1000 leütés

Nem érdekelnek se a zsidó (identitású, félidentitású, származású, vallású, bármilyen), se a mélymagyar, se a komcsi, se a keresztény, se polgári, se a beképzelt sérelmek -- ezeket teljesen szubjektív problémáknak tartom, amelyeknek a demokratikus politikában semmi keresni valójuk. Úgysem lehet igazságot tenni közöttük, az ápolásuk viszont garantáltan dögvészt hoz egy országra, mint a mellékelt ábra mutatja. Elegem van abból, ahogy az értelmiség összekeveri a saját fontoskodását az ország fontosságával, a saját identitása feletti nyafogást a közéleti cselekvéssel, a saját pozícióinak védelmét a demokrácia és a közjó védelmével, és a belterjes szenvelgést -- amire a leginkább kész -- leginkább mindennel. Konstruktív gondolkodás? Na, olyan nincs. Politika mint ideológia és ressentiment? Kultúrkampf mindhalálig? Fájn, nyamm.

Nem kicsit, nagyon elegem van abból, hogy A úgy tartja csak kibékíthetőnek a helyzetet B-vel, ha az utóbbi elfogadja az ő nyavalyáit, fordítva dettó. Pont eddig terjed a toleranciájuk -- milyen nagyvonalú! Polgárosulatlan a magyar nép, nem tudja megőrizni fejlődésének alapjait? Elherdálja a jövőjét, beugrik a manipulációnak, nem kel fel az agresszió ellen? Ilyen értelmiség mellett ki csodálkozhat ezen?

Ránk fér egy világháború utáni német típusú fordulat a közgondolkodásban, amikor nem az Élet Menete és a Békemenet között lehet választani, hanem (még mielőtt ezekből bárki választana) létrehozzuk a közös társadalmunk fejlődésének alapjait szigorúan nem ideológiai, nem sérelmi, nem a múlttal elszámolni akaró módon. Nem véletlenül a németek sem folytatták le a közelmúltjuk megvitatását az ország helyreállítása előtt. Kell egy új Rend, amelyik nem akar igazságot tenni a régi Rendetlenségben, mert ha így tenne, pillanatokon belül áldozatul esne neki. Nekünk minimum száz évet kell lezárnunk úgy, hogy egy darabig -- amíg kellően erősek nem vagyunk hozzá nemzetileg -- felé se nézünk. A konzervativizmusnak nincs még itt az ideje. A polgári konzervativizmusnak van, amely a polgárság lehetőségeit próbálja rekonstruálni és konzerválni a jövőnek. A polgári konzervativizmusban a polgárság a lényeg -- a konzervativizmus erre irányul. A hiányában pedig ezt hozza létre.

Az ismert Maslow-piramis alsó felében mozog a magyar választók többsége: a fiziológiai szükségletek és a (lelki és testi) biztonság vágyától a szükségletek hierarchiájában legfeljebb a társas szükségletekig (csoporthoz és családhoz tartozásig) jut el; arról már rég lemondott, hogy egy olyan társadalomban éljen, amelyben az önbecsülése és az önmegvalósítása bármit is számít. Az Orbán-rendszer visszanyomta a többséget az emberi lét alacsonyabb szintjeire, ahol az államtól való kiszolgáltatottság mindennapi élmény: az államtól származik a koncentrált rossz (fenyegetés, megfosztatás, megaláztatás) és jó (létfenntartás, szórakozás, közösségi élmény, védelem), amely a legtöbb ember számára reálisan elérhető.

Orbán azzal tartja fenn a rendszerét az emberi szükségleteknek ebben az értelmezésében, hogy egyszerre tudja még biztosítani a közösségi élményt (a nacionalizmuson és a külvilágtól -- a Nyugattól, a migránsoktól -- való "védelmen" keresztül) és adja meg (noha csökkenő számban) az embereknek a minimális létbiztonságot: minimálisat, amely egy anómikus, szétesett társadalmat még éppen nem ösztönöz politikai ellenállásra.

Orbán pontosan kielégíti ezt a kettős pszichológiai szükségletet a többség számára (ahova azok is tartoznak, akik nem szavaznak ellene, magyarán idetartozik a többség) -- miközben az "elit" kisebbség önbecsülési és önkiteljesítési szükségleteit korrumpálja, apanázzsá rontja, így csak nagyon kevesen maradnak olyanok, akik valóban a maguk erejéből teljesítik ki önmagukat.

Naivak vagyunk. Azt hisszük, hogy a tömegek felfelé fognak mozdulni a szükségletek piramisán, és ez fogja megdönteni a korrupció rendszerét. De miért mozdulnának? Ahhoz megfelelő társadalmi környezet kellene. Épp fordított tehát a helyzet: a helyzetnek tovább kell romlania. Amit meg is fog tenni, hiszen ez a korrupt rendszer csak romlani képes.

Amikor már az Orbán által biztosított kollektív azonosulás elveszíti a jelentőségét a fizikai és pszichikai szükségletek nyomása alatt -- magyarul, amikor már a relatív nyomor és igazságtalanság akkor lesz, hogy elviselhetetlen, és a társadalmi ellenállás szociális alapon áll össze, és elvész a jelentősége a nemzethez tartozásnak és a kreált külső fenyegetéseknek --, akkor fog a rendszer szétrobbanni. A társadalomnak még veszítenie kell ahhoz, hogy lerázza magáról a zsarnokot. Tragikus helyzet, hogy azután sem biztos, hogy jobb lesz.

