1000 leütés

Az állami tulajdonrészek értéke a termelő és szolgáltató vállalatokban sok ezer milliárd forint lehet. Ezeknek a vagyonelemeknek és részesedéseknek (MOL, gázszolgáltatók, Rába, kereskedelmi bankok stb.) egyébként semmi keresni valója nincs az államnál, stratégiai cégekben is elég lenne egy aranyrészvény, viszont ha már közpénzen megvették, nyugodtan szét is lehetne osztani őket egyenlően és térítésmentesen a lakosság körében. Egy ilyen részvényesi programnak seregnyi jótékony hatása lenne. Ilyen például, hogy a kormányzat nem tehetné rá többet a kezét ezekre a vállalatokra se haveri privatizáció, se az osztalék erejéig, nem szorongathatná a menedzsmenteket hatalmi alapon, csökkenne az állami bürokrácia, és ilyen az is, hogy a lakosságot el lehetne kezdeni tanítgatni a kapitalizmus rejtelmeire. Arra, milyen tulajdonosnak lenni.

A részvények szavazati jogot nem biztosítanának, és eladni sem lehetne őket, mondjuk, tíz évig, kivéve egy esetben -- erről mindjárt szólok. A vállalatok működésében a tranzakció semmilyen fennakadást nem eredményezne, nőne a menedzsmentek és a részvényeseket állami alkalmazottakkal képviselő felügyelőbizottságok ereje és felelőssége, de szerintem nem bánnák. Az eredménykimutatásaik és beszámolóik hirtelen elkezdenének többeket érdekelni, elkezdene fejlődni a hazai piaci és közgazdasági kultúra.

Föl nem fogom, hogy -- leszámítva a hatalmas társadalmi veszteségeket és a hatalmas egyéni nyereségeket, amelyek a vagyonelemek megszerzését eddig követték -- miért foglalkozik az állam piaci cégek működtetésével. Az állami vállalatok nagy részének privatizációja jó kezdet lehetne az eü. biztosítási és szolgáltatási rendszer, valamint a társadalombiztosítás legalább részleges újramagánosítása felé, amelyben korlátozottan -- hiszen nem vonna be készpénzt a rendszerbe -- megjelenhetnének az újonnan szerzett vállalati részvények is. Az egész rendszer ösztönözne mindenkit a hatékonyságra -- az új tulajdonosoktól (a szemléletükben mindenképp) a vállalatokon keresztül az ellátórendszerekig. A társadalmi tulajdonosi program egyike lehetne azoknak a platformoknak és gyakorlatoknak, amelyeken újjá lehetne építeni a lerobbant magyar közösséget. Végre megindulhatna valahol valamilyen kilábalás.

"Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Schiffer András, az LMP társelnöke részvételével, Hogyan tovább, Magyarország? címmel tartottak pódiumbeszélgetést a III. Ökopolisz Nyári Akadémián szombaton Felsőtárkányban."

Ez már eleve egy olyan leosztás, amelyből csak jó jöhet ki. Ki is jött. "Kövér László többek között arról beszélt, hogy 1990 után a kommunizmus kisöpréséhez szükséges minimális konszenzus sem jött létre a rendszerváltó erők között. Szerinte ez vezetett oda, hogy 2006-ra "polgárháborús állapotok" alakultak ki Magyarországon. Kövér szerint az 1990 előtti kurzus MSZP-be és az SZDSZ-be átlépett képviselői nem voltak hajlandók elismerni az újonnan színpadra lépett politikai erők legitimitását."

Az az igazság, nem tudom, mit jelentenek ezek a sorok. Hovatovább azt sem tudom, milyen nyelven beszél Kövér úr, aki az MSZMP akkori intézetéből került be a rendszerváltásba, a pártja az első székház-bizniszből elkezdte felépíteni a strómanokon és holdudvaroncok kezén mára gazdasági birodalommá nőtt sokszázmilliárdos vállalkozását, tehát köszöni -- szemben a magyar társadalommal -- jól van, és bár magunk sem szeretjük az SZDSZ-t a diktatúra és a spontán privatizáció utódpártjának legitimálása miatt (sem), az önmagukat liberálisnak felkenő baloldali radikálisok és a népiek közötti ellenségeskedés nem a rendszerváltással született, illetve Kövér Lászlót is ideértve mindenki elég ostoba volt ahhoz, hogy érdekét lelje a törésvonal elmélyítésében. Egészen máig. Ma is. Például Kövér úr is azért beszél ilyen differenciálatlanul, hogy bárki megértse, még a legkevésbé iskolázottak is. Nem azért, mert ezzel jobb lesz nekünk.  

Kövér László nem volt ilyen finnyás, amikor a 70:30-as személyt sok éven át üzemeltették a Fidesz és az MSZP között, amikor 25 éve közösen akadályozni kell az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát, amikor Paks II. minden publikus nyomát el kellett tüntetni, amikor az Orbán-kormányok tele voltak pentito MSZMP-tagokkal, usw. Nos, mondhatja erre bárki, hogy meg kellett erősödni a pici Fidesznek, hogy végre betöltse a küldetését, és szétzúzza a posztkommunizmus hidráját -- és hogy ezt az árat a közjó érdekében meg kell fizetnünk. Csakhogy nem ebbe az irányba haladnak a dolgok. A Fidesz (Orbán és köre) valóban megerősödött, szépen van mit a tejbe aprítani már, de a posztkommunizmus csak maradt. Népet hergelni a saját érdekei ellen is jól tudnak, de attól a nép még szegény maradt, és nincsenek a növekedésnek anyagi és szellemi forrásai nemhogy szépen elosztva, de még a magyar középosztályban sem. Az erősödés valahogy szoci mintára folyt tovább: a tűzhöz való közelség arányában.

