1000 leütés

A tömegdemokráciában kormányzóerővé válni két összetevőn múlik: a nyilvánosság szerkezetén és a narratívák (történetek, elbeszélések) erején. Csak másodlagosak ezekhez képest a tényleges sikertényezők, a mérhető javulás, gazdagodás, jólét, a boldogság egyéb faktorai.

Mármost a magyar emberek semmivel sem hülyébbek, mint bármelyik másik nép, arra szavaz, aki a legjobb narratívát adja a leghatékonyabb propaganda mellett. Ez Orbán. Aki ezt jól csinálja. De létezik legalább olyan erős narratíva, mint az ő etnicizmus és a hadiállapot között oszcilláló nemzetvédelmi világa; ez pedig a sikeres nemzet világa, amelyet Orbán pedzegetett az elején, de mivel kormányozni nem tud, illetve egyéb preferenciái vannak (meggazdagodás, mások kisemmizése, bosszú), a sikeres nemzet lehetősége kikopott a saját narratívájából -- de jól tette, mert az államelvűség, valamint a Nyugat, a piac és a liberalizmus lenézése (ezek értő kritikája helyett) biztos receptje a versenyképtelenségnek és a sikertelenségnek.

Ezen a blogon több lépésben foglalkoztam már egy sikeres ország koncepciójával, és ezt megfelelő narratívába is tudom helyezni, ami mentes az idegen szavaktól és a ballibezésétől -- noha egyébként mindkettőt nagy kedvvel teszem. Itt csak annyit akarok mondani, ez a narratíva megfelelő nyilvánosság mellett (tehát a nyilvánosságban való legalább olyan szisztematikus megmutatkozás mellett, mint az Orbáné) nagyon hamar a nemzetvédelmi narratíva vetélytársa lehetne. Ezzel leginkább azt akarom aláhúzni (még egyszer), hogy a magyarok nem hülyék. Viszont nem is béljósok, és nem fognak arra szavazni, amit nem ismernek, és nem kerül közel a zsigereikhez.

Nem véletlen, hogy Orbán foggal-körömmel harcol a nyilvánosság feletti uralomért. (Érthetően) a nyilvánosság nélkül Orbán sem létezne, ezért a nyilvánosság feletti ellenőrzéssel semmi mást nem akar elérni, minthogy senki más ne lehessen valaki. Ezt hívják teljes unfair politizálásnak, magyarul diktatúrának. A diktatúra manapság sokkal finomabban működik, mint azt a polgárok 98%-a érzékeli, nem kell fekete kocsikban elfurikázni (egyelőre) a pártvezetőket. Elég nem hagyni őket szóhoz jutni -- illetve elérni, amire pl. Juhász Péterrel kapcsolatban hajtanak, hogy a folyamatos akciózással nevetségessé váljanak.

Orbánnak létrehoztak a századvéges-finkelsteni tengelyben egy (ideahaza) versenyképes narratívát, amihez csaknem kizárólagos nyilvánosságot teremtett magának. A "tehetsége" nagy része ebből áll -- a tagadhatatlan politikai érzéke és Európa folyamatos tehetetlensége biztosította legitimitás mellett. Kár, hogy azok az ellenfelei, akik a saját sajtójukban legalább nyilvánossághoz jutnak képtelenek egy narratívát felállítani, és képtelenek mindenekelőtt lelépni. Félreértés ne essék: az orbánizmushoz ugyanis kell még egy dolog a narratíva, a nyilvánosság kontrollja, és Orbán személye mellett: az ellenzékiség intézményrendszere (politikusai, sajtója, értelmisége). Ez utóbbiak legalább olyan fontos garanciái a rendszer rendíthetetlenségének, mint az előbbiek. Ami összességében némileg megnehezíti a helyzetünket, ha nem is képes ellehetetleníteni. Végtére is: én és a PKP legyőzhetjük Orbánt, más -- aki most a porondon van -- nem. Ha magukba néznek egy őszinte percükben, maguk is tudják.

