1000 leütés

Nem volt nagy durranás a mai beszéd, ha a provokáció lehetőségét nézzük, de Orbán megint átpozicionálta magát vele: ez alkalommal -- amiről úgy gondolja -- az európai fősodorba. Sikereinek (?) birtokában érezni véli az európai korszellemet egyfelől Amerikával, másfelől a migránsokkal szemben, ugyanakkor a föderalista unió ellenében is, és a beszéd legfontosabb momentuma az volt, hogy bejelentette igényét Európa hasonló szellemben történő megerősítésére. Orbán, a szeizmográf, úgy tesz, mintha maga volna legalább két tektonikus lemez, ha nem is mindjárt a magma -- de tagadhatatlan, hogy szeizmográfnak kiválóbb, mint a hazai ellenfelei. Szerinte arra tartanak az események, mint beszéli, nosza, tegyünk úgy, mintha mi találnánk ki az irányt!

Természetesen Magyarország se nem sikeres, se nem képviseli a korszellemet. Orbán egérként dübörög az elefántok mellett a migráció kezelésében (azzal áltatva híveit, hogy bármilyen értelemben korszakot alkot a felismeréseivel), a magyar növekedés forrásai éppen nem a nemzet erejét tükrözik (jórészt nyugatiak), a költségvetési stabilitás azért prioritás, hogy Orbán kedvére szuverénkedhessen, továbbá Magyarországot senki nem másolja, nota bene alig állnak szóba a kormányával. David Cameron még életében nem hivatkozott Orbán Viktor teljesítményére és úttörő megoldásaira, vicces is lenne ez a horizont Londonból nézve.

Az utóbbi személy ellenben kihasználja az EU képtelenségét önmaga (jogállami, demokratikus) értékeinek megvédésére, és iszonyatos korrupciót és felelőtlenséget honosított meg a nyugati adófizetők pénzének elosztásában. Ha valamit, hát az EU kollaborációját kellene dicsérnie. Egyébként az EU feldicsérése a 2008-at követő időszakra vonatkozóan még a pongyola tusványosi környezetben is indokolatlan -- Európa a leggyengébben kezelte a válságot a világ nagy gazdasági és kulturális régiói közül, bár háború az tényleg nem tört ki. De hát aki hazudik, az hazudik a bírálatban, és hazudik a dicséretben is, ettől lesz kerek a párhuzamos univerzuma.

Az az igazság, Orbán nem érdekel senkit Hegyeshalomtól nyugatra. És ez baj. Baj nekünk, és baj Európának. Mert nem tűnnek már fel a gondolatai (annyira sem, mint korábban) a hitét és értékeit vesztő kontinensen. Európa gyengeségének Orbán az egyik tünete. A migráns-problémához a közpolitikában aligha fogható súlyú, de a tágabb értékválságunkra rávilágítva bizonyos értelemben alapvetőbb. És őt sem kezelik a helyiértékén, ezért ott tartunk, hogy belföldre legalábbis eljátszhatja akár Európa megmentőjének a szerepét is. Itt csak keveseknek tűnik fel, hogy ott egy non-entitás. Még egyszer: egy önvédelemre valóban képes, működő Európában már rég volt-entitásnak kellene lennie.

Az EU "felzárkóztatási" politikája (magyarán alacsonyabb versenyképességű országok és szektorok alig ellenőrzött finanszírozása abból a célból, hogy a nettó befizetők magánszektora számára tőkekiviteli és fogyasztási környezetet teremtsenek: ebbe a stratégiába rondított bele Orbán) irdatlan adófizetői pénzeket emészt fel, de senkinek fogalma sincs a kifizetett euró tízmilliárdok hasznosulásáról. Ilyen mérések nincsenek, vagy még senki sem látta őket. Szerintem az egész EU-ról sincs senkinek fogalma, és itt nemcsak a választókat értem, de Brüsszelt is, amelynek valószínűleg nincsen önálló politikai-gazdasági stratégiája, viszont olyan emberek húzzák-vonják a saját nemzeti és személyes érdekeiknek megfelelően (Juncker, Hollande, Merkel, Schulz, Szanyi Tibor und so weiter), akikre a kutyám sétáltatását nem bíznám.

