1000 leütés

Az ellenzéki szereplőket a pontatlanság, a követés és az elfogódottság jellemzi akkor is, ha beszélnek és akkor is, amikor cselekszenek. Míg ez utóbbi mostanában valamelyest oldódik, az előbbi nem. Ez itt a pontatlan, körülményes, tétova, a lényegre vak beszéd egyik szép példánya. A pontatlansága és a tétovasága (pleonazmus, verbózus körülírás, a jelzők nem megfelelő használata, a centrális gondolatok hiánya és a fókuszált fogalmazásra való képtelenség, unalom és sekélyesség) pedig a szisztematikus gondolkodás hiányából fakad.

Sok minden mellett különösen nem igaz abból, amit Orosz Anna állít a Mandinernek adott interjújában, hogy a Fidesz "felépített egy olyan rendszert, amelyben emberek csak azért, mert négyévente a szomszédjuk más párt logója mellé húzza az ikszet, le tudnák köpni egymást. Ebben a Fidesznek óriási felelőssége van."

Ez nem több, mint bornírt klisé. A Fidesz nem ezt csinálta, ez már 1990-ben és azt megelőzően másfélszáz éve is így volt, a Fidesz és a korábbi kormányerők hatása közötti különbség ellenben nem csupán kvantitatív. De eleve problémás az "építés" szót használni a Fidesszel kapcsolatban, sőt eleve problémás a Fidesz szót használni bármivel kapcsolatban, ami itt történik.

Ha javasolhatok egy jobb megközelítést: a rendszer, amelyet Orbán létrehozott, plusz-mínusz harminc évre tönkretette a szabadság és a demokrácia lehetőségét Magyarországon; alighanem példátlan erőforráskivonást hajtott végre az országban, ha nem tekintjük az idegen megszállások és a háborúk korszakait; mindösszesen több millió már meghalt, élő és most születő ember sorsán rontott a lehetőségeikhez képest akkor is, ha a többségük ezt sosem fogja tudni. Ez pl. megközelítőleg pontos, "tematizáló" erejű fogalmazás lenne.

"Any fool can know, the point is to understand" - mondta valaki. Ez utóbbi képesség messze elkerüli az ellenzéki politikát, az meg csak megrándítja a vállát, nem érzi magában az igényt rá. Pedig az ellenzék tudása ma éppen ott tart, mint egy átlagos politikai szemlélőé. Tudás, mint minden tudás, de se nem pontos, se nem mély, se nem önreflexív. Éppen azokra a klisékre képes, amire bármelyik átlagos ellenzéki szavazó képes lenne egy buszmegállóban adott gyorsinterjúban. Annak a megértése azonban, hogy miért tartunk itt, hogyan jutottunk ide és hogyan jutunk tovább annál, hogy Orbán majd valamikor elveszíti a hatalmát -- tehát kb. annak a megértése, hogy hogyan lesz ebből biztosan, tartósan sikeres ország, ideértve, hogy hogyan kell ennek érdekében politizálni és kommunikálni ma, nos, ez a megértés teljesen hiányzik az ellenzékből.

Az ellenzéki politikus azért nem tud beszélni, mert először is nem érti az országot. Aztán nincs is igénye rá, mert nem tudja, mit nem ért. Minden választás előtt reménykedik, aztán menetrendszerűen csalódik, de ha valamicske sikert el is ér, továbbmegyek: ha átvenné is a főhatalmat, akkor sem értené, mibe csöppent. Nem tudná, miért nyert, illetve ha nyert, mennyiben a saját érdeme ez és mennyiben a másik kudarcáé és kimerüléséé. És semmi esetre sem tudná, hogyan vegye elejét annak, hogy a másik visszakerüljön és ott folytassa, ahol abbahagyta. Ide tehát nem retorika tanfolyam kellene (bár arra is bőven volna tér), hanem szellem.

Békés Márton saját elmondása (leírása) szerint térdig jár az üvegszilánkban. Kellemetlen lehet. A szerző úgy találja,  "körülöttünk szerteszét elavult régi és hamisan csengő új magyarázatok romjai borítják a mezőt, térdig járunk azon narratívák szilánkjaiban, amelyek az egyéni szabadságról, a kognitív kapitalizmus legújabb változatának materialista üdvösségharcáról, a – kétségtelen – klimatikus változások keltette apokalipszis-várásról és a bornírt technológia-imádatról szólnak – van, amikor egyszerre."

Némi szövegkritika és hermeneutikai erőfeszítés árán azt biztosan lehet tudni, hogy BM elégedetlen a világ folyásával. Hogy aláhúzza ezt a tényt, barokkos szövegfutamainál csak a magabiztossága nyúlik tovább a horizonton: "A hétköznapi vloggerek és rövid szavatosságú influencerek magyarázatai nem sokkal maradnak alatta a bárgyún felületes szekuláris világmegváltó kóklerekéinek, mint amilyen Jordan Peterson és Yuval Harari is. Az instacelebek, youtuberek, TED-speakererek és e sztárfilozófusok közötti különbség csupán annyi, hogy előbbiek mindössze a woke-kapitalizmus ostobenkó, akaratlan propagandistái (s ennyiben őszintébbek), utóbbiak viszont igyekeznek saját szellemi szuterénjükbe bezárni azokat a világítótorony-eszméket, amelyek kijelölik a holnap irányát."

