek a) mibenlétét, de lássák be lassan: az ízlésharcban az nyer, aki tehetségesebben politizál, és egy adott kultúrában a korszellemet képviseli. És nem ők azok. Az alkotmányosság iránti harcot viszont az is megnyerheti, aki "csak" érti azt a civilizációt, ahova tartozónak vallja magát, és elő tudja adni hitelesen annak előnyeit. Ennek a képességnek a bizonyítása a baloldalon még várat magára, és -- ahogy írtam -- szkeptikus vagyok vele kapcsolatban, de úgy ahogy még nyitott a kérdés. Inkább, mint a politikai tehetségé.

Orbánt lehet szociális fronton előzni (lám, két napja rájött erre az MSZP, csak azt nem értem, miért elégszik meg az adócsökkentéssel, amikor hirdethetne negatív adót is), de többet ér, ha ez egy másik szubkultúrában polgárjogi küzdelemmel is párosul. Hátha nevelő hatása lenne ennek a kényszernek a baloldali korifeusokra is. Bár a szkepszisem erre is vonatkozik.

Magyarország megszállása önmagunk által már a török uralom 150 évével vetekszik az időtartamát tekintve, és minden bizonnyal megelőzi azt a károkozásban. 1867 óta egyre rosszabb megoldások követik egymást a politikai rendszerünkben, ennek hatására folyamatosan torzul a politikai kultúránk és erősödik a válság a társadalom mélyrétegeiben. Minden ponton, amely történelmi mértékű eséllyel kecsegtetett, történelmi mértékű hibákat vétett a mindenkori kormányzó elit, és egyre mélyebbre kerültünk az elhúzódó válságunkban. A legutóbbi ilyen esély 2010-ben volt, amikor a kétharmados Fidesz-kormányzás az ország autokratikus, korrupt hagyományaiba hullt vissza, a társadalmi elégedettséget és a versenyképességünket évekkel vetve vissza, de ami a legnagyobb bűne: a kivételes cselekvőerő és bizalom birtokában nem állította visszafordíthatatlanul felfele ívelő pályára az országot, amit megtehetett volna, ha elvégzi a racionálisan várható társadalomszervezési, kulturális, és a politikai rendszert érintő feladatait. Orbán Viktor miniszterelnöksége a rendszerváltás és talán az egész magyar történelemben párját ritkítja az elszalasztott lehetőségek (mivé válhattunk volna a pozitív oldalon) és az elkövetett tévedések (az elért negatívum) közötti abszolút különbségben. 

A Polgári Konzervatív Párt értékelése szerint az Orbán-kormányzással folytatódó posztkommunizmus időszakát ugyanazok a válságjelenségek, és az ezek mögött kitapintható kompetenciahiány mozgatja, amely a Habsburgokkal való rossz kiegyezéshez, az I. világháborúhoz, Trianonhoz, Auschwitzhoz, és a Kádár-rendszer korrupciójához vezetett.  Ezért a kompetenciahiányért általánosságban a polgárosodás elmaradása okolható. Ez a legújabb kori magyar történelem meghatározó rákfenéje, és az ennek hiányában történő folyamatos kísérletezés ugyanennek megkerülésére és "meghaladására" olyan illúziókkal, tévedésekkel, hazugságokkal és oktalanságokkal járta át a magyar társadalom mindennapos működését, amelyek mára az ország kikerülésével fenyegetnek a nyugati kultúrkörből. A Polgári Konzervatív Párt szerint szembe kell nézni ezzel a veszéllyel, és a szembenézés csak akkor lehet sikeres, ha feltárjuk a bajaink gyökerét (amit itt kivonatolva megtettem), és a gyökerében próbáljuk meg kezelni őket.