Szerencsére, ha megkésve is, de a magyar futball világraszóló eredményt produkált: megverTÜK a norvégokat, közelebb jutva az EB-n való részvételhez, ami nem tudom, hány évtizede nem történt meg -- mármint, hogy kijutotTUNK volna az EB-re.

Mármost természetesen a futball nemcsak Orbán kedvenc sportja, de Rákosié is, és egyébként is Puskás Öcsi, aki átível. A magyar foci minden diktatúránkban vér- és mocsokfokozattól függetlenül a nemzeti cirkusz része, politikai misszió, a kenyér mellett az egyetlen betevőnk. A nemzeti tizenegy a mai Hungáriában (non est vita, nincs vita) fontosabb politikai szerepet tölt be (stratégiailag), mint a nemzeti kormány. Mindkettő Orbán kinövése, fából erős ága, a hivatása elzavarni a károkozókat. A foci egyszerre sport (szórakozás), biznisz (korrupció), és hatalom (nemzetvezetés). Az erős nemzet az erős focijáról ismerszik meg, és mi stratégiailag erős nemzet vagyunk -- ha a perspektíva egyelőre a homályba veszik is. Sok oka van annak, hogy a tömegsportok itt támogatást kapnak, de a legfontosabb a hatalmi. És amelyik a legnagyobb tömegeket vonzza, az a legnagyobb hatalmi csábítás.

Aki magyar, együtt örül a győztes válogatottal. Aki magyar, szereti a válogatott győzelméért a miniszterelnököt. Aki magyar, nem nézi, mi kerül az asztalára, hanem örül a vezérünk tehetségének, amellyel megverte a norvégokat. Ezekben a gondolatokban semmi erőltetett és paranoiás nincs, vagy csak amennyire Orbán Viktor az.

Stadionok, foci mint (választható) tananyag, a válogatott, az egymilliárdos sikerpénz, a magyar futball mint nemzeti stratégia és identitás -- a politikai hatalom számára az egész egyetlen csomag, a demokratikus legitimáció járszíja, a néplélek nyakon ragadásának és megtartásának terepe. Nem kizárólagos terep, de együtt a "rezsicsökkentéssel" (valójában növelés és állami korrupció), a multik, a liberális Nyugat és migránsok elleni küzdelemmel, a természetesen magyar vezérkultusszal (az elvont jogi és gazdasági fecsegés ellenében) része az egésznek, mozaikkocka a képben, ami erősíti a kohéziót, erősíti a racionalitásnál messze fontosabb politikai inspirációt: a szenvedélyeket, az érzelmeket, az ösztönöket.

Bosszantóan lassan indult be a sport része a bizniszhez képest, de ha minden így megy tovább, egyre erősebben lehet számítani a nemzetvezetésben is arra az "árnyékkormányra", amit a nemzeti tizenegy jelent. És ki az, aki egy ilyen kormányt meg akarna dönteni?

Aki a magyar futballt és vezetőit nem tiszteli, az a mi népünket nem tiszteli.

Hogy az van, vagy nincs, az természetesen attól függ, mit nevezünk annak. Van (nyilván a kormánypárti oldalon), aki demokráciának nevezi a bárhogy manufakturált egyszeri többség négyévenkénti akaratnyilvánítását, és a mai Orbán-kormány ebből a szempontból valóban demokratikus. A másik véglet szerint demokráciáról kizárólag akkor beszélhetünk, ha a következők mind fennállnak: a nép uralma a többség akaratán keresztül, amely kiegyensúlyozottan informált körülmények között, fair választási rendszerben dőlt el, kiválasztva azokat a képviselőket, akik aztán megszavazzák a kormányzó többséget, amelyik létrehozza az ország kormányát, amely aztán alkotmányosan (jog- és törvényszerűen, kiszámíthatóan, méltányosan, átláthatóan, és a belátható közjó szellemében) működik devolúció és népi kezdeményezések sűrűjében -- és mindenképpen úgy, amilyen várakozással a többség létrehozta, a várakozáson nem módosítva lényegesen. Ehhez legfeljebb még azt lehet hozzátenni, hogy a kormányozhatóságra való tekintettel küszöböt lehet emelni akár a választókerületi indulás, akár a parlamentbe jutás előtt, de ennek is fairnek kell lennie. 

