„Mi, ezt sokszor kijelentettük már, de a nemzeti oldal – ha tetszik – ellenzékben van”  -- mondja a fideszes jogász, ifj. Lomnici Zoltán tíz évnyi kormányzati erőszak után. Bár 2010-ben rendszerváltás történt, „ahhoz évtizedeknek kell eltennie, hogy valamiféle elitcsere legyen”, jelezte ifj. Lomnici, talán épp a félrement legújabb kulturális honfoglalási kísérletük, a SZFE hallgatóinak makacs hitetlenkedése apropóján. (forrás: 444.hu)

Nos, ifj. Lomnicinek igaza van. Miért?

Mert bár magam rendszeresen szidom a progresszista (bal-) oldalt, aligha férhet hozzá kétség, hogy ezzel az értelmiséggel összevetve a Fidesz eddig csak alpári, műveletlen, harmadvonalbeli kulturális tényezőket volt képes kiállítani a színre, akiknek az esetenkénti (hazai mércével) kiugró, másodvonalbeli tehetségét, mint a Vidnyánszkyé, bőven feldeteti az erőszakosságuk és a hazudozásuk. Ezek sem épp az erkölcsi integritás védjegyei. Ehhez képest a mai ellenzékkel szimpatizáló és a legalább semleges szellemi-alkotói közeg maga a kultúra megdicsőülése.

A Fidesz politikáját éppen eléggé ismerve már vajon miért gondolja ifj. Lomnici, hogy ezzel a politikával egy gyékényre akarna költözni bárki, aki ad magára? Aki többre tartja a tehetségét és a már említett integritását annál, hogy Orbán szekerének sokadik küllője legyen? A tehetség és az integritás megköveteli a függetlenséget, tehát szembemegy az orbánizmus logikájával.

A hazai jobboldal sose volt jól eleresztve elismert alkotókkal, aminek persze megvannak az objektív okai, pl. hogy a művészet -- ha értékes -- nem kevésbé innovatív, progresszív mesterség, mint a tudományos-kutatói pálya, minden korban persze más mérce és az adott kontextus szerint. Ám a magyar jobboldal egésze száz évre visszamenően avítt, áporodott és erőszakosan reakciós, nagyon távol attól, amit szerencsésebb vidékeken a polgári konzervatizmus valaha is képviselt. Ezzel a múlttal és meghatározó kliséivel -- mint a Trianonhoz kötözött etnicista nemzet, a már rég nem ható kereszténység és a takaréklángra erőszakolt, céltábláit váltogató rasszizmus --, nem beszélve a gátlástalan, a maga nemében viszont egyedülállóan innovatív intézményesített hazudozásról, tolvajlásról és a kormányzati impotenciáról, utólag visszanézve valóban leküzdhetetlen hátrányból indult a 2010-es rezsimcsere. A hátrány pedig azóta is csak nő.

A NER olyan nemzetellenes szervezkedés, amelyben a tanulás, a műveltség, a kultúra, a tudomány mind hatalmi érdekeket szolgálnak, de önálló értéket nem képviselnek. Nem azt mondom, hogy a jobboldali kulturális közegnek és eredményeinek szükségképpen ennyire silánynak kellene lenniük. Lehetne művészileg értékelhetően jobboldali értékeket tolmácsolni, hozhatnának létre elkötelezett jobboldali tudósok tudományt, de az nem politikai megrendelésre, pláne nem a politikai erőszakhoz idomulva fog történni. Művészetnek és tudománynak -- általában a tudásnak és az erkölcsnek -- nem a politika a mércéje. De amíg egyre inkább azzá válik ebben a szerencsétlen sorsú hazában, addig -- talán paradox egyeseknek -- ugyanez a jobboldal mindvégig kisebbségben fogja érezni magát. Bár politikailag is abban van, a kultúrában csak az erőszakossága fog látszani.

Az volna tehát ez esetben a valamennyire is reflexív reakciós jobboldal feladata, hogy erőszakmentesen nyújtson szellemi és kulturális alternatívát a progresszív közeggel szemben. Na ez nem megy valamiért -- nem csoda, nagyon nehéz. Ezért csak jön föl a zagy, a kultúrát az erőszakkal integráló harmadikvonalbeli élősködők, akik legfeljebb azt tudják elérni, hogy tönkreteszik a modernség hazai kultúrájának intézményeit.

(Nagy szerencséje ezeknek, hogy a nyugati progresszista-gleichschaltoló őrület semmivel se vonzóbb az övéknél, ami óvatosságra inti az embert a baloldali pártok hatalomra juttatásával kapcsolatban. Szkülla és Kharübdisz között hajózik a civilizációnk.)