1000 leütés

Egy politikus, Karácsony Gergely, és egy újságíró, Dési János, hamar elővették a baloldal már többször belengetett nehézfegyverét, a választási bojkottot, a készülő budapesti önkormányzati választási törvény kapcsán. 

Nagyon érdekesnek találom, ahogy a pártos gondolkodás működik. Eszükbe se jut egyiküknek sem, hogy a "demokratikus oldal" reprezentánsaiként esetleg tehetnének valamit a demokráciáért is. Mondjuk bojkott helyett végre megszervezhetnék a demokratikus ellenállást az utcán. Még csak nem is a baloldali ellenállást, hanem a demokratikust. Szemmel láthatóan egy olyan merénylet készül a következő választások ellen, amelynek hírét elvihetnék a jobboldali szavazókhoz is, és végre kiléphetnének (ha akarnának) a szektás baloldali nyilvánosságból, érv- és megoldási rendszerből.

Itt van jó példaként az Eleven Emlékmű és a kordonbontó mozgalom (egyébként külön indult, bár kissé túlságosan összeért) sikere, amelyet szívóssággal, kitartással és folyamatos fizikai jelenléttel értek el. Nem tudom, miért olyan bonyolult átlátni, hogy a baloldalnak paradigmaváltásra van szüksége a demokrácia érdekében (a saját érdeke engem, bevallom, nem annyira érdekel), hogy végre kiléphessen abból a belterjes kamarillapolitizálásból, amelynek szimbolikus alakja, Mesterházy, éppen most bukott meg, de úgy látom, a paradigma maradni készül. Mert majd más sikeresebben, hitelesebben fogja képviselni! Nem fogja. Mesterházy vagy Botka, egy kutya, ha a szemlélet ugyanaz: a Népszavától a Klubrádión át X megmondóemberig terjedő unalmas szubkultúra félmillió embert érdekel igazán, a többi félmillió megalkuszik vele, a maradék számára a baloldal -- nagyon helyesen -- elveszett.

Jaj, ki fog egyeztetni július közepéig, ha nincs szoci elnök? -- hangzik a legsúlyosabb kérdés a baloldalon. Egy vicc az egész. Ahelyett, hogy tízezer embert folyamatosan az utcán tartanának, mindenki a saját vackával foglalkozik. Bojkottot vagy demokráciát? Ez kérdés egyáltalán? 

A legegyszerűbb itt válaszolnom a Majtényi László vezette intézet vitaindítójára, annál is inkább, mert az ÉS -- ahol az írás megjelent -- egy ideje nem közöl. (Csak úgy mondom, a nyílt párbeszéd barátainak, nehogy azt higgyék, minden annyira nyílt a baloldalon. Pedig a legjobb tudomásom szerint még csak náci sem vagyok.)

Rövid leszek. Rögtön tanácstalanságba estem, amikor azt olvastam, hogy "az alkotmány eddig aktív hívei döntés előtt állnak, sokan elfáradtak, a visszavonulást pályáit keresik". Elnézést, konkrétan mibe fáradtak bele? Mi volt az az aktivitás? Mivel az alkotmányosság ún. hívei -- olvasom -- eddig is és továbbra is távol fogják tartani magukat a közvetlen pártpolitikától, illetve türelemmel kivárni látszanak a baloldal felépülését és a jobboldali alkotmányos "politikai auktorok" felemelkedését, mondhatom, szeretnék én is olyan híve lenni az alkotmányosságnak, hogy a munkaköri leírásom a fárasztó várakozásban, egy-két cikk megírásában, majd a megengedhető ennui-ben merüljön ki.

Az Intézet vitaindítója némi dagályossággal fogalmazza meg, hogy a helyreállító alkotmányozás lehetősége fölött eljárt az idő, pontosabban a választások révén legitimálódott a jogállamellenes Alaptörvény, ezért az utóbbi kritikájának már nincsen belső, a korábbi Alkotmányra visszanyúló alapja, maradnak hát a nemzetközi sztenderdek, esetleg a régi alkotmánybíráskodás szelleme, és néhány töredékes jog és intézmény mint a jogállam megidézésének eszközei. Magyarán lakjuk be az alkotmányosság romjait, és különösen a nyilvánosságot, a "közlekedés" a közjogi rendszer egyes elemeivel elkerülhetetlen, vegyük ki belőle, ami még értékelhető, és nézzünk keresztül azon, ami nem az.