Az utóbbiakból a lényeges dolgok nincsenek a helyükön Magyarországon. Sőt, az egyetlen, ami a helyén van az, hogy  valamiféle többség felhatalmazásával folyik a kormányzás, mert egyébként a többség 2014-ben nem kiegyensúlyozottan informált körülmények között, nem fair választási rendszerben dőlt el, és a létrejött kormány nem működik a fenti értelemben kiszámíthatóan, méltányosan, átláthatóan és a belátható közjó szellemében. (2014-ben erősen torz nyilvánosságban, célzottan átalakított választási rendszerben, és az állam semlegességének teljes hiányában történt a 2014 előtti puccsszerű alkotmányozás legitimálása. Vagyis nem történt meg!)

Más léptékű kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e demokrácia, ha egyébként a liberális demokráciákra általában jellemző ismérvek érvényesülnek. Nos, a tényleges demokráciákban kétségkívül erős oligarchizálódás látszik: összekapcsolódik a politikai, a gazdasági, és a sajtóelit (a titkosszolgálati/katonai még nem), és a demokrácia legfeljebb kínálati szinten, az egymással rivalizáló erőcsoportok közötti választásként értelmezhető. Gyakorlatilag nem választható bárki a siker reményében, mert elég pénz és erős kapcsolatok híján biztosan elvérzik. Tehát a demokrácia ismérvéből nem szabad kihagyni -- a választásra való jogosultságon túl -- a reális választhatóság elvét sem, amely viszont már nem jogi vagy állampolgársági kérdés. Magyarán a fenti liberális demokrata feltételrendszer is erősen hiányos -- ami a népi akarat képzését illeti. Valójában, amíg a nyilvánosság feletti uralom, a pénz, és a kapcsolati háló dönt a reális alternatívák között, addig a demokrácia jogi értelmezése is erősen manipulatív.

Úgy tűnik, a választási rendszert teljesen ki kell vonni a piaci körülmények közül, ha azt akarjuk, hogy ténylegesen demokráciáról lehessen beszélni -- ha már így ragaszkodunk ehhez a szóhoz. Ha végignézünk a demokráciaértelmezések spektrumán, ez lenne a legbaloldalibb nézet. A legjobboldalibb pedig, amit még nem említettem, a demokratikus intézményrendszer teljes felmondása, ami még így is felfogható a demokrácia perverz megnyilvánulásaként: hiszen, amíg a nagy többség nem lázad fel és csinál forradalmat, nyaktiló alá küldve urait, addig minden a nép (hallgatólagos) beleegyezésének tekinthető. A diktatúra is demokrácia.

Sőt, van egy még rosszabb hírem: a demokrácia aktuális állapota egyfajta társadalmi képességet tükröz. Nézzünk bele a tükörbe, többé-kevésbé azt fogjuk látni, amik vagyunk.

Az etnicizmus egy etnikum felruházása olyan -- túlnyomórészt dicsérő, sőt a kivételességet sugalló -- jelzőkkel és tulajdonságokkal, amelyeknek semmi definitív közük nincs -- esetünkben -- az elképzelt magyar etnikumhoz: egy, mert a magyar etnikum elhatárolása eleve problematikus, kettő, mert egy etnikum sem kiváló az etnikum voltából következően, és ilyet föltételezni súlyos koherenciazavarokra vall a gondolkodásban. Az etnicizmus szerint az etnikumnak vagy a felkent képviselőinek mindig igazuk van. Ez butaság. Miért az? Az előbbieken túl a legkézenfekvőbben azért, mert az etnicista beszédmód nagyon is sértheti az etnikum valós érdekeit.

