1000 leütés

A szegény népek könnyen megvezethetők, hiszen éppen azért szegények, mert folyamatosan megvezetik őket. A megvezetés kultúrájában élnek. Kevésbé blikkfangosan: szegények, mert nem ment végbe a polgárosodásnak és a civilizálódásnak az a folyamata, amelynek eredményeként ráhangolódtak volna az értékteremtés piaci gyakorlatára, beleszoktak volna a kereteibe. Jellemzően azt hiszik ezekről, hogy átugorhatók egy hangos népvezér biztatására, az államok eluralkodásával, a piacok megrogyasztásával, az önbecsapással, a Nyugat és a kapitalista gyakorlat "leleplezésével" -- és egyébként is ők aztán átlátnak a szitán. Hát nem. Valójában azt sem értik, mitől gazdag vagy mitől szegény egy társadalom.

Ilyen szegény nép a magyar is. Nyilván vannak nála még szegényebbek is, de azért tartsuk fenn egy mércét. A magyar nép túlnyomó része nem tudja, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus azért vált paradigmává a nyugati civilizációban, mert ez a kettős tudja a legalkalmasabb keretet teremteni a lehető legnagyobb értékteremtésre. Nem véletlenül alakultak ki elég sok vér, verejték, és könny árán. Az egyik vagy mindkettő lerombolása akár radikálisan beszűkíti az értékteremtés lehetőségeit. Amikor értékteremtésről beszélek, piacosítható értékekről beszélek -- nyilván van egy csomó olyan szubjektív érték, amelyet én is fontosnak tartok (a vasárnapi délutáni amatőr versfaragástól kezdve a baráti társaságok lélektani mélységű beszélgetéseiig), de sajnos a világgazdaság és a népek gazdagodása kicserélhető értékeken alapul, és az idioszinkratikus (itt: egy népre speciálisan jellemző, zártkörű, máshol nem "értékelhető") értékek nem ilyenek. (Ennyi a különbség piaci szempontból Bartók és a Karthagó nevű siratós banda muzsikája között.)

Magyarországon az ilyen értékek túlnyomó részét multik termelik meg, de állammagyarok lopják el, aki utóbbiak maguktól nem képesek értékteremtésre, ezért a hatalmukkal visszaélve gazdagodnak. Nem érdekli őket egy olyan értékteremtési mechanizmus beindítása, amelynek eredményeként a magyar nemzet beleállhatna a világ piaci vérkeringésébe. Inkább kihasználják a magyarok túlnyomó részének évszázados illúzióit a nemzetünk Isten adta értékeivel és értékteremtő képességével kapcsolatban -- elhitetve velük, amire a többségük szívesen lecsap, hogy van magyaros cselvetés, amellyel élre lehet törni. Súlyos félreértés. Az ilyen magyaros cselvetések miatt jutott oda az ország, ahol most tart -- ez nem unortodoxia, ez az ortodoxia nálunk. Ahelyett, hogy a kormányzat a realitások mentén "nevelné" az országot, felkészítené a népét a versenyképes tudásra és viselkedésre, aláássa a maradék esélyeit is a sikerre. 

A magyar nép nagy többsége -- leszámítva az innen elmenekülő, vagy a külföldre dolgozó részét -- csak akkor fogja megérteni (bár akkor sem biztosan) a mélységes tévedését, amikor belátható időn belül kimutathatóan évente ezrek és tízezrek életét fogja követelni a magyar egészségügyi ellátás csődje, amikor nem lesz kifizethető nyugdíj, amikor az oktatási rendszer alsó-gambiai színvonalra sorvad, amikor a vonat nemhogy egy órán belül, de egy napon sem indul el, vagy egyáltalán nem fog járni. Amikor a fizetéséből már arra sem fog telni, hogy egy hétvégén megnézze Pozsonyt vagy Varsót (nem Párizst és Londont mondom), és elcsodálkozzon a fényein és a házaik homlokzatain -- bár éppenséggel e csodálkozásra már ma is volna oka. Csak amikor mindezek megtörténnek, akkor fog a magyarok többsége elgondolkozni azon, hogy tán nem kellett volna a tűzhely mellett megvárni, amíg Orbán megmutatja az utat a kapitalizmusból kifelé (és örülni mindeközben a magyarok példátlan leleményességének).

Olvasni a Guardianben, hogy Nagy-Britanniát ezrével hagyják ott az orvosok, és vándorolnak el -- például Ausztráliába -- a magasabb megélhetés és az alacsony bérek elől. Ez utóbbit úgy kell érteni, hogy az Egyesült Királyságban egy radiológus (röntgen szakorvos) csak 100 ezer fontot, kb. 45 millió forintot keres évente (egy háziorvos kb. 35 millió forintot), szemben Ausztráliával, ahol ugyanezek az állások 110 milliót(!), illetve 70-75 milliót(!) fizetnek, túlóra nélkül, és fűtésszámlát sem kell fizetni.

E blogon is többször írtam a migráció különböző aspektusairól, de amikor az ember látja ezeket az adatokat, pontosan tudja, hogy ez esetben is olyan világjelenséggel van dolgunk (nemcsak az értelmiségi szakmákban), amely nem Magyarországon fog megtörni. Mi csak egy küllő vagyunk a körforgásban: az afgánok jönnek (tegyük fel, ami nem igaz) ide, mi Németországba és Angliába, az ottaniak tovább Kanadába és a déli csendes-óceáni övezetbe. A bérek között elképesztő, magyar (és afgán) agy számára felfoghatatlan különbségek vannak. Egy magyar háziorvosnak elképzelni, hogy Angliából elmennek a kollégái, mert csak 35 milliót keresnek évente, azt jelenti, hogy Magyarországról el fognak menni a legjobbak, a leginkább becsvágyók (tisztelet a kivételnek), és nagyjából hasonló tudással tízszer annyit fognak keresni globális összehasonlításban közepesen fizetett helyeken. És ennek nem lehet gátat szabni, mert a társadalmak elöregedése és a kényelmi szemlélet erősödése miatt akkora az orvoshiány a fejlett országokban.