A liberalizmus a szabadság politikai ideológiája, a konzervativizmus az emberi kiválóság feltételeinek erősítésére irányuló politikai gyakorlat. Az előbbi ideológia, mert a célból indul ki, holott a célja elvont, sosem realizált eszmény, az utóbbi gyakorlat, mert mindig a létezőből indul ki, és mindig szkeptikus a javulás lehetőségeivel kapcsolatban. A liberalizmus és a szabadság úgy tudott közel kerülni a baloldalhoz (és átalakulni a mai progresszivizmusba), hogy a negatív (valamitől) való szabadsággal ellentétben mintegy száz éve egyre meghatározóbbá vált benne a pozitív szabadság (valamire való jogosultság) motívuma (a szabadságban való -- törvény előtti -- egyenlőség hozzárendelése a társadalomban való cselekvés feltételeinek egyenlőségéig), ami a szabadságnak egyre több tartalmi, túlnyomórészt állami segédlettel érvényesítendő jegyet kölcsönzött szociális jogoktól generációs és gender jogokon át az ember tulajdonképpeni teljes denaturalizálásáig, illetve a szabadságnak a jogok katalógusává történő tárgyiasításáig (vö. a progresszivizmus egyenlősít és nivellál). Nem véletlen, hogy a liberalizmus politikai stratégiájához elengedhetetlenül hozzátartozik a vágyott eszményi jövő érdekében elkövetett (kvalifikált, állami, kollektivista) erőszak, ami miatt nem teljesen indokolatlan az összehasonlítása a baloldali radikális politikai rendszerekkel, és én a magam részéről mindig csodálkozom ahhoz, hogy ezt a művelői nem értik.

A konzervativizmus politikai stratégiája az emberi kiválóság feltételeinek erősítésére irányul. A liberalizmussal való legfontosabb érintkezési pontja az autonómia kérdése. Míg azonban a (baloldali) liberalizmus az autonómiát a szabadság és a jogosultságok kollektív-konstruktivista feltételrendszerébe, addig a konzervativizmus egyéni-erkölcsi feltételrendszerbe helyezi -- másképp szólva a b. liberalizmus elosztási és átalakítási, a konzervativizmus tágabban vett értékteremtési és önfejlesztési kérdést csinál belőle. Az egyik az autonómiát a kollektívum és az újraelosztás égisze, a másik az individualitás és az adózás relatív szűkítésének égisze alatt gondolja el. Az egyiknek a kollektívum, a másiknak az egyén a végső erőforrása. Az egyiknek a jogosultság, a másiknak a felelősség a kulcsszava. Így lehet az egyik a nagyobb, a másik a minél kisebb állam híve -- de ez utóbbi csak annyira kicsié (szemben a libertariánus állásponttal), amely még optimálisan tudja biztosítani mindenki hozzáférését a kiválóság alapjaihoz (oktatáshoz, műveltséghez, egészségügyhöz, nyilvánossághoz, demokráciához, versenyképességhez, de ugyanígy szerepet játszanak itt a család, a kisebb közösségek és hagyományaik is).

A konzervativizmus nem tud eltekinteni a politikai stratégiájában egy közösség, nemzet jelenétől (konkrétan itt a magyar nemzet polgárosulatlanságától, lemaradottságától, szétesettségétől, alacsony bizalmi légkörétől stb.). Ezért a konzervativizmus nem nyithat olyan elvárásokkal, hogy szabad piacot és versenyképes társadalmat kell létrehozni (az olyan fokú vakság és kollektivista politikai erőszak volna, amelynek az eredményei ráadásul teljesen bizonytalanok is), ha nem tudja megtalálni -- régi műszóval -- azokat az emberi és közösségi emeltyűket, amelyek révén a társadalom képes organikusan eljutni eddig az állapotig. Tehát a konzervativizmus nem lehet programmatikus itt sem, hanem fontolva haladva, elültetve az emberi kiválósághoz tartozó siker érzését, a piacot és az államot eszközként használva az emberi értékek fejlesztésében, tudja csak érvényesíteni a saját gyakorlatát.

A politikai stratégiánk -- összhangban a humánum köré szerveződő politikai értékeinkkel -- tehát reális, nem forradalmi, ugyanakkor a hosszútávú társadalmi versenyképesség (egyszersmind boldogság) legalkalmasabb megközelítése. A politikai stratégia része persze, hogy hogyan lehet mindezt ma is érthető jelszavakba önteni és rövid távon is értékelhető sikereken keresztül működtetni. De a keret kétszáz éves, nem változik. Más sem igazolja jobban, mint az alternatívái által folyamatosan okozott kudarcok és szenvedések ezen a tájon -- a leginkább pedig II. világháború utáni német freiburgi iskoláéhoz hasonló lehet a hatása, amelynek egészen konkrétan a német gazdasági újjáépítés gondolati bázisát köszönhetjük.

Az orbánizmus funkciója rávilágítani a Nyugat értékfelejtésére, kiüresedett, antidemokratikus mechanizmusaira, a jogállam piacosításának és -- megfordítva -- a piac etatizálásának/oligarchizálásának veszélyeire, amelyekből származik mindaz az igazságtalanság, korrupció, és kiábrándulás, amely egy ideje próbára teszi a nyugati politikai társadalmak működését. Az orbánizmus belső ellenfél egy túl sikeres világban, amely egy, másfél évtizede nem találja önmaga megújulásának rugóit, elszivárgott belőle az önreflexió és a folyamatos fejlődés képessége -- ami alatt nem elsősorban a GDP-termelő képességet, hanem a belső szerkezeti megújulásra való erőt, és az ehhez szükséges értő önkritikát értem.