Az etnicizmus még rosszabb, mint a nacionalizmus (az előbbi biologizáló, az utóbbi kulturális jelenség), mert államalkotó ereje sincsen, sőt semmilyen konstruktív ereje nincs, és ami azt illeti, rombolja az államiságot is: az együttélés nem "természetes" intézményeit. Az etnicizmus az olyan képtelenségektől, mint "a tehetséges magyarság" addig a veszélyes nézetig, hogy alapjában minden más etnikum ellenség, a létében veszélyeztetett (vagy így érző) népek gondolkodási mintája, amely semmit sem ismer el, ami nemzetközi, ami mesterséges, ami kooperatív, ami nyitott. Míg a nemzetekbe és a nacionalizmusba így-úgy "beférkőzhetnek" etnikailag tisztátlan elemek állampolgársági jogon, a hagyomány, a helyben lakás, a hűség, vagy a befogadás útján (tehát a résztvevőjévé lehet válni), addig az etnicizmus "természeti" alapon kirekesztő és irracionálisan purista -- irracionálisan, mert közben nem is létezik az etnikumnak az a valósága, amellyel operál. A magyar nép vegyes eredetű, folyamatosan integrál és kitaszít, a tiszta etnikum képzete csak egyes fejekben él, és azokban is zavarosan. Ám annál veszélyesebben: prímán lehet vele pogromokat és jogfosztásokat indokolni. 

Az etnicizmus és a veszélyeztetettség tudata szinte kizárólag a más népekkel szembeni versenyképtelenség valós tapasztalatából fakad, amit az etnicizmus nem úgy orvosol, hogy megkeresi a versenyképtelenség forrásait, hanem ehelyett sérelmi alapú narratívákba: xenofóbiába és (belső-külső) agresszióba lovalja az amúgy is bizonytalan és frusztrált tömegeket. Az orbanizmus etnicista reflexei egészen világosak ez alapján. Míg a nacionalizmus nem zárja ki egy nemzet megújulását (igaz, a kollektivizmusa és ideologikussága miatt csekély esélyt ad erre), az etnicizmus zsákutca, amely mindenképpen falnak vezet. A jobboldal tág spektrumán belül -- a liberalizmustól a nacionalizmuson át az etnicizmusig (most nem ejtve szót a rasszizmusról) -- a mai magyar nemzet választása oda esik, ahova a tényleges tehetsége engedi: (most éppen) valahova a nacionalizmus és az etnicizmus közé. Ma ott tartunk, hogy reménykednünk kell, hogy a relatív többség megmarad legfeljebb nacionalistának, miközben az abszolút jóként egyre inkább az etnicizmus válik elfogadottá, és minden ettől való elmaradást indokolni kell. Orbán elérte, hogy a jobboldal mércéje a liberalizmus helyett az etnicizmus lett. (Kép: progressziv.blog.hu)

A konzervatív liberalizmus igen egyszerű nézőpontja szerint folyamatosan növelni kell az emberi szabadságot ÉS elő kell segíteni annak a kultúrának a meggyökerezését, amely az intézményein keresztül legitim (a nagy többség által elfogadott) módon összehangolja az emberi szabadságokat. 

A konzervatív liberalizmus éppen emiatt:

-- nem beszél jogokról a szabadság előtt (mert a jogok intézményesíteni próbálnak kulturálisan nem mindig elfogadott jogosultságokat, legtöbbször inkább erőszakosan, a hozzájuk társított szankciókon keresztül növelve az állam beleszólását a magánéletekbe és a közösségekbe), a jogok gyarmatosítják és tárgyiasítják a szabadságot, kivonják a társadalomból, állami juttatássá silányítják;

-- nem beszél identitásokról (fehér, fekete, LMBTQ..., keresztény, muszlim, nő, mozgássérült, miegymás) a szabadság előtt, mert a vezérelve nem az egyenlő identitások pluralizmusa, amely egy tősgyökeres balos pótszere a gazdasági egyenlőségnek, és valójában relativizmushoz, a szabadság növekedése helyett a beszűküléséhez vezet az érdem helyett a származáshoz és a folyamatosan gyarapodó, konstruált identitásokhoz kötve a társadalmi érvényesülést, korlátozva nyilvánosságot, piacot, emberi törekvéseket, a kiválóság érvényesülését. Nem értem, miért nem lehet belátni, hogy a törvény előtti egyenlőség és a piaci szabadság éppen elég védelmet jelent minden identitásnak, és minden további esélyegyenlőségi program árt nem csak a szabadságnak, hanem a közjónak is, még ha elősegítheti is egyes csoportok önigazolását. Na persze, ehhez valóban működtetni kell a törvényességet és a szabad piacot, ami sokkal nehezebb feladat, mint egy csoportnak felfedeznie és összeszednie magát, és elkezdenie követelőzni.