A nekem nagyon kedves kulturális szemlélet (az egykori Európa és a jövőbeni Európa illúziója) ütközik a gazdasági és szociológiai realitásokkal, és óhatatlanul a rövidebben fogja húzni. Magyarország vagy kiürül, vagy szisztematikusan elkezd dolgozni a népesség- és értelmiség-fogyás pótlásán, amíg még van valamennyi mozgástere a megfelelő fejlődési pálya kiválasztásában. Lehet, hogy inkább örülnünk kéne, hogy itt bárki le akar telepedni, aki képezhető, esetleg máris diploma van a kezében -- és legfeljebb azzal szolgálni Európa illúzióját, hogy Balog miniszter meglepő müncheni realitásérzékével összhangban erősíteni próbáljuk a kulturális integráló erejét.

Egy biztos: nincs ideális megoldás. A demagóg tudálékosság, miszerint van ideális (nacionalista) megoldás, amit csak ki kell harcolnunk az EU-val meg a tudjukkikkel szemben, újabb kapa föld a koporsónkon. Miközben az okosak természetesen tudják, mit akarnak ezzel az országgal kezdeni (lerabolni a földjét, vizét, pénzét), és a politikát csak olyan foglalkozásnak tekintik, amelyből az átlagosnál lényegesen jobban meg lehet gazdagodni, a többiek jövője egyre bizonytalanabb válik. Mégis ezek acsarognak egymásra a legnagyobb elkötelezettséggel a lapok hasábjain, blogokon, a köztereken, a magánszférában, semmi mást nem szolgálva, mint a politikai bűnözők érdekeit. Értse meg a tisztelt olvasó pártállástól függetlenül: ha nem következik be radikális irányváltás az országban a versenyképes, józan ész és rendszer irányába, nekünk hosszú időre befellegzik. A mai trendek (az általános, rendszerszerű inkompetenciánk és versenyképtelenségünk, körülöttünk az iszonyú gyors változásokkal) az ország számára egy újabb törökdúlás hatásával fenyegetnek akár civilizációs, akár kulturális szempontból.

A magyarok egyenként nem tehetségtelenebbek, mint bármelyik nép fiai-lányai, de az országot üzemeltető rendszer csak nagyon keveseknek engedi, hogy ugyanazzal a hatékonysággal dolgozzon, mint más országokban tehetné. Ezt az átfogó rendszert kellene megváltoztatnunk ahhoz, hogy egyenként mindenki, illetve az ország egésze sikeres lehessen. De ez nem fog menni a mostani elittel, mert az nemcsak nem ért ehhez a feladathoz, de érdeke is, hogy minden így maradjon, ahogy most van.

Így augusztus 20-a táján minden politikusból kibújik a történész, a szentistvánspecialista noch dazu, amivel semmi baj az ég-világon, hiszen Magyarországon mindig is a politikusok írták a történelmet, bolond lyukból kelnek a bolond mítoszok, olyan is a történelmi megértésünk.

Pedig ha ebben az országban rend lenne, vagy legalább hinnénk, hogy lehetne, senki se akarna Szent István levágott (állítólagos) félkezéből tenyérjóslást mímelni, a "szellemét" magyarázni meg a nyomába érni, mert mindenki tudná, hogy aki így tesz, az fajankó és szemfényvesztő. A kereszténység funkciója radikálisan nem az ma, ami akkor volt, az állam radikálisan nem az ma, ami akkor volt, a nemzet radikálisan nem az ma, ami akkor volt -- és megfordítva, a többnemzetűség is más, és a nép is mást jelent, mint amit akkor jelentett. Mai igazsága nincs, és nem is lehet.

Ami pedig a hagyományt illeti, az évente visszatérő kérődzés a "megtartó" Szent István királyon és művén a hagyomány teljes félreismerését is jelzi: szerencsésebb helyeken egy hagyományban nem az igazságát (a mával való párhuzamait, megvilágító erejét stb.) keresik, hanem azt, hogy a mienk, otthonosan vagyunk benne. Ha valami megtartó, nem amiatt az, hogy igaz, hanem hogy -- miközben akár semmi köze a mához -- mégis a lelkünkhöz szól, az énünk része. Politikai-közéleti hagyományunk azonban (mint a franciáknak a gloire, az amerikaiaknak az alkotmányos patriotizmus stb.) egyáltalán nincs -- se olyan, amelynek Szent István része lenne, se olyan, amelynek nem. Jól mutatja ezt, hogy közkeletűen az államiságunkat ünnepeljük ma, aminél szárazabb kóró egy nemzet hagyományában nem is lehetne.

A politikusok megveszekedett augusztus 20-iki megmagyarázhatnékja tehát egyformán visszás egy hagyomány szempontjából, és nevetséges egy ezer évvel ezelőtti "igazság" kezelésében.

