Az talán nyilvánvaló mindenkinek, hogy nem a pártok programjai, mégcsak nem is a pártok aktuális konstellációja tartja hatalomban Orbán Viktort. Aki több mint húsz éve egy személyben határozza meg a magyar politikai életet, miközben többszörösen rendeződött át körülötte a hatalmi tér, az valami mást és "többet" is csinál a "demokratikus" politizáláson túl. Ezért is van, hogy ha tetszik, ha nem, ezt a korszakot Orbán-korszakként fogja jegyezni a történelem (mindenki más statisztának fog számítani benne): méghozzá a kifutásától függetlenül szürke (-barnás), de nem egyértelműen fekete vagy fehér tintával. Akárcsak a megelőző vezérek korát. Ez is arra utal, hogy többről van szó a rezsim jellegében, mint ami politikailag racionalizálható. És ami nem az -- társadalmi méretekben --, azt a legjobban a "kultúrával" lehet leírni.

Először is, mi nem választóvonal a "jobb-" és a "baloldal" táborai között? A magyar nép (itt pedig a választók kritikus, 80-85% fölötti tömegét, vagy az ún. átlagválasztót értem) politikai kultúrája -- tehát oldalaktól függetlenül -- államelvű (szocialisztikus, szocialista a kis állami, öngondoskodó, piaci liberalizmussal szemben), nyugatos (itt a génkészletét meghaladóan/meghazudtolóan billen a Nyugat felé a Kelet ellenében, ami az ötszáz éve kitartóan Nyugat-orientáltságú vagy a kommunizmus évtizedei alatt Nyugat-hiányban szenvedő történelmének köszönhető) és nemzeties (igen, a baloldalon is elsődleges a nemzethez tartozás érzése minden egyéb kulturális és politikai orientációval szemben).

Ugyanakkor -- éppen a génkészlet keleties bázisa és nagy variabilitása miatt -- jelentős kulturális eltérések okozója a magyar nép egyes csoportjai közötti változó racionalizációs hajlam (ez a kognitív-viselkedési mintákon belül a racionális döntés közösségi kompetenciájának, a public choice-nak rövidített elnevezése), ami ellentétes politikai identitásba, adott esetben szélsőségekbe vetheti azokat az egyéneket, akik egyébként hasonló politikai-kulturális objektivációkat támogatnak (mint fent). A racionalizációs hajlam részben öröklött (és ezen belül részben az etnogenezis függvénye), részben neveltetés, részben iskoláztatás, részben egy politikai közösség domináns mintáinak függvénye, és ez alapján általában igaz, hogy a nagyobb racionalizálási hajlammal rendelkező szavazók a mai ellenzékre, a kisebb ilyen hajlamúak a kormánypártokra szavaznak. Fontos, hogy ez nem kizárólagos determináns, de valószínűsíti a politikai affiliációt. Részben ennek tudható be, hogy a 10 ezer fő alatti településen élő, vallásos, idősebb emberek annál is nagyobb arányban szavaznak a Fideszre, mint ahogy a többi szociológiai csoportba tartozók teszik.

Egy további oka a mai politikai megosztottságnak az eleve inkább racionalizáló szavazókat megmozgató baloldali pártok rossz, posztkommunista politizálása a nemzet (inkl. Trianon), a vallás és a tradíciók terén, ami felerősítette a racionalizáció politikai jelentőségét. Ez a posztkommunista miópia harminc éve befolyásolja a baloldali pártokat a kommunizmusban szocializálódott elitjük révén és igaz ez az MSZP mellett az SZDSZ-től (amely sosem volt valójában liberális, hanem inkább volt a politikai racionalizmust radikálisan képviselő aufklérista párt, amelynek szellemi elitje valójában sosem tudta, melyik országban politizál) és a korabeli szocdem próbálkozásoktól a posztkommunista technokraták által irányított centrista pártokig egészen Bokros MOMÁ-jáig bezárólag. Az első balos párt, amelyik szakítani akar és talán szakítani tud ezzel a tradícióval, az a Momentum.

