Atzél Mária írása
Van az úgy, hogy az ember nem választ: megtörténnek vele dolgok. Engem nem érdekelt, mit él át egy olyan ember, aki rádöbben arra, hogy azonos nemű emberbe szeretett bele. De kétszer is akaratlan tanúja lettem.
Két, teljesen átlagos emberről van szó. Diplomások, normális munkahelyük van, élik az átlagember életét. (És nem ismerik egymást.) Mindketten egy négyszemközti, baráti beszélgetés során mesélték el a “tényállást”. Nem azt, hogy “homoszexuális vagyok”, nem azt, hogy “rájöttem, hogy meleg vagyok” vagy azt, hogy “kiderült, hogy a saját nememhez vonzódom”, csak egy keresztnevet. Az egyikük már a következő mondatban hozzátette: “de én nem vagyok buzi”.
Kettejük történetében rengeteg a hasonlóság. Elsősorban a végeláthatatlan gyötrelem és öngyűlölet. Hogy ki fogadja el őket olyannak, amilyenek ők valójában? El se jutottak eddig. A társadalom a maga precíz, kidekázott ítéletével a saját lelkiismeretükben dolgozott. “Velem ilyen nem történhet meg”. “Azt hiszem, most már tényleg képes vagyok a szakításra”. Az újabb és újabb elhatározások, hogy visszatérnek a “normalitásba”, hogy olyanok lesznek, mint a többi ember, végig ott dolgozott bennük. A kínlódás, hogy mit kellene tenni, mi a helyes. A titkolódzás, aztán a dilemmák, hogy van-e bárki például a családjukban, akinek be szabad vallani. A hihetetlen erős, igazi párkapcsolati szerelem, ami a barátsággal együtt egy életre boldoggá tehette volna őket, csak éppen… csak éppen “valami” nem stimmelt. És ezen egyikük sem tudott túllépni.
Mielőtt ezekkel a személyes történetekkel találkoztam, a homoszexuálisok világa számomra egy homályos és kissé negatív valami volt. A nyakukat ugyan nem akartam kitekerni, nem akartam börtönbe csukni őket, de úgy voltam vele: ez a magánügyük és én nem akarok tudni róla. Ne mutassanak semmilyen jelet a nyilvánosság felé, amiből tudni lehet, kik ők. Ne mászkáljanak kézen fogva, ne öltözzenek furcsán, ne provokáljanak.
De ahogy hónapokon, éveken át folytak az említett, titkolódzó és szenvedésekkel teli történetek, sokat változott az álláspontom. Egy idő után fárasztó és dühítő volt, hogy miért nem lehet egyszerűen azt az életutat választani, ami annyira kézenfekvően adta magát. “Miért nem vállalod fel saját magadat és őt? Miért nem fütyülsz a világra?” De nem kérdezhettem meg… mert én is tudtam. Azért, mert nem mehettek oda mindenkihez, tízmillió emberhez egyesével és nem mondhatták el, hogy micsoda gyötrelem az, amikor nem akartad, hogy beleszeress egy azonos nemű emberbe, mégis benne találtad meg életed igazi párját. Mert nem mehettek oda tízmilliószor a kéréssel: “légyszi, ne köpj le miatta”. Mert nem akartak és nem tudtak “furcsa különcként” vagy “undorító alakként” élni. Mint ahogy nem voltak sem különcök, sem undorítóak.
Mivel konzervatív vagyok és nem tudok kibújni a bőrömből, ma sem a kedvenceim a szándékosan feltűnő(en ronda) emberek. Sem a punkokért nem vagyok oda, sem a harminc darab piercingért, sem a tetkóért, sem a lila hajért, sem az ízléstelenül felöltözött transzvesztitáért. (Értsd: az ízlésesen felöltözött transzvesztita nálam rendben van.) És csupán azért, mert valaki meleg, nem bocsátom meg neki, ha direkt belerúg a vallásos emberekbe. Ha ocsmányul öltözött fel, nem fogom szépnek nevezni csak azért, mert ő homoszexuális. És ha melegként arról akarna meggyőzni, hogy én tévedek a heteroszexualitásommal, elég cifrán küldeném el valahova.
De már nem értek egyet az általánosságban mondott elutasításokkal és ítéletekkel. Mert már látom mögötte a keserű sorsokat és összetört embereket. Már nem akarom azt kérni a melegektől, hogy titkolják, kik ők. Igen: meg fogok hökkenni, amikor először látok valakit kézen fogva a párjával, de túl fogom tenni magam rajta. Nem akarok másoknak fölösleges szenvedést okozni. Azt akarom, hogy ők is boldog legyenek. Úgy, ahogy boldogok tudnak lenni. Az én életem nem kevesebb, hanem több lesz ettől.
Az utolsó 100 komment: