1000 leütés

Tarlós István, a Fidesz-KDNP főpolgármester-jelöltje arra a kérdésre válaszolva, milyen kampányra számít, úgy fogalmazott: ami az ellenzék részéről folyik, az nem is hasonlít önkormányzati választási kampányhoz, inkább „revansista szemléletű, hevenyészett és változatosság nélküli destabilizálási kísérlet, aminek a főváros menedzselése szempontjából egyszerűen semmi értelme”.

Hozzátette, több telefonos jelzésből meg lehetett bizonyosodni arról, hogy a háttérben „régi SZDSZ-esek közreműködésével elégedetlenség felszítására igyekeznek alapozni, de tulajdonképpen nem kis mértékben erőforrások öncélú megszerzéséről is szó van”.

Hadd fűzzek ehhez néhány megjegyzést. Tarlós úr nagyon megijedhetett amiatt, hogy az ellenzéki egyezkedés viszonylag sikeresen folyik eddig -- ami e sorok írója számára is meglepetés -- és a végén még kijöhet belőle a Fidesz budapesti veresége. Ez az ijedség rendben van, bár objektíve nézve Tarlós bürgermesterkedését -- pl. lenézve az utakra, fel- a fákra a fák hűlt helyére, és rá- az épületekre, a tömegközlekedési objektumokra, az építkezésekre, a közparkokra usw. -- a veresége igencsak időszerű már. A blazírt szájalás és a szerencsétlenkedés egy olyan pozícióban, amelyben a legkevésbé sem a pozíció betöltője a döntéshozó, az flottul megy természetesen, de civilizált országokban ennek a hitele néhány év után kimerül. Tarlós nem gondolja, hogy Magyarországon is így kéne lennie.

Az viszont egyáltalán nincs rendben, ahogy a régi SZDSZ-káder, ma keresztényakármilyen "városvezető" teljes természetességel és magától értetődő reflex-szel nyúl vissza letűnt korok diktatórikus szóhasználatához -- talán beidegződésből, talán a szocializációjából, talán a történelmi érzékenységéből, talán a mai divatból következően --, miszerint a választásokon való részvétel (teljesen becsületes névtelen feljelentésekkel alátámasztott) "destabilizálási kísérlet" (=az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés) lenne. Szomorú, Tarlós úr, igen szomorú fordulata ez a demokráciának, egy újabb a civilizációból való kihátrálás és a magyar történelem orrfacsaró szegmensébe való visszatérés felé.

Az már csak inkább vicces gazdája és politikai kebelbarátai utóbbi évekbeli ténykedésének -- aka. az ország erőforrásainak fosztogatása -- ismeretében, hogy a szerencsétlen ellenzéknek, amely már mégsem tűnik elég szerencsétlennek, "tulajdonképpen nem kis mértékben erőforrások öncélú megszerzésének" szándékát tulajdonítja. Tarlós úr pofátlanságának határa a Göncöl-szekér. Ez a virtigli orosz propagandafogás, hogy ti. a saját magunk által szisztematikusan űzött tevékenységgel megvádoljuk az ellenfelet és -- joggal -- bízunk abban, hogy a tözsválasztó hülyén bekajálja ezt is, a bizonytalanokat pedig tovább bizonytalanítja, Tarlós még nagyobb dicséretére válik és még nyilvánvalóbbá teszi eddigi szakmai és etikai méltatlanságát.

Remélem, Tarlós urat elviszi az ördög legkésőbb október végén. Megannyi ellenzéki szerencsétlenkedés, karácsonyi hajladozás és évtizedek óta kelő szoci pattanás sem okozhat akkora kárt Budapestnek, mint az ő álmából néha felriadó és önmagát fehúzó kisszerűsége a NER-ben neki rendelt szolgálati dobozban. Ő az a fajta, amelyiknek nem elég, ha a Fidesz középkáderei alázzák, szívesen megteszi önszorgalomból maga is és utána megsértődik, ha az ember sajnálkozik rajta. Tarlós nertárs specialitása a magyar politika Augiász-istállójában az önérzetes maga alázás.

Ha csomagol és megy a végén, ha nem, mindenkit minősít, hogy személyes válsághelyzeben milyen eszközöket enged meg magának.

A tömegtársadalmak kialakulása idején -- némileg leegyszerűsítve -- a liberálisokkal és a radikálisokkal szembeni konzervatív alapállás először a  hagyományok, a régi intézmények és a hellén-keresztény értékrendszer védelme, majd a XIX. század második felétől -- a brit Disraelivel, Franciaországban a Boulangisme korszakában, Németországban Bismarck-kal (főleg az 1880-as években), a keresztényszocializmussal stb. -- a társadalmi stabilitás megőrzése és a szocialista mozgalmakkal szembeni alternatíva kialakítása volt. Ebben az időszakban az államok még viszonylag kicsik, a nemzeti hagymányok és értékek a maihoz képest átfogóbbak voltak.

Egy nagyobb ugrást téve: ma, amikor az értékek tovább pluralizálódnak és áthidalhatatlan, közös nevező nélküli kultúrák élnek egymás mellett a nyugati társadalmakban, amelyek politikafilozófiai ideálokra keveset adnak, legföljebb a pozitív jog és az állami erőszak fenyegetése tartja őket kordában, a konzervatizmus mögött elolvadt az organikus rendnek, a hierarchiának és az egyesítő hagyománynak nemcsak a valósága, de az emléke, sőt -- nézve a nyugati konzervatív pártokat -- az igénye is; ilyen körülmények között a piac mellett az állam maradt az egyetlen komolyabb társadalmi aktor.