Végül elválik: "az emberi közösségszervezés legrégebbi rétegeibe kell lefúrnunk ahhoz, hogy tiszta vizet hozzunk a felszínre." És megteszi. "Hasonló helyzetben (sic!), a Német Császárság történelmi hajótörésekor írta a következőket Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban: >> A konzervatív ember azt a helyet keresi, ahol megvetheti a lábát és ahonnét új kezdetet indíthat. A konzervatív tehát szükségképpen egyszerre megőrző és lázadó. Azt a kérdést veti ugyanis fel, hogy mi az, ami megőrzésre méltó? Egy olyan konzervativizmus, amelyik elég nagyravágyó ahhoz, hogy ne a ritkaságok kamrája, hanem műhely legyen, elsősorban új alapot akar vetni. <<”

Nos, mielőtt magyon elgaloppíroznánk magunkat az analógiákkal, azért azt szelíden rójuk fel a NER kutatási igazgatójának, hogy elfeledkezett megemlíteni a könyvet, amelyből  van den Bruck magvas gondolatait idézi: ez a Das Dritte Reich c. opus, amellyel a szerző a náci rezsim névadójává vált. A könyv ennek megfelelően sok hitványságot tartalmaz, a formatív háttere pedig az a weimari köztársaság, amelyet hasonló hévvel gyaláz, mint BM a liberális demokráciát és annak gondolati "anarchiáját". A "hasonló helyzet" Weimar és a III. Magyar Köztársaság között áll fenn, de vajon BM hogyan szavatolná, hogy ne álljon elő hasonlóság Németország Harmadik Birodalma és Orbánisztán között?

Azt hinnénk, tiszta, konzekvens érveléssel, amellyel -- miután szerénységgel nem vádolhatóan analógiát vont a német szerző és saját maga között -- megpróbálja megóvni szeretett nemzetét, minket, attól, hogy a dritte Reich hazai analógiája is beköszöntsön hozzánk, ha már a névadó könyvet és a liberális anarchia analógiáit referenciaként ismerhettük meg. BM azonban nem hajlandó levonni a konzekvenciákat a valamikori Konservative Revolution tömeggyilkos kifutásából, inkább -- gondolom -- szeretné jobban csinálni azt. Végül is, miért kéne kevesebb esélyt adni a nemzeti szocializmusnak, mint internacionalista változatának, amelyből kétségtelenül változatos utak vezettek a halálba a múlt század során. Egyszer csak sikerül valamelyiket összehozni a maga teljes autentikus pompájában!

Így következik a bornírt náci utánérzés transzponálása "új alappá" a következőként: "hit az emberfölöttiben, erős állam, integráló nemzeti közösség, áldozathozatal, hősiesség, felelősségvállalás, hagyományelvűség". Ez persze éppúgy nácisztikus, hiszen ugyanez az ócska sóder folyt a csapból a német polgárok otthonaiban, miközben begördültek az első transzportok először a német és osztrák területeken lévő gyűjtő-, majd haláltáborokba, majd kirobbant az 50 millió halottat követelő újabb világháború. Hogy mi ebben a hősies, arról tessék megkérdezni a gondolatkaktuszait az Andrássy úton közpénzből trimmelő BM-t.

"Átmeneti korunk alapvonalairól mindent tudunk", írja, miközben evidensen nem tud semmit. Ha ismerné a kritikai történetírást, az Annales iskolát, a kultúrantropológiát, vagy akár a világfájdalom műveltebb múltbeli képviselőit (habár lehet, hogy ismeri, mert BM nem műveletlen ember), tudhatná, hogy átmeneti kor volt minden itt már az utóbbi 2500 évben, mióta az emberről emberi -- és nem kozmológiai -- gondolkodás van. Konkrétan ez az átmenetiség hívta életre -- hogy egy neki állítólag tetsző epizódot említsek -- a konzervatizmust. Kétszáz éve. És azóta sincs más -- ennek ellenére (szegény konzervatizmus!)  --, mint folyamatos átmenet (nota bene válság). Az, hogy időközben felnőtt 6-7 új generáció, amelyek mindegyikében új és új békésmártonok sorra találták fel a nekik tetsző bölcsességeket (többnyire ugyanazt a hármat), nem változtat a tényen semmit: fluxusban éltünk tegnap, abban élünk ma és ott fogunk élni holnapután.

A világ BM által adott magyarázata éppen az, ami egy radikális embertől kitelik (és hogy ez mennyire igaz, ahhoz elég felületesen ismerni a munkásságát, amelyen egyetlen felismerhető motívum húzódik végig: a radikalizmus). A gondolatainak 90%-a száz évet meghaladó ideje ismert, további 9%-a XX. századi, a maradék 1% pedig az, amit a folyamatosan satnyuló örökséghez a putyinista kelet hozzátett az utóbbi öt évben. BM eredetisége a leplezetlen ambíciójában rejlik, hogy egy silány, reciklikált rezsimhez méltó életművet produkáljon. (Ez valóban nóvum, a magukra írástudóként tekintő elődei azért képviseltek még valamilyen minőséget. BM-nek is meg volna az esze hozzá; úgy találom, valami más hiányozhat.)

"Mindent összevetve" -- szögezi le végül -- "a krízis a liberalizmus krízise és nem a demokráciáé." A liberalizmus, hadd jelezzem, már lassan száz éve egyetemesen halott, a ház már rég nem áll, ahova BM betérne egy buldózerrel, a demokráciát azonban most gyilkolja meg az etnicista erőszak, itt még lehet mit kezdeni. BM-nak is ez utóbbi projekt farvizén osztott lapot Az, Aki Már Trump Előtt Is Trumpista Volt, és BM nagy jelleme nyilvánul meg abban, hogy megértette helyét a mocsárban. Mivel konzervatívként írom e sorokat, értelemszerűen nem az ellenfeleimet akarom védeni BM-nal szemben, hiszen van elég bajom velük, csak tisztázni akarom, hogy nem ugyanazért ellenfeleink ugyanők. BM-nak úgy ellenfelei, ahogy egy forradalmáré minden, ami az útjában ál, az enyém úgy, mint akikkel együtt építettük fel a Nyugatot és a civilizációt. Vitázva. A békésmártonok ellenében.