Íme rögtön két ábra néhány tagország kibocsátásáról (GDP), illetve a versenyképességeik mögött álló egyik tényezőről, a termelékenységről (egységnyi értékteremtésre jutó munkabért értve rajta). Nem akarom Görögországot froclizni, nem rugdosunk halottakat, na de rajta látszik a legvilágosabban, hogyan jutottunk oda, hogy olyan országokban kell finanszírozni a magországi vállalatok marzs- és EBIT-termelő képességét, amelyek -- ideértve Magyarországot is -- saját nemzeti kompetenciájukból leginkább elsüllyedni tudnának.

Mindeközben -- hogy gazdaságilag teljesen járhatatlan projekttel van dolgunk, erről a legalsó ábra is tanúskodik -- az EU megfojtja a klasszikus európai értékeket. Úgy akar integrálni, hogy egyfelől gazdaságilag pang, másfelől értékeit tekintve sebezhető (relativista kifelé és befelé is, a vak multikulti és Orbán ugyanannak az elvásott érmének a két oldala, és az érme valamiért nem bír az élére esni). Ostoba vezetők irányítják a napi károkozást megélhetési bürokráciák csúcsain, és 27+ féle nyelven csicsergik el a napi bölcselmeiket. Jesszus. Az ígért ábra:

Közhely, hogy a média nagyobb része miképp lejt (egyik ebbe, másik abba az irányba), és a a maradéknál pedig a kattintásszám a vezető szempont (nem pedig az, hogy bármilyen újsütetű szereplőt szisztematikusan segítsen a megmutatkozásban). Ez van, semmi gond. A média logikája ráerősít a pártrendszer logikájára, miközben persze jelentős számban nyafognak a médiamunkások (nyilván főleg az ellenzékiek), hogy az ország ki-, le- és szétcsúszik, halálra van ítélve, miegymás. (LOL) Teret azért nem nyitnak. (LOL)

Mármost tegyük fel, hogy van az az ember, aki nagyon nem talál magának pártot, viszont hallott a PKP-ról, esetleg olvassa ezt a blogot, még esetlegebb megnézte a www.pkp.hu-n fellelhető tájékoztatást. Közbevetőleg ezekből a forrásokból összehasonlíthatatlanul többet megkap, mint a domináns pártok összes fellelhető anyagából, tehát nem mondhatni, hogy viszonylag kis fáradsággal nem lehet megtudni, mit akarunk. Ez a tudás ráadásul -- finoman fogalmazva -- van olyan érdekes, mint bármelyik párté, nem a kontenttel van a baj, nem hát, hanem a hordozó pedigréjével és médiaképességével (lásd feljebb). Fair enough.

De! Ha tényleg van az a bizonyos ember, aki feltéve és megengedve fikázni nem rest, ugyanakkor tenni is akar, azzal szívesen megosztom, hogy a PKP-nak semmi oka, hogy ne jusson be a parlamentbe, és képviselje ott egy nyugat-európai értelemben vett, piaci és közösségi alapú, a korrupt államot kerékbe törő, versenyképes, büszke nemzet érdekeit, ha mind a 106 választókerületben elég erős szervezete lesz ahhoz 2016 közepére, hogy hathatósan tudja szervezni a párt közegét és közönségét helyben és saját alternatív nyilvánosságán keresztül -- az országos sajtó keserűen tudomásul vett támogatása nélkül is.

Tekintve a jelenlegi pártkínálatot, tekintve a PKP felfogását és érvrendszerét, valamennyire is alkalmas emberek mindenképpen el fogják érni, hogy a párt részint annyi saját jogú képviselőt küldjön az országgyűlésbe, részint olyan alkupozícióba kerüljön helyben még a választások előtt, hogy e két forrásból frakciót tudjon majd alakítani a választások után. Ez nem óhaj, ez meglapozott és alátámasztható várakozás.

Tehát újfent mondom: hajrá! Mindazok, akik nem akarják, hogy a gyerekeik és unokáik egy másik kultúrában nőjenek fel, mert még látnak reményt Magyarországban, de nem tudják, hogy kell valósággá emelni azt; mindazok, akiknek elegük van az általános erkölcsi és anyagi korrupcióból, és nem akarják egy lecsúszó ország összes hátrányát és kockázatát viselni; és mindazok, akik nem akarnak 2018-ban a Jobbik, a Fidesz és egy bizonytalan összerángású baloldali trupp közül választani -- tehát minimum egyiket ezeket közül nem akarják --, bátran vegyék fel velem a kapcsolatot, hátha meg tudom győzni őket egy kis -- helyben végzendő -- politikai munkával kapcsolatban. Alkalmat adunk az alkotásra! Béndek Péter, azorszagfaja@gmail.com -- Van helyed köztünk, várunk!