-- nem beszél egyenlőségről szabadság előtt, mert az emberek nem egyenlők, period, end of story. Nem csináljuk tehát egyenlővé őket. Egyenlőséget csak két helyen ismer el, itt viszont vaskézzel betartatja: a törvény előtt és a társadalom által biztosított szolgáltatásokban (ez utóbbi alatt értve az egyenlően magas színvonalú közoktatást és a magas színvonalú, hatékony egészségügyi ellátást -- ezeken túl azonban teret enged magánszolgáltatóknak is). 

-- nem beszél elosztásról az értékteremtés előtt, mert nincs mit elosztani, mielőtt létre nem hoztuk. A közjó nem az elosztásból (főleg nem annak méretéből), hanem a termelésből fakad. Következésképp a társadalomfilozófiát és a politikai programokat is ennek kell alárendelni.

Felhívom mindenki szíves figyelmét, hogy ez a nem túl bonyolult elvcsoport adja a legnagyobb esélyt egy társadalom leghatékonyabb, legigazságosabb, leggazdagabb és legboldogabb életére. NINCS jobb nála. Igaz, nem hoz létre tökéletességet, amire hivatkozva a szocialista demagógiák végül semmi mást nem érnek el, mint a vélt tökéletességről való távolodást; és nem akarja minden egyes ember születéskori hiányosságait jogokkal és állami beavatkozással ellensúlyozni. Ez van. De ezt lehet szeretni. Világos, egyszerű, hatékony.

Ami a lényeg: amíg a tisztelt antifideszes többség nem tud ENNYIBEN, és semmi másban megegyezni (ennél többen úgy sem fog), nem látja be önkritikusan, hogy a mai identitása (mint politikai erőé) valójában nem áll másból tíz éve, mint az orbánfóbiából, ellenben se nem valójában baloldali (tudják egyáltalán, mi ez?), se nem liberális (és ez?), hanem csak olyan öszvérnulla, él nélküli kés, öntudat nélküli értelem, akarat nélküli vágyakozás, sekély víz, homály és lapály, vénasszonyok kórusa Lagzi Lajcsi egyszemélyes estjén --- hah, és félő, az egész olyan röhejes marad, amíg ti maradtok. Politikai elveket akartok? Itt vannak, feljebb. Ezeknél antiorbánibb elvek nincsenek. Tessék végre (konzervatív) liberálissá válni! Mehr Licht, bitte! Hát nem hangzik előzékenyen egy (liberális) konzervatív szájból? Hogy lehet ennyire nívótlan a liberális praxis, amikor annyi tudósa van ebben az országban? Egy nyamvadt politikai programra nem telik, amikor a felvilágosodástól a posztmodernig a fejetekben a világ bölcsessége minden szakmában?! A közéleti értelmiség, amely Locke-ot, Voltaire-t és Tocqueville-t olvas otthon (olvas?), arra készül, hogy Gyurcsányra és Tóbiásra szavazzon -- és újra veszítsen. Már elnézést, ez színvonaltalan - nem méltó.

Egy kanadai nő (büszkén) összeszedett néhány szokatlan dolgot a helyi kormánnyal kapcsolatban:

• a miniszterelnök egy sci-fi mániás geek
• az egészségügyi miniszter egy igazi orvos
• a családokért, gyerekekért és társadalmi fejlesztésért felelős miniszter egy szegénységet kutató közgazdász
• a tudományokért felelős miniszter egy Nobel-díjas kutatónő
• a nőügyekért felelős miniszter egy nő
• a veteránügyi miniszter kerekesszékben ül, mert katonaként súlyosan megsebesült egy lövöldözésben
• a munkaügyi miniszter egy geológus
• a demokratikus intézményekért felelős miniszter egy muszlim menekült
• a sportért és a fogyatékos emberekét felelős miniszter egy paralimpia bajnok
• a védelmi miniszter egy háborús hős és rendőr
• a közlekedési miniszter egy asztronauta
• két miniszter kanadai bennszülött (azaz inuit vagy kwakwaka'wakw)
• három miniszter nem Kanadában született, hanem bevándorló vagy menekült
• a kormányban van két szikh miniszter
• legalább egy miniszter muszlim
• legalább két miniszter ateista
• az egyik minisztert éppen rákkal kezelik
• az egyik miniszter vak
• van egy nyíltan meleg miniszter
• van egy nyíltan vörös hajú miniszter is