Ez az állam "jobboldali" kézben az utóbbi tíz évben egyértelműen etnicista fordulatot vett és ezt nevezik manapság konzervatizmusnak, pedig se az államiságban önmagában, se a nacionalizmusban eredetileg nincsen semmi konzervatív, ellenkezőleg. Ezek -- az állam szociális téren, a nemzet a kulturális és állampolgársági egyenlősítés céljával -- egyaránt konzervatív-ellenes (liberális és tömegtársadalmi) célokat szolgáltak kezdetben. Manapság azért tarthatók a populista értelmezési keretben konzervatívnak, mert egyrészt konzerválódtak (ami egykor új volt, az már réginek számít), másrészt defenzívában vannak a gazdasági, a globalizációs és a progresszivista logikával szemben, harmadrészt jószerivel egyedül megfogható entitások a divergens politikai közösségekben. Ez azonban a populista érzelmezés, értékkonzervatív szempontból a kettő -- állam és nacionalizmus -- továbbra is problematikus politikai szereplők.

Az állammal természetesen az a legfőbb baj (qed. orbánizmus), hogy egy vagy néhány ember kezében bármire felhasználható, ám az állam (a nemzet reprezentációjának) "konzervatív" feelingje miatt a használat tényleges kára nagyon sokáig rejtve maradhat. A nacionalizmus emellett (qed. orbánizmus) kiölheti az alternatív, versengő, még oly organikus kisközösségi, hagyományos, civilizációs és (bizony!) fontos univerzális értékeket (a kereszténység és a keresztény antropológia pl. univerzális), megfojthatja az autonómiákat, rombolja a meritokratizmust (ezért a versenyképességet) és a hagyományos hierarchiák maradékait, új voluntarizmusokkal rendezve be a világot. A nacionalizmus eközben praktikus túlzás, nincs szükség nemcsak kizárólagos, de ilyen erős politikai érzésre sem a kellően hatékony közösségi identitáshoz. A nacionalizmus nem a politikai közösség, hanem az államok célját szolgálja (konkrétan a tömegtársadalmak irányítására).

Ilyen körülmények között -- azaz amikor az állam már nem bizonyos kulturális alapvetések szerint, államon kívül értékekeknek alávetve működik, mint a XIX. században, hanem a saját hatalmi logikájának abszolutizálásával (lásd a totalitarizmusokat és ezek Ersatz fajtáiként korunk fasizmusait Oroszországtól Magyarországon át Venezueláig) -- a konzervatizmus közelebb kerül önmaga eredeti misszójához (gyakorlatához) a liberalizmus feltámasztásának és abszorpciójának kísérletével, mint az államias nacionalizmus melletti elköteleződéssel. A liberalizmus problémáit nem tárgyalom itt, vannak elegen. A konzervatizmus általi abszorpciója azonban hajaz arra az értékalapú, idealista gyökerű liberális kísérletre, amely az 1700-as évekre és az 1800-as évek első felére volt jellemző Nyugat-Európában. E konzervativizmus célja az igazolható (igazságos) egyenlőtlenség rendszerének kialakítása társadalomban, kultúrában és az államhoz való hozzáállásban (végre kigyógyulva abból a balos szemtengelyferdülésből, hogy a jól elrendezett társadalmakban az igazságosság alapvetően szociális-újraelosztási típusú probléma); ez pedig egy olyan differenciált politikai filozófia alapján, amely számot vet a modernség három alapvető jellegzetességével: a vágyak diktálta, a technológia által pedig felerősített folyamatos progresszióval, a multikulturális társadalmakkal és a szociális kohézió szükségével, illetve képes ezeket egyetlen dinamikus paradigmába rendezni, amely nem mellesleg új lehetőségeket ad a humanitás megrekedt ideáljának.

Az ideológiák mint afféle modern vallások felülírták a hagyományos erkölcsi rendet, amely a szélsőségek közötti arany középúttól a Tízparancsolaton át az aranyszabályig ("ne tedd mással, amit magadnak nem kívánsz"), és még tovább, az önvédelem, a viszonosság, a csere, pozitív formájukban a könyörület és a jóakarat játékaiig, keresztény átfogalmazásban a szeretetparancsolatig, a közösségi kódrendszert érvényesítve pedig a szokások, a hagyományok, az íratlan és az írott jog (mint bevált koordinációs intézmények) interakciójáig terjedően több ezer éves együttélési gyakorlaton alapul. Az ideológák -- először egy saját "igazságra", majd a barát-ellenség szemléletre alapozva -- szembehelyezik a híveiket az emberi kooperáció tágabb szabályrendszerével, a diffúz, plurális intézményi tér ellenében egyre koncentráltabb, egyre kevesebb ember által konstruált, hatalmi céllal ellenőrzött politikai tudást létrehozva.

Az ideológiák természetesen a tömegtársadalmak termékei, ahogy az erkölcsi rend -- vagyis a trial and error alapon, a történelem folyamán apró lépésekben stabilizálódott normarendszer -- alászállása is a szavazatain keresztül politikai hatalomra szert tett tömeg koordinációjának új szükségletei miatt következett be. Korábban is megvoltak a tudás és az irányítás intézményei, de ezek a politikailag inkompetens tömeg (az idióták) mindennapi életére irányultak, nem a politikai aktivitásának befolyásolására. Akkor is rendre megsértették az erkölcsi rendet, de senki se kérdőjelezte meg a normákat -- ez először a XIX. század közepe táján következett be komolyabban Marx-szal, Nietzschével és Freuddal, majd -- nem annyira érdekes, mint inkább rettenetes módon megszűrve és összeterelve az előbbiek ideologémáit -- a posztmodern, posztstrukturalista, újbalos franciás filozopterek körében. Ami az értelmiségnek szellemi izgalom -- mert egyéb haszna nincs --, az konrét veszteség az erkölcsökben, ergo a társadalmi harmónia, a boldogság és a hatékonyság lehetőségeiben. Az értelmiség (idéologues, clerics) olyan problémákat akar megérteni, amelyek nélküle nem voltak és nem lennének és ezért embermilliók fizetnek nap mint nap verejtékkel, vérrel és boldogtalansággal.