Két kérdésem volna:

1. Mi az a karakterisztikus állítás vagy diagnózis, ami vitára kellene hogy ingerelje az olvasót? Én ugyanis nem látok egyebet az írásban, mint egy újabb bizonyítékát annak, hogy Mo. miért tart ott, ahol tart -- ez viszont nyilván kivezet a kontextusból. Hadd kérdezzem másképp: konkrétan hogyan valósuljon meg az, hogy az állampolgár "keresztülnéz" az Alaptörvény "egyes" passzusain és intézményein? Vegyük egészen pontosan Kovács Mária nénit a hatodikról (négy unoka, kis nyugdíj, vasárnap rántott hús), csakhogy a hús-vér valóságot becsempésszem az emelkedett bikkfanyelvünkbe. Milyen az, amikor ő keresztülnéz? Ha meg a keresztülnézést nem szánjuk a néni asztalára, akkor meg hadd kérdezzek újólag vissza: hát nem ezért tartunk itt? Mert tízmillió (mínusz huszonhét) embernek nincs köze az alkotmányhoz és az alkotmányossághoz?

2. Majtényi László tudhatná, hogy mindaz, amit leírt, teljesen periférikus a magyar politika rendszer -- NB. a demokrácia -- jövője szempontjából. Ha már írni támadt kedve "az alkotmányosság híveinek mai feladatairól", ha szabad javasolnom, kb. ennyit kellett volna: ki az utcára, marhák! Az EKINT inkluzíve!* Sátorral, melegvizes tömlővel, kétszersülttel. Van az, hogy a híveknek nem írni és olvasni, hanem cselekedni kell. Az utóbbival nem a pártokra várni. Az alkotmányosság ugyanis kultúra, de még előtte szívós népi gyakorlat kérdése. Elég a szűk berkekben, csalitosokban megvívott hatás nélküli vitákból!

Mert végül is demokráciát akarunk, nem? Ugye, egyről beszélünk?

*Egyébként már legalább egy napja kint kéne lenni az utcán, és még hetekig, hónapokig -- mióta tudjuk az önkormányzati választási rendszerre vonatkozó Fidesz-terveket. A demokráciának ugyanis az országunk állapotában az utcán, és sehol máshol a helye. (Jó példa az emlékmű elleni folyamatos utcai jelenlét.) Rögtön láthatóvá válna a hiányolt "politikai út", EZ ugyanis a követendő politikai út! Ehelyett? "Majd, ha megválasztottuk Attila utódát! Ha létrejött a baloldali egység. Majd akkor, közösen." LOL

Remélem, lesz még egyszer olyan állapotban ez az ország, Elnök úr, hogy egységes megvetéssel tudjon gondolni az Ön munkásságára.

Béndek Péter

Nagyjából a 19. század végével -- a dekrisztianizáció eluralkodásával és a tömegtársadalom fölemelkedésével -- a szabadság elveszítette támaszát a világban. Egy időben azzal, hogy a szabadság jogintézményei megindultak a kiteljesedés útján, a szabadság erkölcsi fundamentumai elenyésztek. A szeretet akarása, az ember erkölcsi tökéletesedése iránti vágya és az individualizmus helyét átvette a materiális előrejutás, az egyenlőség és a világi hatalom tökéletesítő erejébe vetett hit -- a transzcendenciáét a progresszió. A filozófiáét a szociológia. Az erkölcsét a tudomány.

Az emberi szabadság immár csak illúzió. A pozitivista világkép és a progresszió mai politikai letéteményesei, a baloldali pártok nem tudnak mit kezdeni a fogalommal, mert minden lélegzetükkel -- tudatosan vagy öntudatlanul -- az ember ellenőrzését szolgáló gazdasági és tudományos hatalmi paradigmát szolgálják, a politikai szabadságképükben az ember eszköz, valamiféle haladás, növekedés és kollektív tökéletesedés szolgálatába állítva. Az amúgy is eljövendő sorsunkat siettetik: az elgépiesedést, az elfasizálódást, a humánum és a szeretet utolsó szikrájának kialvását.