Kövér úr egész világképe, ha jóindulattal értelmezem, egyetlen gigantikus önbecsapás. Kövér kétségkívül nem a korruptak közül jön, de csak azért, mert kéket-vereset (szadeszt-maszopot) lát mindenütt, még nem lesz bölcsebb. Sőt, egyre eltéveszthetetlenebbül megtalálja a bohóc szerepe. Feltette már valaha a kérdést az egykori szobatársának: mennyit még, Viktor? Mennyi az elég? Mettől kezdve jöhet végre a posztkommunizmus felszámolása? Meddig kell tolnom még a rizsát, mielőtt végleg elmerülök én is veletek a fertőben?

A Fidesz számára egyedül elfogadható szocialista, Schiffer szerint a multik gonoszak. A megkésett majálison az LMP-társelnök még fogadta a hallgatók gratulációit, aztán hazánk végképp a felemelkedés útjára lépett.

"Jelszavaink valának: haza és haladás." (Kölcsey). "Aprópénzre" váltva: szabadság, erkölcs, kapitalizmus. Ezt a három szót ritkán hallja a magyar polgár együtt, pedig Széchenyi, az egyetlen legnagyobb magyar életművébe ugyancsak beillenének -- különösen egy 21. századi magyar politikai programba visszafordítva azt. Semmi sem változott már kétszáz éve, nem nagyon jutottunk előrébb, semmivel sem tudunk többet vagy jobbat. Ez a politikai minőség mit sem avult, de alig közeledtünk hozzá, inkább mindig hátráltunk -- volt, amikor ép ésszel felfoghatatlan távolságba. Most se vagyunk éppen karnyújtásnyira tőle. 

Szabadság, erkölcs, kapitalizmus. Egymást balanszírozó, egymást feltételező, és közösen a legmagasabb társadalmi minőség létrehozására képes fogalmak. A megvalósult liberalizmus, amely egykor erkölcsi rendszer volt, maga mögött hagyta az írott és íratlan erkölcsöt, majd nem tudta fenntartani ennek híján a szabadságot és az ezek által ellenőrzött kapitalizmust. (Csinált belőle korporatív-etatista vircsaftot.) A baloldali Ersatz-politikák (az irányított vagy tervgazdaság kódolt -- valójában teljesen politikaellenes -- gyakorlatai) átlényegítették mindegyiket: a szabadságot egyenlőségre, az erkölcsöt relativista materializmusra, a kapitalizmust szocializmusra cserélték le, és hol a fasizmusok, hol a bolsevizmus formájában eljuttatták a 20. századot az emberiség történelmének mélypontjára.

A három szó szöges ellentétben áll a mai széljobbos kormányzat értékrendjével: ők ugyan nem lényegítenek át semmit, ahhoz nincs erejük vagy tehetségük, csak megfosztanak, de azt körültekintően teszik: szabadság nincs, az erkölcstelenség uralkodik, a kapitalizmus pedig (verseny, tulajdonbiztonság, szabad piac) ott esik szét, ahova beteszik a lábukat. 

Amikor tehát azt mondom, szabadság, erkölcs, kapitalizmus -- a nemzet érdekét fogalmazom meg, ahogy egybecseng az egyes emberek érdekeivel, és ahogy száz éve nem volt képviselve. Olyan körülmények között, amikor a mai, a nemzetet bomlasztó rezsim minden lélegzete az ellenkezőjéről tanúskodik.

A magyarok elfeledkeztek arról, hogy milyen bánatos, szürke, reménytelen volt az országuk Kádár idején, milyen volt először szembesülni (ki, mikor és milyen körülmények között tehette) a Nyugattal: a Mariahilfertől a Harvardig. Közte terekkel, parkokkal, intézményekkel, az emberi és a tárgyi kultúra példáival, a hangulattal, az illatokkal, az önbizalommal, a szabadsággal -- nos, az mind, amit akkor láttak, nagyjából a kapitalizmusnak volt köszönhető. Nyilván volt az a robusztus civilizáció, amin ez a kapitalizmus építkezett, de világos akarok lenni: kapitalizmus nélkül bánat van, szürkeség van, reménytelenség van.

Kezdjük elengedni az első élményt, mert sosem tanultuk meg az összefüggéseket. A baloldali egyetemi tanárok, akik sose vették a szájukra kapitalizmust, vagy legfeljebb kritikailag, a szende politikusok, akik mindenkit védtek és védenek tőle, kivéve a saját családjaikat, az alkalmazottak, akiknek nem lenne munkájuk, iPhone-juk és antibiotikumuk, ha nem lenne kapitalizmus -- mind, az ország 99%-a szendén vagy bőszen, mind antikapitalista. Sosem tanulták meg, mitől működik a Nyugat, csak tanították, vezették, és megélték -- közben meg ásták alá a hazai lehetőségeit.