Amikor aztán az ideológiákból már nem marad semmi, csak a személy (a vezér) vagy -- mint a baloldalon -- az oligarchikus-mediatizált tudás kontrollja az identitás-szimulákrumok felett, az nem annyira újdonság, mint inkább a korábbi folyamatok kiteljesedése. Ahogy a progresszivista értelmiségnek nehezen lehetne magyarázni, hogy miért nincs szükség tudásra az együttélés minden eresztékében (még ha lehetne is tudás, amiről mára persze bőven kiderült, hogy csak ábránd); amennyire nem értenék, hogyan lehet, hogy hit és tudás többre jut együtt, mint önmagában a ráció, úgy vált a szimulákrumok világa (Marx és minden említett és nem említett szerző teljes csődjére mutatva) helyettesítésből valósággá. Így juthattunk a totális tudás -- és leginkább a totalitás reprezentációjának örök értelmiségi, a XX. század közepére sok csalódás után leleplezővé redukálódott -- igényétől a totális nem-tudás politikai igényéig; a propaganda mint eszköz lett a tartalom, amelyhez a (nyelv)kritikai alapállást -- miszerint minden beszéd és diskurzus elnyomó, hatalmi jellegű és célú, vagy ha nem, akkor az ellenállásé, de egyaránt politikai -- a "haladó" értelmiség szállította többek között a mai etnobarbarizmus konyhájára is. Azt, hogy azé a hatalom, aki a propagandát vezérli, már a XX. század eleje is tudta és gyakorolta, de azt, hogy ennek így kell lennie, ahhoz "a gyanú filozófiája" és ideologémáinak francia kodifikálása (Ricœur 1965) kellett.

Orbánt akarnák megverni, mögötte pedig ezt a világot? Ahhoz előbb önmagukat kéne dekonstruálni.

...akkor végre eljön a mi időnk -- gondolják kb. az ellenzéki pártvezetők (vagy azok legalábbis, akik nincsenek Orbán zsebében). Ez a legbiztosabb ellenzéki stratégia egy ideje. A második -- már bizonytalanabb -- remény az, amit egy komoly nemzetközi erő-átrendeződéshez kötnek, pl. a liberális demokráciák hirtelen érkező reneszánszához. No nem azért, mintha az ellenzék bármit is tudna a liberális demokráciák működtetéséről, hanem mert azt azért tudják, hogy ez a fordulat Orbán vereségét jelentené a világtrendben, amivel egy kis ország kormánya kevés eséllyel tudna szembeszállni, elveszítené támaszait politikai és gazdasági téren is. De ilyen fordulatnak egyelőre az előszele sem látszik; legföljebb a két "rendszer" egymás mellett éléséről lehet beszélni. A harmadik -- vézna -- remény pedig a rezsimünk gazdasági bukása és/vagy nyomában az éhesek lázadása. No comment here.

Vagy húsz éve írtam egy cikket Kis János egyik könyvét bírálva a semleges állam koncepciója ellen azzal, hogy a semleges állam valójában nem semleges egy társadalomban előforduló értékekkel, hanem preferálja és támogatja közöttük azokat, amelyek argumentálhatók, reflexívek, racionálisak, versenyképesek, "toleránsak", progresszívak (a fősodorba illeszkedők) -- röviden azokat, amelyeket a baloldali liberális tábor vall. A "semleges állam" ugyanis nem kevésbé ideologikus és a kifejezés nem kevésbé félrevezető, mint a "keresztény szabadság" (=a keresztények szabadsága), vagy az "illiberalizmus". 

Ezzel analóg problémának találom a szabadságét, amely a liberalizmusnak a névadó, legfőbb politikai értéke. Mégis sok ember -- különösen az észak-atlanti politikai kultáráktól távolodva -- tekint rá idegenül és félelemmel, és éli meg a szabadságot -- vagy annak egy jelentős szeletét -- fenyegetésként. Számukra a liberálisok szabadsága -- nem beszélve a progresszívokéről -- zsarnokság. Mi legyen velük?

A szabadság negatív koncepciója (mint a beveatkozástól való mentesség) és a pozitív felfogása (valamire való képesség) egyformán -- együtt pedig különösen -- ijesztő azok számára, akik egy elzárt vagy kisebbségi kultúrában a biztonságuk garanciáját és a személyes rászorultságukkal szembeni könyörület biztosítékát látják, akik "versenyképtelenek", akik álmododozók, akik maguknak vagy nem e világból valók, akik szelídek. A hegeli "Sittlichkeit" (a hagyományokkal és szokásokkal kibélelt "benne-lét" egy közösségben) épp olyan "természetes" igénynek tűnik ezek esetében, mint a szabadság individualistább felfogása a modern, felvilágosult harcosok oldalán -- van, aki ezt, van, aki amazt preferálja, van, aki a kettő meghatárrozott vagy meghatározhatatlan kombinációját.

A reflexió kényszere elidegenít egy közegtől, de a tradicionális életmódok eleve nem reflektálnak önmagukra, tehát a fennmaradásuk veszélyeztetése nélkül nem vívhatják meg az érvek csatáját a modernebb politikai és életfelfogásokkal. Akceptálható-e ez az álláspont, vagyis -- ha a semleges államban folyamatosan argumentálni kell tudni a véleményünket akkor is, ha hódítani nem, csak védekezni akarunk -- mi maradhat meg azoknak, akik úgy akarják élni az életüket, ahogy jól esik nekik? Röviden: mentesek (szabadok) akarnak maradni a szabadságtól és ennek modern működésétől? (E probléma alesete a libertáriusok felfogása a saját szabadságuk optimális voltáról. Ők ugyanúgy összekeverik a választás szabadságát az életmód szabadságával, amelyek közül az előbbihez hozzátartozhatnak eredményként az erős redisztributív állam és a kiterjedt, beavatkozó közösségek. A szabadság: a választásé, az életmód szabadságát közkeletűen pedig autonómiának -- önrendelkezésnek -- hívjuk. Az utóbbi messze nem mindenki célja és ezeknek előírni ezt: zsarnokság.)