Ebből egyenesen következik, hogy a polgárosodásnak ebben a megkésett állapotában sincsen alternatívája. A PKP jövőképe az országgal kapcsolatban a polgárokból (autonóm, de együttműködésre kész, kompetens emberekből) indul ki, és hozzájuk kanyarodik vissza. A mindenkori kormányzatnak az ilyen típusú emberek közösségének lehetővé tételén, és az általuk létrehozott kultúra erősítésén kell dolgoznia, ebben foglalható össze a működésének célja. Ezen kívül, ideértve a régóta ismert kokettálást mindenféle alternatív világmegváltó és népboldogító elméletekkel és gyakorlatokkal, minden mást illúziónak tekintünk, és elutasítunk -- ami nem jelenti persze, hogy ne kelljen az ilyen építkezésnek számot vetni a nemzet mai beidegződéseivel és képességeivel. Nagyon is kell, hiszen ezekből kell kiindulni, viszont ezen túl kell neki utat mutatni, hogy a nemzet meghaladhassa évszázados kudarcait. A magyar társadalom ma az egyik legboldogtalanabb a világon. Nem véletlenül. A nyugati társadalmak esetében, amilyen a magyar is, az értékteremtő polgárok gyülekezetének nincsen alternatívája egy versenyképes, boldog nemzet felnövesztésében. Pont. 

A PKP-nek ehhez a meggyőződéséhez tartozik, hogy károsnak és meghaladandónak tartjuk a bal-jobb megosztottságnak legalább százéves hagyományát. Ebből mindig csak rossz származott a nemzetre, és mindig csakis a számító politikusok és érdekköreik előnyét, mindenki másnak pedig a hátrányát szolgálta. A PKP nem hajlandó ebben a mederben politizálni, és nem hajlandó elhelyezni magát a mai államelvű, oligarchikus (kevesek érdekeit szolgáló) pártok által erőltetett politikai keretben. Ha mégis megtesszük kénytelenségből (hiszen viszonyulnunk kell), az mindig csak a rossz helyzetből és az aktuális gyengeségünkből fakad, de a célunk ezzel együtt is a mai káros politikai világunk meghaladása.

Összefoglalva az eddigieket, az egyes ember és a közösség polgárosodása (a mindennapjaink érintkezésében és a gazdasági képességeinkben egyaránt érvényesülő polgári kultúra) a politikai világunk két meghatározó pillére.

Az ennek a világnak megfelelő jövőkép a nyugati mércével versenyképes, a nyugati országok közösségébe visszavonhatatlanul integrálódó, túlnyomórészt boldog vagy boldogságra képes emberekből álló nemzet.

Az alábbiakban felvázolom logikus rendben és a prioritások rendjében ennek jövőképnek a fejezeteit. Logikus rend alatt azt kell érteni, hogy az átfogóbb alapcélok felől közelít a részlegesek felé (értelemszerűen pl. emberi közösségeket nem lehet építeni az emberi élet védelme nélkül). A prioritási rend pedig úgy érvényesül, hogy döntési konfliktusok esetén az előbb jövők felülírják a sorrendben későbbiekét. Így válik egy jövőkép összefüggővé, majd a ráépülő politikai programmal közösen értelmezhetővé és megbízhatóvá. Eszerint a PKP olyan országot képzel el, amelyben a következő célok valósággá válnak:

A) Emberi élet védelme, ebből következően: az abortuszok számának csökkenését eredményező társadalompolitika (az iskolai oktatásba hatékonyan beépülő felvilágosítástól a fogamzásgátláson keresztül az örökbefogadás rendszerének javításáig, a nők társadalmi státusának emeléséig és az anyaság értékteremtő tevékenységként való társadalmi elismeréséig sok minden), halálbüntetés ellenes és menekült befogadó álláspont, gyermekvállalás támogatása (a részmunkaidős munkavállalástól kezdve a morális és -- a perspektivikus családi adózáson keresztül -- az anyagi elismerésig sok minden), fejlett egészségügy.

B) Emberi szabadság védelme, ebből következik: jogállam és politikai hatékonyság, polgári jogegyenlőség (melegházasság), közerkölcsre vonatkozó érvrendszer és az alkotmányos/politikai közösség erősítése, egyensúlyi piac és vállalkozás szabadsága, nagyfokú társadalmi mobilitás, kis állam, politikai döntéshozatal az érintett emberekhez minél közelebb, politikai részvétel és véleménynyilvánítás erősítése, a lokalitások és a mindennapok beláthatóságának védelme a nagy tervekkel, az erős személyiségekkel és a társadalmi tervezéssel szemben.