Az orbánizmus üdvözlendő próbája a nyugati individualizmusnak, amely kétséget kizáróan ki fogja állni a próbát, mivel éppen ilyen próbákon nőtt fel, és ilyenek kezelésére találták ki. A XVI. századtól nagyjából egyenes vonalú mozgás az egyensúlyi piacok és a kooperatív társadalmi kompetenciák irányába nem véletlen: ez a leghatékonyabb társadalomszervezési mód, és minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább. Ezek a társadalmak képesek a leginkább a leaderrel szemben a leadershipre (azaz az egyszemélyi vezetéssel szemben az egész társadalmat átjáró vezetési kultúrára) építeni, illetve a meritokratikus (érdemelvű) vezetést társadalmi ellenőrzés (azaz a közjó) alá vonni -- feltéve, hogy nem feledkeznek meg ennek során az erkölcsi és intézményes fundamentumaikról. Ám éppen ez történik egy ideje: a magafelejtés. Történik más szóval az egyének, az autonómiáik és ezek kooperációjának beáldozása a nagy erőközpontok diktálta társadalmi tervezésnek és programoknak, ami megöli a folyamatos fejlődés optimális lehetőségét.

Egy, az év végén a német Springernél megjelenő könyvemben (Beyond lean: A revised framework of leadership and continuous improvement) ugyanezt az eljárást -- röviden a leader és a leadership különbségeit egyfelől, az erőközpontok felülről menedzselt programjainak és a folyamatos fejlődés lehetőségeinek hatékonysági különbségeit másfelől -- írom le az üzleti világban. A könyv egyes megállapításainak politikaelméleti hozománya is van. Ezek értelmében az orbánizmus mint versenyképességi formula halott volt, mielőtt megszületett volna. Arra jó, hogy szembe találkozva vele mint afféle vírussal a Nyugat nagyobb elánnal kezdjen el reflektálni önmagára -- de erre kiváló. Az orbánizmusba való belebonyolódás -- és ekként az áldozati szerep vállalása -- a mi fejletlen társadalmi szisztémánkban viszont súlyos versenyképességkiesést jelent és még fog jelenteni Magyarországnak. Végre valóban elmondhatjuk: védjük Európát -- ráébresztjük a saját rossz szellemeire és tespedtségére --, de olyan nagy áldozat árán, amelyről ha tudnánk, mi sem akarnánk. Európa szerencséje: a magyarok -- nem egyszerű önfelejtése, hanem -- önismeretének teljes hiánya, amelynek hála lelkesen vállaljuk a negatív hős szerepét a drámában. Örüljünk a szerepünknek? Hát, nem tudom. De ne aggódjunk: olyan kevesen értik, miben áll is az "áldozatunk", hogy ezt a kérdést nem is érdemes felvetni.

(Beszéd) Rettenetes ez a csend. A lemondás csendje. 59 éve egy totális rendszerrel szembeszálló műegyetemisták, bölcsészek, jogászok, medikusok utódai ma hallgatnak. Mindazok, egyetemisták, munkások, tanárok, vállalkozók, akik ma nemhogy ide nem jöttek el közénk, egy kis párt megemlékezésére, de egyáltalán nem jelennek ma meg az utcákon, azt üzenik az országnak, hogy „minden rendben”! Vagy ha nincs is rendben, „lemondtunk rólad”!

Millióknak kéne itt lenni, de ezrek, ha vannak. A legjobbjaink, akiknek elődei ’48-ban és ’56-ban először szedték össze a bátorságukat, először fordították elégedetlenségüket a haza javára, ma otthon ülnek, kirándulnak, vagy külföldről néznek – ha néznek – minket.

Sem a gúny, amelyet a kormányhű oldal ma minden bizonnyal érez, sem a megvetés, amellyel ’56-ot övezi nem leplezheti, hogy nem az elégedettség csendje az, ami körülvesz. Nem a boldog családok, szabadság, anyagi és lelki biztonságban, bizalomban élő nép csendje, érdektelensége és tespedtsége ez, hanem a tehetetlenségé, a kiábrándultságé, és a lemondásé. 59 éve még ennél is jóval súlyosabb helyzetből lett elege az akkori Magyarországnak, és ha bármilyen párhuzamot akarunk vonni a mai nap és a történelem között, akkor annak nyilván ennek kell lennie: nem vagyunk még eléggé elnyomottak. Nincsen még elég okunk félni. Nem vagyunk még eléggé tudatában a veszélynek ahhoz, hogy elveszítsük minden veszélyérzetünket, lerázzuk a cinikus rendszert, és kiálljunk az életünkért, a szabadságunkért, a gyermekeinkért.

A mai nap a megemlékezésé. De vajon mi lehetne alkalmasabb módja a megemlékezésnek, mint annak megvizsgálása, hogy mit értünk el ’56-tal, és mi mutatkozik meg ebből 2015-ben? ’56, miként ’48, a magyar szabadság illúziójának ünnepe. Arra figyelmeztet, hogy visszatérően képtelenek vagyunk biztosítani magunknak a szabadságot. Kiéljük az iránta való igényünket a néhány évtizedenként sorra kerülő felkelésekben, forradalmakban, szabadságharcokban – de midőn ezeket rendre leverik a külső és belső hatalmak, a szürke hétköznapok újra telítődnek megalkuvással, kiábrándultsággal, tehetetlenséggel – és megemlékezésekkel. A szabadság hagyománya kétszáz éve csak álom. Álom, álom -- és emlékezés történelmünk kivételes napjaira, amelyekre nem is lett volna szükség, ha alkalmasak vagyunk a szabadságra.

