A második Orbán-kormány (2010-14) alatti posztkommunista "összefogás"-reflexet, amelyben a pártok vezetőit és a balos médiát döntően a közös szocializáció és múlt vitte egy ernyő alá, miközben a pártok egyes kulcsszereplői a héttérben kollaboráltak a Fidesszel és eltérítették az ebben a formációban rejlő aprócska esélyt, mára -- a Momentum és a centrumba húzó Jobbik ellenzéki méretarányban számított erős középpárttá válásával és Márki-Zay-féle mozgalommal való kooperációban -- felváltotta a "csak semmi ideológia, mind anti-orbánisták vagyunk" ellenzéki platformja. És ez kétségtelenül biztatóbb állapot, mint a korábbi.
Ebben a felállásban a pártok előnyére válik, hogy se a régi, se az új szereplőknek nincs -- valóban nincs -- ideológiája, koherens értékrendszere, ezért tulajdonképpen eljutottak a megjelenésükben a leghívebben értelmezett identitásukhoz. A közel-semmihez. Ez a semmi azonban politikai értelemben többet jelenthet, mint bármilyen filozófus, vagy általában értelmiségi hajlamú kommentátor elvárásai, amelyek rendesen nem találkoznak se a politika érdekével, se a választók túlnyomó részének életével és érzelemvilágával. A politikus -- még a legrosszabb is -- általában jobban ért a politikához, mint a közéleti értelmiség, mert előbb vagy utóbb, benne élve megérti, hogyan lehet sikeres benne. Most az tűnik valószínűbbnek, hogy az ellenzéki politika sikeresebb lehet a semmitmondással és értékmentes anti-orbánista koalíciózással, mint bármi mással. Miért? Mert ez vág egybe egyszerre a magyar választók tudati állapotával és a töredezett pártrendszerből kihozható legtöbb jóval.
Ez persze semmit nem mond a lehetséges -- előbb önkormányzati -- ellenzéki győzelemből következő kormányzati képességekről. Ami szintén nem olyan nagy baj, amíg a megválasztott koalíció fennmarad, mert a Fidesznél rosszabbul, nagyobb károkat okozva senki se tudna kormányozni. Ennyit tehát megérhet a szavazóknak, hogy ezen a fronton is kockáztassanak.
Én ugyan sokan bírálom legfőképpen a Momentumot, azért ezt, mert ez áll még a legkisebb távolságban attól, amilyen pártokkal elképzelhetőnek tartanám az ország regenerálását (a sajátomét, a zombi PKP-t más okokból leszámítva a többi párt nem érdekel), de a bírálatom nagyrészt értelmiségi és egy szerintem ideális polgári demokráciában uralkodó politikai értékrendből következik. Lássuk be azonban, hogy egy ilyentől nagyon távol állunk, ezért butaság lenne elvárni az e szerint való politizálást. Reménykedjünk benne, hogy erről a "valódi északról" azért nem feledkezünk meg a politikai ingoványban.
A magyar egészségügy közösségi (magyarul: állami) kiadásai 4,8%-ra estek a GDP arányában, amivel Magyarország az EU-s átlag felét sem éri el. Ezzel analóg, hogy az ország -- minden ellenkező értelmű propaganda dacára -- haldoklik. A mélyben zajló folyamatok hosszú távú leszakadást előlegeznek meg a civilizált Európától. A kormányváltás olyannyira sürgető feladat, amelynek a jelentőségét még az ellenzéki magyarok sem igen fogják fel. De kormányváltás még a jelzett ellenzéki stratégiával (a semmi) is, köszönhetően az etno-szocialista narratíva hallatlan erejének, csak a liberális külpolitikai fordulat és a gazdasági válság, majd a gyorsuló leszakadás együttes hatására indulhat majd meg. E fordulatra azonban -- ami, reméljük, minél hamarabb bekövetkezik -- készen kell állnia egy valamennyire kooperatív ellenzéki közegnek. A mai taktikázásnak, helyezkedésnek, próba-koalícióknak ez az értelme helyben és országosan is.