A baloldali ihletésű ún. emberi jogokból éppen a lényeg hiányzik: az, hogy az egyszeri és megismételhetetlen emberi sorsot helyezzék a világ középpontjába, és annak rendeljék alá az összes többi eszmét. Ez azonban pont fordítva történik. (Példa erre a Habermas budapesti előadásán elhangzottak.) Az emberi jogok egy kötegnyi illúzió, a baloldaliság leginkább ostobaság, az ember -- mindenképp bekövetkező -- halálának előbbre hozása. E halál szolgálata.

Konzervatív vagyok, mert látni vélem a világ elembertelenedését, hol háborúknak, hol gazdasági és állami hatalmaknak, hol a tudományos és a technikai haladásnak való alárendelődését. Konzervatív vagyok, mert megértem és becsülöm a kereszténység kudarcot vallott nagy kísérletét az emberi dráma megfordítására. Konzervatív vagyok, mert a szabadság jogintézményeit nem önmagukért tartom értékesnek -- viszont éppen emiatt, a szabadság lényegének (transzcendenciájának) elmúlása okán, számomra üresek is. Úgy vagyok velük, mint Churchill -- hasonló okok miatt -- a demokráciával: a legrosszabb rendszer, leszámítva minden mást. Konzervatívként a szabadságot nem a jogintézményekben keresem, amelyek fő célja sosem lehetett az ember lényegének felmutatása, mert a szabadság és a jog két különböző világot alkotnak (még ha Kant -- végül érvénytelenül -- meg is próbálta bizonyítani ennek ellenkezőjét); ellenben elfogadom, hogy a jogintézmények célja kezdettől fogva, kétségtelenül az, hogy az érték- és értelemteremtő autonómiákat atomjaikra szedve, békében behajtsák a humánumot a nacionalizmus, a demokrácia és a fogyasztás darálóiba -- hiszen ami egész, a világ, egyszer eltört, azt csak erős rámában lehet összetartani.

A konzervatív szkeptikus az emberi értelemmel, ezért az emberrel kapcsolatban. Az ateista konzervatív általában megveti, a keresztény konzervatív szánja és/vagy szereti. A konzervatív a fölénk kerekedett földi hatalmak ellen dolgozik a kvázi szabadság érdekében. Úgy tesz, mintha visszanyerhető volna az elveszített szabadság, és ehhez keresi az eszközöket. Mi mind, Burke óta, akik voltunk, és akik -- kevesen -- maradtunk a fasizmus tengerében, ezt tesszük.

A Liberálisok (Fodor Gábor) gazdasági főtanácsadója nyilatkozott a Klubrádiónak, és liberálisként és korábbi MNB-alelnökként megvédte a bankokat azoktól a "demagóg" érvektől, hogy a piacon kívül más erőknek is be kellene szállniuk a devizahitel-szerződések teljesítésével kapcsolatos mostani válságba.

Bodnár Zoltán, finoman szólva, "nem bontotta ki teljesen" az igazságot.

Úgy érvelt, mintha a bankok között Magyarországon nyílt piaci verseny volna, amelyben az ügyfelek érdekei szerint választódnának ki a jó és a rossz termékek. Ilyen verseny nem volt és ma sincs. A devizatermékeknek nem volt és nem is lehetett esélyük kiszűrődni, mert erős a gyanú, hogy azokat kartellszerűen, akár állami és MNB segédlettel öntötték a piacra a bankszövetségi alkuk nyomán. Sőt, vannak olyan hangok, hogy már egy-két évvel a Wall Street összezuhanása előtt valószínűsíteni lehetett egy ingatlanbuborékból előálló krachot, és annak -- ha nem is ilyen mérvű -- következményeit az olyan labilis fizetőeszközökre, mint a forint. Amit a legjobban a banküzemi alkalmazottak tudhattak. És ennek ellenére nyomták a terméket. Márpedig az ilyen körülmények között, rosszhiszeműen kötött szerződések vidáman megtámadhatók a bíróság előtt.

A főtanácsadó, ex-MNB alelnök magabiztosan sorolta, hogy a bankoknak mi mindent kellett már eddig is ad hoc adóként befizetni, és mennyire méltánytalan velük szemben menekíteni az állampolgárokat a saját döntéseik konzekvenciáitól. Másfelől a pártszakértőktől megszokott módon nem tette hozzá, hogy a bankok mennyit hárítottak tovább az ügyfeleikre a sarcokból, azaz végül is mennyi volt eddig a számított nettó veszteségük ezen a furcsa öszvér ügyön, amelyben valamiért összefolynak a főtanácsadó szemében a különadók és a devizahitelek, és amelyben a kormány és az állampolgárok egy platformra kerülnek a bankok nyúzásában.