Kerék-Bárczy Szabolcs nagyon szimpatikus ember, olyannyira annak találom, hogy nagyon sajnálom, hogy a DK-ban politizál. Sok dologban egyetértek vele, a házasság kapcsán a Népszabadságban közölt gondolataihoz azonban hozzátennék egy-két szempontot.

KBSZ végeredményben a melegek házasodási joga mellett érvel, és a fő érvei, hogy 1.) "a legörökebb érték a szereteté, az általa vezérelt kapcsolatoké", és hogy 2.) "ha két felnőtt ember szabad akaratából dönt úgy, hogy családban kíván élni, s ezt a házasságkötés aktusával kívánja megpecsételni, valamint az ezzel járó jogokat és kötelezettségeket is vállalja, miért ne tegye? Minden ilyen közösség a stabilitás egy újabb kis szigetét hozza létre ugyanis, a szeretet eggyel több fellegvárának az alapjait rakja le, amely a nagy közösség, vagyis a társadalom integritását erősíti."

A szeretet egyfelől, a jogi stb. konzekvenciákkal is rendelkező stabilitás másfelől. Azt hiszem, ezek olyan érvek, amelyek valóban arra csábítanak, hogy ne tagadjuk meg a házasságot a meleg pároktól sem. KBSZ szerint is "mindebből logikusan következik, hogy a házasság fontos intézmény, függetlenül attól, hogy az abban részt vevők milyen neműek."

Sajnos azonban nem így van. Egy intézmény sok esetben nem változtatható tartalmilag anélkül, hogy maga az intézmény létjogosultságát ne vesztené. Ha egy parkban kerítéseket húzok fel és állatokat költöztetek belé, az attól kezdve nem park lesz, noha továbbra is lehet sétálgatni benne, hanem állatkert. A szeretet nem menti meg a házasság (ahogy a sétálás a park) intézményének eredeti értelmét -- hogy heteroszexuális pártok gyermekáldásban kiteljesülő kapcsolatának jogintézménye --, ha a jelentését kibővítjük, hanem ellenkezőleg, az eredeti értelme radikálisan sérül. Ez azért van, mert NEM a szeretet definiálja a házasságot. Ellenkező esetben valóban megnyithatnánk az intézményt a poligámia, a pedofília stb. előtt is. A házasság intézményével szemben más elvárások is érvényesülnek, amelyeket részint a jog, részint egy kultúra állít fel.

A másik érvről, hogy mi erősíti két ember kötelékét, illetve a társadalmi integritást, szintén nincsenek jó híreim. Egy, vagyonmegosztásra stb. vonatkozó jogbiztonságot lehet teremteni házasságon kívüli eszközökkel is. Kettő, minden második házasság felbomlik Magyarországon. Három, a melegek házassága jelenleg éppen a társadalmi dezintegrációt erősítené.

Magyarul, KBSZ jó szándékú érvei nem elégségesek. Én sokkal inkább azt látom a melegek házasságának megerősödő vágyában, hogy bevegyenek egy hagyományos intézményt -- csakhogy, mint írtam, ezzel radikálisan módosulna az intézmény jelentése általában is, de a tradíciók hívei számára különösen. Valójában tehát leginkább egy kultúrharcról van szó, amelyben mindegyik félnek igaza van a saját szempontjából, győztes érvet nem látok a színen, és a végső soron egyéni értelmezések, ízlések, értékítéletek döntik el, ki hova áll. Azon viszont nem szabad csodálkozni, hogy a hagyomány oldalán állók meg akarják majd védeni a világukat. Szerintem nem is érdemes őket (minket) támadni most -- erről lebeszélnék mindenkit. Ha tíz-húsz év alatt egymáshoz csiszolódnak majd a világnézetek, sokkal kevésbé antagonsztikusan lehet majd megoldani a kérdést. Amint írtam, úgy is minden a homogenizáció felé vezet, és a melegházasság csak egy lesz a civilizáció gyorsuló átalakulásának útján, amit egy konzervatív ugyan megsirathat, de sokat nem tehet ellene azon kívül, hogy nem maga szélesíti azt. Ebben különbözöm KBSZ-tól.