A racionalizációs hajlam különbsége okozza a nemzet eltérő értelmezéseit, amely döntően a jobboldalon (de a baloldalon is!) a hagyományok felértékelésétől az antiszemitizmus (a "nemzetidegen", ti. racionalizáló népcsoport kirekesztése) irányába leng ki, a baloldalon (illetve főleg az itt nem tárgyalt 15%-nyi liberális, teljesítményelvű, egyértelműen aufklérista értékrendű magyarok körében) a nemzet modern, racionális szemléletében és politikai közösségként való értelmezésében ragadható meg.

A racionalizáció okozza az egyik oldalon az állam és képviselőinek technokratikus-jóléti, a másik oldalon az autoriter-mitikus (a racionális beállítottságú "semleges államot", a liberális demokráciát és a jogállamot lebecsülő) szemléletét, de ezek nem térnek el az állam jelentőségének és kiterjedésének felfogásában. Ez okozza a táborok egymás iránti megvetését, a meg nem értés és a tolerancia büszke megtagadását a másiktól, a permanens konfliktusokon keresztül való eszeveszett nemzetrombolást, amit egyébként a kulturális azonosságok (fent) nem indokolnának.

A racionalizáció az oka annak is, hogy eltérő nemzetszemléletek és történetelemszemléletek határozzák meg az oldalakat, amelyek közül az egyik -- leegyszerűsítve -- a fölvilágosodás és hazai hordozóinak, a nyugatos, zsidó és kommunista narratívának a nyomait hordozza, a másik a felvilágosodásra érkezett tradicionalista, keresztény reakcióét, amely a nemzet etnicista szemléletében érte el a mai legnagyobb közös osztóját.

Végül a racionalizáció végletes elvetését tükrözi a "jobboldalon", hogy hitelesnek tartják az ellenségképekben történő politizálást (Gyurcsány, Soros, Brüsszel), hiperracionális (éppen ezért már irracionális) reakció viszont erre ugyanezek kritikamentes szemlélete, de legalább a pro vagy kontra bináris szemléletének követése.

A magyar nemzet tehát korántsem annyira megosztott a kulturális alapértékeiben, mint a politikai produktuma alapján hihetnénk, de egyetlen alapkonfliktus a késztetéseiben -- a racionalizációra való hajlamok különbsége -- megágyazott egy olyan politikának, amely ezt a különbséget a végletekig kiélezte és az egyik oldalon a hiperracionalizáció, a másik oldalon az irracionalizmus irányába tolta el, miközben nem okozott eltolódást a nemzettel, az állammal és a nyugati politikai orientációval kapcsolatos nagyjából egységes felfogásban. ("Csak" abban van különbség -- megint csak a különböző racionalizciós minták okán --, hogy mi szolgálja ezeket a politikai értékeket.)

Túl lehet-e lépni ezen a differencián? Úgy semmiképpen sem, hogy a baloldali politikakritika és politikai gondolkodás megmarad olyan gyengének, amilyen most. Függetlenül ennek -- vagy e blogon bármilyen korábbi -- eszmefuttatásnak az értékétől a baloldali pártok körében semmilyen gondolkodásnak nem látni még a nyomait sem. A kommunikációjuk üres, klisészerű és végletekig unalmas. Végül ami elhozhatná az áttörést a jobboldal -- természetesen nem a nemzetrombolás és a tolvajlás, de ennek elfogadásának! -- jobb megértésében, az a mai baloldali alapfeltevések kritikája (az önkritika) és a jobboldali sérelmek ma teljesen hiányzó baloldali hermeneutikája. Ahogy Orbán felépítette az eddigiekben vázolt politikai pozícióját a jobboldali gondolkodás -- tulajdonképpen a politikai irracionalizmus -- megértésével (hiszen ő sem innen érkezett), úgy a baloldalnak is meg kell, ha valaha is győzni akar nemcsak a politikában, hanem a kultúrában.

De ehhez mindenekelőtt a saját értelmiségi eredetű racionalista előítéleteivel kell tisztába jönnie közelebb kerülve ezáltal annak megértéséhez is, ahogy egy politikai közösség valójában működik.