Vegyük észre, hogy a kérdés nem az, hogy a tradicionalista felfogásoknak kicsiben vagy nagyban lehet-e esélyük tartós fennmaradásra a modern világ túlsúlyával szemben. (Nem.) A kérdés az, hogy a modern világ támaszthat-e koherens erkölcsi elvárást a tradicionalizmusokkal szemben -- rögtön például előírhatja-e nekik a szabadság tartalmi jegyeit (lásd feljebb a "semleges állam" leírásánál) az arra való szabadságon túl, hogy megválaszthassák, amik lenni (maradni) akarnak. Jár-e az életmód megválasztásának ugyanaz a szabadsága a bezárkózó, "irracionális", zárt kisebbségeknek (és az ilyen gondolkodásoknak), mint ami jár a "haladó" kisebbségi ügyek képviselőinek (pl. a homoszexuális jogok terén stb.)?

Paradoxikus durvasággal: lehet-e joga mindenkinek hülyének lenni vagy a hülyéket inkább precízen kiirtja a "tolerancia"? Lehetséges-e valóban szabad társadalom, amelyben mindenki saját felfogása érvényesülhet a saját szabadságáról, feltéve, hogy másoknak nem árt, vagy kénytelenek vagyunk megelégedni a politikai szabadsággal, amely csak a versenyképes szabadságfelfogásokat preferálja és ez utóbbinak folyamatosan áldozatul esnek az aktuális tradicionalizmusok?

Egy szűkebb körben zajló vitában nem régen előkerült egy posztom, amelyben alternatív állami létekről értekeztem azt javasolva, hogy az allampolgárok választhassák meg, milyen módon viszonyulnak az állam által nyújtott jóléti szolgáltatásokhoz (leegyszerűsítve aki akar, éljen velük, aki nem akar, ne, és egy bizonyos minimumon túl eszerint változzanak az adó- és járulékkötelezettségeik is). Ennek radikálisabb felfogása az adómegajánlás rendszere lenne, majd a megkapott szuper bruttóból való személyes adófizetés, amelynek lenne egy kötelező minimuma döntően a feloszthatatlan közjószágok finanszírozására, és lenne egy személyes quid pro quo része, amellyel a polgárok szolgáltatásokat vásárolnak az államtól részint retainer státusban, részint azonnali igénybevétel érdekében.

Volt azonban a javasatnak egy elvi előzménye, amelyre itt visszatérnék. Az akkori posztban így fogalmaztam: "A polgári lét állapota az autonómiáé (ez a nyugati fejlődés értelme), de az autonómiának nincsen kultúrája Magyarországon. Megteheti-e egy politikai párt, bármennyire is híve az autonómiák összhangján alapuló társadalmi berendezésnek, hogy belefoglalja programjába az autonómia kényszerét -- és ezáltal tagadja mindenki szabadságát arra, hogy úgy éljen, ahogy akar? Nyilván nem teheti meg. A szabadság és az autonómia két különböző érték. A szabadság megelőzi az autonómiát, ami ad absurdum megengedi, hogy bárki az állami uralmat válassza az autonómia helyett. A szabad Magyarország programjának tiszteletben kell ezt tartani. Az autonómia választás tárgya lehet, de kényszeré nem. A másik oldalról viszont tagadjuk azt a logikát is, hogy mindenkire azonos feltételekkel kell ránehezednie az államnak ott is, ahol elvileg lehetőség lenne a differenciálásra és a hatalmi pluralizmusra."

Orbán Viktor még a jóindulatú hívő számára is talán erőltetetten, de egyetlen narratívába rendezte az utóbbi harminc év magyar politikatörténetét és ebben a narratívában helyet talált minden korábbi törekvésnek, az ellenfeleiének is, kivéve a szabaddemokratákét, akiknek a brandjéhez a liberalizmus kötődik (egyébként helytelenül, mert a többségükben ezek sem voltak liberálisok). Magyarul nagyvonalú volt és a konszolidáció általa kikövezett útján lökte tovább az emlékezetpoliitkát és a politikai kultúrát, amelyben elvileg (majdnem) mindenki megtalálhatná a helyét, ha akarná; (majdnem) senki érdemei nem maradnának elismeretlenül, habár az igazsághoz nem sok köze az egésznek, szóval tipikus magyar politikai alkotás (vö. Bibó). A rendszerváltásnak és a harminc évnek nem létezett az Orbán leírta, tudatosan eltervezett forgatókönyve, az orbáni rekonstrukció legfeljebb a hegeli Világszellemben létezhetne, minden más csak politikai narratíva. 

De éppen az a lényeg. Ehhez érteni kell(ene) pontosan, ahogy Orbán érvel: mindenekelőtt, hogy érzelmeket, szenvedélyeket és vágyakat keretez tapasztalatok szelektálásával és rendbe szervezésével, majd a "józan észhez" -- "nem tudjuk, mi az, de érezzük, hogy igaz" -- rendelt konstrukciót transzcendens (örök, logikus, kollektív, magasabbrendű, érték-) célnak rendeli alá, illetve látszólag közös cselekvési programot fűz az egészhez, amellyel a szellemi mellett cselekvési (a lényeg: szavazótábori) egységet is létrehoz. Élménypolitika az egész (amelytől persze éppen ezért idegen a valóság).