Az egyik legnehezebb feladat Magyarország hajójának megfordításában annak elhitetése lesz a szegényebb rétegekkel, hogy a piacgazdaság az érdeküket szolgálja. A kulcsmondat ennek során nem az, hogy a piacgazdaság korlátozása (az állam és az állami korrupció növekedése) növeli a szegénységet, hanem fordítva: hogy a szegénység rombolja a piacgazdaságot mint a társadalmi béke legfontosabb intézményét.

Görögország drámai sorsán látszik, hogy egy népnek őrizni és a szellemüknek megfelelően javítani kell az intézményeit, mert az intézmények deformálódása és lezüllése után nagyon keserves visszanöveszteni őket, szó szerint generációk mehetnek rá, ha sikerül is. (Magyarország ugyanazt tette, mint Görögország, csak a jogállami kultúrával, és mivel ez látszólag nem érinti közvetlenül a kritikus többség pénztárcáját, egyelőre nem foglalkozik vele a kritikus többség. Pedig ez csak egy lassabb méreg, de a hatása hasonló lesz: bénító, elhúzódó válság.) A görög válságra ma nincs jó megoldás, valószínűleg az ellenőrzött, strukturális reformok melletti fokozatos, feltételekhez kötött adósságkönnyítés volna még a valamennyire is optimális forgatókönyv -- hogy visszanyerhessék, pontosabban kiépíthessék a produktív szabadpiacot. Merem remélni, hogy végül megállapodnak valami ilyesmiben.

A működő piacgazdaság -- amelyből egyre kevesebb van az állami és a korporatív hatalmi koncentráció miatt, ami megint csak aláhúzza az államok felelősségét a jogrendszer alakításában is -- optimálisan osztja el az értékteremtést és a vásárlóerőt. Magyarországon azt jelentené, hogy a szegényebbeknek több jut, a kirívóan gazdagoknak kevesebb, a korruptaknak meg majdnem semmi. A piacgazdaságban növekedik a vásárlóerő és nő a hatékonyság, visszafordulhat a vagyoni különbségek kiugró (dezintegrációs erejű) növekedése, érthetővé és szerencsés esetben kultúrává válik az értékteremtésben viselt személyes és állami felelősség, végül a lehető legszabadabb piac és az alkotmányos jogállam egymást erősítik. A korrupt állam elhatalmasodása keltette szegénység viszont egy polgárosulatlan országban a piacgazdaság további gyengülését hozza, mert a lecsúszás -- nem felismerve a valódi okait -- az államtól remélt biztonság iránti hamis vágyat erősíti, és ez az ördögi kör végleg kiszolgáltatja a társadalmat a korrupt vezető rétegnek. A szegénység rombolja a piacgazdaságot.

Ferenc pápa egészen baloldali érvkészlettel szólal fel a szegénység ellen -- meg a pénz uralma ellen. Én is felszólalok a szegénység ellen -- és a pénz intézményes uralma, az egyensúlyi piacgazdaság mellett. A szegénységgel szemben nem lehet se moralizálva, se antikapitalista érvekkel felvenni a harcot. Erkölcsi és a szabadversenyes kapitalizmust támogató alapról lehet. Ez utóbbiak is épp elég feladatot rónak egy államra -- megfelelő törvénykezés, önmaga visszanyesése, radikális antikorrupció, a társadalmi autonómiák erősítése, okos integráció --, de még reálisan elvégezhetők. A moralizálás és az antikapitalizmus oda vezet, ahonnan a görögök most érvelnek. Semmi eszközük, legfeljebb a fenyegetés, hogy romba dönthetik a világunkat -- egy olyan világot, amelyben az EU se a gazdasági (grexit), se az alkotmányos-erkölcsi (hexit) küldetését nem tudta ellátni, de a bedőlése káoszt és adott esetben háborút hozna. Bármi is lesz a kimenetel most, alapvetően kell újragondolni a piacgazdaság, az alkotmányosság, és Európa jelentését. 

