Mit csinálnak azzal a rengeteg pénzzel az ún tech cégek, amit felhalmoznak, azon túl, hogy valamennyit visszaadnak a részvényeseiknek? Mi a céljuk tehát a tudásukkal (a jövőbeni bevételüket is garantálandó, de nemcsak ezt)? Szokás mondani, hogy ezek a cégek adatokat vesznek és adnak el, azaz a termékük tulajdonképpen a felhasználókról (users) szerzett tudás. Ez részben így is van, de ahogy a mostanában elérhető doku filmben is előfordul (Netflix), a céljuk valójában több: a jövő modellezése, megismerése, befolyásolása és előállítása az emberek milliárdjaitól (és -ról) folyamatosan halmozott tudás alapján. A termékük tehát -- amennyiben egyre sikeresen képezik le a felhasználóik elmetartalmait -- maga az ember. A szóban forgó cégek a mesterséges intelligencia civil alkalmazásának vezérei, akiknél néhány éve már senki sincs nagyobb hatással az emberiség jelenére és jövőjére.

A tech cégek az AI-n (magyarán a rendelkezésükre álló és folyamatosan gyarapodó adattengerből létrejövő algoritmusokon) keresztül a jelent a jövővel kötik össze a tudás és a prognosztizálható tömeges cselekvés szabályozásával. Nem egyszerűen arról van szó, hogy választásokat képesek eldönteni, hanem kvázi isteni, azaz minden-tudásra törekednek. (Ahogy minden jól működő üzleti vállalkozásnak van, nekik ez a stratégiai céljuk, amit meg lehet ismerni az eszközeik, a cselekvésük és a víziójuk egymásra vonatkoztatásából.)

Az isteni tudáshoz a jövőben valóban nagy eséllyel a technológiai (iszonyú gyors processzorok, iszonyú sok adat, algoritmusok és különböző változók összessége által lehetővé tett) "tudás" vezet a legközelebb. Az isteni tudás kvázi egy 5-dimenziós tenzortér adatállományának felel meg: leegyszerűsítve a 0. dimenzió a pont, az 1. a vonal, a 2. a sík/mátrix, a 3. a konvex vagy konkáv statikus tér, a 4. a téridő, azaz a változó tér, az 5. pedig a téridők összessége (az isteni nézőpont, amivel egyszerre lát mindent ami volt, van és lesz). Az AI célja az utóbbi. Nem lehet más, ha komolyan gondolja magát (ill. a jelzett vállalatok önmagukat). Ehhez "csak" időre (oké, és néhány -- ma adott esetben megoldhatatlannak tűnő -- matematikai és komputációs probléma kezelésére van szükségük). Nyilvánvaló, hogy ezekhez a törekvésekhez képest a kleptokratikus magyar rezsim jelene és jövője csak egy pattanás a téridő testén. Az illiberális állam pedig eljöhet (illiberalizálódó emberiség formájában egyébként már be is kopogott), de messze nem úgy fog kinézni és nem azok lesznek a vezérlő pontjain, ahogy a Krím-Kármelita tengelyen elgondolják. A Magyarországra saját vezetői által rámért romlás nem tétel abban a folyamatban, ami a világot valójában irányítja. Ez csak nekünk fáj itt és most, mi meg szemmel láthatóan fájdalomtűrők vagyunk.

„Mi, ezt sokszor kijelentettük már, de a nemzeti oldal – ha tetszik – ellenzékben van”  -- mondja a fideszes jogász, ifj. Lomnici Zoltán tíz évnyi kormányzati erőszak után. Bár 2010-ben rendszerváltás történt, „ahhoz évtizedeknek kell eltennie, hogy valamiféle elitcsere legyen”, jelezte ifj. Lomnici, talán épp a félrement legújabb kulturális honfoglalási kísérletük, a SZFE hallgatóinak makacs hitetlenkedése apropóján. (forrás: 444.hu)

Nos, ifj. Lomnicinek igaza van. Miért?

Mert bár magam rendszeresen szidom a progresszista (bal-) oldalt, aligha férhet hozzá kétség, hogy ezzel az értelmiséggel összevetve a Fidesz eddig csak alpári, műveletlen, harmadvonalbeli kulturális tényezőket volt képes kiállítani a színre, akiknek az esetenkénti (hazai mércével) kiugró, másodvonalbeli tehetségét, mint a Vidnyánszkyé, bőven feldeteti az erőszakosságuk és a hazudozásuk. Ezek sem épp az erkölcsi integritás védjegyei. Ehhez képest a mai ellenzékkel szimpatizáló és a legalább semleges szellemi-alkotói közeg maga a kultúra megdicsőülése.

A Fidesz politikáját éppen eléggé ismerve már vajon miért gondolja ifj. Lomnici, hogy ezzel a politikával egy gyékényre akarna költözni bárki, aki ad magára? Aki többre tartja a tehetségét és a már említett integritását annál, hogy Orbán szekerének sokadik küllője legyen? A tehetség és az integritás megköveteli a függetlenséget, tehát szembemegy az orbánizmus logikájával.

A hazai jobboldal sose volt jól eleresztve elismert alkotókkal, aminek persze megvannak az objektív okai, pl. hogy a művészet -- ha értékes -- nem kevésbé innovatív, progresszív mesterség, mint a tudományos-kutatói pálya, minden korban persze más mérce és az adott kontextus szerint. Ám a magyar jobboldal egésze száz évre visszamenően avítt, áporodott és erőszakosan reakciós, nagyon távol attól, amit szerencsésebb vidékeken a polgári konzervatizmus valaha is képviselt. Ezzel a múlttal és meghatározó kliséivel -- mint a Trianonhoz kötözött etnicista nemzet, a már rég nem ható kereszténység és a takaréklángra erőszakolt, céltábláit váltogató rasszizmus --, nem beszélve a gátlástalan, a maga nemében viszont egyedülállóan innovatív intézményesített hazudozásról, tolvajlásról és a kormányzati impotenciáról, utólag visszanézve valóban leküzdhetetlen hátrányból indult a 2010-es rezsimcsere. A hátrány pedig azóta is csak nő.