Egy országot a vállalkozószellem, a piacosítható értelem, a folyamatos problémakeresés és -megoldás tesz jobbá: röviden a kapitalista szellem (nyilván megfelelő, kiszámítható törvényi keretek között). A bátrak, azok, akik fejlesztik magukat és jobbat akarnak, csak a kapitalizmusban érvényesülhetnek -- az államilag irányított, korrupt,  posztfeudális, polgárellenes közegben, mint amivé az országunkat egyesült erővel tettük, nem. Sikerült megint megtalálnunk a tehén szarva közt a tőgyét: individualizmus és patriotizmus helyett az állott nacionalista löttyel leöntött élősködéstől jövünk izgalomba, és ennek megfelelően hanyatlik az ország, nyugati kegyelemből él, mert nem tudott saját (nyugatias) lábakra állni.

Amíg ebben az országban a kapitalizmus szót egyetlen politikus sem hajlandó kimondani, amíg nem nyeri vissza (vagy inkább szerzi meg) az őt megillető pozitív értelmet, amíg nem látjuk be, hogy a szellem, a vállalkozás, a tőke, az értékteremtés a jó élet és egy erős ország alapja, addig ugyanúgy túlnyomórészt szerencsétlen, korrupt, téveszméket kergető, szegény emberek gyülekezete maradunk, mint eddig. Persze hazafiságból.

A korrupció az alapjelentése szerint erkölcsi züllést, romlást jelent. Nem kell vagyonosnak vagy hatalmasnak lenni ahhoz, hogy az ember korrupttá tudjon válni ebben az értelemben -- elég érdektelenné vagy kiábrándulttá válnia a közösség ügyeivel szemben, vagy ha öntudatosabb, magáévá tenni egy egoista erkölcsi magaslatot, és ott megbújni, vagy onnan támadni a közösség túlélését/fejlődését feltételező etikát. A korrupció mindenképpen a közösség (a közösségi szabályrendszer) minőségének, más néven a közjónak a romlására utal, egyedül egy ember csak ahhoz képest lehet korrupt.

De a leglátványosabb korrupció természetesen hatalom birtokában vagy hatalmi (erőforrás-) központok körül valósul meg. A hatalmasok külön bejáratú erkölcse már kétezer-ötszáz éve probléma a nyugati civilizációban (a többiben is talán, de azokban semmilyen jártasságom sincs): egy hosszú, provokatív etikai tradíció vallja, hogy az erkölcs a gyávák, a gyengék és a tehetségtelenek fegyvere a haszonelvű világban. A nyugati civilizációban azonban ez a tradíció marginális maradt, és elértük, hogy a korruptakat legalább nem tartja erkölcsösnek a közvélemény. Magyarországon azonban nem okvetlenül tartja erkölcstelennek sem. A politikai lojalitások ereje olyan hatalmas a közvélemény formálásában, hogy a hatalmasok kivívhatták, van fontosabb mérce is a tevékenységük megítélésében, mint a közjó és az erkölcs (nem egyszerűen beazonosítható, de intuitíve létező) szabályai. A magyar társadalom elég ijesztő mértékig érdektelenné vált az erkölcs iránt, nem őrzi a szabályait, nem őrzi az érvényesülését. Felülírják ezeket a törzsi érzelmek, a politikai lojalitások, a magánérdekek. A társadalom korruptsága az önmaga jogán.

A korrupció szűkebb, anyagi előnyszerzésre vonatkozó mozzanata csak következménye a társadalmi méretű erkölcsi romlásnak (vagy legalábbis folyamatosan erősítik egymást). Amikor az emberek lemondanak a tágabb közösségükről és a közjóról, és a személyes (családi) boldogulásukat mindenek fölé helyezik, illetve a szem előtt lévő, nagy hatalommal bíró, példaadó pénzemberek és politikusok látványosan az élén járnak ennek, netán ezt erkölcsileg alá is támasztják maguknak, illetve ez a mentalitás uralkodóvá, rendszerszerűvé válik, akkor szorosan véve nem beszélhetünk már társadalomról, pláne nemzetről, beáll -- nem az anarchia, hiszen hatalmi központok ezen az alapon is létrejönnek (sőt!), hanem -- az elnyomás és a rendőrállam, amelyben a szabályokat nem az erkölcsi és közösségi legitimációjuk tartja fenn, hanem a hatalmi központ(ok) ereje. A társadalom szétesése mindig a hatalmasok érdeke. Akkor a tömeg is csak érzelmi egységként tud ellent tartani, az erkölcsi tartalékai kimerülnek, de ennek az érzelmi egységnek a létrejöttét -- érthetően -- nagyon hatékonyan akadályozzák.

Nem állítom, hogy itt tartanánk, de a korrupció miatt a társadalmunk mindenképpen veszített az erejéből, a hatalom és a szabályok a legitimitásukból, és megnőtt a puszta erő szerepe a társadalom irányításában. A szociológusok erre az anómia (tágabban vett törvénytelenség, rendetlenség) szót használják, de Magyarországra már évtizedek óta vonatkoztatják ezt. Az utóbbi évtizedben csak -- gyorsulva -- elmélyültek a dolgok. Kérdés, hogy amikor az igazságtalanság érzete és a hatalmasok társadalom feletti kontrollja a Nyugaton is nő, ezzel elesik a korábbi fegyelmező példa, mi állíthatja meg a társadalmi degenerációt idehaza.