Mindenesetre látszik mindebből, hogy egy konzervatív politikus (és a PKP) feladata tulajdonképpen milyen egyszerű is -- szemben a folyamatosan válságot támasztó más-más színű radikálisokéval. Mindössze az értékteremtés és a vásárlóerő egyensúlyát szolgáló intézményes rendszert (hosszabb távon kultúrát) kell világra segítenie, amely egyszerre fogja az erkölcsöt, az elégedettséget és az emberséget szolgálni.

Minden nagy tett egyfajta álmodozásból, precízebben a képzelőerőből indul ki, és itt nagy tett alatt bármit érthetünk, ami egy ember életének egy jobb formájára vonatkozik: jóságra, gazdagságra, sportolói vagy művészi karrierre, családanyai vagy családapai babérokra, sorolhatnám. A képzelőerő a valósággal szemben működik, ha nincs, akkor az ember óhatatlanul fogja marad a mindennapoknak. A képzelőerő az akarattal párosulva csodákat művelhet, egész nemzetek nőttek fel a mítoszán -- gondoljunk az Egyesült Államokra --, sorsokat változtat meg gyökeresen, nyugodtan mondhatjuk, hogy a boldogság és az elégedettség egyik legfontosabb forrása. Se szeri se száma az olyan (többnyire őszinte) motivációs beszédeknek, amely a képzelőerő és akarat győzelméről szól a szegénység, az alacsony társadalmi státus, a kilátástalanság, a reménytelenség, az elnyomottság fölött.

Most akadtam a kezembe Benedek Tibor (vízilabdázó) vallomása:

„Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót. Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.
Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Nyilvánvalóan úgy is van, ahogy mondja.

Amikor egy nemzetről lemondanak a tagjai, először a képzelőerejük rá vonatkozó részét hagyják maguk mögött, majd az akaratukat arra vonatkozóan, hogy javítsanak rajta. Ha van egyéb ambíciójuk, akkor az konfliktusba kerül a lélekben már elhagyott nemzettel, és az egyik előbb-utóbb legyőzi a másikat. Az illető vagy megszokik, vagy megszökik. Amikor a nagyratörőbbeknek már nincs értelme álmodozni, képzelődni egy jobb sorsról, és le kell mondani róla, vagy külföldre menni megvalósítani, az egy ország végét jelenti. Félreértés ne essék, Magyarországon nem új keletű jelenség ez. A kisemmizettek autonómabb részének távozása már több mint száz éve tart, amit nem lehet nem analógiába állítani az ország folyamatos kikerülésével a nyugati kultúrkörből. Akik -- habár kisegzisztenciák voltak, vagy főleg ezek -- polgári életformára vágytak, akik értelmiségiek voltak, de egészen nagyot akartak alkotni, túlnyomórészt elmentek Ferenc Jóska, Kun, Horthy, Rákosi, Kádár, és Orbán idejében is. Ennyit a rendszerváltás beteljesítéséről.

Magyarország sosem kedvezett a képzelővel és akarattal megáldott embereknek, most már viszont intézményesen fordul ellenük. A túlnyomó részünk azon a szinten tengődik, amit a politikai osztály felajánl. A nagy többség lemondott magáról és az országról. Félmillió pedig kint. Itt tartunk. Innen szép kell nyerni.

1. Védeni a magyar gyerekeket mint a jövő zálogait -- társadalmi státustól, szociális helyzettől és képességektől függetlenül -- és a magyar családot mint a gyermek természetes közegét.

2. Védeni és nemzetközi színvonalúvá fejleszteni az oktatási rendszert, amelyben a nemzet egyetlen számottevő erőforrása, a szürkeállományunk tenyészik (vagy sorvad el).

3. Védeni a nemzetet a saját rossz beidegződéseitől, a saját rossz szellemeitől. Folyamatosan felhívni a figyelmet rá, és felmutatni a jót benne.

4. Védeni az országot a korrupció lélekölő, bénító hatásától.

5. Védeni a leszakadtakat a társadalomból való végleges kizuhanástól.

6. Védeni az öntudatlan, tájékozatlan és polgárosulatlan társadalmat az államtól.

7. Védeni az emberi szabadságot, autonómiákat és közösségeket a társadalomtól.

8. Védeni az emberséget az embertelenségtől.

9. A teljesítményt a magyaros cselvetésektől.

10. Ha ez mind megvan, akkor az ország védelme sem a kerítésen fog múlni, mert az meg lesz vetve a nemzetben és a kultúránkban.