Aztán az is kiderült, hogy a nyilatkozó egyfelől kifejezetten demagógnak tartja a tisztelettől alélt Dési műsorvezető egyetlen óvatos ellenérvét, hogy a tegnapi, de a mai magyar polgár is kiszolgáltatott a bankokkal szemben a szerződéskötés, a kondíciók és az átláthatóság frontjain, hiszen -- így Bodnár -- a banki termékeket és szolgáltatásokat pont olyan szigorú állami előírások szabályozzák, mint minden más árut. Másfelől a beszélő azt implikálta ezzel, hogy egy kézikapa megvétele megegyezik egy banki termék adásvételével a horderejében, átláthatóságában, a felek erejének szimmetriájában, és a maguk piacának nyitottságában. Nem egyezik meg. És a PSZÁF ("a szigorú állami előírások" kikényszerítője) sem képviselte maradéktalanul a banki ügyfelek érdekeit a devizahitelezés kapcsán. A bankokkal szembeni ellenőrzés kulcspontokon hiányos volt, ami a rendszertől elvárt állampolgári bizalom egyik fontos lábát ütötte ki a valóságban.

A rendszer másik lába, hogy az államnak az oktatási rendszerén keresztül fel kellett volna készítenie az állampolgárokat a prudens pénzügyi gyakorlatra, hogy azoknak esélyük legyen értő módon viszonyulni az elébük tett szerződésekhez, szintén hiányzott. Maradt tehát a banki becsületszó és a vágyak egymást erősítő hatása. Nos, ezekről meg tudjuk, mennyit érnek, meg is lett az eredménye a több oldalú hübrisznek.

A devizahitelek felvétele az említett körülmények között, az akkori minimum 6-7%-os, MNB diktálta és a többségében külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok által élvezett kamatkülönbözet mellett (ami a forint és a devizahitelek között tátongott), nem spekuláció volt a hitelkérők részéről, hanem az elérhető információkkal összhangban lévő racionális haszonmaximalizálás. Ahogy a bankok részéről is. Mármost milyen szerződések azok, amelyek teljesítése mára az előbbiek részéről teljes irracionalitásba fordul, míg az utóbbiak részéről az elérhető haszonnak csak a másik fél teljes egzisztenciavesztése szab gátat?!

Magyarán, ami 2008 óta történt, az "a körülmények jelentős megváltozása". És az, hogy a jogi gyakorlat tekintetbe veszi-e ezt, vagy inkább kitart a szerződések teljesítésének kötelezettségét előíró másik régi jogelv mellett, az pusztán ízlés és belátás kérdése. Mivel Magyarországon nincs precedens jog, a kérdés végső soron nem jogi kérdés. Hanem makrogazdasági és társadalmi kérdés. Azaz politikai.

Atzél Mária írása

Van az úgy, hogy az ember nem választ: megtörténnek vele dolgok. Engem nem érdekelt, mit él át egy olyan ember, aki rádöbben arra, hogy azonos nemű emberbe szeretett bele. De kétszer is akaratlan tanúja lettem.

Két, teljesen átlagos emberről van szó. Diplomások, normális munkahelyük van, élik az átlagember életét. (És nem ismerik egymást.) Mindketten egy négyszemközti, baráti beszélgetés során mesélték el a “tényállást”. Nem azt, hogy “homoszexuális vagyok”, nem azt, hogy “rájöttem, hogy meleg vagyok” vagy azt, hogy “kiderült, hogy a saját nememhez vonzódom”, csak egy keresztnevet. Az egyikük már a következő mondatban hozzátette: “de én nem vagyok buzi”.

Kettejük történetében rengeteg a hasonlóság. Elsősorban a végeláthatatlan gyötrelem és öngyűlölet. Hogy ki fogadja el őket olyannak, amilyenek ők valójában? El se jutottak eddig. A társadalom a maga precíz, kidekázott ítéletével a saját lelkiismeretükben dolgozott. “Velem ilyen nem történhet meg”. “Azt hiszem, most már tényleg képes vagyok a szakításra”. Az újabb és újabb elhatározások, hogy visszatérnek a “normalitásba”, hogy olyanok lesznek, mint a többi ember, végig ott dolgozott bennük. A kínlódás, hogy mit kellene tenni, mi a helyes. A titkolódzás, aztán a dilemmák, hogy van-e bárki például a családjukban, akinek be szabad vallani. A hihetetlen erős, igazi párkapcsolati szerelem, ami a barátsággal együtt egy életre boldoggá tehette volna őket, csak éppen… csak éppen “valami” nem stimmelt. És ezen egyikük sem tudott túllépni.