A rezsimszolga az írása végén a magyar politikai innovációt emlegeti, amit a gondolati (ideológiai) munka csak megkésve követ, biztatva az olvasót, hogy vegyen részt ebben a reneszánszban. Kérdezem a végén, mielőtt elhárítanám az invitálást: legalább egy-két puzzle darabot mutatna-e BM az elképzelt renenszánszból a Szent Tamásnál megragadt érdeklődőnek. Mert innen a nácista utánérzés mellett csak a tolvajok fizimiskája látszik. Se politikai innováció (hacsak egy nép saját kormányzata általi szégyentelen kisemmizését nem tekintjük annak), se gondolkodás. Csak a Mandinert kezében tartó Gazda.

Összegzés, ismétlés: ahhoz képest, hogy mekkorra garral keresi az igazgató úr a nemzeti konzervativizmus hiteles változatát, ha jól számolom, kb. húsz év után is csak a náci lightig jutott el, és -- teszem fel jóindulatúan -- most gondban van, hogy lépjen-e tovább, vagy mi. Nem beszélve arról, hogy mennyi pénzbe került nekünk idáig is a kutakodása, mindent összevetve ez elég karcsú teljesítménynek. A nemzet megváltása, félő Istennek legyen hála, még sokáig várat magára. Ellenben, ha javasolhatom, Virág elvtárs, ezeket az erőfeszítéseket se kellene húsz évig érlelni és külön igazgatóságokkal felplankolni, mert ez így tényleg nagyon alacsony hatékonyságú. Elég lenne az előző hét generáció produktumát képeskönyvbe összegyúrni, feladni az oviban, és akkor serdülő korára minden rendes magyar gyerek már követelné magának a náci karszalagot, az élenjárók a kék parolit is. 

Mindenki ismeri azt a sztenderd védekezést, hogy éppenséggel nem rossz, mert a gyengébb hazai valuta "segíti az exportot", ezzel pedig növeli a forintban számolt GDP-t. De még ez sem igaz. Csak akkor segíti (vállalati, szektoriális és makrogazdasági szinten is), ha az import dollárban/euróban/fontban denominált része kisebb, mint az exporté -- ez általában igaz ugyan Magyarországra, de az utóbbi időben már nem annyira, mint korábban, hiszen romlott a külkereskedelmi mérleg pozitívuma (exporttöbblete). Még mindig több az exportunk, de már kevesebbel, mint korábban.

Mire utal az, ha az export bűvülését pénzromlással akarjuk manipulálni? Pont arra: manipulációra, nem pedig a vesenyképesség növelésére. Versenyképes az a gazdaság, amelyik az exportnövekedést belső hatékonyságnöveléssel éri el akár úgy, hogy nő a gazdaságban a kibocsátás/forrásfelhasználás aránya vagy nő az egységnyi kibocsátás piaci értéke. Ezek legfontosabb operatív mutatószáma a munkaóra-termelékenység (az egy munkaórára jutó kibocsátás dollárban számolva), ami Magyarországon tíz éve stagnál. Azaz a gazdaság hatékonysága nem nő. Erre szokták elővenni a vásárlóerő paritáson mért GDP-számot, amely azt mutatja meg, hogy ugyanazon javakat (tipikusan egy képzeletbeli vásárlói kosárba összeválogatva) más országokkal (konkrétan az Egyesült Államokkal) összehasonlítva mennyiért lehet megvenni (pl. Magyarországon). Ebben az összehasonlításban -- tehát a vásárlóerő paritáson (PPP) mért GDP-ben -- Magyarország már jobban szerepel, mert leegyszerűsítve itt olcsóbbak a fogyasztási javak, egy dollár többet ér (többet lehet vásárolni rajta), mint Amerikában. De ez a szám csak a fogyasztás tükrében érdekes és a GDP-nek csak a (kormányzati és háztartási) fogyasztással érintett részét (komponensét) korrigálja, a nettó export- és a beruházási hányadát (azaz összesen kb. 30%-ot) nem.

Ezt a korrekciót figyelmen kívül hagyva is igaz azonban, hogy a valutagyengítésben és a vásárlóerő paritásban bízni a versenyképesség és a GDP nagyon szegényes szemléletére utal. Ökölszabály szerint minél nagyobb a korrekciós tényező a PPP javára, annál rosszabbul - sőt az eladósodás nagyobb valószínűségét is ideértve: veszélyesebben - él egy ország. Ráadásul ha közben romlik a kereskedelmi mérleg, mint nálunk, akkor rövid távon is veszélyesen él. Mindösszesen nem tudja elérni a (tágabban vett: társadalmi) hatékonyság, a fogyasztás és a gazdasági produktum olyan egyensúlyi kombinációját, amely fenntartható pályán tartaná a gazdaságot. Ebből kezdetben csak a relatív éleszínvonalcsökkenés, utóbb azonban (a technológiai fejlődés élvonalától egyre jobban elmaradva) piaci pozícióvesztés, majd az ezt kompenzáló rövidtávú gazdasági stratégiák (valójában manipulációs hullámok) egymás utáni kudarcával tartós elszegényedés és társadalmi válság lehet.

A gyenge forint senki másnak nem jó, mint az exportáló cégeknek (többnyire multiknak), és az egyetlen - az egész képet nézve azonban súlyosan önbecsapó - pozitívuma a válságra való felkészülés lehet, amennyiben a kormány így akarja elérni, hogy nálunk fogják vissza a legkevésbé a termelést, sőt talán erősítsék a hazai beszállítói láncot. De mondom, az egész képet tekintve ez csupán ugyanannak a stratégiának a rövid távú, átmeneti előnye lehet. Ezt az "előnyt" -- a gyenge forintot -- azonban a bérből- és a fizetésből élők finanszírozzák a valuta értékvesztéséből következő áremelkedéssel küzdve (az infláció a fogyasztás eltitkolt adója).