Ferenc pápa az elnyomottak ellenállására szólított fel a megszorításokban érdekelt pénzügyi "gyarmatosítókkal" szemben, a pénz gátlástalan halmozását a "sátán trágyájának" nevezte, és a szegények "szent jogaként" beszélt a munkáról, a lakhatásról, és a földhöz jutásról. Ugyanakkor a keresztények közel-keleti üldözését genocídiumnak és "harmadik világháborúnak" aposztrofálta. Történt ez azt követően, hogy a Guardian szerint meghallgatta a Che Guevarás kabátban szónokló Evo Morales bolíviai elnököt. Egyetérteni látszottak abban, hogy ami itt folyik nagy összességében, az "tolerálhatatlan".

A pápa fontos dolgokban alkalmasint téved. Az erős szavai inkább aláhúzzák ezeket a tévedéseket, mert olyan ember benyomását erősítik, aki nem lát kellően mélyére a dolgoknak, és szenvedéllyel pótolja azt, amit értelemmel nem bír el -- ami felveti azt is, hogy jól képviseli-e a katolikus egyház érdekeit. "Keresztényellenes" harmadik világháborút vizionálni az ISIS, Irán, Szíria gyalázatos, ám különböző és teljesen más érdekű ténykedése nyomán (sokkal relevánsabb példája lehetett volna Kína), gyengíti az egyháznak a borzasztó humanitárius katasztrófa elleni fellépését. Vallásháborúról, kultúrák vagy civilizációk összecsapásáról, etnikai harcokról, sok mindenről lehet esetleg beszélni, de világháborúról...?

Hasonlóan, a pénz gátlástalan halmozását és a gyarmatosítást róni fel a pénzügyi szervezeteknek a híresen korrupt Vatikáni Bankkal, a katolikus egyház globális pénzügyi tranzakcióival, állami adókedvezményeivel, stóla-pénzeivel és Péter-filléreivel, egész történetével és vagyonával a háttérben minimum visszás, de ennél is fontosabb, hogy szemben a -- ráadásul láthatóan nem értett, és messze nem méltányosan kezelt -- IMF-fel, a katolikus egyháznak nem feladata a pénz professzionális halmozása és használata. Viszont a hit halmozásában, ami a feladata volna, nagyon nem jeleskedik, ami éppenséggel -- sőt éppen katolikus szempontból, ha koherensen érvel, szükségszerűen -- hozzájárulhatott a pápa által elítélt ragadozó "rendszer" kialakulásához. Kapitalizmusellenes és szociális demagógiával, valamint moralizálással pótolni azt, ami rendszerszerűen hiányzik Krisztus egyházából, és amit kétségtelenül megsínylett a világ, azt hiszem arra utal, hogy a pápa teljesen eltévesztette a házszámot, máshol kopogtat, mint kéne.

A látszólag jó szándékú habitus mögött tehát a problémák fel nem ismerése, illetve helytelen érvelés áll. A pápa szavainak a hatása a világ strukturális "reformjára" nem lesz nagyobb, mint egy befuccsolt sztrájké. A világ olyan szekuláris logika szerint működik, amelyben nem érv a heves moralizálás. Hatni rá csak a struktúra fejlődését irányító logikába illeszkedve lehet, amit egykor -- amíg a hit működött -- a kereszténység erkölcsi érdekeivel konform módon el lehetett végezni, sőt -- amíg a Pápai Állam a vagyona révén és a pápaság a világi hatalmi jogosítványaival közvetlen hatalmi tényező volt a világban -- egyenesen a kereszténység diktált. Mára a kereszténység -- részint a korrupt egyházaknak is köszönhetően -- kifogyott a komolyan vehető érvekből, ezért maradt a moralizálás és a szociális demagógia (még rosszabb esetben -- magyar szószékekről -- a pártpolitika). Hacsak a pápa nem akar forradalmárnak állni, ennek sem lehet komolyabb kifutása. A kérdés praktikusan az, hogy a Föld legnagyobb vallási közösségének vezetője hogyan használja fel a befolyását, avagy mire fecsérli el azt. Nyilvános, vad médiaszereplésekre öt perc hírnévért, vagy okosan építkezve a színfalak mögött, valóban elérve valamit e konkrét esetben akár a pü-i szervezeteknél.

De e szigorú szavakat éppenséggel a kereszténység Patyomkin-faluvá romlása fölötti bánat szüli. Ferenc pápa jól indult, de mára a felületes problémalátás és az ennek megfelelő teátrális gesztusok miatt súlytalanná vált, ez a legutóbbi beszéde pedig egyenesen inzultus az értelemmel szemben. A pápaság számára a kiút, ha van ilyen egyáltalán, valahol a két pápa -- az emeritus és az aktív -- tudásának egységében van. Kár, hogy nem beszélgetnek többet, ám mindenesetre szimbolikus (ironikus?), hogy ketten vannak.

25 éve időszerű.

1. A kommunista állampárt örököseként a a velünk élő múlt, korrupció, erkölcstelenség, alacsony hatékonyság, és nem utolsó sorban a pártállami politikai, titkosszolgálati, sajtó- és értelmiségi káderek átmentője és gazdateste. Vélhetően a Fidesz sem lenne ma ilyen, ha az MSZMP-t jogutód nélkül felszámolják 25 éve.

2. Kormányzóképtelenségére és makacs politikai értéktelenségére jellemző, hogy -- hadd legyek jóindulatú -- a Horn-kormány első három éve óta semmilyen hozzáadott értéke nincs a magyar társadalomban.

3. Nyomós ok a Fidesz újraválasztására (miközben, amint vannak erre utaló jelek, a Fidesz pontosan ezért fizetheti a kulcsfiguráit).

4. Holdudvara és tágabb értelmisége (amint céloztam rá, szerintem a Fidesszel együtt) gondoskodnak róla, hogy potens baloldali ellenzéki párt ne jöhessen létre és nőhessen fel mellette...

5. ... annak ellenére, hogy a szavazói életkoránál fogva is fogyatkozó támogatottsága miatt már csak utóvédharcokra képes, semmilyen politikai perspektívája nincs azon kívül, hogy a Fidesz 2018-as győzelmének a garanciája, amivel becsapja a jóhiszemű választóit is. Az egyetlen gesztus, amellyel az MSZP a maradék nyűglődés és károkozás helyett valóban a társadalom érdekét szolgálhatná az lenne, hogy feloszlik.

Nota bene, közben a GDP arányában Magyarország költi a legtöbbet úgynevezett általános közösségi szolgáltatásokra az EU-ban, azaz lényegében saját magára: idehaza erre a bruttó hazai termék (GDP) több mint 10 (!) százalékát fordítottuk 2013-ban, szemben az unió 6,8 százalékos átlagával - derül ki az Eurostat adataiból. Az éllovas magyar adaton belül még mindig, minden ellenkező híreszteléssel szemben kiemelkedően magas az adósságszolgálat súlya, a GDP-arányos 4,8 százalékos érték az EU-ban a harmadik legnagyobbnak számít Portugália (5,1 százalék) és Olaszország (4,9) után. Ennél még a szintén az élbolyba tartozó Görögország is kevesebbet költött kamatfizetésre, 4,2 százalékot, a legalacsonyabb aránnyal Észtország (0,2) büszkélkedhet.

Magyarország a törvényhozó és végrehajtó szervek működtetésére (hatalmas államunkra) szintén messze az EU-átlag felett költ: a hazai érték 4,2 százalék, az uniós ennek pont a fele.(!!) Hazánknál csak a horvát (4,6) érték a magasabb, de a volt szocialista országok között csak Csehország 1,9 százalékos aránya alacsonyabb az uniós átlagnál. Messze nem ilyen bőkezű a magyar állam a védelmi kiadások, az egészségügyben és a szociális védelemben, itt szignifikánsan az EU átlaga alatti GDP-arányos költésekről van szó, de oktatásra is kevesebb jut.