De nem vagyunk. A szabadságnak nincsen intézményes kultúrája, hagyománya. Így emlékezhetünk – ma is – legfeljebb arra, amivé válni szeretnénk, de közösségként nincsen hozzá képességünk.

A szabadságot kivívni és megtartani a legmagasabb fokú képesség, amelyet egy társadalom birtokolhat. Azt gondolnánk, mi sem egyszerűbb a szabadságnál, egyszerű a meghatározása, egyszerű, sőt unalmasan egyszerű a gyakorlata, mindenki tesz-vesz, jó esetben dolgozik, tanul, szeret és gyűlöl, mi is hiányzik? De már itt tévedünk. A feladat felmérése is ép észt és erős erkölcsi érzéket kíván, ami meghaladja a mai erőnket, nem beszélve a végrehajtásról. Aki ma a szabadságot nem látja fenyegetve, megtiporva és megalázva, nem látja, mivé lettünk a hiányában, és nem látja a feladat roppant voltát, amit a megszerzése jelent, az maga bizonyítja a szabadság hiányát ezen a vidéken.

A szabadság eresztékei fokozatosan lazultak meg Magyarországon 2010-ig, mielőtt egyáltalán megszilárdulhattak volna, hogy utána látványosan omoljon össze a rendszer. A szabadság lehetőségét ásta alá a politikai számítás és gyűlölködés, az ideológiák intoleranciája, az állam nem szűnő hatalma az életek fölött, ugyanakkor – riasztó ellentétként -- a közjó szolgálatának kipusztulása a politikai gyakorlatból; a szabadságot csorbította a személyes és közösségi autonómia hiánya, az élettel szembeni gyanakvás és bizalmatlanság nem szűnő ereje, az egyéni perspektívák beszűkülése, amelyek mind a társadalom zavarait táplálják és hosszú távú garanciái a társadalmi sikertelenségnek.

A Polgári Konzervatív Párt azért jött létre, hogy megtalálja a kiutat ebből a helyzetből, hozzájáruljon a szabadságra való képességünk felmutatásához és megszervezéséhez, de amennyire erkölcsileg biztos alapon állunk, be kell látnunk, annyira vagyunk gyengék politikailag. Éppen a már említett okok miatt, hogy tudniillik a népünk sem szabad, és a szabadságnak sincs kultúrája, nekünk magunknak kell létrehozni a választói közegünket, amelynek ritkításáért a mai hazug kormányzás közben megtesz mindent, ami a hatalmában áll.

Ha már a szabadság ritkulásáról van szó, csábító lenne párhuzamot vonni az 59 évvel ezelőtti és mai események között az oroszok vonatkozásában is. De nem teszem, mert az oroszok feléledő birodalmi törekvései Ukrajnától a Közel-Keleten át az Európai Unióig egyfelől pontosan érthetők, másfelől nincs az ország orosz megszállás alatt. Bármit, amit teszünk magunkkal, saját döntésünkből tesszük – ha cinikus állampárti propaganda és korrupció között is. De ez sem ment fel a magunkért viselt felelősségünk alól, amiről – ahogy kezdtem – egyre többen lemondanak a belső vagy a külső disszidenciát választva. Nem mondhatom, hogy ezek nem cselekszenek ésszerűen. Lemondanak az országról, mert nem látják benne a jövőnket, lemondanak az országról, amely ellenük fordult. Ennél szomorúbb megelevenítését Széchenyi, Kölcsey, és Vörösmarty aggodalmainak – „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak. Szemében gyászkönny ül” – kitalálni se lehetne. Lassan már csak a gyászkönnyben nem lehetünk biztosak, ami mások szemében ül.

Mindezek miatt a mai ünnep kettős érzelmeket tartogat nekünk. Öröm és büszkeség egyfelől, amely népünk ezeréves történetének legjobb napjait illeti meg, másfelől szomorúság és önmarcangolás, ami az elmulasztott lehetőségeinknek, a vissza-visszatérő elgyengülésünknek, és az emlékezés kilátástalanságának, az eszme és a tényleges gyakorlat nem csökkenő távolságának szól.

De ami történt, megtörtént. Lezárult negyed évszázad, amely a szabadság illúziójának koraként vonul majd be a magyar történelembe. Nem használtuk ki Európa felfelé ívelő korszakát és a kommunizmussal szembeni megvetés felhajtó erejét. Most újra kell kezdenünk, más alapokon, de a magunkkal kapcsolatos tengernyi tanulság birtokában a szabadság új rendjének felépítését. Úgy is mondhatjuk, az újrakezdés szükségképpen alaposabb és bölcsebb lesz. Nincs kétségem afelől, hogy a szabadság ki fogja vívni az emberiség üdvtörténetében neki rendelt helyet. És ha patetikusan vagy értelmetlennek hangzik is ez, vagy merőben ellentétes a mindennapi tapasztalatunkkal, erőt kell merítenünk valamiből. És mi másból meríthetnénk erőt, mint az emberiség és a nemzetünk legjobb eszményeiből, amelyek között keresve sem találjuk ezeket: elnyomás, rablás, háború, szegénység, érzéketlenség, civilizálatlanság, viszont annál többet ezeket: szabadság, megértés, méltányosság, szellem, jólét, műveltség.