Ennyit erről. A kormányzás helyét átvette Hajdú Péter-mintájú identitásszakszervezeti populizmus. Kit érdekel, lesz-e kormányzás, amikor 1) minden létező és eddig nem létezett kisebbség tárcához juthat, és 2) a politika végre felváltható a technokráciával? Remélem, a minisztériumi büfék is ingyenesek, és mindenki nagyon high up lesz, amikor mind a harmincan találkoznak: a szikhek a muszlimok kebelére borulnak, és együtt tolják be a kerekesszékest a kormányülésre, ahol a meleg még nyíltabbá válik, az ateisták felolvasnak Dawkins-ból, a rákos beszámol a legújabb leleteiről, majd mindenki meghallgatja a geek előterjesztését a bálnák védelmében -- remélhetőleg saját anyanyelvi tolmácsok útján.

Az meg éppen nem érdekel senkit, hogy Észak-Amerika mindkét liberális demokráciájában egymás között adják/veszik a a (miniszter)elnöki pozíciókat a politikusdinasztiák. Mi is volt a liberalizmus lényege, emlékszik még valaki? Nem az, hogy szabadság van, és a kormány még csak hozzá sem szagolhat az identitásunkhoz, mert semmi köze hozzá se pro, se kontra? Erre itt kínos precizitással kormányzati rangra emelkedik minden, ami NEM semleges, sőt még csak nem is POLITIKAI -- inkább afféle identitásgenetikai labor, kb. tenyészet. Amelyben egyes családoknak az elnöki szerep jut. De hát ez is csak egy kisebbség, mint a vakok és a Nobel-díjasok, nem? A lényeg azonban mégis ez: mindez a liberálisok teljes beleegyezésével és eksztatikus örömére zajlik. Hm.

Göncz Árpád búcsúztatása folyik azokban a percekben, amikor ezt a cikket írom, amelyet egyúttal tisztelgésnek is szánok az írói és közéleti életműve előtt. Jó tudni, hogy holtában is ennyi embert tud megmozgatni, jóval többet, mint bármelyik élő baloldali politikus, ami mégis csak a nagy átlag helyes értékrendjét és ízlését tükrözi. Tudjuk, tudják, hogy hiány van a baloldalon még átlagos politikusokban is, és most elment az is, aki ugyan politikus nem volt, viszont annál jóval több: államfőként ember. Miközben a baloldal az utolsó hősét tisztelheti benne, az egész országnak hiányozni fog, annak is, aki most hevesen tiltakozna ez ellen.

Göncz úgy lett '44-'45, '56 és '89 hőse, hogy nem kellett ezekkel a sorsfordulókkal a múltját kiigazítani, mint azoknak, akik miatt a mai jobbos radikalizmus túl sokakkal hitetheti el, hogy '56 végül is nem volt több, mint a kommunisták belügye. Bibó és Göncz mellett egy kézen meg lehet számolni azokat az embereket, akik mindig a lehető legjobb helyen álltak a 20. század nagyobb részében, a lehető legjobb helyen, amit ez az ország az ép erkölcsi érzékű embereknek egyáltalán megengedett. Köztársasági elnökként pedig fölötte azoknak, akik őt odahelyezték.

Nyugodjék békében, szeressük az emlékét! A kevés legjobbunk közé tartozik. Erkölcsös volt, bátor és emberséges. Minden, amiben végletesen megfogyatkoztunk mára.

