Volt szerencsém (nem túl nagy) megnézni egy terjedelmes videót a neves hazai gondolkodóval és kérdezőjével (nem fontos a nevük), amelyben a baloldal múltját, jelenét, a baloldali gondolkodást és a politika lehetőségeit taglalták azzal a menet közben tett kényszerű beismeréssel, hogy a kapitalizmus halálára egyelőre nem számíthatunk. Nem akarok fölöslegesen gúnyolódni (főleg, hogy a forrásomat se teszem közzé), de érdekes volt látni, hogy milyen gyenge elméleti lábakon áll az off-the-shelf baloldali gondolat ma Magyarországon, még elismert szereplők fejében is. (Tudom, hogy nem ennyire, de ez alkalommal nagyon, ami arra utal, hogy nincs paradigmatikus elméleti készlete a mégoly elkötelezett antikapitalizmusnak, amivel "álmából felkelve" is mesterien bánna.)

A kapitalizmus bizonyos összefüggésekre épül, amelyeket lehet figyelmen kívül hagyni Marxra hivatkozva (mivel ő sem foglalkozott velük és/vagy kiszorította őket a saját gondolati kerete), de minek. Több helyről el lehet indulni a lényeg felé -- legalább az antropológiai, játékelméleti, piaci és igen, rendészeti nézőpontok felől. Azért említem ezeket, mert ezeknek mind társadalomelméleti (tehát nem egyszerűen politikai gazdaságtani) jelentőségük van; az én felfogásomban tehát a figyelembe nem vételük akadálya bármilyen értelmes társadalomkritikának, pláne reformnak, forradalomnak, változásimplementációnak, amire a szocialisták egyébként (ideálisan) készen állnának.

A négy felsorolt nézőpont mind társadalomtudományos kemény tényekre mutat. Ha akár az antropológiai tényeknek (ideértve a humánetológia, a lélektan és genetika által tanulmányozott kérdéseket), akár a játékelméletnek (hogyan lehet az egyéni érdekekből kollektíven racionális cselekvés és tartósan optimális emberi koordináció nagy tömegben?), akár a piaci viselkedésnek és a gazdaságtani összefüggéseknek (ilyenek a csereviszonyok és a problémamegoldás, a tudás és az értékteremtés, a verseny és a koordináció, a biztonság és az önfenntartási képesség, a komplex emberi közösségek és a közvetítés összefüggései stb.), akár a rendészeti kérdéseknek (mivel foglalják el magukat embermilliók és -milliárdok, ha a szocializmusnak sikerül uralomra juttatni az általános humanizmust, ideértve -- az egyébként abszurd módon jellemzett -- "lélekölő" munkahelyek bezárását?), tehát ha a szocialista praxis nem tud érvényt szerezni ezeknek a szempontoknak valamilyen helyettesítéssel (és a nevezett beszélgetés szerint még a probléma felvetésig sem jutott el; caveat: tudom, hogy más források -- elvétve -- mutatnak igényt szisztematikusabb gondolkodásra, de ezek száma az én ismereteim szerint nagyon korlátos és nem jutnak sokáig), akkor minden amiről szól (qed) annyira szomorúan légből kapott, hogy még nekem, aki nem szocialista, is fáj... Tegyük fel, értem a problémájukat (noha valójában nem). Az elméleti igénytelenség azonban zavar.

A nyugati kapitalista társadalmak hosszú évszázadok során kialakult -- már a nemzeti határokon túlnyúlóan -- komplex ökoszisztémák, amelyeknek sosem lehetett céljuk a kizsákmányolás, hiszen nem dizájnolta őket senki és nem múlik senkin a fennmaradásuk -- ellenben mindenkin múlik, még azokon is, akik magukat kisemmizetteknek érzik (vagy a baloldali gondolkodók ezt az érzést feltételezik róluk). Éppen ezért a kapitalizmus helyettesítése csak annyira ésszerű célkitűzés, mint a történelem helyettesítése (kivéve, hogy -- nem teljesen véletlenül -- ez utóbbira történik ma kísérlet az utcákon, az ezzel járó irracionalizmussal és közéleti agresszióval).

Ha adhatok egy keresetlen tanácsot. A tőke és a munka ellentétéről beszélni olyan luxus, amit a szocialisták nem engedhetnének meg maguknak. Érzik ezt titkon maguk is, ezért feneklik meg minden forradalmi gondolat vegyesen a konferenciákon és -- kormányzati pozícióban -- az újraelosztás növelésében (ne firtassuk most, milyen hatékonysággal/eredménnyel). Ellenben a tőke struktúrájáról és tulajdonosairól beszélni nem volna értelmetlen. Ez akkor is így van, ha az adóztatáson keresztül (amelynek célszerűségéről, optimális voltáról, etikájáról lehetne beszélgetni) a tőke hozzájárul a társadalmi reprodukcióhoz, viszont ezt -- véleményem szerint (is) -- nem kellő mértékben teszi. A tőke adója, az ún. nyereségadó, egyszeri kifizetés, a tőke azonban (maradjunk a névszónál, saját tudatot és aktivitást feltételezve róla, amit a rendszerszerűsége némiképp valóban kölcsönöz is neki) döntően nem a nyereségadón (a tulajdonosainak gazdagodásán) keresztül hat, hanem a (kapitalizációja) nagyságával arányos -- vállalatokban maradt -- társadalmi, kulturális, technológiai és politikai hatalmán keresztül, amit még egy minimálisan korrupt társadalomban sem lehet kiküszöbölni. A tőke tudat- és életformáló szerepe piaci egyensúlytalanságot hoz létre objektivált termékeinek és szolgáltatásainak fogyasztóival szemben, tekintve, hogy a tőke az objektivációin túlmenően befolyásolja ezek életét; pl. korábban egy autó, vagy mára egy okostelefon és a rajta futó komunikációs algoritmusok csaknem elkerülhetetlenségén keresztül, ami miatt egy iPhone-t véve az ember nem célszerű szerszámot/eszközt vesz magának, hanem számára beláthatatlan és nagyrészt kontrollálhatatlan életformaváltozást és a személyével szemben támasztott elvárásokat, azaz a szabadsága tőle független átstruktúrálódását (röviden, a termékeknek társadalomszervező erejük van).