Világos pl. Észtország vagy Szlovákia utóbbi tízéves történetéből, hogy az az ország, amelyik kedvező beruházási ráta mellett állt át az euróra és megszűnt manipulálni a valutáját, azaz rákényszerítette magát a robusztus hatékonyságnövelésre (lásd az ábrát), az rövid átmeneti időszak után elkezdett felzárkózni hatékonyságban Nyugat-Európához, miközben emelkedik a polgárai életszínvonala is. Szemben a mienkkel, amelyet a nemzeti retorika és a gazdasági sarlatánság sűrű ködbe burkol.

Az talán nyilvánvaló mindenkinek, hogy nem a pártok programjai, mégcsak nem is a pártok aktuális konstellációja tartja hatalomban Orbán Viktort. Aki több mint húsz éve egy személyben határozza meg a magyar politikai életet, miközben többszörösen rendeződött át körülötte a hatalmi tér, az valami mást és "többet" is csinál a "demokratikus" politizáláson túl. Ezért is van, hogy ha tetszik, ha nem, ezt a korszakot Orbán-korszakként fogja jegyezni a történelem (mindenki más statisztának fog számítani benne): méghozzá a kifutásától függetlenül szürke (-barnás), de nem egyértelműen fekete vagy fehér tintával. Akárcsak a megelőző vezérek korát. Ez is arra utal, hogy többről van szó a rezsim jellegében, mint ami politikailag racionalizálható. És ami nem az -- társadalmi méretekben --, azt a legjobban a "kultúrával" lehet leírni.

Először is, mi nem választóvonal a "jobb-" és a "baloldal" táborai között? A magyar nép (itt pedig a választók kritikus, 80-85% fölötti tömegét, vagy az ún. átlagválasztót értem) politikai kultúrája -- tehát oldalaktól függetlenül -- államelvű (szocialisztikus, szocialista a kis állami, öngondoskodó, piaci liberalizmussal szemben), nyugatos (itt a génkészletét meghaladóan/meghazudtolóan billen a Nyugat felé a Kelet ellenében, ami az ötszáz éve kitartóan Nyugat-orientáltságú vagy a kommunizmus évtizedei alatt Nyugat-hiányban szenvedő történelmének köszönhető) és nemzeties (igen, a baloldalon is elsődleges a nemzethez tartozás érzése minden egyéb kulturális és politikai orientációval szemben).

Ugyanakkor -- éppen a génkészlet keleties bázisa és nagy variabilitása miatt -- jelentős kulturális eltérések okozója a magyar nép egyes csoportjai közötti változó racionalizációs hajlam (ez a kognitív-viselkedési mintákon belül a racionális döntés közösségi kompetenciájának, a public choice-nak rövidített elnevezése), ami ellentétes politikai identitásba, adott esetben szélsőségekbe vetheti azokat az egyéneket, akik egyébként hasonló politikai-kulturális objektivációkat támogatnak (mint fent). A racionalizációs hajlam részben öröklött (és ezen belül részben az etnogenezis függvénye), részben neveltetés, részben iskoláztatás, részben egy politikai közösség domináns mintáinak függvénye, és ez alapján általában igaz, hogy a nagyobb racionalizálási hajlammal rendelkező szavazók a mai ellenzékre, a kisebb ilyen hajlamúak a kormánypártokra szavaznak. Fontos, hogy ez nem kizárólagos determináns, de valószínűsíti a politikai affiliációt. Részben ennek tudható be, hogy a 10 ezer fő alatti településen élő, vallásos, idősebb emberek annál is nagyobb arányban szavaznak a Fideszre, mint ahogy a többi szociológiai csoportba tartozók teszik.

Egy további oka a mai politikai megosztottságnak az eleve inkább racionalizáló szavazókat megmozgató baloldali pártok rossz, posztkommunista politizálása a nemzet (inkl. Trianon), a vallás és a tradíciók terén, ami felerősítette a racionalizáció politikai jelentőségét. Ez a posztkommunista miópia harminc éve befolyásolja a baloldali pártokat a kommunizmusban szocializálódott elitjük révén és igaz ez az MSZP mellett az SZDSZ-től (amely sosem volt valójában liberális, hanem inkább volt a politikai racionalizmust radikálisan képviselő aufklérista párt, amelynek szellemi elitje valójában sosem tudta, melyik országban politizál) és a korabeli szocdem próbálkozásoktól a posztkommunista technokraták által irányított centrista pártokig egészen Bokros MOMÁ-jáig bezárólag. Az első balos párt, amelyik szakítani akar és talán szakítani tud ezzel a tradícióval, az a Momentum.

A racionalizációs hajlam különbsége okozza a nemzet eltérő értelmezéseit, amely döntően a jobboldalon (de a baloldalon is!) a hagyományok felértékelésétől az antiszemitizmus (a "nemzetidegen", ti. racionalizáló népcsoport kirekesztése) irányába leng ki, a baloldalon (illetve főleg az itt nem tárgyalt 15%-nyi liberális, teljesítményelvű, egyértelműen aufklérista értékrendű magyarok körében) a nemzet modern, racionális szemléletében és politikai közösségként való értelmezésében ragadható meg.

A racionalizáció okozza az egyik oldalon az állam és képviselőinek technokratikus-jóléti, a másik oldalon az autoriter-mitikus (a racionális beállítottságú "semleges államot", a liberális demokráciát és a jogállamot lebecsülő) szemléletét, de ezek nem térnek el az állam jelentőségének és kiterjedésének felfogásában. Ez okozza a táborok egymás iránti megvetését, a meg nem értés és a tolerancia büszke megtagadását a másiktól, a permanens konfliktusokon keresztül való eszeveszett nemzetrombolást, amit egyébként a kulturális azonosságok (fent) nem indokolnának.