A magyarok országa a Nyugat peremén, de a központhoz belátható távolságban helyezkedik el. Évszázadokon keresztül szívta magába a hellén-zsidó-keresztény és jogállami szabadság eszméit, és bár gyakorlattá nem tudta nemesíteni ezeket, nem maradt érintetlenül sem tőlük: ha a beidegződéseink talán, az álmaink biztosan nem az emberellenes kollektivizmusok, diktatúrák, a rabló rezsimek körül forog. Tudjuk, mi a jó, merre van a boldogság, ha a mindennapi készségeink visszahúznak is. Ezt a harcot tehát végső soron mindenkinek magában kell megharcolni. És ez a harc a polgári eszmélkedés során az önismeretért és a felelősségért vívott legfontosabb harc. Ez a harc megkezdődött már, és minden nappal előrébb jutunk benne. Nem vagyok pesszimista, azt gondolom, hogy az álmaink maguk után fogják vonni a jobbik énünk győzelmét, de még időre van szükség – miközben az idő nem kegyes a későn ébredőkhöz.

Tisztába kell jönni önmagunkkal. A magyarok többsége ésszerűen cselekszik a politikai térben, de az ésszerűnek igen korlátozott, ha tetszik földhöz ragadt, realista értelmében. Bizonyos értelemben ésszerű ma otthon maradni, és nem ellepni az utcákat a szabadságot követelve. Népünk többsége minimálisan kockáztat; meglehetősen egoista, amit sokszor bizalmatlanságként és széthúzásként élünk meg, de én azt mondom, inkább legyen egoista, mint megveszekedett államhívő; és ne feledjük azt sem, a magyarok közben megvédik, ami az élethez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, ha a szemhatáruk nagy általánosságban nem is terjed túl a legközvetlenebb környezetükön: azon, ami van, szemben azzal, ami még lehetne. Ez egyszerű önvédelem, amire a történeti emlékezet és szoktatás alapján minden okunk megvan. Az egoizmust csak ezzel az önvédelmi beidegződéssel együtt méltányos szemlélni. Ebből a kettőségből kell kiindulni. Nemzetünk fennmaradásának puszta ténye – Széchenyi és mások pesszimizmusa ellenére – azt bizonyítja, hogy az önvédelmi reflexek működnek, és a kritikus pillanatokban visszalöknek az életbe. Az élet él, és Magyarországon is élni akar.

Éppen emiatt a magyarokra nem lehet diktatúrát és egy állam kritikátlan szolgálatát sem építeni -- az egoizmus megzabolázhatatlan, ha nem is éppen a legtermékenyebb állapota egy népnek, ám a gonoszsággal és az erkölcstelenséggel szemben is gátat jelent. Aki nem alkalmas nagy tettekre, legfeljebb az álmainak él, az a gonoszság rendszerinek felépítéséhez is lusta, érdektelen. Szkeptikus. Elmondhatjuk ugyan, hogy az eszményeinknél laposabb az életünk, de a lapályt nem adjuk, és belakjuk, ahhoz ragaszkodunk. Közben pedig a képzelőerőnk tagadhatatlanul, alig észrevehetően mégis erősödik, nem véletlenül van szüksége a jelen ócska kormányának a képzelőerőnket eltérítő folyamatos propagandára, az iskolák lezüllesztésére, és a politikai cselekvés terének folyamatos szűkítésére. Mi másért van ez, mint a képzeletünk, az álmaink és a maradék cselekvőképességünk kiölése végett? A kormányzat fél, és ettől a néptől fél. Ami a jelen körülményeink között jó hír.

A magyarok nem fognak engedni Európából, nem fognak engedni a jólétnek a környező országokéval összevethető szintjéből, nem fogják eltűrni, ha túl sokáig akarják megvezetni őket -- és mint mindig, pillanatok alatt képesek összeállni egy lázadó tömegként. Egy szikra bármikor erdőnyi lángra lobbanhat, és ha nem is erősségünk a szívós építkezés és intézményes gondolkodás, ellenállásra tömegben még képesek vagyunk. Ez is valami. Nem éppen konzervatív valami, de határt szab a rabló rezsimek bátorságának.

Ha azt kérdezitek, mégis mit lehet ilyen körülmények között tenni, hogy ne kelljen bevárni az újabb ’56-ot, azt kell mondanom: el kell végezni a napi munkát, ami alatt itt politikai munkát értek. Jelen kell lennünk, vagy inkább jelenné kell válnunk minél több fejben és házban, meg kell szerezni a bizalmat a programunk iránt. Ami a PKP-t illeti, legelső sorban meg kell tudnunk győzni a lehetséges aktivistáinkat és szimpatizánsainkat, hogy másképp nem fog menni, és tegyenek velünk együtt azért, hogy menjen. Annak, aki egy csepp felelősséget is érez az országért, a szemhatára felette van a saját túlélési programjának, annak közöttünk a helye.

Óvok mindenkit arról, hogy összetévessze egy párt erkölcsi erejét a nyilvánosságbeli erejével. Az utóbbi múlandó és általában ugyanaz a nemzeti erőtlenség és fantáziátlanság hajtja át, mint a képtelenségünket a változtatásra. A nyilvánosságot az üzlet és a celebritás kultusza működteti – nem a moralitásé és a jövőbe vetett hité. Mi ez utóbbiak alapján állunk, és ahhoz, hogy ezeket győzelemre vigyük, hasonló emberek munkájára van szükség, mint mi vagyunk.

Ha ez az emlékezés ünnepe, emlékeztessük hát magunkat jó és rossz sorsunkra, de azonnal lépjünk is tovább. Aki a mai sorsa jobbra fordulását az emlékezéstől reméli, az rossz lóra tesz. Az emlékezésnél sokkal fontosabb és sokkal nehezebb feladataink vannak. Fel tehát!