C) Emberi közösségek védelme: autonómia és önkormányzatiság, családvédelem, kisközösségek és civil társadalom, egyházak, hagyományok és intézmények védelme, patriotizmus, társadalmi integráció (pl. cigányok beilleszkedése, a mélyszegénység jelentős csökkentése), európai látószög, EU reformja.

D) Emberi értékteremtés szolgálata: nevelés, oktatás, tehetséggondozás és nagy hozzáadott értékű tudásgazdaság, érdemelvre és erkölcsi minőségre alapozott elit; tömegsport; a művelődési és közösségi házak rendszerétől az elit- és magaskultúrában érvényesülő pluralizmus támogatásáig ívelő kulturális program.

"Nemzeti" hatáskörbe utalta a kormányzat a korrupció elleni küzdelmet -- azaz megölte. Ettől kezdve azok vannak felkenve a társadalmat kivéreztető állami gyakorlat felszámolására, akik a legtöbbet húzzák belőle. El lehet képzelni azt a szorgalmat, amivel majd önmaguk ellen fordulnak.

A tervezethez képest is tovább gyengült a kormány korrupcióellenes programja, kikerült belőle a pártfinanszírozás és a közérdekű bejelentőket védő törvény reformja, és nem foglalkoznak a parlamenti képviselők vagyonnyilatkozataival sem. Cserébe szigorúbb szabályokra számíthat a civil és az üzleti szektor. A jogszabály a putyinlight-rendszerre irányuló gyakorlat újabb hullámát jelenti.

Miközben a valamikori új ellenzéki ("civil" tüntetés) hullám is elült, szoros egyidejűségben Goodfriend távozásával, az ellenzékiség súlya visszahelyeződik a pártokhoz -- sajnos azonban a hivatalos ellenzék pártjaihoz, amelyek egy részének a Fidesszel való kollaborációját több közvetett bizonyíték is alátámasztja, és e blogon már többször írtunk róla. (Erről pedig a romantikus, sajtóképes ballib értelmiségi -- amely a maga számára alig észrevehetően szintén része a kollaboráns rendszernek -- azt hiszi, hogy csúnya hazugság, pedig mindössze az oligarchia vastörvénye a demokrácia ellenében. Ő, az értelmiségi, pedig úgy legitimálja ezt az árulást, hogy ráadásul elég olcsón adja magát hozzá. Pech.) Ennek ellenére azt mondom, hogy ha a magyar polgár ma ki akarja fejezni ellenszenvét és az akcióképességét a rezsimmel szemben, arra megint csak az nyújtja számára a legnagyobb esélyt, hogy ellenzéki pártokat támogat (ha már nem csinál a jelenlegiek mellett újat). Húzni az orrot tőlük talán elegáns, mindenképpen divatos, de nyilvánvalóan öngyilkos gesztus.

A Polgári Konzervatív Párt e hétvégén közzéteszi az országgal kapcsolatos jövőképét és politikai irányelveit. Célunk, hogy minél többen megtalálják bennünk a posszibilis ellenzéket, akár a baloldali polgárok is lássák, hogy egy liberális konzervatív álláspont fejezi ki ma egyszerre a rendszerrel szembeni kiállást és az ország megújításának lehetőségét. Várjuk sorainkba a magyar polgárok közül azokat, akik közvetlenül is részt akarnak venni a politikában, és a választók közül azokat, akik megnyugtató megoldást szeretnének a saját és gyerekeik életlehetőségeire. Egy kis halat is fogunk adni, de hálóból kétségtelenül a legerősebbet, amely ma elképzelhető. 

Orbán Viktor teljesen indokolatlan támadást indított Gyurcsány ellen azzal a váddal, hogy az Altuson keresztül Európából nyert közpénzekkel (illetve az ezekből képződött osztalékkal) finanszíroztatja a politikai tevékenységét. Ez az egész gondolati konstrukció annyira ostoba, hogy a fideszes véleményformálókon edzett kormánypárti tábornak is csak egy része fogja magáévá tenni, a baloldali erőviszonyokban viszont némi eltolódást hozhat a DK felé (a többi párt kárára), mert Gyurcsányt az örök legfőbb ellenség és a posszibilis ellenzéki vezér pozíciójába helyezi. Gyurcsány persze rutinosan azonnal odanyilatkozza, hogy Orbán meg akarja ölni a DK-t. Hát nem, éppen fordítva: nagyon is életben akarja tartani.