 Aki ennél többre is kíváncsi abból, hogy hogyan biztosítanak a politikusok könnyű hozzáférést maguknak a  pénzekhez közösségi és egyéb kiadásnak címkézve őket, illetve hogyan rohasztják szét a magyar társadalmat, olvassa el a napi.hu-n. A félreértések elkerülése végett, a cikk második fele volt az érdekesebb. Az első csak amolyan memoriter, ceterum censeo, akármi.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva (szokás ilyet mondani, de persze van magyarázat), a magyar társadalom jelentős része érdektelen a politikai gengszterizmussal és korrupcióval szemben. Amikor -- most éppen mindegy, milyen módszertannal, de kétségkívül nem Juhász Péter nyomására -- Orbánt a szerepmodell orosz autokrata után a világ (!) második legkorruptabb politikai vezetőjévé választják, és semmilyen más releváns tekintetben nincs az ország a világ élvonalában (az úszás itt nem számít), és amikor a szubjektív szempontok mellett és a kozmetikázott (vagy, mint a GDP növekedés esetében, nem kellően elemzett, a hiánytartás kapcsán pedig a társadalmi költségekre vak) adatolás is az ország folyamatos lecsúszását támasztja alá -- röviden: szegényedünk és strukturális versenyképességünket veszítjük --, akkor egy kerítésblabla meg egy görögblabla semmi perc alatt el tudja terelni a sajtómunkások és -- ennek következtében -- a magyarok figyelmét a mély társadalmi válságunkról.

Tegnap óta a közérdekű adatokhoz való hozzájutás (magyarán annak megtudása, hogy az én, a te, és a mi pénzünkkel mit kezd Habony, Matolcsy, Orbán, Garancsi, Mészáros, Rogán és több száz más névtelen és illetéktelen) is pimasz elbírálásban részesül, szerintem még ennek a torzó alaptörvénynek is ellentmondóan, és nem reped meg az ország felett az ég. Orbán hű tanácsadói szerint (nyilván hozzá hűek, és nem a magyar nemzethez) Orbán valósítja meg a rendszerváltást. Én már azonban elég öreg vagyok, és emlékszem, hogy kb. az utolsók között lehetett ez a kehes gebe, amit akartunk volna. Kétlem, hogy Antall József, Szabad György, Szabó Iván vagy Tölgyessy Péter ezt akarták volna. Az, hogy a politikai család lop, a lekenyerezettek (a "polgárság") megkajálja a szubtilis udvaronci színvonalú újságírói kérdésekre kifejtett Tellér-Lánczi mítoszokat (az uraknak itt és most csak ennyit: Finkelstein), majd adókedvezménnyel és exkluzív családtámogatással öblít rá, és közben az ország fele lassan dél-oszét szinten él -- hát nem ezt akartuk. De ezt kaptuk, mert úgy látszik, nem akartuk eléggé, amiről azt hittük, hogy akarjuk.

Azt, hogy a pénz legjobb helye az eredeti értelemben vett, öntudatos polgárságnál volna, jól bizonyítja, hogy a rendszer kedvezményezettjei szolidaritási jajszó nélkül elfogadják, a rendszer kárvallottai (a proletárok, ahogy TGM mondaná) pedig jajszó nélkül megválnak tőle kb. azzal a feudális gondolatmenettel övezve, hogy úgyis be kell fizetnünk, attól kezdve nem a mienk. Hát igen, az elmaradt polgárosodás átka. Kérem, az a pénz még akkor is a mienk, amikor a Tiborcz gyerek zsebében van. Csak attól kezdve el vagyon lopva, tetszik tudni. Pont úgy, vagy még úgyabbul, mint amikor átmászik a tolvaj a kerítésen, és meglovasítja a tyúkot. Az miért tűnik fel jobban? Hát azért, mert...és vissza kb. 1550-be, kezdjük újra.

A pénz Magyarországon nem piaci eszköz, hanem az állami tervgazdaságé. Mindenekelőtt természetesen szemléletileg az. Távolról sem úgy van, mint a ahogy a balos közgazdászok és filozófusok hiszik á propos görögök, hogy lelketlenségével irányítaná az életünket. Valójában idáig még messze nem jutottunk el, és egyelőre az államba bújt politikai gengszterek irányítanak sokkal -- mert részrehajlóan -- lelketlenebbül. És aztán vérre megyünk azon, hogy az állami lánc bevált-e vagy sem, hiszen, lám, néhány száz kilométerre délre mint arat a "piaci" kolera (nota bene ott is az állami szubvenciók és populizmus kolerája arat). Az EU diszfunkcionális, oké. De hogy ez legyen a menlevél a magyar állam diszfunkcionalitására -- nos, az nem oké. 

Orbán politikai taktikája világos: kifelé és befelé is addig feszíteni a húrt, amíg lehet, adott esetben egy kicsit lazítani rajta, ha muszáj. De nem értékeli egészen pontosan a húr természetét. Azt, hogy sosem lehet pontosan tudni róla, mikor pattan el.