Mielőtt ezekkel a személyes történetekkel találkoztam, a homoszexuálisok világa számomra egy homályos és kissé negatív valami volt. A nyakukat ugyan nem akartam kitekerni, nem akartam börtönbe csukni őket, de úgy voltam vele: ez a magánügyük és én nem akarok tudni róla. Ne mutassanak semmilyen jelet a nyilvánosság felé, amiből tudni lehet, kik ők. Ne mászkáljanak kézen fogva, ne öltözzenek furcsán, ne provokáljanak.

De ahogy hónapokon, éveken át folytak az említett, titkolódzó és szenvedésekkel teli történetek, sokat változott az álláspontom. Egy idő után fárasztó és dühítő volt, hogy miért nem lehet egyszerűen azt az életutat választani, ami annyira kézenfekvően adta magát. “Miért nem vállalod fel saját magadat és őt? Miért nem fütyülsz a világra?” De nem kérdezhettem meg… mert én is tudtam. Azért, mert nem mehettek oda mindenkihez, tízmillió emberhez egyesével és nem mondhatták el, hogy micsoda gyötrelem az, amikor nem akartad, hogy beleszeress egy azonos nemű emberbe, mégis benne találtad meg életed igazi párját. Mert nem mehettek oda tízmilliószor a kéréssel: “légyszi, ne köpj le miatta”. Mert nem akartak és nem tudtak “furcsa különcként” vagy “undorító alakként” élni. Mint ahogy nem voltak sem különcök, sem undorítóak. 

Mivel konzervatív vagyok és nem tudok kibújni a bőrömből, ma sem a kedvenceim a szándékosan feltűnő(en ronda) emberek. Sem a punkokért nem vagyok oda, sem a harminc darab piercingért, sem a tetkóért, sem a lila hajért, sem az ízléstelenül felöltözött transzvesztitáért. (Értsd: az ízlésesen felöltözött transzvesztita nálam rendben van.) És csupán azért, mert valaki meleg, nem bocsátom meg neki, ha direkt belerúg a vallásos emberekbe. Ha ocsmányul öltözött fel, nem fogom szépnek nevezni csak azért, mert ő homoszexuális. És ha melegként arról akarna meggyőzni, hogy én tévedek a heteroszexualitásommal, elég cifrán küldeném el valahova.

De már nem értek egyet az általánosságban mondott elutasításokkal és ítéletekkel. Mert már látom mögötte a keserű sorsokat és összetört embereket. Már nem akarom azt kérni a melegektől, hogy titkolják, kik ők. Igen: meg fogok hökkenni, amikor először látok valakit kézen fogva a párjával, de túl fogom tenni magam rajta. Nem akarok másoknak fölösleges szenvedést okozni. Azt akarom, hogy ők is boldog legyenek. Úgy, ahogy boldogok tudnak lenni. Az én életem nem kevesebb, hanem több lesz ettől.

A Liberálisok (Fodor Gábor) gazdasági főtanácsadója nyilatkozott a Klubrádiónak, és liberálisként és korábbi MNB-alelnökként megvédte a bankokat azoktól a "demagóg" érvektől, hogy a piacon kívül más erőknek is be kellene szállniuk a devizahitel-szerződések teljesítésével kapcsolatos mostani válságba.