A miniszterelnök folyamatos gondoskodása a DK parlamenti jelenlétéről különös értelemre tesz szert ma, amikor Orbán bejelentette, hogy 2018-ban is szívesen indulna a miniszterelnöki helyért. Azt még nem tudom, mire megy ki játék (tegyük fel, nem esem a túlfeszült lényeglátók hibájába, és tényleg van ilyen játék, nem csak egyszerű otrombaság és EU-bashing). Az mindenesetre benne lehet a pakliban, hogy újabb preventív manipuláció kezdődött, talán a baloldal összeveszejtésére (aminek oka valami nem publikus információ pl. baloldali háttértárgyalásokról), talán valamilyen távlati fideszes disznóságról való figyelemelterelésre.

Egy biztos, hogy az Altus-EU kapcsolat és a tiltott pártfinanszírozás éppen olyan kapcsolatban állnak egymással, mint Mészáros gázszerelő és a szabadversenyes kapitalizmus. De az is, hogy ameddig Gyurcsány ebben az országban az ellenzéki vezér, addig biztosan a Fidesz fog kormányozni. Legyőzni sose fogja a jobboldalt, de a baloldalt valószínűleg. Ő és Orbán együtt meg biztosan.

Van az nyilván százmilliárd fölött is, de mindegy. A Napi Gazdaságnak adott interjújában az ÁSZ elnöke azt mondta: tízmilliárdos károk származhatnak abból, ha a köz tulajdonában álló vállalatok, intézmények rosszul működnek. 1. Domokos ÁSZ-elnök szeretné, ha egyes közszférabeli pozíciók betöltésekor a mostaninál hangsúlyosabban érvényesülnének a versenyszféra működési elvei. 2. Az ÁSZ elnöke szerint az utóbbi időszak vizsgálatai azt mutatják, hogy sem a NAV, sem a munkaügyi hatóság, sem az MNB nem működik elég jól, "tartalmi átalakulást tart szükségesnek." A cégek ügyeik áttekintéséhez elengedhetetlen (lenne) a nyelvismeret, a komoly szaktudás, a nemzetközi módszerek tanulmányozása.

Magyarul az elemzésbe bevont vállalatokat és intézményeket csókosok és dilettánsok vezetik, a veszteségeket közpénzből finanszírozzák, a felügyeleti szerveik inkompetensek. Mondja ezt egy Fidesz-közeli ÁSZ-elnök. Mi lenne, ha mindjárt az igazságot is megtudnánk?

Nyilván vannak kivételek, olyan termelő vállalatok (pl. a Rába), amelyek nemrég még túlnyomórészt magánkézben voltak, és a menedzsmentjeik felelősségét nem lehetett rátolni az adófizetőkre, ami nyilván hat még a vállalati kultúrában. A nagy többség azonban a jelentés szerint kifejezett élősködő a társadalmon, kifizetőhely és párthomokozó. Miért is lenne más? Miután az egész államot a hozzá nem értés, a politikai hakni és a korrupció uralja, mi más célja lett volna a kormányzatnak az állami cégek irányításával, mint ugyanez? "Jó lenne, ha a versenyszféra működési elvei" érvényesülnének bennük? És mégis hogyan, ha egyszer az államnak, sőt konkrétan ennek az államnak a cégei? "Jó lenne", ha nem a lopásra tetszettek volna berendezkedni. "Jó lenne" a "tartalmi átalakulás". Hát igen.