Hagyomány vagy igazság, Szent István megtartó ereje igen korlátos, hiszen a génállományunk -- elkerülhetetlenül -- csaknem teljesen kicserélődött ezer év alatt, függetlenségünk időszakai inkább ünnepek voltak az utóbbi 500 évben, és az országunk közben a töredékére zsugorodott; a nagy király művének politikai célú firtatása tehát finoman szólva elhibázott küldetés. És hogy az államunk folyamatossága mindezek ellenére -- csaknem -- teljes: ez sem azért lehet, mert Szent István király alapította, vagy az ő kultusza védte volna -- ellenkezőleg: ha sikerült megőrizni az államiságunkat, az az aktuális politikai győzelmek és az istváni mű továbbfejlesztésének eredménye volt. De az egész akár másképp is megeshetett volna. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy még itt vagyunk, és most Szent Istvánnal büszkélkedünk.

Szerencsésebb országokban nem is akarnak utat keresni egy ezer éve halott király Intelmeiből, II. Hardeknut szárított ürülékéből, a Cid teteméből, és Szép Fülöp fürtjeiből -- örülnek, hogy egykor megvoltak ezek nekik, az övék voltak, megtették, amit megtettek (államot alapítottak, növeltek, erősek és jó/rossz fejek voltak), de inkább az a gondjuk minden időben, hogy mi legyen a mai büszkeségük alapja, hogyan tartsák meg magukat az életnek, és távolról sem biztos, hogy ennek érdekében kardot, karót, és boronát kell ragadni. És az életet momentán azok szívják el, akik egynapos történésznek álltak augusztus 20-án. Kétlem, hogy nekik kellene értelmezniük a mi Pistánkat, csak így, egymás közt szólva, magyarok.

Többen jelezték a legutóbbi posztom után, hogy szép, szép, hogy látom -- adott esetben túl kíméletlenül -- a problémákat, de elő is kéne jönni valami megoldással, egy pártvezetőtől, aki hatalomra akar jutni, megoldásokat vár a közvélemény.

Ez így van. A blogon a rengeteg kritikai poszt mellett van több tucat a kívánatos mentalitással, politikai filozófiával, szakpolitikával foglalkozó poszt, be se linkelem őket, annyi -- és az olvasottságuk rendszeresen a töredéke a jobban eltalált benyomós posztokénak. Talán ezért is nem maradtak meg annyira az olvasók tudatában.

De sokkal fontosabb: ezt az országot természetesen semmiféle blogolás nem menti meg, hanem csakis a népe, az egyes emberek összessége. Én felajánlottam egy keretet, egy blogot és egy pártot, tehát legalább a szimpatizánsoknak van helyük arra, hogy megmutassák, többre is képesek, mint rám várni. Hatalomra jutni sokkal nehezebb, mint a hatalmat jól gyakorolni, efelől semmi kétségem nincs, és ebben kell most (egy ideje) a segítség. Noha az ország nagy bajban van, és egyre nagyobba csúszik, egyáltalán nem reménytelen eset, vissza lehet fordítani az eróziót, meg lehet találni a helyes utat, amely -- mondanom sem kell -- nem a nevetséges bal- és jobb- posztkommunisták útja.

Ami engem illet: a feladatom kapcsán egyértelműen a felháborodás és a tenni vágy visz előre, a hatalom nem érdekel, csak érdekelt vagyok benne -- ti. ha bármit el akarunk érni, ami más, mint a mai állapot. Filozófiai és gazdasági környezetben felnővén mindig is körül voltam véve nálam okosabbakkal is, ez fegyelmez, de a versengő környezet a világban elsősorban erkölcsi tartást vár el, és erre kell építeni. A mai politikai korrupció, parlagiság, és tehetségtelenség az eredendő polgárosulatlanság és a társadalmi inkompetenciáink mellett elsősorban erkölcsi romlást tükröz, undorodom is a mai politikai valóságunktól, de nem gondolom, hogy fátumszerűen jár nekünk.

Ám magamat se tudnám a saját akaratom ellenére formálni, és főleg nem tudok másokat -- a maguk ellenében. Aki elzárkózik a hittől, azt az Úristen sem fogja megtéríteni. Aki nem érzi, hogy jobb perspektívát nyújtok neki, mint bármi, ami mások politikai napirendjén szerepel, és sokkal jobb politikát tudnánk közösen csinálni, mint bárki a szellemi, erkölcsi, és anyagi korrupció provinciális ágyasai közül, azt már nem tudom jobban megihletni -- a blogon keresztül legalábbis. Mindezek okán lassan tudunk csak haladni, de haladunk. Aki többet és gyorsabbat akar, az ne itt kommenteljen, hanem a pártban és a párt nevében vitatkozzon. Abban biztos lehet, hogy én nem fogom cserben hagyni, viszont majdnem ennyire biztos az is, hogy hatalomra jutni csak politikai szervezettel lehet, tehát ennek növekedéséről -- közösen -- gondoskodnunk kell.

Hadd legyek még egy kicsit szarkasztikus a végén: hallom, tapsvihar tört ki a minapi Koncz Zsuzsa-koncerten egy ismert dal eléneklése közben, mert akkor ott valamiért mindenki azt gondolta hogy nyitott kapunak kell lennünk a világ előtt, sőt talán azt is szerette volna mindenki hinni, hogy zászlóként "minden szélnek haragosa volna", nem lenne játéka egyiknek sem. Nos, csalódást kell, hogy okozzak. A kapukról már írtam korábban. Viszont a zászlókról még nem. A magyar zászlók többsége az olyan, hogy hétköznapokon, koncerteken kívül -- túl kevés kivételtől eltekintve: lobog. Fennen. Méghozzá arra, amerre az aktuális szél fújja.