A Tárki felmérése szerint az intenzív propaganda ellenére jelentősen csökkent a bevándorlásellenesek aránya (a bevándorláspártiaké ennek kb. a felével), és nőtt a mérlegelőké, amivel megismétlődött a korábban már tapasztalt jelenség: a Fidesz egy határon túl nem tudja vezetni a társadalmat (ne firtassuk most, milyen okkal, de mindig a szélsőséges értékek mentén), az akarata visszapattan a politikai kultúránkról. Se a plakátozás, se a kérdőívezés, se a kerítést övező szégyentelenül egyoldalú propaganda sem tudta kilendíteni a magyarokat abból az alapállásukból, miszerint alapvetően nem idegenbarátok, de fenn akarják tartani maguknak a mérlegelés lehetőségét az egyes esetek kapcsán. A külső és belső ellenségkeresés nem tud több szavazatot vagy nagyobb legitimációt hozni Orbánnak a mainál, ami nyilván baj neki -- mert nem nagyon ért máshoz.

Orbán kb. 1,5-1,8 milliós szavazótáborának egy részét nyilvánvalóan az alternatíva hiánya tartja a zászló alatt, de a militáns hangnem másokat már inkább taszít, a tábor nőni nemigen tud. A csibész udvari politológia machiavellizmus-dicsérete éppen olyan primitív civilizáció-ellenesség, mint a Fidesz-propaganda gondolkodásellenessége: a társadalom azonban (bevallom, nekem is kicsit meglepően) nem hagyja magát indoktrinálni egy határon túl, amivel megtapasztalhatjuk a szabadsággal szembeni érdektelenség sokat (és általam is) szidott másik oldalát. A zsarnokság iránti érdektelenséget. Ez így együtt még nem egy nyugatias polgári társadalom iránti nemzeti igény (főleg nem az akarat) bejelentése, de a keleties -- vagy pre-kádári -- visszacsúszás elutasítása is.

Orbánt -- némi értékkülönbség miatt néhány százezres eltéréssel -- az a másfél-kétmillió millió ember és az a mentalitás tartja hatalomban, amely Kádárt is aktívan legitimálta: azok, akik közvetlenül érdekeltek (lettek) -- anyagilag vagy értékeik okán -- a rezsim fennmaradásában (mint a régi nómenklatúra és a párttagság volt), és azok, akik ugyan nem elkötelezettek, de nem hisznek az alternatívák kínálta utakban (a stabilitás hívei, ami miatt nem sodródnak a bizonytalanok közé sem). Ma éppen van ugyan ellenzék, de annak a funkciója nem ad nagyobb szervezett ellenállásra lehetőséget, mint Kádár (vagy akár Horthy) alatt a lappangó elégedetlenség. Az ellenállásnak nincs legitimitása -- de az erőszaknak sem.

Ha tehát azt hinnénk, hogy Orbán egy cseppet is unortodox, hát nem -- illetve pontosan annyira az, mint amennyire a kádári szocializmus az volt a béketáboron belül: kreatívan és szociológiai pontossággal biztosítja a saját hatalmát és az azzal járó privilégiumokat a társadalom ellenében, de a stabilitást is, ami -- ha a rezsim külpolitikai környezetét nézzük -- a németeknek ugyanakkora érték, mint az oroszoknak volt annak idején, ezért sok mindent megbocsátanak. A stabilitás érdekében új politikai osztályt (nómenklatúrát) hozott létre, az ellenfeleit megosztja vagy lefizeti ("aki nincs ellenünk, az velünk van") -- és Kádárhoz hasonlóan korrumpálja a nemzetet, hasonló méretű mítoszt fonva köré, pontosabban éppen annyival nagyobbat, amennyivel csekélyebb szociális biztonságot ad. A látszat ellenére tehát nem ő veri az ütemet. Ellenkezőleg: alkalmazkodik az évszázados beidegződésekhez. A migrációellenes kampány kudarca az alkalmazkodás egy újabb kényszerét mutatta fel. A magyar politika kultúrán rontani sem lehet többet, mint javítani, Orbán tág hátárok között mozog ugyan, de ezek korlátozzák az eszközeit, és egyre kiszámíthatóbbá teszik a politikáját.

A magyar társadalom alapélménye a gyűlölködés már jó száz éve legalább, és most, hogy a politika hosszú távra erre rendezkedett be, folyamatosan megerősítve a társadalom alapélményét, érdemes felmérni, mit veszítünk.

Az üzleti életbe -- az ember között értékek kicserélésére fókuszáló mechanizmusba -- való bevezetéssel az ember már idejekorán megtanulja, hogy az első, amit el kell nyernie a másik féltől, ha el akar adni neki valamit, az a szimpátiája és a tisztelete (liking and respect). Egy versengő világban ismeretlen emberek egymás közötti találkozóin gyakorlatilag semmiféle esélye nincs a szabad cserének, ha az nem a kölcsönös szimpátián és tiszteleten alapul. Ez az alapja a megszülető bizalomnak, és csak ezt követi az értékcsere objektív feltételeinek a kialakulása.

Amikor egy társadalomban nincs (meg)szokáson alapuló késztetés az emberek közötti kölcsönös szimpátia és tisztelet kivívására (=civilizáltság), akkor nem jöhetnek létre az életnek a (az utcai mosolytól a szolidaritásig húzódó) kölcsönös szívességeken és minőségi kapcsolatokon alapuló értékei sem. Nem jön létre tágabban értelmezett cseremechanizmus, mert már eleve nem jön létre bizalom, az életstratégiák bezárkóznak magukba (egoizmus). A másiknak való tetszeni akarás helyét átvette a másik megsérteni és lenyomni akarása, amelynek gyökerében a sikertelenség, a bizonytalanság, a státusféltés, az élettől való rettegés, a védekezés, az irigykedés, a szabályok kialakítására való restség, vagy a létező szabályok megkerüléséből származó ellenőrizetlen -- de közösségi szinten káros -- haszonszerzés áll, ami a bomló, ugyanakkor polgárosulatlan társadalmak jellemző élettapasztalata. Az egoista egyéni stratégiák rombolják a valamikori (premodern) konszenzust, de nem engedik kialakulni az új társadalmi egyensúlyt sem, aláássák új egyensúlyi állapotok kialakulásának (a társadalmi újításnak és megújulásnak) az esélyét.

Magyarország ma. Mindent összevetve a gyűlölködés százezermilliárdos mérhető kár mellett óriási kézzelfoghatatlan károk okozója volt csak a rendszerváltás eddigi 25 évében. Amikor a politika nemcsak képtelen termékenyen belelépni ebbe az állapotba, de -- ellenkezőleg -- kihasználja, illetve felerősíti, kvázi belőle él, miközben jobboldalon premodern, baloldalon modern, de egyformán a kontextusukat nélkülöző erényekkel kecsegtet, ám valójában a gyűlölködés válik az uralkodó réteg stratégiájává, akkor a társadalom alávetettsége (amely végső soron nem máson, mint saját káros késztetéseinek politikai felerősítésén alapul, és éppen ezért ördögi) teljessé válik, és a társadalom sikertelensége hosszú -- momentán beláthatatlan -- időre garantálva van.

A gyűlölködés legitim fórumai egyre szaporodnak, a politika felkeni erre a médiát, a blogokat, ellepi az irányultságukat tekintve akár a legjobb sorsa érdemes, de gyenge emberek által vezetett szerkesztőségek felületeit, mint a Mandiner, már régen kilépett az utcára, de a kisebbségekkel (a melegekkel, a bevándorlókkal, a nemzetből újra kitagadni megjelölt "baloldallal") szemben egyre inkább programmatikussá válik, miközben a politikai késztetésre szaporodni kezdő önszorgalmú állampolgári fellépésekkel az ötletgazda szélsőjobbos kormányzat láthatóan béketűrően viselkedik -- amíg a program után egyszer csak majd eljön a pogrom ideje is. Ide vezet, ha egy inkompetens rezsim vágyai az uralmon maradásra találkoznak egy társadalom sötét erőivel, és "dialektikusan" radikalizálják egymást. A két pofonnal nem ők -- a kormányzat -- zavarnak haza, ellenkezőleg, őket zavarták vissza a helyükre. Ahonnan a negyvenes években elszármaztak.Túlzás lenne? Ez nem a harmincas-negyvenes évek volna? És ki fogja ezt végre bebizonyítani?

Így élünk. Egyre ígyebbül.

A Fidesz szerint a tartós gazdasági növekedés, a munkahelyteremtő programok, a munkahelyvédelmi akció, a növekvő minimálbér és az életpályamodellek, valamint a 100 millió forintos "Gyere haza, fiatal!" program is a külföldön élők hazahívását célozza.

Egyetértek. És pont ezért nem is jönnek haza. Amíg egy olyan országba kellene visszajönniük, ahol a kormány a "tartós" gazdasági növekedést nyugati pénzekből éri el, amíg vannak ilyenek -- miért jöjjön ide a Nyugatról bárki? (Zárójelben, ez a GDP-ző beszédmód mindig elegánsan átugorja a megtermelt pénz elköltésének sztoriját, amely hogy, hogy nem: a lényeg. Márpedig ezt a pénzt kis hazánkban úgy költik, hogy először ellopják a fölét, aztán a maradék nagy részét átcsoportosítják a társadalom felső két tizedéhez. A többinek meg marad a GDP-fetisizmus.)

Amíg egy olyan országba kellene visszajönnie, ahol jobb híján a kormány veszi magára a "munkahelyteremtés" és a "munkahelyvédelem" feladatát (a piac helyett), és ennek megfelelően a munkahelyek olyanok, amilyenek (versenyképtelen, éhbért adó, kegyelmi álmegoldások) -- miért jöjjön ide a működő, alapvetően fair piacgazdaságokból bárki? Amíg "életpályamodellekbe" és kormányfüggőségbe kényszerítik a pedagógusokat, megvonva az értelmiségi státusukat, és kiéheztetik az iskolákat -- ugyan minek vágyjon ide vissza bárki, szülő vagy gyerek? Amíg bugyuta programokkal édeleg egy kabinet, amelyik egyébként egy-egy laza mozdulattal naponta elver tízszer, jobb napokon százszor annyit a csókosaira -- ki akar a "Gyere haza, hadd nézzünk hülyének" program önkéntesévé válni? Ajvé, írjak a magyar minimálbérről is? Nem tudok momentán a röhögéstől.

