Békés Márton saját elmondása (leírása) szerint térdig jár az üvegszilánkban. Kellemetlen lehet. A szerző úgy találja,  "körülöttünk szerteszét elavult régi és hamisan csengő új magyarázatok romjai borítják a mezőt, térdig járunk azon narratívák szilánkjaiban, amelyek az egyéni szabadságról, a kognitív kapitalizmus legújabb változatának materialista üdvösségharcáról, a – kétségtelen – klimatikus változások keltette apokalipszis-várásról és a bornírt technológia-imádatról szólnak – van, amikor egyszerre."

Némi szövegkritika és hermeneutikai erőfeszítés árán azt biztosan lehet tudni, hogy BM elégedetlen a világ folyásával. Hogy aláhúzza ezt a tényt, barokkos szövegfutamainál csak a magabiztossága nyúlik tovább a horizonton: "A hétköznapi vloggerek és rövid szavatosságú influencerek magyarázatai nem sokkal maradnak alatta a bárgyún felületes szekuláris világmegváltó kóklerekéinek, mint amilyen Jordan Peterson és Yuval Harari is. Az instacelebek, youtuberek, TED-speakererek és e sztárfilozófusok közötti különbség csupán annyi, hogy előbbiek mindössze a woke-kapitalizmus ostobenkó, akaratlan propagandistái (s ennyiben őszintébbek), utóbbiak viszont igyekeznek saját szellemi szuterénjükbe bezárni azokat a világítótorony-eszméket, amelyek kijelölik a holnap irányát."

Végül elválik: "az emberi közösségszervezés legrégebbi rétegeibe kell lefúrnunk ahhoz, hogy tiszta vizet hozzunk a felszínre." És megteszi. "Hasonló helyzetben (sic!), a Német Császárság történelmi hajótörésekor írta a következőket Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban: >> A konzervatív ember azt a helyet keresi, ahol megvetheti a lábát és ahonnét új kezdetet indíthat. A konzervatív tehát szükségképpen egyszerre megőrző és lázadó. Azt a kérdést veti ugyanis fel, hogy mi az, ami megőrzésre méltó? Egy olyan konzervativizmus, amelyik elég nagyravágyó ahhoz, hogy ne a ritkaságok kamrája, hanem műhely legyen, elsősorban új alapot akar vetni. <<”

Nos, mielőtt magyon elgaloppíroznánk magunkat az analógiákkal, azért azt szelíden rójuk fel a NER kutatási igazgatójának, hogy elfeledkezett megemlíteni a könyvet, amelyből  van den Bruck magvas gondolatait idézi: ez a Das Dritte Reich c. opus, amellyel a szerző a náci rezsim névadójává vált. A könyv ennek megfelelően sok hitványságot tartalmaz, a formatív háttere pedig az a weimari köztársaság, amelyet hasonló hévvel gyaláz, mint BM a liberális demokráciát és annak gondolati "anarchiáját". A "hasonló helyzet" Weimar és a III. Magyar Köztársaság között áll fenn, de vajon BM hogyan szavatolná, hogy ne álljon elő hasonlóság Németország Harmadik Birodalma és Orbánisztán között?

Azt hinnénk, tiszta, konzekvens érveléssel, amellyel -- miután szerénységgel nem vádolhatóan analógiát vont a német szerző és saját maga között -- megpróbálja megóvni szeretett nemzetét, minket, attól, hogy a dritte Reich hazai analógiája is beköszöntsön hozzánk, ha már a névadó könyvet és a liberális anarchia analógiáit referenciaként ismerhettük meg. BM azonban nem hajlandó levonni a konzekvenciákat a valamikori Konservative Revolution tömeggyilkos kifutásából, inkább -- gondolom -- szeretné jobban csinálni azt. Végül is, miért kéne kevesebb esélyt adni a nemzeti szocializmusnak, mint internacionalista változatának, amelyből kétségtelenül változatos utak vezettek a halálba a múlt század során. Egyszer csak sikerül valamelyiket összehozni a maga teljes autentikus pompájában!

Így következik a bornírt náci utánérzés transzponálása "új alappá" a következőként: "hit az emberfölöttiben, erős állam, integráló nemzeti közösség, áldozathozatal, hősiesség, felelősségvállalás, hagyományelvűség". Ez persze éppúgy nácisztikus, hiszen ugyanez az ócska sóder folyt a csapból a német polgárok otthonaiban, miközben begördültek az első transzportok először a német és osztrák területeken lévő gyűjtő-, majd haláltáborokba, majd kirobbant az 50 millió halottat követelő újabb világháború. Hogy mi ebben a hősies, arról tessék megkérdezni a gondolatkaktuszait az Andrássy úton közpénzből trimmelő BM-t.