És semmi kétségem afelől, ha 2035-re a rosszabbnál is rosszabb helyzetben leszünk, a nagy többség meg fogja tudni majd magyarázni magának: ma miért csak a koncerteken volt a helyén a szíve.

Egy ország aktuális gazdasági fejlődését a legalább 5 évvel korábban hozott szabadpiaci tőkebefektetések és az azokat megelőzően legalább 10 évvel hozott közösségi és humán tőke befektetések határozzák meg -- és ez csak a legoptimistább nézet. Valójában innovatívabb gazdasági környezetekben a humán- és a társadalmi tőke kellő színvonalának kialakulása ennél több időt vesz igénybe. A kevésbé innovatív, konzervatívabb tőkeszerkezetekben, mint a magyar -- amely feldolgozásra és összeszerelésre épül -- az átfutási idő rövidsége viszont a tőke hozamának (a hozzáadott értéknek) az alacsony voltával párosul, tehát kiugró, tartós növekedést még kedvező piaci és társadalmi környezetben sem lehet várni tőle. (Magyarország azonban nem teremt kedvező társadalmi környezetet sem: az oktatási és a jogi környezet hanyatlásának egyenes következménye az itt megtermelt profit teljes repatriálása, amelyet vagy máshol fektetnek be, vagy pénzügyi tranzakciókban hasznosítanak, mert mindenképp jobban megéri.) Egy dolog a haláléval egyenlő bizonyosságú egy nemzetgazdaság működésében: csodák nincsenek, a felfelé történő váratlan -- csodaszerű -- kitörések esélye nulla. 

Az a tény, hogy Magyarországot egy ideje elkerülik a nagyobb, konzervatív beruházások is (pl. autógyárak), illetve komolyan vehető befektetések csak klaszterban (azaz iparágon belül, még inkább egy adott gyár ellátási láncában) valósulnak meg, meghatározza Magyarország gazdasági képét vagy 15 évvel előre. A befektetők nem látják a magyarországi befektetések stratégiai előnyét (ilyen földrajzi előnyünk nincs, a többit meg eljátszottuk, illetve most éljük fel), a ma itt megtelepült gyártási és szolgáltatási környezet legalább 15 évre előre meghatározza, hogy Magyarország alacsony hozzáadott értékű, lassan fejlődő, regionális összehasonlításban hanyatló ország lesz. Még egyszer: abból, hogy most mit gondol rólunk a világ (mit gondol a mai társadalmi tőkénkről, fogyasztóképességünkről, jogi környezetünkről, illetve ezek alakulásának trendjéről stb.), és ez hogyan tükröződik nem-befektetésekben, néhány tizedszázaléknyi pontossággal lehet tudni, hogy mint fog alakulni a GDP, az elosztható javak mennyisége, a szegények aránya 2030-ban. A saját -- nem rakétatudományos kalkulációim mellett, a többiek ortodox fejlődése esetén -- 2030-ban Bulgáriával leszünk az EU-fejlettségi lista utolsó helyén.

Valóban el lehet tehát mondani, hogy a kormány -- ellenzéki műszóval -- a gyerekeink jövőjét éli fel, miután felélte a saját nyugdíjunkat is. A kormány az ábrázolt képen ráadásul csak rontani fog még legalább 2018-ig, hiszen nem ért a dolgához (gondoljunk bele, milyen minőségű emberek hozzák a döntéseket a releváns területeken: egy Orbán, egy Balog, egy Varga), eközben lop, és folyamatosan félretájékoztatja a a közvéleményt az ország valós (stratégiai) helyzetéről. A legjobb esetben 2020-tól indulhatna meg valamiféle kilábalás, amelynek magas minőségű kormányzás idején -- amelyre nem volt példa ebben az országban az 1920-as évek közepe óta -- 2035-re lehetne értékelhető strukturális hatása. Ebben a pillanatban erősen kérdéses, hogy az ország valaha is fel fog-e zárkózni a fejlett országokhoz, illetve ennél még az is valószínűbb, hogy kikerül a nyugati civilizációból.

A kereszténység -- minden ellenkező hír dacára -- az individualizmus vallása. Akinek nem vagyok elég jó autoritás ahhoz, hogy ezt elhiggye, olvassa a nagyszerű Molnár Tamást (A hatalom két arca: politikum és szentség), de olvashat egyházatyákat, szenteket, pápákat, reformátorokat, mostantól az élete végéig. Mind erről beszélnek. A kereszténység témája az egyén bűnbeesése, esetenként bűnbánata, megváltása, és végső üdvözülése. Családról, nemzetről, a fű növéséről, egyéb -- Krisztus számára -- érdektelen dolgokról csak elvétve találni bármit.

Az, hogy az kereszténységnek bármi köze lenne a családhoz, a nemzethez, az államhoz, és általában a közjóhoz -- döntően nacionalista, viktoriánus (Queen Victoria korabeli), keresztényszocialista giccs, amelyért a világi hatalmak mellett leginkább XIII. Leó (pápa) és a kései Piusok tehetők felelőssé, még ha voltak is előzmények egy másik kanyarban: a Pápaság elől a világi hatalmak hűsítő árnyékába menekülő (vagy VIII. Henrik által menekített) protestantizmus gyakorlatában. A családhoz annyi köze van a kereszténységnek, hogy az egyénnek el kell hagynia a családját -- miért? Mert a családnak csak időleges szerepe lehet az egyén fejlesztésében.