Bodnár Zoltán egyfelől magabiztosan sorolta, hogy a bankoknak mi mindent kellett már eddig is ad hoc adóként befizetni, és mennyire méltánytalan velük szemben menekíteni az állampolgárokat a saját döntéseik konzekvenciáitól. Másfelől a pártszakértőktől megszokott módon nem tette hozzá, hogy a bankok mennyit hárítottak tovább az ügyfeleikre, azaz végül is mennyi volt eddig a számított nettó veszteségük ezen a furcsa öszvér ügyön, amelyben valamiért összefolynak a főtanácsadó szemében a különadók és a devizahitelek, és amelyben a kormány és az állampolgárok egy platformra kerülnek a bankok nyúzásában. Aztán az is kiderült, hogy a nyilatkozó egyfelől kifejezetten demagógnak tartja a tisztelettől alélt Dési műsorvezető egyetlen óvatos ellenérvét, hogy a tegnapi, de a mai magyar polgár is kiszolgáltatott a bankokkal szemben a szerződéskötés, a kondíciók és az átláthatóság frontjain, hiszen -- így Bodnár -- a banki termékeket és szolgáltatásokat pont olyan szigorú állami előírások szabályozzák, mint minden más árut. Másfelől a beszélő azt implikálta ezzel, hogy egy kézikapa megvétele megegyezik egy banki termék adásvételével a horderejében, átláthatóságában, a felek erejének szimmetriájában, és a maguk piacának nyitottságában, de ha mégsem, akkor a polgár legyen csak bizalommal a bank iránt, amelyet az állam kellőképpen reguláz. Magyarán, a bizalom elváratik, kvázi mint az orvosnál. Ja. És úgy alapjában sötét bunkók vagyunk. (Ezt majdnem így is fejezi ki az úr.)

A szakértő elköveti a rendszerváltó magyar liberalizmus összes modorbeli és érvelési hibáját, egyszóval a személye jó választás volt a Liberálisok kis házi tradíciójának szempontjából -- mondom ezt úgy, mint aki nagyon kényes a liberalizmus magyarországi elaljasulására, mert jól ismerem a régi (száz éve bevégzett) daliás időket. O mores! Pedig azok sem voltak éppen korrupciótól mentesek.

Bodnár, finoman szólva, "nem bontja ki teljesen" az igazságot.

Úgy tesz, mintha a bankok között Magyarországon nyílt piaci verseny volna, amelyben az ügyfelek érdekei szerint választódnának ki a jó és a rossz termékek. Ilyen verseny nem volt és ma sincs. A devizatermékeknek nem volt és nem is lehetett esélyük kiszűrődni, mert erős a gyanú, hogy azokat kartellszerűen, akár állami segédlettel öntötték a piacra a bankszövetségi alkuk eredményeként. Sőt, vannak olyan hangok, hogy már egy-két évvel a Wall Street összezuhanása előtt valószínűsíteni lehetett egy ingatlanbuborékból előálló krachot, és annak -- ha nem is ilyen mérvű -- következményeit az olyan labilis fizetőeszközökre, mint a forint. Amit a legjobban a banküzemi alkalmazottak tudhattak. És ennek ellenére nyomták a terméket. Márpedig az ilyen körülmények között, rosszhiszeműen kötött szerződések vidáman megtámadhatók a bíróság előtt.

Bodnár úgy tesz, mintha a PSZÁF a devizahitelezés kapcsán vagy általában valaha is maradéktalanul képviselte volna a banki ügyfelek érdekeit. Nem képviselte. Úgy tesz, mintha az állam felkészítette volna az oktatási rendszerén keresztül az állampolgárokat a prudens pénzügyi gyakorlatra, és azoknak bármi esélyük lett volna értő módon viszonyulni az elébük tett szerződésekhez. Nem készítette fel, nem volt. Úgy tesz, mintha a közbizalom és annak megszolgálása Magyarországra annyira jellemző vagy elvárható volna általában és különösen a bankokkal szemben. Nem az. Úgy tesz, röviden, mint ahogy a magyar "liberálisok" az utóbbi huszonöt évben tettek: hatalmas felvilágosultságában lesajnálja a társadalmat, felháborodik a "műproblémákon", és legfőképp fogalma sincs vagy elfelejt számot adni a kapitalizmus és a szabad piac optimális működésének társadalmi feltételeiről. Se az SZDSZ-nek nem volt, se, úgy látszik, a Liberálisoknak nincs. Nem is törődnek vele.

A devizahitelek felvétele az említett körülmények között, az akkori minimum 6-7%-os, MNB diktálta és a többségében külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok által élvezett kamatkülönbözet mellett (ami a forint és a devizahitelek között tátongott), nem spekuláció volt a hitelkérők részéről, hanem racionális haszonmaximalizálás. Ahogy a bankok részéről is. Mármost milyen szerződések azok, amelyek teljesítése mára az előbbiek részéről teljes irracionalitásba fordul, míg az utóbbiak részéről az elérhető haszonnak csak a másik fél teljes egzisztenciavesztése szab gátat?!