Ehhez a négyemeletes szilárd építményhez képest (érzelmek, tapasztalatok, "józan ész", transzendencia), hogy fejezzem ki magam, az ellenfelei sárkunyhót kínálnak, amelynek az egyetlen létező "emeletét", a valósággal lehetőleg egyező tapasztalati szintet sem sikerül összetákolni. Fájdalom, hogy Orbán építményének fundamentuma az a mocsár, amelyet a mai populista politikák és a korlátozott magyar nemzeti képességek összefolyása táplál. Az épület összedőlése idő kérdése, de nem úgy, ahogy bármelyik épületé, hanem úgy, ahogy egy légváré. Ilyen szempontból értelemszerűen az ellenzéki inkompetencia is jobb (nem abból a szempontból persze, hogy képtelen feltartóztatni Orbán építkezését és közvetve -- néhány tagja közvetlenül -- hozzájárul az ország süllyedéséhez).

Ez mit sem változtat azon, hogy a narratíva nem léte súlyosan, már két évtizede (amikor a rendszerváltás lendülete kb. kimerült) rombolja a balos-progresszív politika lehetőségeit. A magyar ellenzék a múltban és a múltból él anélkül, hogy a múltban túl sok érdemet szerzett volna. Folyamatosan nem érti a politikát (kézenfekvő volna legalább megnézni az HBOGO-n a Russell Crowe főszereplésével Roger Ailes-ről és a Fox News-ról futó sorozatot). Nem talál fogást Orbánon, hiába hazudozik ez tényszerűen Tusványoson legalább tizenöt éve -- megadja magát annak a narratívának, amelyet közben kigúnyol. Ez abszurd. Mostanra azt kell észrevennie, hogy a saját szavait (jogállam, szabadság, demokrácia) is ellopták tőle, nem tudta a saját narratívájával és politikájával megvédeni ezeket (pontosabban úgy relativizálták a saját szavait, hogy az az értelmezés áll nyerésre, amelyik mögött a nagyobb hatalom áll, azaz nem az ellenzéké).

Orbán szombati beszéde nem volt kiemelkedő retorikai vagy szellemi teljesítmény, több ponton inkább kuszának tűnt, de mivel már nagyon sok ideje építkezik, ez a tégla a falban is jóval értékesebb a hívei számára, mint az ellenzéki kritikák a Szél Bernadettétől a Momentumén át a Jobbikéig a saját szavazóik számára. A beszéd lényege az inkluzív (befogadó) nemzeti narratíva mellett a saját Európa-képének propagálása volt ("szemben a liberális internacionalizmussal"). Az EU kapcsán megfogalmazott kritikáiban sok igazság is volt, az ellenzék egyöntetű elutasítása itt is inadekvát. Az Orbán-arcképekkel (O rban M akes E uropa G reat A gain) terjedő kultusz erközben Orbán személyes aspirációira is utal Európa intézményi vezetésében.

Orbán Trumpéhoz egyébként egyre közelebb álló felfogása a konszolidáció irányába mutat, de ez -- döntéshozói szuverenitás, jogállam visszabontása, etnicizmus és/vagy keresztény nemzet, kétkezi munka, adófizetés, erkölcs, a közösség (ti. a politikai többség, esetünkben a szuverén) elsőbbsége az egyénnel szemben -- nemcsak a balos véleményformálóknak, hanem annak a most nagy számban Orbánt követő szavazói közegnek sem fog tetszeni, amelyik ebben a rezsimben csak nagyon korlározottan tudhat majd javítani az életén, a sorsát inkább az állam adta keretek, mint a saját képzelőereje és tehetsége fogja meghatározni. Jó esetben biztonságra, a szabadságra meg semmiképp nem számíthat. Egyúttal ez nem is a versenyképes nemzet útja, mert bármennyire nem szereti Orbán a piacok uralmát, a piaci viselkedés nem véletlenül választódott ki az utóbbi kétszáz évben a fejlett (liberális) nemzetek belső és külső kooperációjának vezető elveként- Ezen nem fog változtatni se a digitalizáció, se a klímaváltozás, se Putyin. Az orbáni nemzetkoncepció ezzel szemben a felső tíz százalék nettó nyereségét fogja hozni (nem beszélek most azokról, akik a tervszerű lopásban tettestársak), minden más bizonytalan. (Más kérdés, hogy a piacok működése a globalizáció ritmusa miatt a nyugati alsó-középosztályt éppen elégedetlenséggel tölti el.) És éppen azért, mert csak a felső tíz százalék rezsimje, a többiek szempontjából pedig esetleges, ez utóbbiak lojalitását folyamatosan biztosítani kell hol nacionalista érzelmekkel, hol ellenségkereséssel ("gyűlölnek bennünket"), hol baksissal, hol szimpla hazudozással, ami a folyamatos politikai hazugság és paranoia állapotában tartja az országot.

A bizonytalanság anyagi és szellemi forrásbőség idején -- ha veszteséggel is, de -- járható út. Aztán nem lesz az. Aztán nem tudjuk, mi lesz. A világ bonyolult, aligha lehet látni benne előre egy-két évnél többet, a váteszek sorsa végül mindig a feledés lesz (hacsak nem társul hozzájuk -- mint hősünk esetében -- kirívó rombolás). Konzervatív váteszek pedig kifejezetten nem léteznek.

A konzervativizmusé a legplasztikusabb politikai hozzáállás. Genetikusan a konzervatív gondolat a felvilágosodásra való reakció szülötte, de nem reakciós abban az értelemben, hogy a felvilágosodás előtti állapotot akarná visszaállítani. Ez irracionális, terméketlen, szánalmas és egyúttal veszélyes kísérlet volna. Az lett volna már a XIX. század elején, már a Szent Szövetség sem törekedett ilyesmire, illetve az ipari forradalommal és a polgárosodással ez a fajta reakciósság végleg meghaladottá vált, mert nem klappolt a gazdasági, technológiai, szociológiai, kulturális (általában a modernizációs) trendekkel, amelyek sokkal hatalmasabbak annál, hogy politikai ideológiákkal vagy akaratokkal felül lehessen írni őket. A politikai voluntarizmus eredménye pro és kontra a XX. században potom százmilliók életét követelte, talán meg kéne végre barátkozni azzal, hogy nem járható út. 

