A Tárki felmérése szerint az intenzív propaganda ellenére jelentősen csökkent a bevándorlásellenesek aránya (a bevándorláspártiaké ennek kb. a felével), és nőtt a mérlegelőké, amivel megismétlődött a korábban már tapasztalt jelenség: a Fidesz egy határon túl nem tudja vezetni a társadalmat (ne firtassuk most, milyen okkal, de mindig a szélsőséges értékek mentén), az akarata visszapattan a politikai kultúránkról. Se a plakátozás, se a kérdőívezés, se a kerítést övező szégyentelenül egyoldalú propaganda sem tudta kilendíteni a magyarokat abból az alapállásukból, miszerint alapvetően nem idegenbarátok, de fenn akarják tartani maguknak a mérlegelés lehetőségét az egyes esetek kapcsán. A külső és belső ellenségkeresés nem tud több szavazatot vagy nagyobb legitimációt hozni Orbánnak a mainál, ami nyilván baj neki -- mert nem nagyon ért máshoz.
Orbán kb. 1,5-1,8 milliós szavazótáborának egy részét nyilvánvalóan az alternatíva hiánya tartja a zászló alatt, de a militáns hangnem másokat már inkább taszít, a tábor nőni nemigen tud. A csibész udvari politológia machiavellizmus-dicsérete éppen olyan primitív civilizáció-ellenesség, mint a Fidesz-propaganda gondolkodásellenessége: a társadalom azonban (bevallom, nekem is kicsit meglepően) nem hagyja magát indoktrinálni egy határon túl, amivel megtapasztalhatjuk a szabadsággal szembeni érdektelenség sokat (és általam is) szidott másik oldalát. A zsarnokság iránti érdektelenséget. Ez így együtt még nem egy nyugatias polgári társadalom iránti nemzeti igény (főleg nem az akarat) bejelentése, de a keleties -- vagy pre-kádári -- visszacsúszás elutasítása is.
Orbánt -- némi értékkülönbség miatt néhány százezres eltéréssel -- az a másfél-kétmillió millió ember és az a mentalitás tartja hatalomban, amely Kádárt is aktívan legitimálta: azok, akik közvetlenül érdekeltek (lettek) -- anyagilag vagy értékeik okán -- a rezsim fennmaradásában (mint a régi nómenklatúra és a párttagság volt), és azok, akik ugyan nem elkötelezettek, de nem hisznek az alternatívák kínálta utakban (a stabilitás hívei, ami miatt nem sodródnak a bizonytalanok közé sem). Ma éppen van ugyan ellenzék, de annak a funkciója nem ad nagyobb szervezett ellenállásra lehetőséget, mint Kádár (vagy akár Horthy) alatt a lappangó elégedetlenség. Az ellenállásnak nincs legitimitása -- de az erőszaknak sem.
Ha tehát azt hinnénk, hogy Orbán egy cseppet is unortodox, hát nem -- illetve pontosan annyira az, mint amennyire a kádári szocializmus az volt a béketáboron belül: kreatívan és szociológiai pontossággal biztosítja a saját hatalmát és az azzal járó privilégiumokat a társadalom ellenében, de a stabilitást is, ami -- ha a rezsim külpolitikai környezetét nézzük -- a németeknek ugyanakkora érték, mint az oroszoknak volt annak idején, ezért sok mindent megbocsátanak. A stabilitás érdekében új politikai osztályt (nómenklatúrát) hozott létre, az ellenfeleit megosztja vagy lefizeti ("aki nincs ellenünk, az velünk van") -- és Kádárhoz hasonlóan korrumpálja a nemzetet, hasonló méretű mítoszt fonva köré, pontosabban éppen annyival nagyobbat, amennyivel csekélyebb szociális biztonságot ad. A látszat ellenére tehát nem ő veri az ütemet. Ellenkezőleg: alkalmazkodik az évszázados beidegződésekhez. A migrációellenes kampány kudarca az alkalmazkodás egy újabb kényszerét mutatta fel. A magyar politika kultúrán rontani sem lehet többet, mint javítani, Orbán tág hátárok között mozog ugyan, de ezek korlátozzák az eszközeit, és egyre kiszámíthatóbbá teszik a politikáját.
Az utolsó 100 komment: