Mindenki ismeri azt a sztenderd védekezést, hogy éppenséggel nem rossz, mert a gyengébb hazai valuta "segíti az exportot", ezzel pedig növeli a forintban számolt GDP-t. De még ez sem igaz. Csak akkor segíti (vállalati, szektoriális és makrogazdasági szinten is), ha az import dollárban/euróban/fontban denominált része kisebb, mint az exporté -- ez általában igaz ugyan Magyarországra, de az utóbbi időben már nem annyira, mint korábban, hiszen romlott a külkereskedelmi mérleg pozitívuma (exporttöbblete). Még mindig több az exportunk, de már kevesebbel, mint korábban.

Mire utal az, ha az export bűvülését pénzromlással akarjuk manipulálni? Pont arra: manipulációra, nem pedig a vesenyképesség növelésére. Versenyképes az a gazdaság, amelyik az exportnövekedést belső hatékonyságnöveléssel éri el akár úgy, hogy nő a gazdaságban a kibocsátás/forrásfelhasználás aránya vagy nő az egységnyi kibocsátás piaci értéke. Ezek legfontosabb operatív mutatószáma a munkaóra-termelékenység (az egy munkaórára jutó kibocsátás dollárban számolva), ami Magyarországon tíz éve stagnál. Azaz a gazdaság hatékonysága nem nő. Erre szokták elővenni a vásárlóerő paritáson mért GDP-számot, amely azt mutatja meg, hogy ugyanazon javakat (tipikusan egy képzeletbeli vásárlói kosárba összeválogatva) más országokkal (konkrétan az Egyesült Államokkal) összehasonlítva mennyiért lehet megvenni (pl. Magyarországon). Ebben az összehasonlításban -- tehát a vásárlóerő paritáson (PPP) mért GDP-ben -- Magyarország már jobban szerepel, mert leegyszerűsítve itt olcsóbbak a fogyasztási javak, egy dollár többet ér (többet lehet vásárolni rajta), mint Amerikában. De ez a szám csak a fogyasztás tükrében érdekes és a GDP-nek csak a (kormányzati és háztartási) fogyasztással érintett részét (komponensét) korrigálja, a nettó export- és a beruházási hányadát (azaz összesen kb. 30%-ot) nem.

Ezt a korrekciót figyelmen kívül hagyva is igaz azonban, hogy a valutagyengítésben és a vásárlóerő paritásban bízni a versenyképesség és a GDP nagyon szegényes szemléletére utal. Ökölszabály szerint minél nagyobb a korrekciós tényező a PPP javára, annál rosszabbul - sőt az eladósodás nagyobb valószínűségét is ideértve: veszélyesebben - él egy ország. Ráadásul ha közben romlik a kereskedelmi mérleg, mint nálunk, akkor rövid távon is veszélyesen él. Mindösszesen nem tudja elérni a (tágabban vett: társadalmi) hatékonyság, a fogyasztás és a gazdasági produktum olyan egyensúlyi kombinációját, amely fenntartható pályán tartaná a gazdaságot. Ebből kezdetben csak a relatív éleszínvonalcsökkenés, utóbb azonban (a technológiai fejlődés élvonalától egyre jobban elmaradva) piaci pozícióvesztés, majd az ezt kompenzáló rövidtávú gazdasági stratégiák (valójában manipulációs hullámok) egymás utáni kudarcával tartós elszegényedés és társadalmi válság lehet.

A gyenge forint senki másnak nem jó, mint az exportáló cégeknek (többnyire multiknak), és az egyetlen - az egész képet nézve azonban súlyosan önbecsapó - pozitívuma a válságra való felkészülés lehet, amennyiben a kormány így akarja elérni, hogy nálunk fogják vissza a legkevésbé a termelést, sőt talán erősítsék a hazai beszállítói láncot. De mondom, az egész képet tekintve ez csupán ugyanannak a stratégiának a rövid távú, átmeneti előnye lehet. Ezt az "előnyt" -- a gyenge forintot -- azonban a bérből- és a fizetésből élők finanszírozzák a valuta értékvesztéséből következő áremelkedéssel küzdve (az infláció a fogyasztás eltitkolt adója).

Világos pl. Észtország vagy Szlovákia utóbbi tízéves történetéből, hogy az az ország, amelyik kedvező beruházási ráta mellett állt át az euróra és megszűnt manipulálni a valutáját, azaz rákényszerítette magát a robusztus hatékonyságnövelésre (lásd az ábrát), az rövid átmeneti időszak után elkezdett felzárkózni hatékonyságban Nyugat-Európához, miközben emelkedik a polgárai életszínvonala is. Szemben a mienkkel, amelyet a nemzeti retorika és a gazdasági sarlatánság sűrű ködbe burkol.