A konzervativizmus lényege egy elismerten elmúlt és visszahozhatatlan erkölcsi és politikai rend -- konkrétan a felvilágosodást megelőző keresztény-realista objektív értelem és az univerzális természeti törvény -- maradékainak korszerű ápolása (=fontolva haladás) a változó világban, konkrétan a szubjektivizmus radikalizálódásának (a szubjektív értelem, az akaratok és a vágykielégítés sorrendjében), majd az ezt kiegészítő progresszivizmus korában. A konzervativizmus sikeresebb -- a keleti típusú reakciónál mindenképpen, de az abortált modernizációt végrehajtó Magyarországnál is sikeresebb -- volt azokban a (döntően nyugati) országokban, ahol a Hagyomány elég erősnek bizonyult arra, hogy nemzeti keretekben integrálja a polgári, liberális modernizációt a preaufklérista erkölcsi rend objektivista (az univerzális természeti törvényben, a politikai rendben, a jó és a helyes általánosan elfogadott normáiban megnyilvánuló) céljaival, és ez vált a nemzeti konstitúció és erkölcsi karakter lényegévé. A két aspiráció -- a nemzet érdekeltsége a természeti törvény fenntartásában és a polgári modernizációban -- kiegészítette egymást a nyugati Hagyományban (szemben egyfelől a reakciós individualizmus- és modernizáció-ellenességgel, másfelől a későbbi szubjektivista álláspontok antikollektivizmusával és transzcendencia-bírálatával).  

A magyar társadalomfejlődés mai, döntően reakciós vonásaiban a premodern -- és ezen belül a polgárosodás hiányára utaló antiindvidualista, szabadságellenes -- szemlélet ötvöződik a modernizációt gleichschaltoló etnicista államrezonnal, amely a modernizáció hordozójául szolgáló etnikumokat részint elidegenítette és elveszítette (a szászokat), részint jelentős arányban ellehetetlenítette és kiirtotta (a zsidóságot), a maradék etnikai magyarságban pedig az antimodernizmust, a Nyugat-ellenességet és az etatizmus tette meg fő erényekké.*

A magyar Hagyomány etnicista maradt, nem járta át a modernizáció (komoly súlyú etnikai polgárság híján), a Hagyomány a premodern értékeket (amelyekre fentebb objektív erkölcsi rendként utaltam) etnicista (nem az individualizmusok között koordináló, hanem azok ellen forduló) nemzeti "lényeggel", antipolitikai esszencializmussal) ötvözte: tehát kimaradt a nemzet képletéből a polgárosodás, a szabadság és a modernizáció, amiért a magyarok túlnyomó része ezek napirendre kerülését máig félelemmel vegyes ellenérzésekkel kíséri.

Az írásom lényege: ami egykor elmaradt, az már nem pótolható. Magyar konzervativizmus azért nincs, amiért a polgárosodás és a modernizáció elakadt. Magyarország a belátható időben -- míg más, az eddigitől független produktív nemzetfejlődési logika nem válhat dominánssá (de én ilyesmit csaknem lehetetennek tartok) -- folyamatos hanyatlásban marad, amit csak a nyugati integrációnk lassíthat. Ugyanezen okból a konzervativizmus (szemben a nacionalizmussal) soha nem lesz része a magyar Hagyománynak (és amikor a baloldal mégis ennek jegyében szidja a politikai kultúrát vagy a kormányzást, akkor nemcsak a hozzá nem értéséről árulkodik, hanem maga is hozzájárul a nemzetromboló etnicizmus továbbéléséhez). 

A magyar konzervativizmus lehetősége az uralkodói udvari irodalom és történetírás, a vékony skolasztika, az erdélyi reformátorok, az ellenreformáció, a felvilágosodás kori progresszió (Berzsenyi, Csokonai), a liberalizmus jobboldala (Széchenyi, Kemény, Deák), a polgári írók (Babits, Kosztolányi, Csáth, Szerb, Márai stb.) és tudósok, a piaci gondolkodók stb. szinte ezoterikus spektrumában érhető tetten, minimális hatást gyakorolva a mai közgondolkodásra. A progresszivizmussal, a baloldali radikalizmussal vagy éppen a virtigli reakcióval szemben (a tegnapi és a mai nyilasok) a konzervativizmusnak éppen az éltető elemét, a Hagyományt kell nélkülöznie, amiért nem tehet mást, mint az egyetlen biztos ponthoz, az európai preaufklérista erkölcsi rendhez visszanyúlni, és ennek jelentéssel teli (értelmezhető) maradékait részint kritikai, részint pozitív funkcióval ápolni, esetleg -- némi optimizmussal -- erőfeszítéseket tenni a jelzett töredékes szellemi közeg megszólítására, értelmezésére és befogadására: röviden, legalább a saját hagyománya megkonstruálására.

Hogy ebből mikor lehet potens politikai áramlat, az mindebből sejthető. De már az is számítana, ha nem próbálnánk tovább diszkreditálni azzal, hogy az újnyilasokhoz viszonyítjuk, akik minden (voluntarista etnicista reakció), ami a konzervativizmus nem (preaufklérista keresztény realizmus, polgárság, individualizmus, modern nemzet, fontolva haladás). A konzervativizmus közben jót tenne mindenkinek: a produktív közösségi identitásunk erősítésében, a társadalmi hatékonyság új paradigmájának kialakításában és a bal-jobb törésvonal felülírásában (de legalább elmosásában). Kár érte.

