Egy politikus, Karácsony Gergely, és egy újságíró, Dési János, hamar elővették a baloldal már többször belengetett nehézfegyverét, a választási bojkottot, a készülő budapesti önkormányzati választási törvény kapcsán. 

Nagyon érdekesnek találom, ahogy a pártos gondolkodás működik. Eszükbe se jut egyiküknek sem, hogy a "demokratikus oldal" reprezentánsaiként esetleg tehetnének valamit a demokráciáért is. Mondjuk bojkott helyett végre megszervezhetnék a demokratikus ellenállást az utcán. Még csak nem is a baloldali ellenállást, hanem a demokratikust. Szemmel láthatóan egy olyan merénylet készül a következő választások ellen, amelynek hírét elvihetnék a jobboldali szavazókhoz is, és végre kiléphetnének (ha akarnának) a szektás baloldali nyilvánosságból, érv- és megoldási rendszerből.

Itt van jó példaként az Eleven Emlékmű és a kordonbontó mozgalom (egyébként külön indult, bár kissé túlságosan összeért) sikere, amelyet szívóssággal, kitartással és folyamatos fizikai jelenléttel értek el. Nem tudom, miért olyan bonyolult átlátni, hogy a baloldalnak paradigmaváltásra van szüksége a demokrácia érdekében (a saját érdeke engem, bevallom, nem annyira érdekel), hogy végre kiléphessen abból a belterjes kamarillapolitizálásból, amelynek szimbolikus alakja, Mesterházy, éppen most bukott meg, de úgy látom, a paradigma maradni készül. Mert majd más sikeresebben, hitelesebben fogja képviselni! Nem fogja. Mesterházy vagy Botka, egy kutya, ha a szemlélet ugyanaz: a Népszavától a Klubrádión át X megmondóemberig terjedő unalmas szubkultúra félmillió embert érdekel igazán, a többi félmillió megalkuszik vele, a maradék számára a baloldal -- nagyon helyesen -- elveszett.

Jaj, ki fog egyeztetni július közepéig, ha nincs szoci elnök? -- hangzik a legsúlyosabb kérdés a baloldalon. Egy vicc az egész. Ahelyett, hogy tízezer embert folyamatosan az utcán tartanának, mindenki a saját vackával foglalkozik. Bojkottot vagy demokráciát? Ez kérdés egyáltalán?