A NER olyan nemzetellenes szervezkedés, amelyben a tanulás, a műveltség, a kultúra, a tudomány mind hatalmi érdekeket szolgálnak, de önálló értéket nem képviselnek. Nem azt mondom, hogy a jobboldali kulturális közegnek és eredményeinek szükségképpen ennyire silánynak kellene lenniük. Lehetne művészileg értékelhetően jobboldali értékeket tolmácsolni, hozhatnának létre elkötelezett jobboldali tudósok tudományt, de az nem politikai megrendelésre, pláne nem a politikai erőszakhoz idomulva fog történni. Művészetnek és tudománynak -- általában a tudásnak és az erkölcsnek -- nem a politika a mércéje. De amíg egyre inkább azzá válik ebben a szerencsétlen sorsú hazában, addig -- talán paradox egyeseknek -- ugyanez a jobboldal mindvégig kisebbségben fogja érezni magát. Bár politikailag is abban van, a kultúrában csak az erőszakossága fog látszani.

Az volna tehát ez esetben a valamennyire is reflexív reakciós jobboldal feladata, hogy erőszakmentesen nyújtson szellemi és kulturális alternatívát a progresszív közeggel szemben. Na ez nem megy valamiért -- nem csoda, nagyon nehéz. Ezért csak jön föl a zagy, a kultúrát az erőszakkal integráló harmadikvonalbeli élősködők, akik legfeljebb azt tudják elérni, hogy tönkreteszik a modernség hazai kultúrájának intézményeit.

(Nagy szerencséje ezeknek, hogy a nyugati progresszista-gleichschaltoló őrület semmivel se vonzóbb az övéknél, ami óvatosságra inti az embert a baloldali pártok hatalomra juttatásával kapcsolatban. Szkülla és Kharübdisz között hajózik a civilizációnk.)

Ha már Krisztus feltámadása nem volt elég az egyháza kelet-európai nyúlványai számára, térjünk-e vissza a jobban bevált regulához? Orbán ezzel szemben azt gondolhatja -- csupa zárójeles spekuláció persze --, minek ilyen csacskaságokra fordítani az adófizetői pénzt (és ezzel a pénztárnoka is egyetért), ha a Katolikus Püspöki Konferencia és Balog Zoltán a már regnáló Bogárdi-Szabó püspök mellett vidáman eljátssza az egykori ÁEH szerepét. Nem kell ide állam, ha van már állami egyház, konkrétan a magyar püspökök pénzéhességéből és a mindenkori világi hatalom iránti természetes lojalitásából habarcsolva.

Közben

európai püspökök sürgetik a menekültek befogadását a moriai tábort elpusztító tűz után.

Hallatlan. Ezek persze Soros meg Brüsszel uszályában vannak, valamint végső soron Európa iszlamizálásán dolgoznak. Most, hogy leégett egy leszboszi menekülttábor (a migránsok nyilván magukra gyújtották a nyugati balosok rokonszenvét kierőszakolandó, aha!), tíz európai ország négyszáz kisgyereket fogad be onnan, de ez nem elég Jean-Claude Hollerich bíboros luxemburgi érseknek, az egész populáció befogadása mellett emelt szót és csatlakoztak hozzá mások (jezsuiták is, Istenem ne hagyj el!). Magyar főpap nyilván nincs köztük, nem azért mentettük meg Európát, hogy most kisujjal bedöntsük!

Vegyük sorra mi nem működhet emberi szabadság nélkül! (Szögezzük le gyorsan, szabadságon a modern társadalmakban nem egy nemzet vagy kollektívum szabadságát értjük. Amire a mai posztfeudális, polgárosulatlan, nacionalista, modernizációellenes közvélemény szabadságként gondol, az valójában a függetlenség, vö. "Éljen a magyar szabadság!". A szabadság ezzel szemben tipikusan személyes, a gyökerei a magyarok körében régebbre nyúlnak, mint a nemzeti függetlenség programja, le a nemzetté válás -- a nacionalizmus -- előtti korba, egészen a középkorig, amikor a személyes szabadság, akkor a nemesekre és a városlakókra értve, még privilégium volt. Mi több, a népvándorlás korában is találkozhatunk a személyes szabadság ismeretére utaló régészeti és nyelvi motívumokkal, viszont nem találkozunk a nép -- a gens -- szabadságának programjával. Erre a XVIII. század végéig, még inkább a XIX. század elejéig várni kell: nem véletlenül ez a modern nemzetté válás folyamatának kezdete, amelynek végén minden egyes magyar anyától Magyarországon született ember együtt alkotja a magyar -- politikai, majd a többségi etnikai magyarok szándéka szerint a kulturális -- nemzetet. És ezt a modern nemzeti programot egészítette ki a reformkorban a szabadelvűség, a minden ember egyenlő személyi szabadságának nyugatias programja.)

De a személyes szabadság értéke mára -- éppen a polgárosulás és a nemzetté válás traumái, a nemzet és a szabadság integrációjának elmaradása miatt -- csaknem homályba borult a magyar kultúrában. Az a minimum, hogy a szabadságot használjuk ott is, ahol függetlenséget és nemzeti szuverenitást értünk, és külön (jelzővel) kell magyarázni, ha éppen a személyes szabadságról beszélünk. A nyelvi-kulturális beszorítottságnak azonban ára van a mindennapokban. Mi minden nincs vagy csak vegetál a szabadság hiányában?

Szabadság nélkül nincs piac (és fordítva), azaz nincs csere, azaz emberek nem hoznak létre olyan értékeket, amik másoknak kellenek, azaz veszteség van, a hatalmon lévők körén kívül szegénység van -- ami szükségszerűen hívja életre a túlélés érdekében az erkölcstelenséget, az önbecsapást és a hazudozást.

Szabadság nélkül nincs tudomány, mert az emberek nem a saját szellemi nagyszerűségüket vetik latba a gondolkodásban és a felfedezésben, hanem minden mást: a szervilizmusukat vetik latba, a pénzkeresést mint puszta motivációt vetik latba, mások (az állam) kimódolt ötleteit vetik latba, a megfelelési kényszert és a félelmet vetik latba -- ami szükségszerűen életre hívja az önbecsapást és a hazudozást.

Szabadság nélkül nincs művészet, mert a művészet elrugaszkodás, a művészet határtalan képzelőerő, a művészet teremtés. Szabadság nélkül a művészet önbecsapás és hazudozás. (Ugyanezért azonban a művészet nem is "liberális", nem kurzus-, nem populáris. Nem kormánypárti és nem ellenzéki. A művészet határozottan nem a politikai tartomány része.)