A Fidesznek természetesen nem érdeke, hogy visszajöjjön ide bárki, aki egy cseppet is elég önálló volt ahhoz, hogy kilépjen ebből a vircsaftból (ha emlékszünk, praktikusan már szavazni sem engedte őket), főleg, ha az ilyenek nagy összessége irdatlan pénzeket küld haza a belső fogyasztás élénkítésére, plusz még meg is jelenik a csaló statisztikákban mint magyar foglalkoztatott. Ugyan már! Megfordítva viszont, aki egyszer rávette magát (és a családját) arra, hogy elmenjen, az az első néhány hónapok esetleg kínzó honvágya és a letelepedés nehézségei után többnyire annyit fektetett már be a kivonulásba, hogy már csak ezért is nehezen jönne vissza. Ha még ráadásul el is kezd kint megszokni (Orbán hiányát, a szabadságot és a fair viszonyokat nem nehéz), gyerekei születnek, a meglévők beilleszkednek, akkor -- bár az első generáció sosem lesz teljesen a helyén -- lesz értelme lemondani, mert lesz perspektíva. Itthon nincs. És amíg nincs, amíg csak hazudozás, cinizmus és a tolvajtempó van, addig nem is lesz az ország soha versenyben a valamikori magyarokért. 

Amíg a szégyentelen Kövér László a magyar nemzetegyesítésről delirál, addig a rendszerváltás utáni kormányok legkártékonyabbja felszámolja a nemzetet az ország elszegényítésével, erkölcsi világának és hangulatának végleges leamortizálásával. Demográfiai probléma? Hát az tényleg van, uram. Tetszettek volna nem annyit lopni, és csak egy kicsit hozzáértőbben kormányozni. (Ezzel átadtam Tünde, egy manchesteri magyar felszolgáló lány üzenetét is, aki köszöni, jól el van már a szülőföldje nélkül, eszébe sincs még csak hazalátogatni sem.) Köszönjük, Fidesz!

Magyarországon kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai válság van. A legmakacsabb ebből a kulturális válságunk, amelynek a megosztott politikai kultúra csak egy vetülete, a lényege a több száz éve rétegződő illúzió- és hazugsággyártás azzal kapcsolatban, hogy egy nemzet hogy lehet sikeres a világban, és ehhez képest hol tartunk mi.

Az innen faladó társadalmi válságunkban a közösségi kompetenciáink gyengesége a meghatározó, csak ebből következik a korrupció, a szegénység, az oktatási rendszerünk iránti igénytelenség, a bizalmatlanság, az alacsony reprodukciós szint, a kivándorlás mint kivezető út stb.

A gazdasági válságunkat csak az legelvakultabb kormányhívek nem látják: GDP-termelő képességünknek csak egy töredéke van nemzeti kézben, az év minden pillanatában azonnali áttétellel függünk a német gazdaságtól, az autóipari konjunktúrától, az EU-támogatásoktól, a nemzetközi hitelezőktől, és sajnos -- az állam elburjánzásán keresztül -- egy felkapaszkodott, immorális politikai osztály erősen korlátos képességeitől.

A politikai válságunkban a valamennyire is egyensúlyi politikai rendszer kontrollmechanizmusainak kiiktatása révén a döntéshozatalnak olyan alacsony minősége vált meghatározóvá, ami az előbbieket csak súlyosbítani képes. A politikai osztály egyszerűen nem érti, miért a liberális demokrácia és a kiszámítható jogrend a nyugati társadalmak legnagyobb értéke, amelyeket beszántva csak alacsony hatékonysággal lehet egy országot üzemeltetni. És lőn.

Ez a komplex válság önálló mechanizmust képez már az országban, valójában a válságjegyek egymást erősítő ördögi körbe épültek össze, amelyből már a jó kormányzás is nagyon nehezen tudná kivezetni az országot. Ma az országon a válság uralkodik -- nem Orbán Viktor. Csak idő kérdése, hogy vagy egy hirtelen jött külső sokk, vagy a belső erózió mikor rengeti meg az országot úgy, hogy végleg kicsússzunk az EU perifériájára.

Egy új kormány első intézkedéseinek ezért összetettnek, a válság minden rétegére kihatónak kell lennie, hogy minden fronton előbb feltartóztassa, majd leállítsa, végül visszafordítsa a károkozás elvadult mechanizmusát.

A kormánynak mindenekelőtt sokat kell beszélni (nem "konzultálnia") a választókhoz. El kell magyarázni a fentiek szellemében, hogy milyen helyzetbe jutottunk, és kérni a támogatásukat a válságkezeléshez, majd a kilábaláshoz. A miniszterelnöknek folyamatosan tájékoztatni kell a polgárokat a folyó intézkedésekről és várható hatásukról.

Azonnali intézkedésként először fel kell függeszteni a kormányzati költést az EU-pénzeknél, a közbeszerzésnek nevezett korrupciós csatornákban, és az egyedi kifizetések terén. Átláthatóságot kell teremteni és stabilizálni kell a fő kiadási területeken, ebben a forró pénzek lehívási rendszere az első, a második pedig az aktuális költségvetés fő sarokszámainak felülvizsgálata.

A miniszterelnök vezetésével nemzetstratégiát kell kialakítani, amelynek egyik része az ország tőkebevonó képességének azonnali és távlatosabb erősítése.