A racionalizáció az oka annak is, hogy eltérő nemzetszemléletek és történetelemszemléletek határozzák meg az oldalakat, amelyek közül az egyik -- leegyszerűsítve -- a fölvilágosodás és hazai hordozóinak, a nyugatos, zsidó és kommunista narratívának a nyomait hordozza, a másik a felvilágosodásra érkezett tradicionalista, keresztény reakcióét, amely a nemzet etnicista szemléletében érte el a mai legnagyobb közös osztóját.

Végül a racionalizáció végletes elvetését tükrözi a "jobboldalon", hogy hitelesnek tartják az ellenségképekben történő politizálást (Gyurcsány, Soros, Brüsszel), hiperracionális (éppen ezért már irracionális) reakció viszont erre ugyanezek kritikamentes szemlélete, de legalább a pro vagy kontra bináris szemléletének követése.

A magyar nemzet tehát korántsem annyira megosztott a kulturális alapértékeiben, mint a politikai produktuma alapján hihetnénk, de egyetlen alapkonfliktus a késztetéseiben -- a racionalizációra való hajlamok különbsége -- megágyazott egy olyan politikának, amely ezt a különbséget a végletekig kiélezte és az egyik oldalon a hiperracionalizáció, a másik oldalon az irracionalizmus irányába tolta el, miközben nem okozott eltolódást a nemzettel, az állammal és a nyugati politikai orientációval kapcsolatos nagyjából egységes felfogásban. ("Csak" abban van különbség -- megint csak a különböző racionalizciós minták okán --, hogy mi szolgálja ezeket a politikai értékeket.)

Túl lehet-e lépni ezen a differencián? Úgy semmiképpen sem, hogy a baloldali politikakritika és politikai gondolkodás megmarad olyan gyengének, amilyen most. Függetlenül ennek -- vagy e blogon bármilyen korábbi -- eszmefuttatásnak az értékétől a baloldali pártok körében semmilyen gondolkodásnak nem látni még a nyomait sem. A kommunikációjuk üres, klisészerű és végletekig unalmas. Végül ami elhozhatná az áttörést a jobboldal -- természetesen nem a nemzetrombolás és a tolvajlás, de ennek elfogadásának! -- jobb megértésében, az a mai baloldali alapfeltevések kritikája (az önkritika) és a jobboldali sérelmek ma teljesen hiányzó baloldali hermeneutikája. Ahogy Orbán felépítette az eddigiekben vázolt politikai pozícióját a jobboldali gondolkodás -- tulajdonképpen a politikai irracionalizmus -- megértésével (hiszen ő sem innen érkezett), úgy a baloldalnak is meg kell, ha valaha is győzni akar nemcsak a politikában, hanem a kultúrában.

De ehhez mindenekelőtt a saját értelmiségi eredetű racionalista előítéleteivel kell tisztába jönnie közelebb kerülve ezáltal annak megértéséhez is, ahogy egy politikai közösség valójában működik.

Az engesztelő emberáldozat a primitív törzsi hagyományok egyik legismertebb motívuma. Az emberáldozatra évente visszatérően került sor és a funkciója az erőszak távoltartása a közösség belső életétől annak a bűnbakra való átvitelével. Később ugyan ez a hagyomány a legtöbb helyen (pl. a zsidó törzsekben) állatáldozattá szelídült, de a lényeg ennek is az volt, hogy egy aktusba sűrítse és elhárítsa a törzsön belüli további erőszakot.

A kereszténység Jézus kereszthalálában ezt a hagyományt (felfogást) élteti tovább ugyanezzel a funkcióval. Jézus "elveszi a világ bűneit"... itt azonban megtörik a logika és Istent helyezzük a cselekvő pozíciójába azzal, hogy kimondjuk: "egyszülött Fiát adta", noha a cselekvő a korabeli emberiség volt (a római és a zsidó kollaboráció által reprezentálva: ti. a "főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát", tipikus politikai szcéna, nemde, szakasztott, mint ma).

A keresztrefeszítés azóta eljátszott misztériumában (a passióban) a templom népe a megfigyelőt játssza, pedig Jézus feláldozásnak éppen az az értelme, hogy mindenki vétkes benne: moralizálóbb olvasatban ki tevőlegesen, ki szemlélőként; szigorúbb olvasatban pedig egységesen: akként, akik a bűnbakra testálják a saját bűneiket. A kereszténység születésekor nem volt tehát ismeretlen a bűnbakáldozat, de akkor még nem volt ismeretlen az elkövető sem: a törzs, a nép egésze. Hanem miután Istent (az Atyát) nem ölhetjük meg, a kereszténység akkor még távolról sem egységesen Jézus Istenemberségét stilizálta megölhetővé -- és adott egyszersmind utat annak az olvasatnak, hogy ez kevésbé volt az emberek szabad akaratának folyománya, mint Isten akaratáé.

Ezzel azonban a keresténység nagyrészt semlegesítette a húsvét drámáját: tulajdonképpen kivette az ember bűnösségének alapvetéséből és Isten szeretetének folyományává avatta ("úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta"). Az ember cselekvőből -- aki konkrétan megölte az Istenembert -- Isten szeretetének recipiensévé vált; a húsvét véres drámából, de legalábbis a bűnbak rituális feláldozásából, Isten szeretetének ünnepe lett: Nagypéntekből a Feltámadás sine qua nonja, nem egyenjogú emberi aktus. A passióból éppen az okozója vonta ki magát, a legjobb esetben is szemlélődésbe vonulva vissza. Se a kezdeti gyilkosság értelmezésében, se a bűnbak  évente ismétlődő feláldozásának egyházi gyakorlatában nem látni a lényeget: hogy mi mind ott voltunk és örökké tettesttársak vagyunk.

A rituális áldozat akár a húsvéti szertartásban, akár a napi úrvacsorában végletesen eufemisztikussá vált: régóta nem értjük a bűnbak jelentését, még kevésbé az eredendő gyilkosság drámáját, azt, hogy az Istenemberség örökössé teszi, kimerevíti és folyamatosan a gyilkosságba vezeti vissza a rituális áldozatot, nem engedi formálissá válni azt.

Azaz nem engedné, ha az idők során nem vált volna teljesen szimbolikussá, személyessé és absztrakttá a keresztény liturgia (mindegyik egyházban): nemhogy a véres áldozatot nem hozzuk meg újra meg újra, de -- hogy egy másik egyház szóhasználatát alkalmazzam -- az áldozás is elveszítette a jelentését. A szimbolika nem utal vissza a tárgyára, a gépies liturgiából és a liturgia gépiességéből alig utal már valami az ember tettleges bűnében koncentrálódó önfelejtésére (a legnagyobb bűn napi adagolásban). A kereszténység éppen a legfontosabb mozzanatában halt meg, nem köti be az embert a transzcendenciába; azelőtt menti fel az embert az Istenember meggyilkolása alól, hogy az megértené, hogy megtette. Isten szeretete a bűntett, a bűn és a bűnbánat előzményei nélkül szirupos ömlengés.

A kereszténység nincs már velünk. Eljátsszuk, már akik. A többiek már azt sem. Nem csoda, hogy a közösség (az Egyház, a Corpus Christi) sem él.

A progresszivizmus a haladás ideológiája. Nem egyenlő a progresszióval (haladással), amely sok szempontból (életszínvonal, jogegyenlőség stb.) tény és a konzervatívok -- hacsak nem reakciósok vagy orbánisták (=cinikusak és korruptak) -- sem vitatják. A progresszivizmus ellenben speciális ideológiává transzformálja a haladást, amely az utóbbival szemben szükségtelen és káros.

A progresszivizmus gyökerei a pozitív (értékmentes) tudományosság eszméjének kialkulásáig és a felvilágosodásig, különösen pedig Kant egyik heterodox (tulajonképpen már a marxista üdvtörténeti struktúrára hajazó) munkájáig, az Örök Békéig nyúlnak vissza. Ez utóbbi etikai fundamentumot adott a progreszivizmusnak és később Spencer, Dewey stb. munkáiban politikai doktrínáig és egy meglehetősen zárt policy kifejtéséig vezetett. A progresszivizmus lényege az, hogy van az emberiségnek ideális állapota és nemcsak erkölcsös efelé haladni, de erkölcsös feláldozni érte egy adott korra jellemző etikát, ideértve a hagyományokat, a bevált gyakorlatokat, az életmódokat, a transzcendenciát stb. A progresszivizmus destabilizálja az emberi életet egy jövőbeli eszmény elérése érdekében, mely eszményt döntően az értelmiség (a kritikai-konstruktivista filozófiával), még rosszabb esetben a politika szállítja, teljesen esetleges, legtöbbször ostoba belátások vagy kalkulációk alapján, de nem ritkán aljas szándékkal.

A progresszivizmus teszi, hogy a hagyományos, pl. természetjogi alapú erkölcsi érvelés anélkül rendült meg, hogy bármi, ami kellően stabil lenne ahhoz, hogy etikának lehessen nevezni, a helyébe léphetett volna. A progresszivista etika valójában nem etika (egy kipróbált életmód, éthosz leírása), hanem legfeljebb morálfilozófia, megtervezett, "analitikus" erkölcs, jellemzően azonban ez se, hanem csak moralizálás dirib-darab szenvedélyek racionalizálási taktikái szerint, amelyek semmilyen koherenciában nem állnak egymással. Az ember mint az etika konvergenciapontja szétesett, kiürült, mert közösen osztott eszménye nincs (az ilyen kísérleteket a mérhetetlen károkozásuk miatt szétvetette a történelem), maradt tehát vele kapcsolatban a destrukció. Az eredmény: relativizmus, szubjektivizmus, az erkölcsök átpolitizálódása, a hatalom igézete, a dehumanizálódás. Marad korunk, amelynek kialakulásában a progresszivizmus és képviselői még csak a felelősségüket sem látják.

Már hogy is lennének képesek látni.

Nem kell elmélyült klímakutatónak lenni ahhoz -- igaz, a minimális összefüggések ismeretére azért szükség van --, hogy lehessen tudni: miért nem a klímakutatók javaslatai fogják megoldani azt a válságot, amely egyszerre állt össze objektív (leegyszerűsítve: az üvegházhatású gázok megnövekedett kibocsátásából adódó légkör-melegedés) és politikai-ideológiai (a progresszivista politikai napirend megtámogatását célzó) tényezőkből. A klímaválságnak nem a klíma az oka, hanem az, hogy az emberi tevékenység mára megbillenteni látszik a természetes folyamatokat a Föld ökoszisztémájában -- tehát nem is a klímakutatók dolga, hogy megoldják. A vétkes emberi tevékenység pedig az élet, konkrétan a jobb élet mindenkit éltető reménye, a jobb élet pedig az általános felfogás szerint minimálisan az éhezéstől való megszabadulás, maximálisan pedig bármi, amit valaki nem szégyell, ideértve adott erőforrások feletti, a személyi szükségleteket jóval meghaladó uralom maximalizálását. Röviden, az anyagi-egzisztenciális vágyak kielégítése a természeti erőforrások felhasználásával.