Csábító lenne párhuzamot vonni az 59 évvel ezelőtti és mai események között az oroszok vonatkozásában is. De nem teszem, mert az oroszok feléledő birodalmi törekvései egyfelől pontosan érthetők, másfelől nincs az ország orosz megszállás alatt. Bármit, amit teszünk magunkkal, saját döntésünkből tesszük – ha cinikus állampárti propaganda és korrupció között is. De ez sem ment fel a magunkért viselt felelősségünk alól, amiről – ahogy kezdtem – egyre többen lemondanak. Az országról mondunk le, mert nem látjuk benne a jövőnket. Ennél szomorúbb megelevenítését Széchenyi, Kölcsey, és Vörösmarty aggodalmainak – „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak. Szemében gyászkönny ül” – kitalálni se lehetne. Lassan már csak a gyászkönnyben nem lehetünk biztosak, ami mások szemében ül.

Mindezek miatt a mai ünnep kettős érzelmeket tartogat nekünk. Öröm és büszkeség egyfelől, amely népünk ezeréves történetének legjobb napjait illeti meg, másfelől szomorúság és önmarcangolás, ami az elmulasztott lehetőségeinknek, a vissza-visszatérő elgyengülésünknek, és az emlékezés kilátástalanságának, az eszme és a tényleges gyakorlat nem csökkenő távolságának szól.

De ami történt, megtörtént. Lezárult negyed évszázad, amely a szabadság illúziójának koraként vonul majd be a magyar történelembe. Nem használtuk ki Európa felfelé ívelő korszakát és a kommunizmussal szembeni megvetés felhajtó erejét. Most újra kell kezdenünk, más alapokon, de a magunkkal kapcsolatos tengernyi tanulság birtokában a szabadság új rendjének felépítését. Úgy is mondhatjuk, az újrakezdés szükségképpen alaposabb és bölcsebb lesz. Nincs kétségem afelől, hogy a szabadság ki fogja vívni az emberiség üdvtörténetében neki rendelt helyet. És ha patetikusan vagy értelmetlennek hangzik is, vagy merőben ellentétes ez a mindennapi tapasztalatunkkal, erőt kell merítenünk valamiből. És mi másból meríthetnénk erőt, mint az emberiség és a nemzetünk legjobb eszményeiből, amelyek között keresve sem találjuk ezeket: elnyomás, rablás, háború, szegénység, érzéketlenség, civilizálatlanság, viszont annál többet ezeket: szabadság, megértés, méltányosság, szellem, műveltség.

(Részlet az október 23-i beszédemből, Szabadság tér, 15.30)

A politikai vezetés és a hatalom elvei az emberi természetre épülnek, és akik nem hiszik, hogy van "emberi természet" (vagy ha hiszik is, de a közjó érdekében éppen korlátozni akarják az érvényesülését), azok folyamatos hátrányban lesznek azokhoz képest, akik szerint van. A természetre (avagy a mély, eredeti késztetésekre) épülő politikai realizmus győzelme az idealizmus felett máshol sem látszik jobban mint Orbán politikai sikereiben -- az ellenfeleinek rovására. Természet kontra civilizáció, biológia kontra filozófia, valóság kontra eszmék harcából egy polgárosulatlan társadalomban annál könnyebben kerülnek ki győztesen az előbbiek.

Oszd meg és uralkodj! Kenyeret és cirkuszt! A haza mindenek előtt! Ostor és mézesmadzag. Ne bízz senkiben! Biztonság a szabadság előtt. Erős kéz. Megtévesztés. A kezdeményezés megőrzése. A cél szentesíti az eszközt. A vezető egyetlen célja a háború. Az ember alapvetően rossz. Egyedül a siker számít. Előzd meg a bajt! Az idegen bajt hoz. Ha valamit sokszor elmondasz, valósággá válik.

Sorolhatnám még azokat a részint szállóigévé nemesült, részint amorális erkölcsfilozófiákban lecsapódó évezredes politikai tapasztalatokat, amelyek fel vannak írva a vezetés Nagy Könyvében -- ha nem is a Közjóéban. A lényeg, hogy ezek mind működnek. A kiegyensúlyozott demokráciához szükséges szoktatással és civilizálódással szemben ezek azonnal felismerhető motívumok önmagunkban -- sőt, ha egy vezetőben is észrevesszük őket, annál jobb, mivel mindenki számára érthetőek, majdhogynem otthonosak, kellőképp egyszerűek, nem lengi körbe őket a zavaró absztrakció és életszerűtlenség, mint a "természetellenes" liberális, jogállami elveket. 

Különösen jól működnek ezek az elvek annak ismeretében, hogy nemcsak a polgárosulás nem ment végbe Magyarországon, amely önálló erőre ébreszthette volna a társadalom nagyobb részét, hanem -- szemben a hiedelmekkel -- a politikai nemzetté válás sem. Így viszonylag egyszerű az etnikai és nyelvi értelemben létező, politikailag máig össze nem állt, (hamis) jelszavakban élő nemzetet az állam alá rendelni. Polgárosulás és nemzetté válás (a Reformkor programja) egyetlen közös, máig befejezetlen projekt. Ennek folyománya, hogy nincs késztetésünk a premodern politika meghaladására, ezért hat ránk természetesként a politikai realizmus és a modernség-ellenesség, ezért van keletje a vezérnek a vezetővel, és főleg a hatalommegosztás intézményrendszerével szemben, és ezért hallatlanul önsorsrontó a politikai kultúránk.