Oktatási kerekasztalt kell összehívni, amelynek mandátumát határidőhöz kötve a nemzetstratégia alapján ki kell kényszeríteni egy átmeneti legjobb gyakorlat elfogadását a szakmán belül az oktatási rendszer újjáépítésére vonatkozóan.

Alkotmányozó szakmai testületet kell összehívni, amelyik átmeneti ajánlásokkal, majd hosszabb távú munkával segíti az új alkotmányosság intézményrendszerének felállítását, fő szempontjai között a törvényességgel, a checks and balances-zel, az átláthatósággal és a közjóval. Kulcsajánlásait a parlamenti döntést követően népszavazásra kell bocsátani. A bebetonozott tisztségviselőkkel való párbeszédet meg kell kezdeni, és ennek fényében a megfelelő döntéseket rövid időn belül meg kell hozni, a legrosszabb esetben megvonni az intézményeik jogköreit.

Erre alkalmas emberekből álló külügyi apparátussal célzott és szisztematikus kapcsolatépítési és üzletszerzési kampányt kell indítani a világ vezető és középvállalatai körében, elsősorban a hagyományos befektetői országcsoportban, de azon túl is. Az így megcélzott vállalatok köre akár többezres lehet, az ennek megfelelő színvonalas üzletkötők és gazdasági szakemberek köre több százas. Azonnali hatást nem szabad várni, de az országban folyó egyéb intézkedések révén tudatosítani kell igényünket a nemzetközi gazdasági és politikai elitben az ellátási hálózatukba való bekapcsolódásra.

Az azonnali intézkedésekhez tartoznak azok az első lépések, amelyekkel vissza kell állítani a sajtó, az igazságszolgáltatás, az MNB, a NAV, az önkormányzatiság, a szakmai igazgatási szervek stb. szakmai és felügyeleti autonómiáját. Erősíteni kell az adóbehajtás hatékonyságát, meg kell kezdeni az állami elvonások folyamatos csökkentését, a bürokrácia megvágását, egy polgárbarát szolgáltató állam alapjainak lerakását. Le kell építeni a köztulajdont a piaci vállalatokban, le kell állítani és eladni a presztízsberuházásokat, egyensúlyba kell hozni az önkormányzati finanszírozás rendszerét ideértve, hogy átmenetileg be kell fagyasztani a látványberuházásokat -- általában felelős, prudens gazdálkodást kell kialakítani a közpénzekkel, aminek ellenőrzésére a KEHI-t önálló vádhatósággá kell emelni, amelynek joghatósága kiterjed a NAV-ra is, a vezetője közvetlenül a kormánynak jelent, de önálló perindítási joga van. Meg kell erősíteni a külpolitikai kapcsolatainkat.

Válsággal kell számolnunk, ha nem is mindenkinek nyilvánvaló, és ennek megfelelő komplex, koherens válságkezelésbe kell fognunk, amelynek legalább a fentiek az azonnali vagy rövidtávú vetületei, de maga a kilábalás és erőink újbóli összefogása sok évet vesz majd igénybe. Az ott felsorolt intézkedések messze nem teljes körűek, éppen csak a válság négy szintjét bekalkuláló logikát akartam érzékeltetni. (Béndek Péter, Polgári Konzervatív Párt)

Mint ismeretes a politikai kékharisnyák számára, egy nyílt levél-váltás eredményeként a miniszterelnök egyszer meghívta Tamás Gáspár Miklóst egy kávéra, aki szerencsére azóta sem élt a lehetőséggel -- feltehetően a jó ízlése volt az, ami nem engedte. Ennek ellenére TGM jóval fontosabb tekintetben Orbán szekerét tolja, permanens Starbutts élményt adva a külső szemlélőnek.

Legutóbbi írásában Orbánt a nyugati érdekek hű képviselőjének nevezi, miközben elmondja mindennek, amit tudunk róla. TGM szerint az agresszívan népellenes, item, munkásellenes és nőellenes rezsim valójában nemcsak a nyugat (egy bizonyos "renddel" egybeeső) érdekeit, hanem a "kurrens nyugati trendeket" is érvényesíti Magyarországon. A nyugatot mindössze az különbözteti meg antiegalitárius, rasszista, kirekesztő stb. voltát illetően kis hazánktól, hogy "a viszonyok [nálunk] faragatlanabbak, mint jobb módú, szerencsésebb, technikailag és gazdaságilag fejlettebb államokban." Baloldal persze nincs Magyarországon (leszámítva néhány fiatalt és egy öreget), aki rávilágítana erre a gyalázatra -- arra, hogy éppen az előzőek miatt "ameddig Orbán úr megfizetteti a magyarországi honpolgárokkal az államadósságot (és nem csökkenti az áfát, mint balszerencsés román kollégája), illetve ameddig a romantikus hévvel pazarolt költségvetési pénzeket nem a nyomor enyhítésére használja, addig biztos a helye a polcon, s a Nyugat elleni szitkait annak nézik Nyugaton, amik: üres szavaknak." Magyarán Orbán úr és a nyugat összefonódása teljes és már-már organikus, ami mellett lehet érvelni (magam is tettem korábban), de amellett aligha, hogy a nyugati és a magyarországi rend minősége egy tőről fakadna.