Nem keverendő össze a vallás alapszándékával, hogy Krisztus megenged annyit a tágabban vett politikának (közösségi érdeknek), hogy megadjuk neki, ami megilleti, és a világi hatalmat megilleti a rend védelmének joga. (Krisztus nem forradalmár, országa nem e világból stb.) A család és a nemzet szempontjainak beszüremkedését az egyházak gyakorlatába a társadalmi rend védelme látszott indokolni (lásd a Nagy Inkvizítor érvelését A Karamazov testvérekben, egy hasonlót a Mester és Margaritában, de utána gyorsan neki -- ha már oroszok -- Bergyajevnek is stb.), de valójában már a kereszténység korrupciója fedezhető fel benne. De akkor is, ha ez a korrupció megindult, mi is volt mindvégig -- amíg a korrupció nem fordult teljes magafelejtésbe -- a család, az iskola és az állam (a szeretet, a nevelés és a törvények egymást erősítő) feladata a kereszténység felfogása szerint? Semmi egyéb, mint olyan egyének felnevelése, akik erős, egyedi jellemek, és képesek önmaguk folyamatos fejlesztésére. (Patak, Pápa, bencések, piaristák, messzebb pedig az amerikai alkotmány mind erről szólnak.)

A liberalizmus, a kapitalizmus, a kereszténység, a törvények és az iskolák hajdanán (a tömegtársadalom kora előtt) mind az egyén erkölcsi fejlesztésének szolgálatában álltak. A kereszténységet annyiban érdekelte a család, hogy az mit képes kihozni a gyermekből. Az iskola azt szolgálta, hogy egyensúlyt teremtsen a rend és a személyes erkölcsi integritás között. A liberalizmus szervező elve nem a piac, hanem a természeti törvény, a természetes jogok, az önfejlesztés, és az erkölcsös kapitalizmus politikai ideológiája volt. Ma, ha az ember megnézi pl. a magyar politikai kereszténység semjéni, harrachi vonulatát, nagyon úgy tűnik, hogy az álkeresztény (eretnek) vajákosság, ájtatosság és szemforgatás gyakorlatában a kereszténység társadalmi célja a nacionalizmusra és az engedelmességre -- a társadalmi intézmények közé -- szoktatás.

A család a keresztény alaptanításban legföljebb származékos jelentőségű, a nemzet érdektelen, a nacionalizmus (más emberek lenézése) blaszfémia.

A kereszténység elárasztása a társadalom, a nemzet, és a család iránti kötelességekre vonatkozó érvekkel már kezdetben sem volt más, mint a politika elaljasulásának, a kereszténység világi ambícióinak, majd alávetésének, illetve az egyén megtörésének programja. Keresztény voltunkból fakadó kötelességeink -- önmagunkon túl, akivel szemben a legerősebbek -- csak egyénekkel szemben vannak: konkrétan a szeretet, az önmagához segítés, de legalább az elfogadás (vö. zengő érc, pengő cimbalom). A család mint a vallásos élet központja, a nemzet mint a vallásos ember politikai keretrendszere, a vallási közösség mint a megigazulás (kontrollált) fóruma -- összességében egy antikrisztiánus politikai teológia végbélsara.

Lehet értékes keresztény politika. De ez a keresztény politika (a keresztény politika) az egyén kibontakozásának, megerősödésének, az egyéni erkölcsnek, műveltségnek és jellemnek, a civilizációnak a politikai hátországa. Ezek védelme áll a programja középpontjában. Ehhez szabja az oktatási és családpolitikáját, a gazdaság- és társadalompolitikáját. Furcsa is lenne, ha hatalomra juttathatnánk Magyarországon.

Európa a kereszténység, a humanizmus, és az emberi jogok hazája -- és egyre kínosabban szembesül azzal, hogy nem tud megfelelni ezeknek az eszméknek (pontosabban ezeknek se -- miután az erkölcsös individualizmust, a szabad piacot, és a korlátozott államot már feladta). Az eszméket idáig sem tartottuk sokra, amennyiben a határainkon kívül sérültek (adott esetben magunk sértettük őket), érvényt szerezni meg végképp nem tudtunk nekik a világban, de most, hogy házhoz jöttek eleven figyelmeztetésként azok, akiknek nem jutott idáig a jóból, egyre sürgetőbben merül fel: ismerjük-e be végre, hogy az eszméink veszélybe kerülnek azzal, ha továbbra is univerzálisnak tekintjük őket, hiszen hosszabb távon kivérzünk a képviseletükben. 

Egyszerű, ha mindenkivel úgy bánunk, aki ide vágyik, jön, hozzák, mint akivel szemben a legjobb arcunkat kötelességünk mutatni, akkor lefegyverezzük magunkat a civilizációnk védelmében -- hiszen annyian jönnek majd szegények és civilizálatlanok, hogy nincs anyagi és kulturális erőforrásunk a beillesztésükre. Elhiszem, hogy egyeseknek óriási törés lehet felfogni, hogy amennyire a kapitalizmus a civilizációs értékeinken épült, úgy a civilizációs értékeink is a kapitalizmus intézményein, működőképességén, és nyereségességén -- magyarán egy bizonyos életformán. A döntően még mindig polgári életforma, legalább ennek reálisan elérhető eszményének, és az erre vonatkozó vágyak szabályozó erejének közös lerobbanása a civilizációnk hanyatlását is eredményezné. Márpedig a bevándorlás feszítő gazdasági és kulturális kockázatai pontosan ezzel fenyegetnek.