Ezeknek a vágyaknak a túlnyomó része nemcsak teljesen legitim vágy (vegyük ki most a sorból a hatalmi érdekeket), hanem aligha visszafogható, ezért se önként, se hatalmi szóval nem csillapítható. Legfeljebb az képzelhető el, hogy a helyükbe lép egy még erősebb egzisztenciális érdek, az önvédelemé (a halálfélelemé). De mire ez utóbbi a klímaváltozás kapcsán megtörténhet, addigra már késő lesz, köszönhetően a dolgok késleltetett logikájának. (Mire az emberiség kritikus tömege halálfélelmet érezne a klímaváltozás kapcsán és hajlandó lenne változtatni az életmódján, addigra már késő lesz.)

Még egyszer tehát: a klímaváltozás ügye nem a klíma ügye, hanem az ember alapvető antropológiai jellemzőié, amelyek nem engedik nemhogy a tudósok által elképzelt klímacélnak megfelelő tevékenységre való visszaállást (az azóta megnövekedett embertömeg mellett hol lenne ez -- talán a II. világháború előtti életszínvonalon, értsd: nemcsak a Nyugaton, hanem Kínában és Indiában is?!), de nem engedik a néhány százalékos GDP-esést sem egy adott régióban annak veszélye nélkül, hogy azonnal megborulna az ottani, néhol egyébként is kényes társadalmi béke. A klímaváltozás ügye nem a klíma ügye: a társadalommérnökösködés középpontjává, pláne kiárólagos tényezőjévé emelni hamarabb hozná el a világégést, mint a spekulatíve ennek kijelölt 2050.

A légkör felmelegedésének csökkentését, majd visszafordítását -- megengedve, hogy ez az emberiség viselkedésén múlik --, kizárólag az előremenekülés: a technológiai forradalom és apróbb lépésekben megtehető állami intézkedések hozhatják el. Nem ismerek -- és ami fontosabb: a világ sem ismer -- olyan klímavédelmi tervet és/vagy fogyasztásellenes bölcsességet, amely implementálható lenne és hosszú távú megoldást hozna a még gazdagodásra váró milliárdok alapvető vágyai és a nyugati embernek a saját életmódjához fűződő érdekei ellenében. Szerencsére globális kormányzás még nem lesz jó ideig, nincsen és "idejében" nem is jöhet létre nemzetközi szervezet, amely bármilyen íróasztali konstrukciót ki tudna kényszeríteni. Ezt a konstrukciót a veszélyérzet és a válsághangulat ezért önmagában nem, csak a technológia, a kutatás-fejlesztés, a piaci érdekek és az államok együtt tudják kialakítani és organikusan művelni. A társadalom (progresszív hangadóinak) panasza csak trigger lehet, amivel nincs baj, legyen -- de ne akarjon megoldássá válni az ebből következő progresszivista rajongás, fogyasztás- és kapitalizmusellenesség.

Védjük meg a józan észt a konstruktivista értelemből induló politikai-ideológiai támadástól!

A második Orbán-kormány (2010-14) alatti posztkommunista "összefogás"-reflexet, amelyben a pártok vezetőit és a balos médiát döntően a közös szocializáció és múlt vitte egy ernyő alá, miközben a pártok egyes kulcsszereplői a héttérben kollaboráltak a Fidesszel és eltérítették az ebben a formációban rejlő aprócska esélyt, mára -- a Momentum és a centrumba húzó Jobbik ellenzéki méretarányban számított erős középpárttá válásával és Márki-Zay-féle mozgalommal való kooperációban -- felváltotta a "csak semmi ideológia, mind anti-orbánisták vagyunk" ellenzéki platformja. És ez kétségtelenül biztatóbb állapot, mint a korábbi.

Ebben a felállásban a pártok előnyére válik, hogy se a régi, se az új szereplőknek nincs -- valóban nincs -- ideológiája, koherens értékrendszere, ezért tulajdonképpen eljutottak a megjelenésükben a leghívebben értelmezett identitásukhoz. A közel-semmihez. Ez a semmi azonban politikai értelemben többet jelenthet, mint bármilyen filozófus, vagy általában értelmiségi hajlamú kommentátor elvárásai, amelyek rendesen nem találkoznak se a politika érdekével, se a választók túlnyomó részének életével és érzelemvilágával. A politikus -- még a legrosszabb is -- általában jobban ért a politikához, mint a közéleti értelmiség, mert előbb vagy utóbb, benne élve megérti, hogyan lehet sikeres benne. Most az tűnik valószínűbbnek, hogy az ellenzéki politika sikeresebb lehet a semmitmondással és értékmentes anti-orbánista koalíciózással, mint bármi mással. Miért? Mert ez vág egybe egyszerre a magyar választók tudati állapotával és a töredezett pártrendszerből kihozható legtöbb jóval.

Ez persze semmit nem mond a lehetséges -- előbb önkormányzati -- ellenzéki győzelemből következő kormányzati képességekről. Ami szintén nem olyan nagy baj, amíg a megválasztott koalíció fennmarad, mert a Fidesznél rosszabbul, nagyobb károkat okozva senki se tudna kormányozni. Ennyit tehát megérhet a szavazóknak, hogy ezen a fronton is kockáztassanak.

Én ugyan sokan bírálom legfőképpen a Momentumot, azért ezt, mert ez áll még a legkisebb távolságban attól, amilyen pártokkal elképzelhetőnek tartanám az ország regenerálását (a sajátomét, a zombi PKP-t más okokból leszámítva a többi párt nem érdekel), de a bírálatom nagyrészt értelmiségi és egy szerintem ideális polgári demokráciában uralkodó politikai értékrendből következik. Lássuk be azonban, hogy egy ilyentől nagyon távol állunk, ezért butaság lenne elvárni az e szerint való politizálást. Reménykedjünk benne, hogy erről a "valódi északról" azért nem feledkezünk meg a politikai ingoványban.

A magyar egészségügy közösségi (magyarul: állami) kiadásai 4,8%-ra estek a GDP arányában, amivel Magyarország az EU-s átlag felét sem éri el. Ezzel analóg, hogy az ország -- minden ellenkező értelmű propaganda dacára -- haldoklik. A mélyben zajló folyamatok hosszú távú leszakadást előlegeznek meg a civilizált Európától. A kormányváltás olyannyira sürgető feladat, amelynek a jelentőségét még az ellenzéki magyarok sem igen fogják fel. De kormányváltás még a jelzett ellenzéki stratégiával (a semmi) is, köszönhetően az etno-szocialista narratíva hallatlan erejének, csak a liberális külpolitikai fordulat és a gazdasági válság, majd a gyorsuló leszakadás együttes hatására indulhat majd meg. E fordulatra azonban -- ami, reméljük, minél hamarabb bekövetkezik -- készen kell állnia egy valamennyire kooperatív ellenzéki közegnek. A mai taktikázásnak, helyezkedésnek, próba-koalícióknak ez az értelme helyben és országosan is. 

A Momentum (nem rég még) vállaltan antiszemita politikust támogat Debrecenben. Belép a pártba az ikonikusan trágár, a Fidesz haragját kivívó Nagy Blanka. Hajnal Miklós elnökségi tag Kubatovval és Kövér Lászlóval konferenciázik Habony rokonságának tihanyi szállodájában. Csak a legújabbak.

Nem épp sziklaszilárd elvekkel kimért út. Mi folyik itt?

De hát megmondták: az ideológiák kora lejárt. Mi maradt helyette, ami a Momentumot máris középpárti státusba repítette (a DK-t kivéve a többi ellenzéki párt kárára)?

Én magam sokat írtam a párt esetében a narratíva hiányáról arra gondolva, hogy előbb-utóbb majd hiányozni fog ez. Most nem úgy tűnik. A párt láthatóan az esztétikai és emotív politizálás mellett kötelezte el magát, kihasználva a nagy erkölcsi és politikai világképek már több mint száz éve tartó bomlásának legújabb mediatizált fordulatát: nem azt, hogy a FB, a Twitter és a Snapchat átvette a politizálás korábbi vezető instrumentumának, az egyoldalú tömegkommunikációnak a helyét (ez már idehaza is egy lassan tízéves történet), hanem azt, hogy nincsen igazság. Effektek és szenvedélyek vannak, töredékes világképek pillanatnyi egymásba illesztése vagy még inkább a világképek egymásba játszása van. 

Az esztétikai politizálás a látványra, a szexualitásra, a szépre és a vonzóra épül. Az emotív politizálás a (gyakran inkoherens) kijelentések mellé társuló indulatokra, expresszív metakommunikációra, az érzelmek megmozgatására, a szenvedélyek aktivizálására, tömegélményekre. Az előbbi inkább passzív, az utóbbi aktív. Az előző konstans, az utóbbi eruptív-diszruptív.

Mindkettő kognitíve az értelem (ráció) előtti, hatásfokban és sebességben pedig megelőzik az értelmet. Az agynak más területeire hatnak, mint pl. egy narratíva.

A Momentumnak semmilyen nehézségébe nem kerül hidat képezni a nácik és progresszivista zöldek, a centrista fideszesek és a nagyszülő korú munkáspártiak között, amit azért tehet meg, mert tulajdonképpen nem mond semmit, legalábbis semmit, ami az esztétikai-emotív jelentése elé állna a nyilvánosságban (és ezzel szelektálna értelmek, értékek és meggyőződések között). Nem is érti, mi baj lenne a híd voltával.

A legújabb politikusgeneráció értelem (ezért erkölcs) előtti eszközökre épít, ami természetesen -- miközben további kognitív és erkölcsi regresszió árán épül -- túl van posztmodernen annyiban, hogy emezt még csak a modernen túli gondolkodás ihlette, a posztracionális ellenben a ráció magafelejtésében él. Ez a -- látszólag irracionális, valójában posztracionális -- állapot megint csak nem a ráció ellenében határozza meg magát, mint tette pl. a nácizmus (az akarat felemelésével), mindössze virágot visz a ráció sírjára. Tisztelettudó a halottal szemben, amit életében kigúnyolt volna, ha alkalmuk van találkozni. Nem volt, viszont az ő sírján tenyészik.

A ráció és igazság utáni állapotban felnőve a Momemtum osztja a Fidesz politikai teológiáját. A politika önmagáért van, a hatalom öncél, a hatalmi vágy minden. Hogy hatalomra kerülve mi lesz, azt senki sem tud(hat)ja. A lényeges különbség egyelőre, hogy míg a Fidesz megtagadta az értelmet és az erkölcsöt a hatalom érdekében, addig a Momentum csak nem ismeri ezeket. A Momentum egyelőre csak eljátssza a háborút, amit a Fidesz komolyan csinál. Véresen komolyan eljátssza a reflektív, liberális politika halálát, mert ez a hatalmi algoritmusa.

A Fidesz az irracionális, Momentum a posztracionális kohéziót szervezi. Utóbbi (nomen est omen) öntudatlanul; a pillanatok jelentés nélküliek, de szépek vele. És nem érti magát -- természetesen.

Kétségtelen, hogy a Momentum posztracionalizmusa az egyetlen újítás a magyar politika ideológiai korszaka után, amelynek a Fidesz a maga irracionalizmusával még a része és egyben a legsikeresebb utolsó fejezete. A kérdés: legyőzi-e végül a politikai esztétika a politikai irracionalizmust, illetve ha igen, jó lesz-ez nekünk. Vagy -- reménykedjünk -- van még út vissza a közösségi értelemhez és erkölcshöz.