Mármost ha Orbán a jelen, de a fejlett jövő még rosszabb (hiszen az a mintaadó), akkor ugyan minek harcolni Orbán ellen, nemdebár? TGM a korábbi -- számomra kedves -- túlfeszült lényeglátása itt (nem először egyébként) kísértetiesen emlékeztet a kommunisták szocdem ("szociálfasiszta") -ellenes kampányára. Mint szintén ismeretes a politikai kékharisnyák előtt, a Komintern 1928-as kongresszusa határozatba adta, hogy a német kommunisták ne a náci pártot tekintsék fő ellenfelüknek, hanem a szocdemeket, hiszen -- Joszif Visszarionovicsot idézve -- a "fasizmus a burzsoázia harci szervezete, amely a szociáldemokrácia aktív segítségére támaszkodik. A szociáldemokrácia objektív értelemben a fasizmus mérsékelt szárnya. Ezek a szervezetek nem zárják ki egymást, ellenkezőleg, egymás hasznos kiegészítései. Ezek nem ellenpontok, hanem édestestvérek."

TGM szerint a nyugat és Orbán minősége lényegi tekintetben ugyanaz (!). A fasizmus (kvázi a NER) a burzsoázia harci szervezete, ekként a fő cél a burzsoá rendszer felszámolása, a fasizmus addig hadd tobzódjon, a lényeg, hogy lelepleztük -- ahogy lelepleztük a szociálfasiszta magyar baloldalt is. (Caveat. Értse a tisztelt kékharisnya a szavaim mögött a metaforát, ne támadjon le rögtön azzal, hogy akár én, akár TGM lefasisztázta Orbánt vagy a magyar baloldalt.)

TGM-nek ugyabben a lingóban: tessék Dimitrovig és 1935-ig eljutni legalább. Egyébként az egész meg úgy ökörség elfogultság, ahogy van. A nyugat valóban megtűri Orbánt -- az én ízlésem ellenére is csak akkor szól rá, amikor már kényelmetlen árat kér a magyarországi "rendért" --, de pro forma mit is tehetne egyebet, ugye, ha sokszor megalázott, kisemmizett népünk mazochista módon újraválasztja a kínzóját? Ezzel most akkor mit tegyünk? Kényszeríteni a népet, hogy szabad legyen? A Nádor utcából? És baloldali ellenzék ugyan tényleg nincs Magyarországon (bár TGM-mel szemben én nem a baloldaliságát, hanem az ellenzékiségét hiányolom), de ennek édeskevés köze van a burzsoá ármányhoz, sokkal több a magyar demokrácia speciális válságához, amelyben ugyan lehet tetten érni az establishment összetartásának egy faragatlanabb verzióját, de mire megyünk vele? Megzavarodik tőle az establishment? Visszafordul a '89-es eszmények felé? Mi ennek az -- egyébként korábban mások által empirikusan is meghozott -- belátásnak a politikai értelme? Hacsak nem ez: TGM-et követve vajon milyen alapunk marad arra, hogy a centrális erőteret megkülönböztessük egy Corbynt kitermelő Labournek és az SNP-nek egyaránt felhajtó erőt nyújtó brit demokráciától? Vagy bármelyik nyugati -- grass root svájci, populista görög vagy az erős fringe baloldalt összehozó német -- demokráciától? Nem az történik-e TGM-et követve, hogy teljesen lefegyverezzük magunkat, feladjuk az utolsó eszményünket is, és kvietizmusba vonulunk Orbánnal szemben? A nyugatnak lehet érdeke Orbán hatalmon maradása, de hiba a nyugati rendszernek ugyanazt a minőséget kölcsönözni, ami a periférián működni látszik.

(És ami a perifériát illeti: a NER esetében ugyan a nyugatnak megfelelő államrezonról lehet beszélni, feltéve, hogy tág határokon belül demokratikus marad -- amely határokat Orbán folyamatosan teszteli is --, de hogy nem egy magától értetődő lejátszásról beszélünk, arra ott van Lengyelország és Észtország, well, az összes KKE ország példája: ki lehetne törni elvileg, nem a nyugat kényszeríti ránk, csak elfogadja, ami még az érdekében áll -- a káosz és az eladósodás helyett.)

És valóban a nyugat lenne a céltábla non plus ultra? Most, amikor a melegházasság intézménye előtt meghajol az összes multi, állam és lassan a római pápa is, a kapitalizmusnál valóban nincs igazságtalanabb rendszer, kivéve az összes többit, de persze továbbra is lőnek le fehér rendőrök feketéket Amerikában, de erőszakolnak meg muszlim bevándorlók fehér nőket is Svédországban, mivel emberek továbbra is lesznek a földön, nemcsak eszmék... továbbá az etoni és oxbridge-i Cameront közös nevezőre hozni az értelmiség utálatában Orbánnal, a BBC racionalizálását pedig a hagyomány visszacsapásának tekinteni (!) -- kérem, itt, kedves Tanár úr, az Ön írásában, olyan fokú folyamatos inzultus éri -- mit is, hát -- az értelmet, ami mellett nem lehet elmenni. Engedelmével, ez alkalommal nem is mentem. Hadd zárjam így: az itt elharapózó politikai álláspont roppant veszélyes, sőt ami értelmiségi énünknek talán kárpótlást nyújthatna, az esztétikus volta sem szembeszökő.