Egyeseknek óriási törés lehet felfogni, hogy a civilizációnk fenntartása nem az emberi jogok érvényesítésén, hanem egy bizonyos gyakorlaton múlik, amelynek csak egy -- nem is túl fajsúlyos -- vetülete az emberi jogok. Ezért mondom én mindig ezen a blogon, hogy a liberalizmus hagyományának legalkalmasabb védelmezője a konzervatív politika, amely ezt az egyensúlyi gyakorlatot óvja. Túl sokat veszítettünk eddig is azzal, hogy a liberalizmust hagytuk erkölcsileg kiüresedni, esztétizálódni, allűrökké szétesni egyfelől, jogokba menekülni másfelől. A bevándorlókkal szembeni liberális attitűd az azonnali emberiességi reflexeken túl (vigyünk vizet, milyen édes ez a kisgyerek, de hát ők is csak jobb életet akarnak) -- a nagy semmi. Miután a liberalizmus már feloldódott az egyetemes emberiességi normák és a politikai korrektség közötti -- döntően az államok által szabályozott -- politikai térben, képtelen védeni a civilizációnkat. Bár nehezen mondom ki a sok gazemberség láttán, de ebben a kérdésben Orbán sokkal pontosabban lát, mint a "humánus" liberálisaink. (A gazemberség ebben is megnyilvánul persze, amikor nem a professzionális viselkedést, hanem a gyűlölködést választja a cselekvése legitimációjának.) A megfelelő bánásmód -- vérző szív mellett -- a migránsok élelemmel és innivalóval történő ellátása és nagy többségének hazaküldése, a csempészhálózatok ellehetetlenítése, illetve a kibocsátó országok demokratikus mozgalmainak és piacgazdaságainak az eddigieknél sokkal jelentősebb, megalkuvás nélküli nyugati támogatása, ideértve a vezetőik nyugati képzését, titkosszolgálati segítséget -- meglehet nem ostoba katonai beavatkozásokat.

Végezetül -- ahogy a címből is kiderül -- lehet a bevándorlás-hullámot választani, de akkor egy-két évtizeden belül egy teljesen más kultúrájú kontinens képe fog kirajzolódni előttünk. Szerintem rosszabb, de mindenképpen szögezzük le: más.  

Lázár János szerint nem lenne igazságos Orbán miatt büntetni a Hegyvidéket azzal, ha nem épülne mágnesvasút oda a Kossuth térről, hiszen az egész Hegyvidék természeti érték, és Orbán házán kívül elég sok nevezetesség van még a környéken. (Bár stadion ott véletlenül nincs, de véletlenül lehetne is.) Nevezetesség például a XII. kerület a maga lankáival. A mágnesvasút elbírálása szabályos lesz. Vagy majdnem.*

Az ember ilyenkor elkezdheti latolgatni, hogy a hazudozásra születni kell vagy tanulható azon a mesteri fokon, ahogy Lázár űzi. A hazudozás mesteri foka, amikor valaki úgy űzi, hogy szembeszökő, de nem bizonyítható hazugságokat (NEM Orbán miatt épül a vasút a házánál nem véletlenül álló stadionhoz) bizonyíthatatlan állításokkal kendőz (a beruházás csak véletlenszerűen került oda, egy a többi közül), amivel a hazugságot jótékony párába burkolja, mintegy engedni áttetszeni, de elsunnyog (mindenki boldog lesz), mielőtt felkelne a nap, és eloszlana a pára.

Van például egy Tuzson Bence nevű ember, aki távolról sem ilyen kifinomult, de ő sem olyan, aki csak úgy egyszerűen lehazudja a csillagot az égről. Pont annyira bonyolultan teszi, hogy jó néhányan észre se vegyék. Ez a fajta most azt állította "a magyar reformok működését" alátámasztandó (vagy ezzel is alaposan alátámasztani vélve őket), hogy "míg 2010-ben 73 500 forint volt a minimálbér, 2015-ben már 105 ezer forint, vagyis csaknem 43 százalékkal nőtt öt év alatt." Azt még a Mandiner sem felejti el hozzátenni, hogy "a bruttó minimálbér azért ugrott meg jelentősen, mert eltörölték az adójóváírást, így szükségessé vált a bruttó minimálbér jelentős emelése, hogy ne csökkenjen a nettó." A 2015-ös bruttó minimálbér nettó 68.775 forintot jelent egészen pontosan a 2010-es 60.236 helyett, ami tizeniksz százalék növekedés, nem negyven valamennyi, vásárlóértékben épp csökkenés is (de még ez a növekedés is meghaladja a Fidesz kormányzása idején produkált GDP változást), szóval hadd ne méltassam a megnyilatkozó morális minőséget. Kb. ahol a minimálbér.

Ismét felemelő ősznek nézünk elébe.

*A parodizált valóság pontosan:

Lázár az állítólag Felcsútra szánt felújított nyíregyházi vasúti kocsik kapcsán viccelődött. Mint mondta, a felcsúti a hetedik ilyen beruházás, és sokra lenne még szükség. Lázár szerint Orbán Viktor házán kívül sok egyéb nevezetesség van a környéken, az egész Váli-völgy kiemelt természeti érték. Ha Orbán háza és a stadion nem lenne ott, senki nem vonná kétségbe, hogy erre szükség van.

Orbán miatt büntetni az egész völgyet nem lenne igazságos.

A vasúti kocsik projektjével a kormány nem foglalkozott, de a felcsúti pályázat, az elbírálás szabályos volt.