Szabadság nélkül nincs lehetőség erkölcsös életre. Ahol mások mondják meg, mitől erkölcsös valaki saját élete és döntései, ahol mások definiálják az erkölcsöt és ennek (ideológiai) kereteit, ott a személyes sors, jellem, döntések nem lehetnek erkölcsi természetűek (következésképp erkölcsösek sem). Ha a Tízparancsolatot -- mint a legismertebb erkölcsi kódexet -- valakinek nincs lehetősége nem követni, akkor az illető már nem erkölcsileg értelmezhető helyzetben van, hanem rabságban. Az erkölcs két szélsősége a bűn és az erény. Ahol nem lehet (erkölcsi) bűnt elkövetni, ott nincs erkölcs. Ahol nem lehet erényessé válni, mert az erényesség "nemzetellenes", ott nincs erkölcs. Ahol nincs szabadság, ott nincs erkölcs.

Végül szabadság nélkül nincsen haza (ország) sem. Az "én országom" terminus az országgal kapcsolatos érzelmi és tudatos, végeredményben személyes hűségből veszi az értelmét. Ahol nincs szabadság mind a fenti értelemben, ott nem lehetséges gondolkodás és cselekvés a hazáról, pláne a haza érdekében. A haza érdekében való cselekvés pedig a benne élők érdekében való legjobb megközelítő cselekvés. Aki a hazát el tudja választani a benne élő -- szabad -- emberek sorsától, az a hazát eszközként kezeli, hatalmi helyzetben pedig jó eséllyel visszaél vele és kizsigereli. Quod erat demonstrandum.

Cum Deo pro Patria et Libertate -- ez a jól ismert jelszó a modern nemzettéválást megelőző időből a haza és az egyéni szabadság jól elrendezett voltára utal. Ha van Isten helyett más hatékony rendezőelv, az értelemszerűen nem bánható a deszakralizált korunkban, de rendnek a személyes és a közösségi érdekek között lennie kell, ha élni akarunk. Ma úgy tűnik, nem akarunk.

Ha olvasná az őt gúnyoló FB-posztokat, Orbán a térdét csapdosná a röhögéstől. Sokkal kevesebbet foglalkozik ő azzal, hogy exempli gratia mi itt a nemzeti és a keresztény, mint a posztolók -- leszámítva persze a kérdés egyetlen aspektusát: a hatalmi erejét. Orbán pontosan tudja, hogy a jövő nem nemzeti és nem keresztény, illetve ha azzá tehető, abból éhhalál és háborúk lesznek. Nem kell a nemzetre stb. vonatkozóan ezt a konklúziót okvetlenül szeretni, és se annyira szeretem. De éppen eléggé ahhoz, hogy ne akarjam a nemzeti, keresztény jövőt. 

A jövő ez itt alább; cseppet sem nemzeti vagy keresztény. Egy ismert probléma, az ún. 0/1 knapsack -- vagy hátizsák -- probléma, a seregnyi matematikai optimalizációs probléma egyikének megoldása Pythonban (a  tényezőket nem magyarázom, nem lényeges):

from mip import Model, xsum, maximize, BINARY

p = [10, 13, 18, 31, 7, 15]
w = [11, 15, 20, 35, 10, 33]
c, I = 47, range(len(w))

m = Model("knapsack")

x = [m.add_var(var_type=BINARY) for i in I]

m.objective = maximize(xsum(p[i] * x[i] for i in I))

m += xsum(w[i] * x[i] for i in I) <= c

m.optimize()

selected = [i for i in I if x[i].x >= 0.99]
print("selected items: {}".format(selected))

Az a baj, hogy szegény Russell Kirk pont annyira életszerű ma, mint Szánthó Miklós alapjogi appendix, ezek most mind egy hátizsákba kerülnek és nem szabad kiszabadulniuk onnan. Ezt értelemszerűen Kirkre nézve tartom sajnálatosnak. A világot hajtó erő -- yes, mióta ember az ember, a kőkorszaktól a jövőig -- az emberi értelem és ennek technológiai objektiválódása volt, aminek semmi köze se a nemzetekhez, se a kereszténységhez (ill. az nemzetekhez csak addig, amíg ezek voltak a legalkalmasabb keltetői a technológiai fejlődésnek). Nemzet, kereszténység, ezek a hitek szépek is tudtak lenni, de már mindkettő végleg a kontextusát veszti, kérdezze meg bárki a papokat és a lelkészeket a frontvonalban, nézzen utána bárki a Google és a Facebook kulturális erejének. Azt, hogy nemzet lehet vagy -- tágabban -- hogy az emberi együttélés éppen milyen politikai formában zajlik, végső soron a technológiai fejlettség dönti el.

Nemzet és kereszténység erodálódása, nem győzöm hangsúlyozni, erkölcsi, kulturális stb. veszteség is (a folyamatos átalakulás részeként), viszont hatalmi helyzetben komolykodni velük kapcsolatban ma már csakis gazemberségre vallhat. A nemzetből -- ami egy fokkal azért relevánsabb, mint a kereszténység -- növekvő sebességgel ugranak ki a tagjai, vagy mert a.) elhagyják az országot, b.) elidegenednek -- mint én -- a nemzet hegemón felfogásától, jelen esetben az polgári kompetenciákat etnicista kollektivizmussal helyettesítő, politikai számítással nevelgetett napi indulattól, de a lényeg mégiscsak az, hogy c.) a magyar nemzet tagjait érő (elsőként a technológiai) hatások túlnyomó része se nemzeti eredetű. Ettől kezdve a nemzet egyre inkább fiktív vagy politikai kényszerközösséggé (szebben: eszménnyé) gyengül és csak idő (és technológia) kérdése, hogy átadja a helyét valami másnak.