*A vidéki polgári kultúrát hordozó svábság nagy részének kitelepítése a II. világháború után maga is az etnicizmus megmutatkozása volt egy furcsán kitekert verziójában. A vidéki zsidóság és a svábság eltűnése alapjában vetette vissza a magyar vidék polgárosodási tartalékait a rendszerváltozás utáni időszakban.

A szerző a magyar etnonacionalista rezsim legszínvonalasabb propagandistája. Könyve, a Fordul a szél összefoglalója egy feltörekvő (és korábban már többször leszerepelt) alapvetésnek. A XVIII. század vége óta halmozódó szélsőbalos és szélsőjobbos motivumok összeválogatásából és az elmaradottabb térségek népi hiteinek és frusztrációinak megtámogatásával adott világmagyarázat nem lenne se kapós, se érdekes, ha nem egy meglehetősen ismerős, mégis mindig sajnálatos történelmi kontextusban születne Magyarországon, amelyben újra az ország süllyedésének lehetünk elszenvedői és gyáva személői.

Lehet, hogy írok majd egy hosszabbat Békés könyvéről, most azonban csak néhány tévedést elevenítenék fel az alapvetéseiből. Mindenekelőtt igaza van abban, hogy a liberális világrend megbomlott, miután már régóta nem tart az (erkölcsi) közép.  A közép eresztése és a Nyugat centriguális erőinek erősödése kb. 150 éves tapasztalat: ennek a tapasztalatnak -- amely konkrétan a tömegdemokráciák megszületéséhez, a "tömegek lázadásánoz" kötődik -- az egyszerre jóléti és ökonomista korrekciója, illetve ennek a széleskörű legitmációja valóban 2008-ig tartott, de az ekkor bekövetkező válság már nem a liberalizmus válsága volt (a liberalizmusnak a hanyatló kereszténységgel megtámogatott erkölcsi rendje az I. világháborúval mindörökre a múlt részéve vált), hanem az említett ökonomista-jóléti dinamikát némileg átfogalmazva: a pénzcsinálás egyre koncentráltabb és a fogyasztás egyre globálisabb gyakorlatának válsága, amely addigra átjárta a tömeg értékrendjét, de az erőforrásainak diszlokációja/áthelyeződése súlyos visszaesést hozott a tömegek egzisztenciális lehetőségeiben, még pontosabban az egzisztenciális perspektíváiban. A nyugati ember minden korábbinál jobban él(t), de a jólétének növekedése lelassult, sőt bizonyos társadalmi rétegekben veszélyeztetetté vált.

Ugyancsak nehezen tagadható, hogy az egzisztenciális válság ellenére nincsen a gazdasági rendnek olyan alternatívája, amely akár csak megközelítően olyan eséllyel elégítené ki a tömegek vágyait és tartaná vissza őket attól, hogy egymásnak essenek, mint a globális kapitalizmus. A probléma természetes az, hogy a kapitalizmus globálissá vált és olyan távoli népek gazdagodását is szolgálja, amelyek adott esetben versenytársai is a Nyugatnak, így a gazdagodás dinamikája a tőke és a munka nagyobb migrációja miatt hullámzóvá vált. (Most nem beszélek a negatív externáliákról, mint a környezetszennyezés, amelyek a Békés által támogatott rezsimeket a legkevésbé sem érdeklik.)

Békés alapvetése tehát, hogy a liberális világrend "alkonyának" lehetünk tanúi, több szempontból is téves: ez a rend nem liberális, hanem a tömeg rendje, és semmiféle alkony nincs, ami bizonyítható volna, pláne felváltható bármivel, ami a hajnal jegyeit viselné magán.

Azt, hogy a tömeg rendjéről beszélünk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az alternatív -- etnonacionalista -- szemlélet ugyanúgy ezeknek a tömegeknek az elcsábítására törekszik, mint ahogy az ökonomizmus is ezt és a tömeg pacifikálását tűzte ki célul -- tudatosan először -- a II. világháború végén. A verseny két szemlélet között jött létre (pontosabban a tömegek korának beköszöntése óta folyamatosan van) és a versenyt az elitek vívják, de a hatalmuk alapja ugyanaz a logika: tömegdemokráciában a tömeg szívének és szavazatainak megszerzése. A fogyasztási-ökonomista logika ezt döntően materialista alapon, illetve a progresszivista narratívával kiegészülve szimbolikus támogatással, az etnocnacionalista logika döntően szimbolikus eszközökkel, az érdekelt oligarchia támogatásával végzi. Érthető, ha az előbbi legitimitásának esésével az utóbbi -- azonos erejű balos szélsőség híján -- teret nyer a nyugati féltekén.  De a logikáknak ugyanebből a struktúráiból fakad az etnicisták gazdasági hatkonyságának viszonylagos gyengesége (a logika szigorúan vett versenyképtelensége), az egyik nemzetközi, a másik nemzeti fókusza. Mindenesetre egyik se jobban barátja a "népnek", mint a másik, legföljebb az egyiket a visszaesése aktuálisan kevésbé jó színben tünteti fel. A kettő növekvő erejének összeadódása azonban a személyi és közösségi szabadságok folyamatos szűkülését eredményezi.

Mármost ez idáig mindösszesen a tömegdemokrácia logikájának "sara" volna. Magyarországon azonban, amely rezsimének központjából Békés ír, éppen a tömeg erőszakos megszerzése és a hatalom erőszakos megtartása folyik komparatív gazdasági hanyatlás és erős jóléti-közszolgáltatási válság közepette. Békés mondhatná, hogy a globalizmus és "ágensei" éppen annyira vagy még  jobban mossák az agyakat, mint a NER és éppen akkora (eltérő tartalmú) válságot okoznak az értékrendekben, mint az etnicizmus. (És valószínűleg ez is része a NER önlegitimációjának..) Ezzel azonban Békés éppen azt ismerné el, amiről idáig írtam: hogy az egész csak az elitek közötti harc és a tömeg (és az átlagember) így vagy úgy áldozata ennek. Valóban, a "liberális" semlegesség se semleges az értékrendek között, de Békésnek azt kellene bizonyítania, ha tudós volna és nem propagandista, hogy miért jobb az etnicista értékközpont a "liberálisnál" (valójában ökonomista-fogyasztási szemléletnél). Egy valami kétségtelenül az utóbbi javára dönthet: ha az etnicista rezsimek által felajzott tömegek végül egymás ellen indulnak.