A magyar társadalom elnézi, amint kifosztják, nem érdekli a nyilvánvaló korrupció, politikai hazardírozás, amely kikezdi erkölcsi és anyagi tartalékait. A társadalom (amely Margaret Thatcher szerint nincs is, hiszen nem több, mint tagjai önálló akaratainak és döntéseinek összege) kollektív cselekvési képtelenségben szenved, tagjainak érdekei és képességei nem képesek egymásra találni, és a közjó érdekében megmozdulni. Ez van.

Hanem személyes ellenállásra mindig van lehetőség, amely ugyan nem vezet rövid távon hatalmi változáshoz, de annál fontosabb a jövőnk megalapozása érdekében. A személyes ellenállás erkölcsi alapjai pedig a helyes cselekvés és a jó követése: nagy részben -- furcsamód -- a helyes és a jó pedig egyértelmű választások. Az, hogy valaki a köznapi életében igazat mond (hacsak nincs súlyos, erkölcsi indoka nem igazat mondani), nem csap be másokat, tisztes munkát ad tisztes pénzért, törekszik önmaga kiválóságának fejlesztésére és a benne rejlő értékek kiteljesítésére, szeretetre és bizalomra törekszik az embertársai iránt (ha nem is mindig sikerül ebben maradnia) stb. mind az ellenállás gesztusai a nyilvánvalóan ezekkel ellentétes jegyeket mutató politikusainkkal és hatalmi berendezkedésünkkel szemben.

Ha most nem is képes a politikailag, ideológiailag, szociálisan és mondva csináltan megosztott társadalom kiverekedni a közjót (a legnagyobb rész legnagyobb hasznát, amely a kisebbséget sem dönti rosszabb helyzetbe), az erkölcsös viselkedés mégis közelebb hozhatja egymáshoz az embereket, és végső soron alapja lehet a vágyott nemzeti minimumnak. Ezt nem (naiv) politikai programként mondom, és nem is a reménytelenség mondatja velem. Ellenkezőleg: az örömhírt terjesztem, hogy mindenkiből lehet ellenálló, nem szükséges hagynia, hogy bedarálja a reménytelenség. Mindenki személyesen felel ebben az értelemben egy nemzet ellenállásért a rosszal szemben -- ráadásul nem kell eközben összefognia senkivel, nem kell kollektív cselekvési képességet felmutatnia, elég a megfelelő személyes döntéseket meghoznia. És azok elmaradásáért nem hibáztathat senkit, ahogy a szíve mélyén mindig is tudatában lesz annak, hogy mikor árulta el -- nem a nemzet, hanem -- a saját ügyét. A legfontosabbat, amije van. Önmagát. 

Soros György a II. világháború utáni Európa belső menekülthullámait állítja párhuzamba a mostani migrációs válsággal (itt és itt), és azt várná Európától, hogy ugyanúgy reagáljon: korlátlan befogadással. Csakhogy egyrészt az európai menekülthullámok során a korlátlanság teljesen mást jelentett, mint most, a két jelenség nyilvánvalóan összemérhetetlen, másrészt a kulturális különbségek elhanyagolhatók voltak a mostaniakhoz képest, harmadrészt a II. világháború utáni újjáépítés után egy erőtől duzzadó, magabiztos Európa döntött pl. a Magyarországról menekülők befogadásáról -- és ez az Európa ereje jelentős részét annak köszönhette, hogy teljes joggal erkölcsi fölényben érezte magát a keleti totalitarizmussal szemben. Az, hogy ma a Nyugat nincs biztos erkölcsi fölényben a keleti autokráciákkal szemben, az Soros Györgynek (hedge fundoknak, a globalizáció során a gazdasági érdekek súlya alatt relativizálódó értékeinknek, és a a társadalmak integritását veszélyeztető vagyoni különbségeknek) is köszönhető.

