Nagyjából a 19. század végével -- a dekrisztianizáció eluralkodásával és a tömegtársadalom fölemelkedésével -- a szabadság elveszítette támaszát a világban. Egy időben azzal, hogy a szabadság jogintézményei megindultak a kiteljesedés útján, a szabadság erkölcsi fundamentumai elenyésztek. A szeretet akarása, az ember erkölcsi tökéletesedése iránti vágya és az individualizmus helyét átvette a materiális előrejutás, az egyenlőség és a világi hatalom tökéletesítő erejébe vetett hit -- a transzcendenciáét a progresszió. A filozófiáét a szociológia. Az erkölcsét a tudomány.

Az emberi szabadság immár csak illúzió. A pozitivista világkép és a progresszió mai politikai letéteményesei, a baloldali pártok nem tudnak mit kezdeni a fogalommal, mert minden lélegzetükkel -- tudatosan vagy öntudatlanul -- az ember ellenőrzését szolgáló gazdasági és tudományos hatalmi paradigmát szolgálják, a politikai szabadságképükben az ember eszköz, valamiféle haladás, növekedés és kollektív tökéletesedés szolgálatába állítva. Az amúgy is eljövendő sorsunkat siettetik: az elgépiesedést, az elfasizálódást, a humánum és a szeretet utolsó szikrájának kialvását.

A baloldali ihletésű ún. emberi jogokból éppen a lényeg hiányzik: az, hogy az egyszeri és megismételhetetlen emberi sorsot helyezzék a világ középpontjába, és annak rendeljék alá az összes többi eszmét. Ez azonban pont fordítva történik. (Példa erre a Habermas budapesti előadásán elhangzottak.) Az emberi jogok egy kötegnyi illúzió, a baloldaliság leginkább ostobaság, az ember -- mindenképp bekövetkező -- halálának előbbre hozása. E halál szolgálata.

Konzervatív vagyok, mert látni vélem a világ elembertelenedését, hol háborúknak, hol gazdasági és állami hatalmaknak, hol a tudományos és a technikai haladásnak való alárendelődését. Konzervatív vagyok, mert megértem és becsülöm a kereszténység kudarcot vallott nagy kísérletét az emberi dráma megfordítására. Konzervatív vagyok, mert a szabadság jogintézményeit nem önmagukért tartom értékesnek -- viszont éppen emiatt, a szabadság lényegének (transzcendenciájának) elmúlása okán, számomra üresek is. Úgy vagyok velük, mint Churchill -- hasonló okok miatt -- a demokráciával: a legrosszabb rendszer, leszámítva minden mást. Konzervatívként a szabadságot nem a jogintézményekben keresem, amelyek fő célja sosem lehetett az ember lényegének felmutatása, mert a szabadság és a jog két különböző világot alkotnak (még ha Kant -- végül érvénytelenül -- meg is próbálta bizonyítani ennek ellenkezőjét); ellenben elfogadom, hogy a jogintézmények célja kezdettől fogva, kétségtelenül az, hogy az érték- és értelemteremtő autonómiákat atomjaikra szedve, békében behajtsák a humánumot a nacionalizmus, a demokrácia és a fogyasztás darálóiba -- hiszen ami egész, a világ, egyszer eltört, azt csak erős rámában lehet összetartani.

A konzervatív szkeptikus az emberi értelemmel, ezért az emberrel kapcsolatban. Az ateista konzervatív általában megveti, a keresztény konzervatív szánja és/vagy szereti. A konzervatív a fölénk kerekedett földi hatalmak ellen dolgozik a kvázi szabadság érdekében. Úgy tesz, mintha visszanyerhető volna az elveszített szabadság, és ehhez keresi az eszközöket. Mi mind, Burke óta, akik voltunk, és akik -- kevesen -- maradtunk a fasizmus tengerében, ezt tesszük.