Legfőképpen pedig Békés olyan rezsim közepéből ír, amelyiknek szűk uralkodó rétege a tömegek meglopásából gyarapodik nem produktív módon: ezt semmilyen alternatív világnézet nem igazolhatja, ha pedig ún. nemzeti érdekeltségű rezsimben történik, akkor kifejezetten visszás. Ettől kezdve ez már nem ideológiai harc, hanem közönséges -- és ami azt illeti, elég közönséges -- bűnözés. A bűnözők a kormányzati hatalom megszerzését adminisztratíve lehetetlenné teszik az ellenzéki csoportok számára, tehát már régóta nem beszélhetünk "fair" manipulációs versenyről, amelyben a "jobb" végül elnyerheti a hatalmat.

Ezért még nem baj, ha Békés nem tudja, mit jelent Rousseau "általános akarat" fogalma, de az baj, ha Carl Schmittből is csak azt érti, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van". Ez a polgárháborús vízió ugyanis a sokkal cizelláltabb Schmittnél is a nácizmusig vezetett, és a logikája szerint -- amit Békés nagyon is komolyan gondol -- szintén ide fog vezetni. Hanem Rousseau-val végül -- anélkül, hogy értené -- Békés pontosan betalál: mivel az "általános akarat" (volonté générale) az "összesség akarával" (volonté de tous) szemben egy (nemzeti) közösség lényegének kifejeződése (bármit jelentsen is ez), nem pedig a demokrácia apoteózisa, ha Békés szerint Orbán Viktor (a szuverén) akarata az általános akarat (a nemzeti lényeg) tükröződése, nem pedig ami: a szubjektív hatalmi programjáé, akkor Békés valóban Schmittre hangolt rousseau-ista húrokat penget -- a nyugati politikai hagyomány, a hellenizmus, a kereszténység és a konzervativizmus ellenében.

Végezetül a konzervativizmusról. Békés "konzervatív forradalma" minden, csak nem konzervatív. A paradoxikus szintagmák a totalitárius rendszerek sajátjai (vö. "szocialista demokrácia", amely szemben a liberális demokráciával nem a demokrácia szelidítését szolgálja az egyének védelmében, hanem megfoszt a demokráciától). Nem blikkfangosak, nem szexik, hanem hazugak. Egy forradalom sem lehet konzervatív, az legföljebb reakciós lehet, amint pl. de Maistre felfogásában az volt a francia forradalomra következő ellenforradalom. A konzervativizmus lényege egy elismerten elmúlt és visszahozhatatlan erkölcsi és politikai rend -- konkrétan a felvilágosodást megelőző keresztény-realista objektív értelem és az univerzális természeti törvény -- maradékainak korszerű ápolása a szubjektivizmus (a szubjektív értelem, az akaratok és a vágykielégítés, note: vegyük észre ezekben az utóbbi két évszázad kulcsszavait!) és a progresszivizmus korában. A konzervativizmusnak semmi köze se Békéshez, se Orbánhoz, se az etnicista tömegmanipulációhoz.

Ha még emlékszünk, úgy ért véget a Kádár-rendszer, hogy az országban nem volt egy park, ami civilizált sztenderdek szerint parknak, nem volt egy út, amely útnak (és nem vegyesen kátyús és foltozott potenciális sártengernek) lett volna nevezhető. Nem voltak viselhető ruhák, csak felvehetők, nem volt korabeli építészet, amelyben művészet találkozott volna a funkcionalitással, nem volt csomagolás, ami ne adta volna vissza a gyárak szagát, nem volt hivatal, ami ne az államért lett volna, nem volt hivatalnok, aki ne félt volna, nem volt jó, nem volt helyes, nem volt szép -- csak pártszerű és korrupt. Vagy elhanyangolható mértékig privát. A normák a föld alá szorultak. Nem volt beszéd, ami emberi lett volna. Alig voltak emberek, akik a méltóságukért kiálltak volna.

2010-ig sok minden rossz történt, sokaknak lehetett okuk az elégedetlenségre, a kormányzati színvonal szégyenletes volt, mégis -- mivel a normákat és célokat nem vonta kétségbe senki és nagyjából tudtuk a helyünket -- megindult a felzárkózás ahhoz a civilizált világhoz, amelyben a gyárak környéke rendezett, a parkokban a fű zöld és gyommentes, az útszélék és az árokpartok többnyire tiszták, a hivatalok az állampolgárért vannak, a tárgyi kultúra egyformán magán viseli a polgári ízlést és a kapitalista profitcélokat, a gyerekek a legjobb oktatást kapják, ami adható, az emberi szó természetes és a szavakon nagyjából ugyanazt értjük. 2010-ben is sok volt még vissza addig, hogy az egész országban áttörjön a normáknak ez a rendje, de ott volt a perspektíva. 

Ma már nincs. Az országot ma a felcsúti barbarizmus uralja. A lelkekre éppúgy, mint a szellemre rávetült a civilizáció fogyó holdjának sápadtsága. A sápadtság rövidesen sötétbe vált. A nap visszfénye is elhal. Magyarország úton van afelé, hogy kivesse magából a történeti legjobbjait is -- hogy a legrosszabb önképe szerint teljesen magyarrá váljon.

Akkor veszünk el végképp.