Európa ma gazdasági és értékválságban is van, aminek az egyik haszonélvezője -- kellő tisztelettel az ebből visszaforgatott némi emberbaráti és a nyílt társadalmat támogató kezdeményezéseiért -- Soros György. Ahogy Orbán végül észre fogja venni, hogy az európai, jogállami, demokratikus, nota bene keresztényi útról letérve nem mentheti meg az európai civilizációt (jót nem lehet rosszul tenni), úgy Soros is észrevehetné, hogy a globalizáció ragadozó ágának nyerteseként nem kárhoztatja Európa gyengeségét, mert ez éppen a globalizációhoz való alkalmazkodásképtelenségünknek -- a tényleges értékteremtésben való visszacsúszásunknak -- köszönhető. Ez utóbbit -- az értékteremtést -- viszont nem Soros képviseli.

Nem akarok állást foglalni abban, hogy Soros valóban a nemzetállamokra tör-e, ahogy a magyar miniszterelnök hirdeti, azt viszont határozottan leszögezem: a nyílt társadalom, "ahogy ő gondolta", megbukott. És miatta is bukott meg, mert mintegy mellékesen akarta létrehozni, miközben a fő tevékenysége ellene irányul(t). És a cikkéből láthatóan ez nem nagyon foglalkoztatja.

Az utóbbi években politikai jelentőségre tett szert Magyarországon a kaotikus piac bulvár elmélete, amely szerint a piac ab ovo nem képes ellátni az optimális erőforrásszabályozás feladatát, ezért ezt nagy részben az államnak kell átvenni. Mivel a magyarok nagy része történeti okok miatt idegenkedik az intézményes verseny bármilyen kényszerétől, ezt az állami szabályozást örömmel fogadta még azon a kettős áron is, hogy az állam központjává vált az intézményes korrupciónak, illetve kiszámítható szabályozó helyett saját érdekekkel rendelkező szabályozó, újraelosztó, és tulajdonosi központtá is emelkedett -- tovább rontva a piaci hatékonyságon: azaz növelte és növeli a szegénységet és az igazságtalanságot is.

Az államkapitalizmus kialakulása mellett megfigyelhető ezzel összefüggésben a demokrácia intézményes korlátozása. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem a négyévenkénti választás lehetősége definiálja a demokráciát. Ahhoz kell az ilyen választást megelőző információ- és véleményképzés szabadsága is, amelyhez szabad és erőszakmentes nyilvánosságra, az információ kiegyensúlyozott, olcsó, és heterogén elérhetőségére (magyarán a média pártosságának vagy ideológiai irányultságának jelentős korlátozására), állampolgári nevelésre, decentralizált döntéshozatalra és részvételi impulzusokra van szükség az intézményi rendszerben. Magyarországon nincs demokrácia. A korlátozott vagy irányított demokrácia annál inkább bezárul, minél közelebb kerülhet valaki a hatalmi erőközpontokhoz: észrevétlen probléma az egyszeri, kritikátlan állampolgár számára, nagyobb probléma egy politikailag érzékeny polgárnak, még nagyobb egy civil kezdeményezés vezetőinek, lényegesen nagyobb egy kezdő párt számára, és csaknem áthidalhatatlan nehézségeket támaszt a hatalomnak a sáncokon belül lévő kritikusainak (disszidenseinek) esetében.

Az egyre inkább félreérthetetlenül az ázsiai politikai rendszerek jegyeit hordozó magyar politikai rendszerben az állampolgárok túlnyomó része a dezinformáció, a (potenciális) fenyegetettség, és az egoizmus állapotában él, teljesen depolitizálódik. Az Orbán-rendszer kifutása egyelőre nem ismert, csak az tudható róla, hogy szabadon, csupán a belső erőforrásaira támaszkodva fenntarthatatlan, versenyképtelen, következésképp kénytelen egyre agresszívabbá válni. A világpolitikai fejleményektől függően is (ugye, mostanában dől el régiónk sorsa egy időre) részévé válhat sok minden: a célzott vagy csak az általános politikai félelmet gerjesztő politikai gyilkosságoktól kezdve a koncepciós pereken át az emberi jogok további korlátozásáig, attól függően, mennyire nő meg Putyin árnyéka Kelet-EU fölött. Egy biztos: Orbán bármilyen módon meg akarja tartani a hatalmát, amire jó okai vannak. Ezt mindenki vésse az eszébe. -- Esetleg mégiscsak kéne valamit kezdeni a mostani helyzettel, mielőtt elfajul, nem?