Magyarán, ami 2008 óta történt, az "a körülmények jelentős megváltozása". És az, hogy a jogi gyakorlat tekintetbe veszi-e ezt, vagy inkább kitart a szerződések teljesítésének kötelezettségét előíró másik régi jogelv mellett, az pusztán ízlés és belátás kérdése. Mivel Magyarországon nincs precedens jog, a kérdés végső soron nem jogi kérdés.

A brüsszeli liberálisok frakcióvezetője még egy esetleges nagykoalícióba is beszállna, ha ezzel el lehetne kerülni, hogy az európai parlamenti többség a Fidesz vagy az olasz Forza Italia támogatásától függjön – írják a Euronews oldalán. Guy Verhofstadt azt mondta: pártja hajlandó szavazataival támogatni az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták nagykoalícióját Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választásához. (hvg.hu)

Nem tudom, érzékeli-e a tisztelt olvasó ennek a mondatnak a hozzávetőleges értelmét. Verhofstadt szerint stabil többségre, vagyis legalább 400 képviselőre van szükség ahhoz,  hogy a többség ne függjön Orbán vagy Berlusconi pártjától, és ezt a többséget a mai állás szerint Európa létre is akarja hozni. Nem Vona Gábor és katonái ellen. Az ún. középutas Orbán ellen. A szélsőjobb kevésbé látszik fenyegetni Európát, mint Felcsút szülötte. A szélsőség kvázi európai, Felcsút nem az. A szocdemek és a liberálisok szerint legalábbis.

Egyelőre elhamarkodott lenne ítélkezni arról, hogy mi van Orbán Juncker-ellenes pozíciója mögött, de reméljük nem az, hogy a tényleges hazai helyzet ellensúlyozására és a Fidesz-tábor lemorzsolódásának visszafordítása érdekében kell más léptékbe váltania a szabadságharcunknak. Ennél még a puszta ellenszenv vagy a bosszú is jobb lenne.

De egy halk sóhajtást megér az ügy: úgy tűnik, Magyarország tényező lett. A szabadságharc folytatódik.

Frissítés: Az Egyesült Királyság velünk van! Juncker mellett újabb nevek kerültek terítékre.

Frissítés 2: A kérdés európai módon elnapolva. Esetleg június végén lesz elnök. Vagy akkor se.

Frissítés 3. Bemásolom a Mandinerről bini nick kommentjét, amit fontosnak tartok az összkép szempontjából (a helyesírást hagytam, nem számít):

Itt azért többről van szó. Junker a föderativ unio hive és több jogot akar a Bizotságnak, vagyis az uniokormányának. Ez azt jelenti, hogy megszegve az eredeti szerzödést lopakodvaelvonja a tagállamok döntési és törvényalkotási jogát, ami már Barosso ídejében beindult.

Na most több ország már korábban is fellépett ez ellen. A Briteg belengették a kilépést és a népszavazást, mások is kritizálták a Brüszeli bürokráciát Orbán is többször, hogy senki által meg nem választott testület legitimáciodemokráca deficittel rendelkezve országok sorsát döntiti el és beavatkozik szuverin államok belügyeibe. Többen egyre hangosabban osztották ezt a véleményt.

Most még egy csavart is tettek bele és álszenten kvázi jelöltekket inditottak a pártcsaládok, hogy úgy nézen ki, hogy az ep választáson a polgárok tudták, hogy kire szavaznak és "legimitálják" azt. Egy probléma Volt ezzel, hogy a Bizottság Elnőkének jelőlése szerződésben rögzitve az eredmények fígyelembe vételével az ET minősitett többségének a joga, és a Parlament szavaza meg.

Ez teljesen azonos az országokban alkotmányosan, demokratikus berendezkedéssel és megfelel a ME választással.

A másik probléma az, hogy mindenki tisztában azzal, hogy az uniot meg kell reformálni és azt a régi vezetőkkel nem lehet akik lényegileg részesei voltak az elmúlt húsz év politikájának.Junker nyakig benne Volt a mostani katasztrofális helyzet kialakulásának és a sikertelen válságkezelésnek. Schulczról már nem is beszélve.

Orbán és a többiek akik a megujitás hivei nem a személyi kérdést tárgyalnák elöszőr(gomhoz a kabátot), hanem az uj stratégiai kérdéseket fektetnék le és ennek végrehajtásához a legmefelöbb embert delegálnák.