"Átmeneti korunk alapvonalairól mindent tudunk", írja, miközben evidensen nem tud semmit. Ha ismerné a kritikai történetírást, az Annales iskolát, a kultúrantropológiát, vagy akár a világfájdalom műveltebb múltbeli képviselőit (habár lehet, hogy ismeri, mert BM nem műveletlen ember), tudhatná, hogy átmeneti kor volt minden itt már az utóbbi 2500 évben, mióta az emberről emberi -- és nem kozmológiai -- gondolkodás van. Konkrétan ez az átmenetiség hívta életre -- hogy egy neki állítólag tetsző epizódot említsek -- a konzervatizmust. Kétszáz éve. És azóta sincs más -- ennek ellenére (szegény konzervatizmus!)  --, mint folyamatos átmenet (nota bene válság). Az, hogy időközben felnőtt 6-7 új generáció, amelyek mindegyikében új és új békésmártonok sorra találták fel a nekik tetsző bölcsességeket (többnyire ugyanazt a hármat), nem változtat a tényen semmit: fluxusban éltünk tegnap, abban élünk ma és ott fogunk élni holnapután.

A világ BM által adott magyarázata éppen az, ami egy radikális embertől kitelik (és hogy ez mennyire igaz, ahhoz elég felületesen ismerni a munkásságát, amelyen egyetlen felismerhető motívum húzódik végig: a radikalizmus). A gondolatainak 90%-a száz évet meghaladó ideje ismert, további 9%-a XX. századi, a maradék 1% pedig az, amit a folyamatosan satnyuló örökséghez a putyinista kelet hozzátett az utóbbi öt évben. BM eredetisége a leplezetlen ambíciójában rejlik, hogy egy silány, reciklikált rezsimhez méltó életművet produkáljon. (Ez valóban nóvum, a magukra írástudóként tekintő elődei azért képviseltek még valamilyen minőséget. BM-nek is meg volna az esze hozzá; úgy találom, valami más hiányozhat.)

"Mindent összevetve" -- szögezi le végül -- "a krízis a liberalizmus krízise és nem a demokráciáé." A liberalizmus, hadd jelezzem, már lassan száz éve egyetemesen halott, a ház már rég nem áll, ahova BM betérne egy buldózerrel, a demokráciát azonban most gyilkolja meg az etnicista erőszak, itt még lehet mit kezdeni. BM-nak is ez utóbbi projekt farvizén osztott lapot Az, Aki Már Trump Előtt Is Trumpista Volt, és BM nagy jelleme nyilvánul meg abban, hogy megértette helyét a mocsárban. Mivel konzervatívként írom e sorokat, értelemszerűen nem az ellenfeleimet akarom védeni BM-nal szemben, hiszen van elég bajom velük, csak tisztázni akarom, hogy nem ugyanazért ellenfeleink ugyanők. BM-nak úgy ellenfelei, ahogy egy forradalmáré minden, ami az útjában ál, az enyém úgy, mint akikkel együtt építettük fel a Nyugatot és a civilizációt. Vitázva. A békésmártonok ellenében.

A rezsimszolga az írása végén a magyar politikai innovációt emlegeti, amit a gondolati (ideológiai) munka csak megkésve követ, biztatva az olvasót, hogy vegyen részt ebben a reneszánszban. Kérdezem a végén, mielőtt elhárítanám az invitálást: legalább egy-két puzzle darabot mutatna-e BM az elképzelt renenszánszból a Szent Tamásnál megragadt érdeklődőnek. Mert innen a nácista utánérzés mellett csak a tolvajok fizimiskája látszik. Se politikai innováció (hacsak egy nép saját kormányzata általi szégyentelen kisemmizését nem tekintjük annak), se gondolkodás. Csak a Mandinert kezében tartó Gazda.

Összegzés, ismétlés: ahhoz képest, hogy mekkorra garral keresi az igazgató úr a nemzeti konzervativizmus hiteles változatát, ha jól számolom, kb. húsz év után is csak a náci lightig jutott el, és -- teszem fel jóindulatúan -- most gondban van, hogy lépjen-e tovább, vagy mi. Nem beszélve arról, hogy mennyi pénzbe került nekünk idáig is a kutakodása, mindent összevetve ez elég karcsú teljesítménynek. A nemzet megváltása, félő Istennek legyen hála, még sokáig várat magára. Ellenben, ha javasolhatom, Virág elvtárs, ezeket az erőfeszítéseket se kellene húsz évig érlelni és külön igazgatóságokkal felplankolni, mert ez így tényleg nagyon alacsony hatékonyságú. Elég lenne az előző hét generáció produktumát képeskönyvbe összegyúrni, feladni az oviban, és akkor serdülő korára minden rendes magyar gyerek már követelné magának a náci karszalagot, az élenjárók a kék parolit is.