A magyar adófizető Európában az utolsók között van a közgazdaságtani műveltségét tekintve, ezért ha meglát egy ilyen hírt, csak lapoz. Nem kalkulálja vissza, hogy az x veszteségből mennyi jut a saját háztartására, és főleg nem következtet belőle arra, hogy talán mégiscsak jobb lenne -- állami garanciák és minőségellenőrzés mellett -- az egészségügyi és EB-rendszert túlnyomórészt magánkézbe adni, amelyet az állam esetleg fogyasztói oldalon finanszírozhatna, amíg nem erősödik meg a polgári társadalom. Hogy talán mégis jobb lenne az önkormányzatoktól elvenni a cégeiket, és a piacra vezetni őket, hadd hulljon el a férgese és a korruptja, hadd takarodjon el az inkompetens vérszívó banda az éléről. Hogy talán mégis jobb lenne a MÁV-ot végre szanálni, aztán legalább a személyszállítást bedönteni, az életképes cégeket reprivatizálni stb. Ésszel, a közjót szem előtt tartva.

Az adófizető csak azt látja, hogy nem közeledik az életszínvonala nemhogy az osztrákokéhoz, de a szlovákokéhoz sem. És nem érti, miért, miközben a sima szavú Varga úr annyi szépet mond a Kossuth rádióban. Pech.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni száz év távolából, hogy az I. világháború volt az első civilizációs sokk a modern Európában, a fejlődés és a humanizmus első látványos kudarca. Ypern, Verdun, Gallipoli, Isonzo, Galícia stb. után egyszerre szakadt meg az antropológiai optimizmus, a civilizációs értékek tisztelete, és köszöntött be hivatalosan a nacionalizmusok és a tömegtársadalmak kora, amelyek alapvetően változtatták meg Európa és a Nyugat értékrendszerét és politikai kultúráját. A Versailles környéki békékkel gyökeresen átalakult Közép-Európa szerkezete, és olyan sérelmek váltak társadalomszervező erőkké a vesztes hatalmak körében, amelyekből, mint ismeretes, majdhogynem egyenes út vezetett a II. világháborúig.

Az I. világháború máig meghatározóbb élménye például Nagy-Britanniának, mint bármi más történelmi esemény a 20. században, a "kellemes elszigeteltség" korának vége, az ember-állatra való rácsodálkozás máig ható élménye. Az I. világháború véget vetett a klasszikus liberalizmus és a polgári konzervativizmus politikai hegemóniájának, a kulturális vákuumban rapid erősödésbe fogtak az addig még csak bimbózó szélsőséges ideológiák. Nemcsak arról van szó, hogy az I. világháború következményei között ott van Auschwitz (bár ilyet nehéz, és talán értelmetlen is állítani a történelemben, de az első civilizációs sokk nélkül nem kerülhetett volna sor a másodikra), hanem hogy ugyanúgy "Isten halálának" (és az Emberének), valamint a civilizáció 19. század végétől bizonyossággá váló leáldozásának, és a tömegtársadalmak előretörésének a következményei. Egy a forrásuk.

Abban a folyamatban, amely Auschwitzban tetőzött, de most újabb hulláma elé nézünk Európa kiúttalan kiútkeresésében, az I. világháború volt a kulturális ősforrás, az ember önmagától való megrettenésének alapélménye, és Auschwitz sem táplálkozott minőségileg más összefüggésekből, mint az. Kertész szerint Auschwitzban az igazság mutatkozott meg az emberről, én azonban vitatnám az ilyen metafizikai értelmezéseket (nem beszélve a teológiaiakról). Isten (és az Emberi Mű) halálának nem a (falszifikálhatatlan) ténye az érdekes, hanem az, hogy kulturális és politikai meggyőződéssé vált. És ez az I. világháború nyomán megtörtént különböző fénytörésekben a társadalom mélyrétegeiben is. És máig tart, illetve éppen kimerülni látszik az az anyagi fellendülés és az igazságosság gyakorlata, amely a jóléti társadalmakban idáig elleplezte ezt.

A konzervativizmus megújításához a klasszikus, emberközpontú világképeken száz éve felülkerekedő barbárság korszakát kell tudni lezárni -- a szellemi értelemben és a társadalmi gyakorlatban egyaránt. Ami Magyarországot illeti, a Trianon- és az Auschwitz-narratíva elválasztása egymástól korunk meg nem értéséből és a barbárság ideológiai megcsontosodásából fakadó tény. A fá(k)tól nem látjuk az erdőt, ahova azért visszatérően bevisz minket az emberi szellemtelenség és az önreflexióra való képtelenség.