Mivel tudják azt, hogy csak a néppárt jogosult jelőlni ezért a ballibbantok és a zöldek akik között többségben van a föderativ és a változás nélkül ahogy eddig Volt dagonyázna megtesznek mindent, hogy megakadályozzák az eu reformokat és új alapokra tételét a szövetségnek, ahol a nemzetállamok visszakapnák az ídőközben "törvénytelenől, túlterjeszkedés" elvont jogaikat.

Frissítés 4. Merkel elkötelezte magát Juncker mellett. Vesztésre áll a "nemzetek Európájának" hősies kis csapata.

Nyugatos, patrióta, konföderalista.

Magántulajdon- és piacpárti (elsődlegesen a családi, kis- és középvállalkozások szabad versenye mellett, származékosan a monopóliumok és kartellek, a big business ellen).

Autonomista (egyéni és erős közösségi autonómiák híve az állammal, a big governmenttel szemben).

Föld, víz- és szénhidrogénkészlet nemzeti tulajdonban.

Szövetséges ideológiai áramlatok: jobboldali liberalizmus, nemzeti liberalizmus, keresztény liberalizmus, civic conservativism, paleokonzervativizmus.

Határon túli magyarok kulturális és közigazgatási autonómiája mellett.

Pluralista, tradicionalista, fontolva haladó, kis állam párti, anti-plebiszciter.

(Három kulcskérdést illetően:

1. Versenyképes, vegyes tulajdonú iskolarendszer a mai állami költségvetés legalább kétszeresével + tandíj + ösztöndíjrendszer.

2. 30 éves roma és szociális integrációs program, közmunkarendszer fenntartása az átalakítása mellett.

3. Vegyes nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer.)

Bajnai Gordon 30% alatti részvétel mellett kb. 7,5 százalékot szerezve immár egyesíteni kívánja a baloldalt (ha jól emlékszem, ezt a fordulatot használta). Őszintén mondom, bárcsak sikerülne neki. De addig is még azt az apró problémát el kell hárítania, hogy akar-e a baloldal pártjaival főpolgármesterségre szövetkezni. Ugye, már ez sem olyan egyszerű.

A politikában nincsenek csodák és a kreativitásnak is vannak határai. A hálóját az MSZP-re kivető Gyurcsánnyal, a parlamenti frakcióban minimum áttelelő Mesterházyval, a "félmillió liberálist" képviselő Fodorral, a kellemetlen Schifferrel alaposan ütköznek a személyes ambíciói, nem beszélve most a különböző képességekről, ideológiáról és imidzsről, amelyeket egyesíteni egy Bill Clinton sem tudna. Bajnai ugyanakkor tett célzást az Orbánnal való konfliktusok kerülésére (egyaránt mondta, hogy az EP-ben akár együtt is működhetnének, illetve várni kell, amíg a fenntarthatatlan Orbán-rendszer összedől), és erősödött néhány budai kerületben, aminek van egy olyan bukéja, hogy mintha érdemes volna megreszkírozni a liberális polgári középpárt karrierjét -- ami tagadhatatlanul jobban illene Bajnai személyiségéhez, mint a nagykunsági falunapi haknik végeláthatatlan sora. De itt és most, az önkormányzati választások előtt döntenie kell, hogy új független imidzset akar (középre vagy balra faragót) vagy belemegy a régi csapat halálos ölelésébe, és magára veszi annak minden elvarratlan és még felfejtetlen konfliktusát.

Könnyen lehet, hogy Bajnai végül úgy dönt (amit magam is tennék a helyében), hogy bizonyos távolságból támogat egy civil főpolgármester-jelöltet, és egy esetleges budapesti győzelem esetén az Együtt szintén kívülről, önálló frakcióval támogatja a balos városvezetést. Kétségtelenül erősíteni fogja az utcai és a médiabeli jelenlétét, amiben akár a jobbos orgánumok a segítségére lesznek (hiszen könnyebb ellenfél, mint Gyurcsány, ugyanakkor ellene szól, hogy már középtávon elvihet a Fidesztől is szavazókat). 

De Bajnai most belekóstolt -- először a politikai karrierje során -- a kínkeserves, fáradságos győzelembe és a megelégedettségbe, amit az ilyen ad. Ha ezt nem ereszti el, lehet, hogy még a végén politikus lesz belőle.