Kellett venni valami háztartási gépet, éppen Budaörsön, ott a Media Markt, hát alig sikerült. Az ember és felesége bemennek, viszonylag hamar kiszemelnek egy ilyen holmit, mert túl akarnak lenni rajta,az ember keresi az eladót a szemével (nem az eladó őt, addig se vette őt észre senki, pedig elment három piros pólós helyi erő mellett), majd minden érzékszervével,végül meglátja, kiszagolja a távolban, odaaraszol, az belemélyedve a számítógépbe, az ember keresi a szemkontaktust, krákog, az nem jön ki a mélyedésből semmiképp sem, végül hirtelen a telefonhoz nyúl, üti-veri, mert nem kap (belső) vonalat, félrenéz, véletlenül találkozik pillantása az emberével (=Vásárló), elkapja a tekintetét, újranekiveselkedik a telefonnak, nem, és nem. Semmi kontaktus eddig eladó és vevő között. Tartja a kagylót, elnéz a távolba, lecsapja a kagylót, odarohan -- amiről kiderült -- egy megnyitott account (=egy másik vásárló), az is nagygépre nyomult, ki-betologatják a bestiát, várok, percek jönnek-mennek, tanácstalanság, eladó visszaviharzik a számítógépbe, bütyköli az adatokat, a placcon nyilvánvalóan a számítógép az úr. A vevő mélyen leszakadva a hierarchiában.

Sehol máshol nincs eladó (asszisztens? tanácsadó?) a láthatáron, nézzük a tévét, egy kormányember lelkesen magyarázza az e heti csúcsadatokat ötven képernyőn. A Media Marktot nem érdekli az ember (vevő? fogyasztó? úr?). Az ember végül elunja, érdesen rászól a számítógép- és telefonszerelőre eladóra, hogy venne egy izét. "Jó, most nincs itt senki, Géza vacsorázik." OK, végtére, ő is ember. "Majd jövök, amint tudok." Jó. Elmegy húzogatni. (Mit keresek még mindig itt? A vásárlás iránti gyűlölet, és a további kellemetlenségek elkerülése az oka, amivel egy másik center bejárása jár.) Nos, mivel munkaszerűen (életvitelszerűen) foglalkozom az ilyen lepukkant kultúrájú, bosszantóan rosszul vezetett cégekkel, mint a (magyar) Media Markt, egyre érdekesebbnek tartom a dolgot, field trip kvázi. Közben a sor gyűlik körülöttem, négyen-öten vannak már, akik venni akarnának valamit 50-100-200 ezer forintért, de a Media Markt nem engedi. Az eladó káosz frontvonalában tartózkodó alkalmazott közben visszatér a nagygép húzogatásából, na hova -- bele egyenest a PC-be. A sor/kör ideges. Valaki elmegy az információs pulthoz érdeklődni a perspektíváink felől, aminek biztos jelét halljuk a hangszóróból: "Az illetékes osztályvezető hívja a 252-es melléket." Emiatt az alkalmazott magát exkuzálva közli: "Nem tudok elmenni, várom a telefont." Akkor én is el az információhoz. Belefognék elmagyarázni a helyzetet, a férfiú türelmes, és tapintatosan megjegyzi, hogy nem tartozik a kérdéses helyhez. Ó, bocs. Azt hittem, ez még a Media Markt. Végül mégis elindul, de ekkor... rábök a megmentőnkre. Ott jön, nála érdeklődjön.

A káosznak tehát Géza (valójában nem Géza) megérkezése vet véget, aki kipihenten, jóllakottan, egyszersmind megütközve kérdezi, amikor elkezdek vágtatni felé: vajon miben segíthet. (Eleve rossz a kérdés, de hát nem tanították meg neki.) Elmondom. Géza megnyitja a saját számítógépét, kiírja a cikket, közben magyarázom neki egy enyhén frusztrált vásárló életét a Media Marktban, nem hatja meg, kérek házhoz szállítást és beszerelést is, mondom végül, jó, de az négyezer meg hatezer pluszban, mondja, naná, na jó, hála istennek 50km-en belül lakom. Mikor hozzák? Csütörtökön. 10 és 17 között. Esetleg jobban behatárolni? Hívják reggel a szállítót. És akkor be is szerelik? Nem, azt nem ők csinálják. De miért nem? Mert milyen lenne, akkor csak három helyre jutnának el naponta. Nem olyan nagy baj, mondom, viszont lenne három elégedett vásárlójuk. (Újra felhívom a figyelmet a Media Markt makacs gyakorlatára és mindent átjáró kultúrájára, miszerint a vásárló mint olyan nem érdekel senkit.) Az elégedettség szó sem hatja meg Gézát. Akkor ki szereli be a gépet? Azokat majd maguknak fel kell hívni, itt a számuk. Három napon belül kijönnek. És -- beépített lévén -- a bútorlapot is átszerelik? Hát azt nem tudom, lehet. Beszéljék meg velük. (Nos, a csúcs, hogy nem szerelik át, mert hallgassátok, a beszerelő cég ügyfélszolgálata szerint a "fiúk" néhány asztalosmunkát elrontottak a múltban, ezért "letiltották őket" az ilyenekről. Mai, szerdai információ. Elnézést kérne a kellemetlenségért a Media Marktnak a Media Markthoz hasonlón acélos szolgáltató partnere, kb. zsák a foltját alapon kiválasztva? Naná, hogy nem. Eszébe jutna esetleg kiképezni az embereit? Naná, hogy nem. 2015, Magyarország). Gézának goodbye.

Kifelé három vagy négy pénztárban csevegnek az alkalmazottak. (Egy sem tudta volna máshol hasznosítani magát -- például a háztartási gép részlegen.) Megközelítjük az egyiket. Hirtelen mogorva lesz. Zavarom. Hitelkártya, pecsét. Biztonsági őr néz.

Media Markt. Egy német cég (eleve nem a vásárló-központúságáról ismert, inkább az agresszív reklámjairól) Magyarországon teljesen elveszítette a küldetését, fogalma sincs az értékesítésről, a vásárlásról mint élményről, csak bevágja az ötszázmilliós árukészletét egy csilivili (bár elég unalmasan üzemeltetett) raktárépületbe, oszt vigyétek, ha bírjátok. Mert hülyék vagytok (hogy ide jártok).

Ui.: Senki egyszer sem köszönt nekünk, amíg ott jártunk.

A nemzeti érzelmet analizálni nem szép dolog, ebben az országban könnyedén megkapja az ember érte a zsidó-ballib-hazaáruló jelzők egyikét vagy összességét, amivel pontosan jellemeztük is a nyilvánosságot uraló nemzeti érzelem leglényegét. Ostoba és agresszív. Természetesen az emberek többsége -- akiknek nem fűződik érdeke a politikai indulatok korbácsolásához -- normálisan érez valami pozitívat a nemzet iránt anélkül, hogy a másik ilyen érzelmeiben kurkászna, tehát induljunk ki belőlük.

A nemzeti érzelemben minimum keveredik a lokalitás és a múlt iránti vonzalom, az otthonosság és az identitástudat, nemcsak a nemzet, hanem kisebb-nagyobb közösségei iránti büszkeség, és még néhány egyedi -- adott esetben kritikai -- tudásforma. A nagy része valójában nem is a nemzetre -- a kollektívumra -- vonatkozik, az csak gyarmatosítja őket a nyelvi és politikai erejénél fogva. A nemzeti érzelem a személyes élmények miatt mégis eléggé személyes mindenkiben, alapvetően "konzervatív", de lehet ambivalens is, ha erős benne a kritikai elem. A legszélsőségesebb esetben lehet utálkozás is, de lám, ezt a köznyelv már aligha hívja nemzeti érzelemnek, mintha a nemzetnek csak pozitív asszociációkat és érzelmeket szabadna kifejeznie. A nemzetnek ezért (is) volt mindig érdeke megmagyarázni a háborúit és hallottait hősöknek felkenni: nehogy az egyetlen riválisa, az élet féltése ellene fordulhasson. Márpedig számtalanszor ellene fordult a magyar történelemben is, de valahogy a nemzeti érzelem mindig győztesen került ki ezekből a konfliktusokból, és az élettel szemben is győzni tudott -- ha tetszik, a kollektívum mindig erősebbnek bizonyult erkölcsi tekintetben és mozgósító erőben is, mint a személyes élet védelme.

Sőt, a személyes élet és az emberi jogok szembefordulása a nemzeti érdekkel mindig is a hazaárulás szóban végződött, és az egyén húzta a rövidebbet. Akkor is, ha minimum nem bizonyítható, hogy a nemzet nagyobb érték volna, mint tagjainak összessége, és ezek élete. (A konzervatív beállítottság alapvetően mégis így véli, és elég nehezen tudna azzal a kérdéssel megbirkózni, hogy ad absurdum, megéri-e egy nemzet tagjai 99%-ának feláldozása azért, hogy a nemzet továbbélhessen.) Mindezekért nyugodtan mondhatjuk, hogy a nemzeti érzelem -- nem csak azért, mert érzelem -- alapvetően irracionális, és egyenesen önsorsrontó is lehet. (Ami nem mond ellent annak, hogy a nemzetet mint egy közösség -- összetartó -- formáját védeni kell: de pontosan azért, hogy viszonylag könnyedén meg lehessen védeni, objektíve sikerekre kell vinni.)

A nemzeti érzelem önsorsrontó volta nagyon jól észrevehető az Orbán-kormány politikai egyszeregyén: a nacionalizmus triumfál minden politikai gazság fölött. Vagy a Jobbik renoméján: teljesen mindegy, hogy nem kínáltok élhető, legalább minimálisan racionális világot, a lényeg, hogy magyarok vagytok (nem zsidó-ballib-hazaárulók). A nemzeti érzelem okos, pozitív, alkotó ereje nélkül a nemzet könnyedén keveredhet szörnyű tragédiák szélére vagy egyenesen a közepébe (Trianon, Auschwitz, népességfogyás). A nemzet tehetetlen a nyilvánvalóan nem a közösségért dolgozó vezetőivel szemben, ha azok szisztematikusan kihasználják a nemzeti érzelem (fél)vak erejét; a nemzeti érzelmet ravaszul manipulálva ezek a gazemberek bármit megtehetnek egy országban, amely a nemzeti érzelemhez kevés racionális alapot társít, amely kevésbé a jelen tetteire büszke, mint a múlt ködbe vesző diadalaira, amely kevésbé bízik mai önmagában, mint a múlt mítoszaiban, amelynek nincsen jövőképe, ezért a múltat színezi, amely nem megalapozottan magabiztos, hanem agresszív.

Ideje lenne már a nemzeti érzelmünkbe egy csipetnyi nemzetféltést is vegyíteni. Ha nem is annyit, mint Széchenyi, Kölcsey, vagy Vörösmarty tette, de eleget ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni a hibáinkkal, és a nemzeti érzésünkben legalább kiegyensúlyozó szerepe lehessen a produktív önkritikának.

(Aláírás) Egy tiszteletbeli zsidó-ballib-hazaáruló.