A nemzet léte tagadhatatlan (egyelőre), de bármit, amit újonnan "nemzeti" igénnyel hozunk létre, lehúz az áporodottság, az elmaradottság, az önbecsapás vagy a szegénység ballasztja. Még egyszer -- olvasóimat segítendő -- nem azt állítom, hogy a néptáncaink, a népdalok, Weöres Sándor, a Kaláka stb. ne lennének megkérdőjelezhetetlenül értékesek, aggassuk bár rájuk a nemzeti jelzőt, de nem azért értékesek, mert nemzetiek, nem azért azok, mert valamiféle (átpolitizált) nemzeti programba illeszkednek (szemben minden más "profilidegen" gondolattal), hanem mert a magyar kultúra részei magyar szóval, dallamkinccsel stb. Messzire vezetne az is, hogy a nemzet egyenértékű-e a néppel, a kultúránk mitől magyar, ebbe most nem mennék bele. De mivel a magyar nemzet legjobb reális megközelítése -- éppen azért, mert annyi etnikumból származunk és közös államunk már nincsen -- mégiscsak a nyelvünk, tehát ami magyarul születik, magyar (megengedem) anyanyelvű szerzőtől, magyar kulturális kontextusban/-ból, az szükségképpen nemzeti. Quelle horreur, még Esterházy is. Ám az is bizonyos, hogy amit a politikai vezényletű nemzeti program nemzeti igénnyel hoz létre -- kvázi a világ ellenében vagy az attól való elkülönbözés szándékával --, az természetesen szemét lesz, ha nemzeti is. Kultúrát nem először próbál meg ezen a tájon a hatalom programmá tenni, meg lehet nézni az eredményeit a trianoni giccsben, a szocreál építészetben, a kádárista munkásköltészetben stb.

Szóval a nemzetre (egyáltalán, de főleg a zárt, etnicista hazai felfogásában) és a kereszténységre alapozni egy ország (hit)életét és önképét kártékony hazugságokon alapuló -- ha már itt tartunk -- nemzetellenes manipuláció. A nemzet életében a tradíciók ereje fontos összetartó erő, de a tradíciók folyamatos újragondolás nélkül olyan zárvánnyá válnak, amik egy nép világban való eligazodását és boldogulását csak hátráltatják. Politikai programként még rosszabbul fognak festeni, mert tipikusan elnyomóvá is válnak. Az erős kultúra az, amelyik a külső hatásokat is fel tudja használni, magába tudja építeni, sőt a képes a külvilágra is minél nagyobb hatást gyakorolni. Az alkalmas nemzeti kultúra legalább egy kicsit mindig nemzetközi is. Az erős nemzeteké nagyon az. Ehhez azonban autonómnak, organikusnak és modernnek kell lennie -- az adófizetők pedig okosan támogathatják ezt kompetens kulturális közvetítőkön keresztül, amelyek közül csak egy a kormányzat.

Ha van korokon átívelő (értsd: a hellén demokráciáktól máig ható) tanulsága a demokráciák működésének, hogy ez végső soron a logosznak (az értelem a szellem, a szavak és a gondolatok kicserélésének) a terepe -- tovább megyek: a munkája. Ahol elvész a lehetősége annak, hogy álláspontokat minden érdekelt fél részvételével meg lehessen vitatni, nyílt vitában összecsapjanak az érvek és megmutatkozzanak mögöttük a valós emberi indítékok, ott nem beszélhetünk demokráciáról.

Az értelmes vita és ennek eredményének hatása a végső döntésekre arra az egyedülállóan emberi képességre -- a reflektív, "gondolkodó" értelemre -- apellál a döntésekben, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Az értelem működése adja az alapját csaknem mindennek, ami emberré tesz, kezdve a puszta eszközfejlesztéstől az önreflexión át az erkölcsi belátásig. Hiba ismerjük el, hogy embereknek akkor is joguk van az életmódjukhoz, ha nem tudnak racionálisan, a másik meggyőzésének igényével érvelni mellette (legyen szó szokásokról, tradíciókról, transzcendens hitekről, előítéletekről, életformákról, egyéb "irracionális" meggyőződésekről), kétségtelen, hogy ha ugyanők lemondanak az érvelésről a nyilvánosságban, akkor nem is tarthatnak igényt a felfogásuk terjesztésére sem. A racionális érvek a vélemények terjesztésének elsődleges és csaknem kizárólagosan legitim alapjai. Lehet hatalmi szóval életformát előírni és/vagy szankcionálni, de attól kezdve ez az akarat megszűnik emberként kezelni a címzettjeit és elszenvedőit.

Ezért nem szolgálják a demokráciát a mindenekelőtt a szenvedélyekre, az önigazolásra és a törzsi összetartásra rezonáló médiumok, a közösségi média, a Facebook; ezért hergel pár soros üzenetekben a populista propaganda a Twitteren, a plakátokon, a bulvár- és propagandamédiában. A magas művészet, a könyv, az írott sajtó nem helyettesíthető, mindennél fontosabb terepe az értelem művelésének és a megalapozott vitáknak. Ki kell mondani, hogy ahol ezek veszítenek a tekintélyükből -- azaz mindenhol a világban --, ott a demokrácia csorbul, mert a demokrácia szellemi feltételeinek és gyakorlatának csorbulása jóval nagyobb veszély, mint a résztvevőinek korlátossága (lenne). A vitákra való képtelenség olyan (mély, már csak részlegesen) emberi állapot, amely nem feledtethető, nem elfedhető és nem emelhető fel a szavazati joggal.

A demokráciára leselkedő két halálos veszély a részvételiség és a döntés feldicsőítése és ezzel párhuzamosan az értelem és a nyílt viták beszűkülése. Éppen az, amit az amerikai egyetemi léttől a magyar rezsimpropagandában való megmártózásig észlelünk. A részvételiség értelem és vitaképesség nélkül bezárkózást, indulatosságot, silány emberi interakciókat hoz; a demokrácia leszűkítése a választásokon való részvételre, majd az ezzel legitimált hatalmi döntésre -- folyamatos, nyílt viták nélkül -- a politikai visszaélések melegágya. Az érvek összecsapásának intézményes szűkítése és/vagy deformálása és deflektálása (FB, "nemzeti konzultáció", propaganda, törzsi buborékok, az önmegerősítő "safe space" és édesgyereke, a "cancel" kultúra, az utca hangjának felerősödése a parlamentekével -- a "beszéddel" és a diszkusszióval -- szemben) mind a demokrácia sírásói, hiába maradnak fenn a demokrácia formális intézményei, mint a szólásszabadság, a részvétel, a szavazás, vagy a törvényes felhatalmazás. Értelmes, folyamatos, nyílt viták nélkül nincsen demokrácia.

A hülyeség normává válása és differenciálatlansága, az irracionális életformák agressziója, a hatalmi célok kibújása a viták ellenőrzése alól, az öntudatos félismeretek burjánzása és folyamatos önmegerősítése stb. olyan veszélyek, amelyek a demokrácia populáris jellegét érdemtelenül felerősítik a jól informált döntésekhez fűződő közérdekkel szemben, amivel a demokrácia mindösszesen többet veszít, mint nyer. Bár indulatra és tömegmozgalmakra szükség van a demokráciák életében -- legtöbbször a megvédésük érdekében és/vagy a politikai intézményrendszer lerobbanása idején, lásd Hongkong példáját vagy itthon kicsiben az SZFE körüli összefogást --, a demokráciák normál üzemmódja, illetve az a tény, hogy egyre inkább a vitaképtelenségen alapuló abnormalitás válik a demokratikus rendszer lényegévé a nem kifejezetten autokratikus országokban is, egyre több aggodalomra ad okot az itt röviden megmutatott összefüggések miatt.

Caveat. Magam eleve nem becsülöm sokra a demokrácia közjóra gyakorolt hatását és tévedésnek tartom, hogy az emberi autonómiának politikai döntésekben is meg kell nyilvánulnia (szemben a politikai döntések kiterjedésének korlátozásával és a személyes szabadságok növelésével), mert azt gondolom, hogy az emberi autonómia tömegtársadalmakban eleve egyrészt nem igénye az emberek nagy részének, másrészt nem is adható meg nekik, harmadrészt az emberi autonómia közösségi autonómiába és kollektív döntésekbe való belecsúszása és a két -- a személyes és a közösségi -- szint közötti analógia veszélyes tévedéseken alapul, ezért a többség politikai felhatalmazását eleve egy reálisan nem helyeselhető kontextusból vezetjük le. Autonómiáról nem lehet beszélni kellő informáltság (az értelem működtetésének igénye, folyamatos, nyilvános érvelés és viták, erkölcsi képesség, a szabadságra való akarat) nélkül, de az se árt, ha ehhez anyagi függetlenség is társul. És ha ilyen autonómia még a vágyaikban is csak a keveseké, vajon mi értelme a demokráciának, ami az autonómia (önigazgatási képesség) politikai eszköze?

Orbánnak könnyebb dolga volt, amikor a 2002-es veresége után (amikor már mindenki a lemondásáig visszalévő perceket számolta) ki kellett találnia, hogyan szervezi újjá a szavazóbázisát egyszerre a személye és a legrosszabb magyar hagyományok -- az enticizmus, a polgárosulatlan-jobbágyias autoritástisztelet, a gyávaság és a magaféltés -- körül. Azért esett ez utóbbiakra a választása -- ami jelentős különbség ahhoz képes, ahogy 2002-ig képzelte el az uralmát (ez sem volt önzetlen és volt benne korrupció, de nem a nép elleni bosszúról szólt a nép kivitelezésében [vö. kollektív öngyilkosság]).

A dezintegrált, mondvacsinált kvázi-ellenzéknek ennél sokkal nehezebb dolga lenne, ha végre elkezdené megszervezni a maga szavazóbázisát és ennek érdekében tömeget akarna stabilizálni maga mögött. Ki kellene találni azt a narratívát és politikai stratégiát, ami a mai domináns kollektív öngyilkosságnak nemcsak potens ellenfele lehetne, de hosszabb távon vissza tudná szorítani a feledésbe. Ahol egyébként a kádárizmusban volt -- és olyannyira ott volt, hogy a politikai centrum, amely a '90-es évek politikusainak 98%-át adta, maga is elfeledkezett róla. Azt hitte, Raffay, Csurka és Torgyán csak átmeneti szélsőségek, a rendszerváltás gyermekbetegségei, amelyeket majd kinő a társadalom. Igyekszem megérteni, hogy a többnyire már legalább középkorú, művelt emberek -- in fact, hazánk szellemi elitjének tekintélyes része --, akik a rendszerváltást vezényelték, hogyan lehettek ennyire vakok. Nem sikerül megértenem.

A politikai ellenzék megszervezése természetesen mást jelent, mint négy-öt egyenként jelentéktelen, folyamatosan cserélődő ellenzéki párt szövetségét és kiegyezését valamiféle választási program körül. Nem lesz ilyen kiegyezés, de a helyzet ennél is sokkal többet kívánna. Olyan ellenzéki tömegbázis megszervezését, amely a rezsimváltás (hah!) első percétől folyamatosan szilárd támogatást, hadra fogható akaratot jelentene az új kormány mögött, hiszen olyan feladat várna erre, amihez képest 1990 vitorlázás volt kellemes hátszélben, tequilával és perzsgővel. Oszt az se, még így se sikerült.

És ilyen változásba ma kivált nem lehet belemenni inkompetenciák szövetkezésével. Ehhez olyan egyéniség(ek) kell(enek), aki(k) vezére(i) tud(nak) lenni a változásnak. Ilyen egy sincs.

A pártellenzéknek vagy fogalma sincs a szükséges változás nagyságrendjéről -- sorrendben: hatalomra jutni, kormányozni tudni, vissza nem fordítható civilizációs változást kicsikarni, egyre nehezedő (!) feladatok --, vagy tudja, de éppen ezért lemondott már arról, hogy megcsinálja (ezért jobb híján üzletet csinál a maga szerepéből a NER-en belül). Legalábbis erre lehet következtetni a végtelen nyugalomból, amivel a pártellenzék szemléli a nemzet pusztulását. Nem tudom, mit lehetne tenni, hogy mindez ne így legyen. De azt tudom, hogy ez így semmire se elég. Könnyen lehet viszont, hogy a hiányolt ellenzéki vezető(k) végül nem pártokból fog(nak) kiemelkedni.

Az egyszerűség kedvéért kezdjük a kérdés megválaszolását a munkával. Minden ember, aki nem a tehetségének megfelelő munkát végzi a saját gyönyörűségére (=alkotás), az különböző mértékben szenved a munkavégzés során, ezért a munkavégzését (az eredeti, nem megvalósult kompetenciái felől) idegenként szemléli, kényszernek fogja fel. Ez még nem a kapitalizmus sajátja, de a kapitalizmus a munkavégzés belső kényszerré emelésével (azzal, hogy tipikusan nem béklyóval és husánggal kényszerít munkára) nem teszi lehetővé a munka akarásának elhárítását az embertől, aki a rabságát emiatt (többnyire oldhatatlan) erkölcsi és pszichés felelősségként -- ezért folyamatos önemésztésként -- éli meg.