A fogyasztók tehát a legújabb kori státusukban, ahogy a kapitalizmus összezárul rajtuk keresztül és felfűzi az életüket, az autonómiájukból képzett és ebből elvont társadalmi tőkét adnak a pénztőkéhez az utóbbi kontextusát biztosítva és az értékét a tárgyaira/szolgáltatásaira kiadott pénzen túl növelve a személyi autonómiák csökkenésével arányosan, amit nem fizet/térít meg nekik senki. Röviden, ingyen, pontosabban a rendszer elkerülhetetlen kényszere útján járulnak hozzá a tőkekoncentrációhoz; elkerülhetetlenül, mert az kiszorít az ökoszisztémájukból minden alternatív életformát (kvázi kiöli az életformák versenyét a piacról és véletlenszerűen, kiszámíthatatlanul, tehát nem érdem, kalkulatív és versenyképességi alapon enged csak be másokat). A marxizmus alapvetésével szemben tehát nem(csak) a munkájuktól idegenednek el -- ezt most nem firtatom --, hanem a választásaiktól is, azaz az autonómiájuk és vele az erkölcsi kompetenciájuk jelentős részétől, rendszerszerűen. Az autentikus élet hiányával kapcsolatos érzésnek és az eldologiasodásnak itt van a másik gyökere, ami az előbbinél -- a tőke és a munka absztrakt ellentéténél és a munka dehumanizálásánál -- világosabban és átfogóbban vonatkoztatja az elidegenedést különféle mértékig, de a társadalom minden egyes tagjára rombolóan.

Összefoglalva, a társadalmi tőke a (tömeges) fogyasztói státus nem választott hozzájárulásán alapul az emberi tudatot és életmódot ért külső szabályozáshoz, amivel egyfelől alkalmas tárgyává válunk a piacnak fogyasztóként (nem csak "munkásként"), másfelől az így -- az objektivációkon túlmenően, ezért döntés nélkül adott legitimációval -- növeljük a tőke értékét, amiért viszont nem kapunk ellenszolgáltatást/kárpótlást/kártérítést. Példákat is hoztam rendszerszerű, koncentráltan tudatmódosító objektivációkra, ilyen pl. egy iPhone és az ezen keresztül hozzáférhető (valójában az életek társadalmi kizárulása nélkül alig ignorálható) algoritmusok. Még egyszer (egy befutott kérdésre válaszul), társadalmi tőkén az autonómiák tetszőleges helyettesítési értékét értem (koronként és társadalmaként eltérően), meg nem térített helyettesítési értéken (amiből a kritikámat levezetem) pedig azt, amit a vásárló beleegyezése nélkül és az objektiváció árán fölül az eladók a rendszerre gyakorolt hatásukon keresztül kompenzáció nélkül eltulajdonítanak az autonómiák értékének csökkenését előidézve.

Ezt -- a kifizetetlen, pontosabban eltulajdonított társadalmi tőke folyamatos növekedését a világban -- azonban nem látom olyan fejleménynek, amellyel szemben alternatív regresszióba lehetne vonulni. Ha az embereket nem kényszeríti senki megnevezhető, leleplezhető, eliminálható cselekvő, hanem a kényszert a maguk által -- fogyasztóként -- is fenntartott rendszer adja, akkor botorság lenne azt hinni -- összhangban a fentebb a szocialistákról elmondott kritikámmal -- hogy a rendszer akár visszacsinálható, akár hogy állami újralosztással (ami addig is tipikusan hatékonyságvesztéshez vezet) kiküszöbölhető az egyensúlytalansága és megakadályozhatók az anomáliáinak -- jellemzően torz -- értelmezései. Viszont a normálisan az autonómiákban összegződő társadalmi tőkét, aminek egy részével a fogyasztók kényszerűen hozzájárulnak a pénz- és működőtőke koncentrációjához, vissza kell adni a tulajdonosainak (a fogyasztóknak), pontosabban meg kell fizetni azt részvényekkel, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagsággal (a szakszervezeti helyekhez hasonlóan fogyasztói érdekképviseletek mandátumaival), a kritikai nyilvánosság vállalati finanszírozásán keresztül -- mindent összevetve a fogyasztói öntudatosság és a kapitalizmus ökoszisztémájának méltányos fordulata érdekében. (A piac ugyanis a jelen állapotában nem fejezi ki hűen a ténylegesen folyó tranzakciókat vevők és eladók között.)

Ezt értelmes volna követelniük a szocialistáknak, aminek részleges példái skandináv, német, osztrák stb. (részben szövetkezeti) vállalatok dolgozói tulajdonosi struktúráiban már ott vannak, de amiről én beszélek, annak globális törekvésnek kellene lennie a kapitalizmus reformjában, a társadalmi tőke elismerése felé. A célom ezzel a nyereség méltányosabb, közcélú elosztása (ideértve a hatékonyabb felhasználását), a kapitalizmus strukturális (fenntarthatósági) problémáinak és etikájának újragondolása, illetve a kapitalizmusról való közösségi viták élesztgetése is lenne (az artikulálatlan üvöltözéssel, a rombolással vagy a siránkozó stúdióbeszélgetésekkel szemben).