Sokkal komplikáltabb az embernek a kapitalizmusban betöltött másik szerepe: a fogyasztói. A kapitalizmus úgy tesz, mintha (tudatosan vállalt) adásvételi viszonnyá tudná lefordítani azt, ami a piacon csere formájában megjelenik, de téved, és ez a tévedés áll annak a rombolásnak a hátterében, ami a kapitalizmust megkülönbözteti a megelőző (részben szintén piaci) társadalmak működésétől. Röviden: a kapitalizmusban az ember azzá válik, amit elad (a munkája) és megvesz (mások munkája és ennek eredménye: a pénz, a termékek és a szolgáltatások). A piaci tranzakciónak mindkét oldala rombolja az ember autonómiáját, méghozzá a szabadság aktusain (döntően a  szabad választáson) keresztül. Fent már láttuk, hogy az embernek szabadságában áll eladni a munkáját (és azt valahol általában meg is veszik), de a kompetenciáitól eltérő munkavégzés rombolja az autonómiáját (önrendelkezését), ráadásul ezt belső kényszer útján (tehát a saját autonómiája ellen forduló ember döntésével) teszi, súlyos erkölcsi és pszichés torzulások árán. Fogyasztóként a szabadságunk -- elvileg -- még nagyobb, mint a munkánk piacra vitelekor, hiszen bármit megvehetünk, amire sikerül elég pénz összegyűjtenünk és az ilyen választás látszólag autonóm is, hiszen -- tételezzük fel -- valamilyen objektív szükségletünket elégíti ki; azaz nemcsak a döntésünk szabad, de a szabadságunk az autonómiánkat is erősíti (szemben a tipikus munkavégzéssel). Csakhogy ez nem így van.

A piacon ugyan sokszor létszükségleti tárgyakat/szolgáltatásokat veszünk meg, de sokszor (mióta kapitalizmusról beszélünk egyre inkább) más határozza meg a szükségleteinket, nem mi magunk. Elválik egymástól az objektív és a szubjektív szükséglet. De mit jelent itt a jóakaratúnak és racionálisnak tűnő objektivitás? A fogyasztói társadalmat strukturálisan a piac közvetítőereje és a tömegek vásárlóereje határozza meg; ha a kettő összeáll, akkor úgy alakítják át mindenki életét, hogy egyfelől külső kényszerré válik valamit akarni, másfelől -- ami fontosabb -- a külső kényszer egyszersmind objektív létfeltételt is teremt mindenki számára (ha lépést akar tartani a civilizációval, de legalább az élettel). Ma már aligha lehet elektromosság, autó, okostelefon stb. nélkül élni, ha élni akarunk, mert a társadalom és az állam olyan elvárásokat fogalmaz meg (napjainkban pl. a digitális készségek és kapcsolódási kényszerek terén), amelyek alól nem húzhatja ki magát senki, de biztosan senki olyan, aki nem akarja sokszorosan megnehezíteni a saját életét. Egyfelől igaz, hogy minden kényelmi cikk olcsóbbá válik, ami a kapitalizmus sokszor hangoztatott eredménye, másfelől viszont nem is vonhatja ki magát senki alóluk, azaz szabadon benevezhet a rendszerbe és maradhat ki belőle, de mindkét esetben sérül az autonómiája. Amikor tehát vesz egy -- maradjunk ennél -- iPhone-t, akkor nem egy tárgyat vesz, hanem egy életmódot, amely fölött az ellenőrzés már csak részben az övé. A következmény: a kényszer érzete és az autonómiavesztés. Azért a kétszázezer forintért, amit kiadott, nem egy maga által használt eszközt vesz (szemben egy kalapáccsal, amit tetszés szerint felvehet, majd a szög beverése után lerakhat, diszkrét, jól uralt viszonyt kialakítva az eszközzel), hanem egy jelentősen megváltozott életmódot, amely nem diszkrét ("letehető"), hanem folyamatos, amelynek a használatba vevő ember egyszersmind tárgya is (nemcsak az alanya).

A kapitalizmusban tehát nemcsak a munkája, hanem a fogyasztói énje okán is tárggyá válik az ember, ami azt jelenti, hogy amennyire tárggyá válik és más uralkodik fölötte (döntéshozók és kínálati algritmusban működő szolgáltatási rendszerek), annyira sérül az autonómiája és az identitása is. A tanulság: a szabadság nem azonos az autonómiával és az utóbbi a fontosabb. A piac és a kapitalizmus az elsőt hangoztatja és hallgat az utóbbiról.

Ugyanehhez a következtetéshez vezet egy másik érv -- amit itt nem fejtek ki hely hiányában --, hogy termelőként és fogyasztóként se állunk adekvát viszonyban a rendszerrel, mert egyfelől a munkánk értékét sosem láthatjuk objektíven és amit a piac láttat belőle, abban is rengeteg rendszerszerű tévedés van, másfelől amit elköltünk egy tárgyra/szolgáltatásra, annak adott esetben a sokszorosát adjuk át értékként kompenzáció nélkül a tárgy eladójának azzal, hogy a tárgyat használva folyamatosan (degeneratíve) romboljunk a saját autonómiánkat és építjük mások felettünk élvezett hatalmát; ez a hatalom pedig a tőke természetenél fogva, hogy mind hatékonyabban megújuló nyereségforrásokat keres, egyre extenzívebbé válik a technológiai fejlődéssel. Az igaz ugyan, hogy a piacon verseny van, de ez a fogyasztók abszolút kiszolgáltatottságát nem csökkenti, csak a hatalmi erőviszonyokat szabja át.

A kapitalizmus története: az emberi autonómia illúziójának története is. Mint ilyen a (nembeli) rossz érzésünk abszolút forrása. Itt is jelzem azonban, hogy nincs kiút. A rendszer se nem javítható a lényegét illetően, se nem kerülhető meg. Így ez sem egy forradalmi vagy romantikus cikk akart lenni. Forradalom nem lehetséges, a romantika csak vigasztalás. Az egyetlen út a kapitalizmus megélésén keresztül vezet: hogy tudjuk, miben vagyunk és mit veszítünk a szabad (hát még a "szabad") döntéseinkkel. 

Ennek a posztnak nincs most egyéb célja, minthogy népszerűsítsen az olvasói körében egy kiváló tanulmányt, amit minden ellenzéki pártnak kivülről betéve ismerni kéne, ha valóban stratégiai igénnyel akarna politizálni. (De ahogy ezerszer megmutattam már ezen a blogon, nem akarnak, pontosabban nem a győzelem igényével. A stratégiájuk a NER-társutasság és az egymás kárára történő növekedés. Tudom, tudom..., már megegyezés született 2022-re vonatkozóan mindenről. Hadd kacagjak egyet! Ez a megegyezés-mantra továbbra is nélkülözi a győzelembe vetett hitet és a megfelelő stratégiát, tehát legfeljebb a választók megnyugtatását, rosszabb esetben a becsapását célozza. Ám lehet, hogy ez a politikailag racionális hozzáállás, ezt támasztja alá legalábbis az elemzés, amelynek kedvéért a poszt született, nevezetesen, hogy a Fidesz nemcsak jól, de komplex alapossággal fedi le a kritikus szavazói tömeget.)

A tanulmányt Róna Dániel és szerzőtársai jegyzik. Kiragadok belőle most néhány táblázatot kommentár nélkül. Aki tud olvasni és minimálisan adatokat értelmezni, az ebből levonhatja azt a konklúziót -- csodálkoznék, ha mást vonna le --, hogy a belátható időben nem lehet itt változás az ország gazdasági ellehetetlenülése és a külpolitikai környezet átalakulása nélkül (hozzáteszem, mindkettő felé van elmozdulás), ill. megdobhatná az ellenzék esélyeit a szegény rétegek választási mobilizálásának teljes kudarca, ezek ugyanis jellemzően a Fideszhez húznak, esetleg valami országot rengető politikai botrány, aminek szintén elhanyagolható az esélye (habár itt a fekete hattyú hatás mindig  közbeszólhat). Jó böngészést!   

Volt szerencsém (nem túl nagy) megnézni egy terjedelmes videót a neves hazai gondolkodóval és kérdezőjével (nem fontos a nevük), amelyben a baloldal múltját, jelenét, a baloldali gondolkodást és a politika lehetőségeit taglalták azzal a menet közben tett kényszerű beismeréssel, hogy a kapitalizmus halálára egyelőre nem számíthatunk. Nem akarok fölöslegesen gúnyolódni (főleg, hogy a forrásomat se teszem közzé), de érdekes volt látni, hogy milyen gyenge elméleti lábakon áll az off-the-shelf baloldali gondolat ma Magyarországon, még elismert szereplők fejében is. (Tudom, hogy nem ennyire, de ez alkalommal nagyon, ami arra utal, hogy nincs paradigmatikus elméleti készlete a mégoly elkötelezett antikapitalizmusnak, amivel "álmából felkelve" is mesterien bánna.)

A kapitalizmus bizonyos összefüggésekre épül, amelyeket lehet figyelmen kívül hagyni Marxra hivatkozva (mivel ő sem foglalkozott velük és/vagy kiszorította őket a saját gondolati kerete), de minek. Több helyről el lehet indulni a lényeg felé -- legalább az antropológiai, játékelméleti, piaci és igen, rendészeti nézőpontok felől. Azért említem ezeket, mert ezeknek mind társadalomelméleti (tehát nem egyszerűen politikai gazdaságtani) jelentőségük van; az én felfogásomban tehát a figyelembe nem vételük akadálya bármilyen értelmes társadalomkritikának, pláne reformnak, forradalomnak, változásimplementációnak, amire a szocialisták egyébként (ideálisan) készen állnának.

A négy felsorolt nézőpont mind társadalomtudományos kemény tényekre mutat. Ha akár az antropológiai tényeknek (ideértve a humánetológia, a lélektan és genetika által tanulmányozott kérdéseket), akár a játékelméletnek (hogyan lehet az egyéni érdekekből kollektíven racionális cselekvés és tartósan optimális emberi koordináció nagy tömegben?), akár a piaci viselkedésnek és a gazdaságtani összefüggéseknek (ilyenek a csereviszonyok és a problémamegoldás, a tudás és az értékteremtés, a verseny és a koordináció, a biztonság és az önfenntartási képesség, a komplex emberi közösségek és a közvetítés összefüggései stb.), akár a rendészeti kérdéseknek (mivel foglalják el magukat embermilliók és -milliárdok, ha a szocializmusnak sikerül uralomra juttatni az általános humanizmust, ideértve -- az egyébként abszurd módon jellemzett -- "lélekölő" munkahelyek bezárását?), tehát ha a szocialista praxis nem tud érvényt szerezni ezeknek a szempontoknak valamilyen helyettesítéssel (és a nevezett beszélgetés szerint még a probléma felvetésig sem jutott el; caveat: tudom, hogy más források -- elvétve -- mutatnak igényt szisztematikusabb gondolkodásra, de ezek száma az én ismereteim szerint nagyon korlátos és nem jutnak sokáig), akkor minden amiről szól (qed) annyira szomorúan légből kapott, hogy még nekem, aki nem szocialista, is fáj... Tegyük fel, értem a problémájukat (noha valójában nem). Az elméleti igénytelenség azonban zavar.

A nyugati kapitalista társadalmak hosszú évszázadok során kialakult -- már a nemzeti határokon túlnyúlóan -- komplex ökoszisztémák, amelyeknek sosem lehetett céljuk a kizsákmányolás, hiszen nem dizájnolta őket senki és nem múlik senkin a fennmaradásuk -- ellenben mindenkin múlik, még azokon is, akik magukat kisemmizetteknek érzik (vagy a baloldali gondolkodók ezt az érzést feltételezik róluk). Éppen ezért a kapitalizmus helyettesítése csak annyira ésszerű célkitűzés, mint a történelem helyettesítése (kivéve, hogy -- nem teljesen véletlenül -- ez utóbbira történik ma kísérlet az utcákon, az ezzel járó irracionalizmussal és közéleti agresszióval).

Ha adhatok egy keresetlen tanácsot. A tőke és a munka ellentétéről beszélni olyan luxus, amit a szocialisták nem engedhetnének meg maguknak. Érzik ezt titkon maguk is, ezért feneklik meg minden forradalmi gondolat vegyesen a konferenciákon és -- kormányzati pozícióban -- az újraelosztás növelésében (ne firtassuk most, milyen hatékonysággal/eredménnyel). Ellenben a tőke struktúrájáról és tulajdonosairól beszélni nem volna értelmetlen. Ez akkor is így van, ha az adóztatáson keresztül (amelynek célszerűségéről, optimális voltáról, etikájáról lehetne beszélgetni) a tőke hozzájárul a társadalmi reprodukcióhoz, viszont ezt -- véleményem szerint (is) -- nem kellő mértékben teszi. A tőke adója, az ún. nyereségadó, egyszeri kifizetés, a tőke azonban (maradjunk a névszónál, saját tudatot és aktivitást feltételezve róla, amit a rendszerszerűsége némiképp valóban kölcsönöz is neki) döntően nem a nyereségadón (a tulajdonosainak gazdagodásán) keresztül hat, hanem a (kapitalizációja) nagyságával arányos -- vállalatokban maradt -- társadalmi, kulturális, technológiai és politikai hatalmán keresztül, amit még egy minimálisan korrupt társadalomban sem lehet kiküszöbölni. A tőke tudat- és életformáló szerepe piaci egyensúlytalanságot hoz létre objektivált termékeinek és szolgáltatásainak fogyasztóival szemben, tekintve, hogy a tőke az objektivációin túlmenően befolyásolja ezek életét; pl. korábban egy autó, vagy mára egy okostelefon és a rajta futó komunikációs algoritmusok csaknem elkerülhetetlenségén keresztül, ami miatt egy iPhone-t véve az ember nem célszerű szerszámot/eszközt vesz magának, hanem számára beláthatatlan és nagyrészt kontrollálhatatlan életformaváltozást és a személyével szemben támasztott elvárásokat, azaz a szabadsága tőle független átstruktúrálódását (röviden, a termékeknek társadalomszervező erejük van).

A fogyasztók tehát a legújabb kori státusukban, ahogy a kapitalizmus összezárul rajtuk keresztül és felfűzi az életüket, az autonómiájukból képzett és ebből elvont társadalmi tőkét adnak a pénztőkéhez az utóbbi kontextusát biztosítva és az értékét a tárgyaira/szolgáltatásaira kiadott pénzen túl növelve a személyi autonómiák csökkenésével arányosan, amit nem fizet/térít meg nekik senki. Röviden, ingyen, pontosabban a rendszer elkerülhetetlen kényszere útján járulnak hozzá a tőkekoncentrációhoz; elkerülhetetlenül, mert az kiszorít az ökoszisztémájukból minden alternatív életformát (kvázi kiöli az életformák versenyét a piacról és véletlenszerűen, kiszámíthatatlanul, tehát nem érdem, kalkulatív és versenyképességi alapon enged csak be másokat). A marxizmus alapvetésével szemben tehát nem(csak) a munkájuktól idegenednek el -- ezt most nem firtatom --, hanem a választásaiktól is, azaz az autonómiájuk és vele az erkölcsi kompetenciájuk jelentős részétől, rendszerszerűen. Az autentikus élet hiányával kapcsolatos érzésnek és az eldologiasodásnak itt van a másik gyökere, ami az előbbinél -- a tőke és a munka absztrakt ellentéténél és a munka dehumanizálásánál -- világosabban és átfogóbban vonatkoztatja az elidegenedést különféle mértékig, de a társadalom minden egyes tagjára rombolóan.

Összefoglalva, a társadalmi tőke a (tömeges) fogyasztói státus nem választott hozzájárulásán alapul az emberi tudatot és életmódot ért külső szabályozáshoz, amivel egyfelől alkalmas tárgyává válunk a piacnak fogyasztóként (nem csak "munkásként"), másfelől az így -- az objektivációkon túlmenően, ezért döntés nélkül adott legitimációval -- növeljük a tőke értékét, amiért viszont nem kapunk ellenszolgáltatást/kárpótlást/kártérítést. Példákat is hoztam rendszerszerű, koncentráltan tudatmódosító objektivációkra, ilyen pl. egy iPhone és az ezen keresztül hozzáférhető (valójában az életek társadalmi kizárulása nélkül alig ignorálható) algoritmusok. Még egyszer (egy befutott kérdésre válaszul), társadalmi tőkén az autonómiák tetszőleges helyettesítési értékét értem (koronként és társadalmaként eltérően), meg nem térített helyettesítési értéken (amiből a kritikámat levezetem) pedig azt, amit a vásárló beleegyezése nélkül és az objektiváció árán fölül az eladók a rendszerre gyakorolt hatásukon keresztül kompenzáció nélkül eltulajdonítanak az autonómiák értékének csökkenését előidézve.

Ezt -- a kifizetetlen, pontosabban eltulajdonított társadalmi tőke folyamatos növekedését a világban -- azonban nem látom olyan fejleménynek, amellyel szemben alternatív regresszióba lehetne vonulni. Ha az embereket nem kényszeríti senki megnevezhető, leleplezhető, eliminálható cselekvő, hanem a kényszert a maguk által -- fogyasztóként -- is fenntartott rendszer adja, akkor botorság lenne azt hinni -- összhangban a fentebb a szocialistákról elmondott kritikámmal -- hogy a rendszer akár visszacsinálható, akár hogy állami újralosztással (ami addig is tipikusan hatékonyságvesztéshez vezet) kiküszöbölhető az egyensúlytalansága és megakadályozhatók az anomáliáinak -- jellemzően torz -- értelmezései. Viszont a normálisan az autonómiákban összegződő társadalmi tőkét, aminek egy részével a fogyasztók kényszerűen hozzájárulnak a pénz- és működőtőke koncentrációjához, vissza kell adni a tulajdonosainak (a fogyasztóknak), pontosabban meg kell fizetni azt részvényekkel, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagsággal (a szakszervezeti helyekhez hasonlóan fogyasztói érdekképviseletek mandátumaival), a kritikai nyilvánosság vállalati finanszírozásán keresztül -- mindent összevetve a fogyasztói öntudatosság és a kapitalizmus ökoszisztémájának méltányos fordulata érdekében. (A piac ugyanis a jelen állapotában nem fejezi ki hűen a ténylegesen folyó tranzakciókat vevők és eladók között.)

Ezt értelmes volna követelniük a szocialistáknak, aminek részleges példái skandináv, német, osztrák stb. (részben szövetkezeti) vállalatok dolgozói tulajdonosi struktúráiban már ott vannak, de amiről én beszélek, annak globális törekvésnek kellene lennie a kapitalizmus reformjában, a társadalmi tőke elismerése felé. A célom ezzel a nyereség méltányosabb, közcélú elosztása (ideértve a hatékonyabb felhasználását), a kapitalizmus strukturális (fenntarthatósági) problémáinak és etikájának újragondolása, illetve a kapitalizmusról való közösségi viták élesztgetése is lenne (az artikulálatlan üvöltözéssel, a rombolással vagy a siránkozó stúdióbeszélgetésekkel szemben).