A magyar modernséget százötven éve nem sikerül vonzó vízióvá emelni, ami mélységes politikai kétbalkezességre utal. Hogy ezt baloldali erőktől várjuk, az meg a máig ható marxizmus fénytörése, amely nemcsak az osztályharcot, hanem az elmaradt modernizációt is hagyományosan polgárellenesen és a proletár sérelmi politika terminusaiban gondolja el, úgy is, mint egyenlősítés, antikapitalizmus és tulajdonellenesség, állami programok, szükséglet-morál, belvárosi humanizmus -- ami maradt Sztálin és Bad Godesberg után. A progresszív "baloldalnak" ehelyett meg kell tanulnia visszakövetelnie a polgárságot. Meg kell tanulnia polgári pártra szavaznia, amelynek uralomra jutása nélkül a polgárosulás és a politikai nemzetté válás továbbra is -- szociológiai, gazdasági és intellektuális értelemben is -- elvarratlan marad. A progresszív "baloldalnak" meg kell tanulnia végre liberálissá válni, ami sosem volt, és levetnie végre Ady, Károlyi, Jászi, Csécsy, Bibó, Göncz Árpád rosszul szabott köntösét, amely talán nagy jellemeket, de -- a köntös rossz méretezéséből is kiviláglóan -- hozzá nem értő politikai gondolkodókat és naiv politikusokat takart. Hagynia kellene a szocdemeket (nincsenek) és kommunistákat (a tényleges baloldali rendszerellenzéket) elmenni balra, vissza kellene fordulnia végre a polgárellenes progresszió százéves zsákutcájában, és végre polgárrá válni, jóllehet (pace TGM) Európa nem kedvez jobban ennek se, mint az osztályharcnak.

Megint új hungarikumokat avattak, de itt egy lista, ebből lehet látni, hogy kb. hol tartunk most, mit nevezünk speciálisan magyar értéknek és védendő örökségnek. Van itt a magyar operettől és az ILCSI szépítőfüvek natúrkozmetikai termékektől kezdve Hollókőn és a solymászaton "mint élő emberi örökségen" át a karcagi birkapörköltig minden, a magyar ember pedig csak csodálkozik, hogy mindezektől lenne maga is aki, lenne magyar a magyar, a magyar kultúra magyarul kultúra. Az a tény, hogy az összeállítók szemében az (egyébként nemrég állami pénzen megmentett, tehát a magyaroknak maguknak sem kellő) gyulai páros kolbász, a tárogató, Puskás Ferenc életműve, nota bene az alföldi kamillavirágzat (!), a szürkemarha (!) a Fertő-Neusiedlersee kultúrtáj (!), és Pécs-Sopianae ókeresztény (!) temetője jelentenék a magyarság csúcsteljesítményeit, elég sokat elárul -- nem a magyarokról, hanem -- erről a kormányzatról. A buhera, a giccs, és a butaság lengi be állami létünket -- a nyilvánvaló pótcselekvés, a pénz és az idő tolvajlása mellett.

Vannak érdemleges teljesítmények is a listán (nagyon kevesen), amelyek mai eszünkkel valóban csúcsteljesítmények, de egyébként keveredik ebben a fogalomban mindaz, ami adott esetben szép vagy csak (néphagyományként) ide kötődik, a leplezetlen vállalati érdekekkel (Béres csepp -- és a csepp extra! -- , Pick/Herz szalámi) és az antikvárius múltba- és köldöknézéssel. Egy biztos: a hungarikumozás arra jó, hogy világosan lássuk, hogy amit mi teljesítménynek gondolunk, annak nagyobb részt semmi köze a teljesítményhez, mert vagy a maga korában is meghaladott volt (a IX-XI. századi magyar íj), vagy semmiféle értékelhető emberi produktumot nem takar (a magyar akác, az aggteleki karszt, a gyógyvizek, a hízott liba meg az ő mája, na meg a Puszta .. mint teljesítmény!), vagy egészen egyszerűen nem magyar (a római kori temetkezés), csak az ízléstelen, buhera, fideszes romantikában válik azzá.

Láthatóan a lista szapora kezű gondozóinak fogalmuk sincs, mit jelent  teljesítmény szó -- amin éppen nem csodálkozunk, elég, ha a kormányzati "teljesítményre" tekintünk, vagy megnézzük milyen és mekkora saját értéket állít elő a saját eszével és szorgalmával a magyar nép a saját országában -- avagy, akik előállítanának valamit, azok itt teszik-e, vagy már rég nem itt. És lőn, ha a lista alapján kellene képet alkotnunk az ezeréves magyar szellemi és kulturális nívóról, zokogva kellene új hazát keresnünk, mert azt éreznénk: megállt az idő ezen a helyen, vagy tán nem is érkezett meg soha. Az, kérem, ugyanis nem ízlés és felfogás kérdése, hogy a listán többségben vannak-e a teljesítményként is -- nemhogy csúcsteljesítményként -- értelmezhetetlen jelenségek. Az objektív kérdés. Márpedig a mi listánkon a következő lehetséges hungarikumok helyett, amelyek a mai erőnkről tanúskodnának -- innovatív és tőkegazdag KKV szektor, a Budapest-Bécs mágnesvasút, a világhírű magyar köznevelési rendszer, a kutatás-fejlesztés exponenciálisan növekvő ereje, a közízlés és a társadalmi kompetenciáink sosem tapasztalt erősödése, és a történelmi kiegyezés -- azok vannak, amik. Egy enervált nép homályos emlékei önmagáról.

Még egy megjegyzés. Ahogy nem szerepelnek ezen a listán a magyar feltalálók, írók, zeneszerzők, mindenféle egyéb alkotók és gondolkodók -- adott esetben a kortársaink -- valóban világszínvonalú teljesítményei a felvágós Janustól Bánki Donáton, a Nyugat irodalmán és Bartókon át Erdős Pálig, a Sorstalanságig, a Preziig, hanem velük szemben előnyben részesül az identitásunk és a kreativitásunk megítélése szempontjából a szikvíz és a fröccs, úgy eleve fájó egyáltalán a listázás ténye. Hogy valakik azt hiszik, majd ők megmondják, mitől magyar a magyar meg mitől csúcs a csúcs. És aztán összevegyítenek mindent ebbe a goulash-ba, amelyet egy magára adó magyar ember messzire elkerül. Bár ne tették volna ezt se!

Szabad piac párti vagyok, de nem piaci liberális. A szabad piacot (vagy az ehhez legjobban közelítő, az egyén erkölcsi autonómiáját a társadalmi hasznossággal ötvöző intézményt) létre kell hozni, amihez megfelelő társadalmi kompetenciák kellenek, modernizáló konzervativizmussal. A szabad piac nem áll elő magától egy meggyötört, polgárosulatlan társadalomban csak azáltal, hogy leépítem az állam túlszabályozást -- ehhez megfelelő szereplők is kellenek a piacon: eladók és vevők, a kooperatív egyensúlyuk, bizalom, kompetenciák, optimális intézmények, és erkölcs. A szabad piac ezeket nem hozza létre, viszont egyensúly hiányában sokakat kizár abból, hogy valaha is értékteremtő módon tudjanak benne részt venni. A piaci liberális kompetenciákig el kell juttatni egy társadalmat.

A szabad piac tehát dinamikus intézmény, és a szabályozásának tükrözni kell egy társadalom szabadságra való aktuális képességét. Szabad piac ott van, ahol képesek vagyunk (általa is) szabaddá válni. Ellenkező esetben -- ha a legtöbb ember nem tud élni a lehetőségeivel és nem érti az értékeit -- a piac elnyomóvá válhat. Ezért egy társadalmat fel kell készíteni a szabad piacra erkölcsi neveléssel, oktatással, közösségi normákkal, készségekkel.

Bármelyik pillanatát nézzük, az aktuális piaci szabályozás hatékonyságát viszonylag egyszerűen le lehet mérni az értékteremtés gyakorlatán, és ez alapján módosítani lehet a szabályozáson. A nyereségek és a veszteségek egyensúlytalansága (pl. túlzott, strukturálisan előidézett vagyoni különbségekkel) piaci veszteséget indukál. Az egyéni szabadságok és az egyéni értékteremtési képességek bonyolult, egyébként sehol rendesen nem elemzett játékában el se kell jutni a közhaszon vagy még meredekebben szocialista normák taglalásáig, hogy lássuk, a szabadság nem tehető korlátlanná, ha az értékteremtésnek esélyt akarunk adni mindenki számára. A hozzáértők látják a hevenyészett gondolataim mögött a módszertani individualizmust, tehát nem szeretnék egyáltalán érvelni mellette a továbbiakban.

A mai korrupt állam sok mellébeszélése ellenére LEHET hatékony szabályzási rendszert kialakítani, amely ráadásul felemeli azokat, akik potenciális hozzáadott értéket képviselnek, márpedig kevesen vannak, akik ne lennének képesek erre valamilyen módon. A modernizáló konzervativizmusban ezt szolgálja a családtámogatási, oktatási, egészségügyi, és a közigazgatási rendszer is. A mai kormányzati gyakorlattal szöges ellentétben igenis összekapcsolható a szabadság és a versenyképesség, illetve elérhető, hogy a társadalmi kompetenciák erősödésével az állam "változásmenedzseri" szerepe folyamatosan visszaszoruljon, csökkenjenek az adók, erősödjön a társadalmi hatékonyság, nőjön a boldogság. Elképesztőnek tartom, a mai közbeszédünk mennyire kontraproduktív: hogyan erősíti a vesztes pozíciónkat, hogyan beszél mindenről, csak a lényegről nem. 

A konzervativizmus kettős érdeke az emberi szabadság és az ennek keretet adó társadalmi egyensúly, amelyeknek csak egy összetevője a piac -- a piac, amely a libertarianizmusban önálló cselekvő (állandóan szubjektiválják is), a konzervativizmusban azonban csak eszköz: emberek eszköze, a szabadságok együttműködésének terepe, és ekként kell alakítani. A cél -- ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni a konzervatív felfogásban -- mindig egy: a humánum erősítése, az emberi képességek és értékek kibontakoztatása, és egy ilyen társadalom intézményrendszerének óvatos kialakítása. A konzervativizmus a libertarianizmus piacelvűségével és a kollektivista-államelvű jobboldallal egyaránt szemben áll. Ezek egyaránt potenciálisan elnyomó képződmények, programok, amelyek az embert alávetik valamilyen társadalmi eszménynek. A konzervativizmus egyetlen eszménye a humánum. Mindent társadalmi gyakorlatot ennek szolgálatába állít.

A globális kapitalizmus kiemelte az emberiséget a szegénységből, és elég jelentősen járult hozzá ahhoz, hogy az utóbbi 70 évben elkerültük a nagyobb regionális háborúkat, nem beszélve a világháborúról. A nacionalizmusokkal és a vallási fanatizmussal szemben alapvetően a józan ész és a kiegyezés pártján áll. A világ vezetésében az erős államok mellé felzárkóztak a globális társaságok, amelyek az államérdekeket felülíró szempontjaikkal gyengítik és keresztbe metszik a nemzeti politikai osztályok érdekeit. Ezek a gazdasági társaságok sosem voltak szeplőtelenek, de strukturális hatásuk a világ kormányzásában mégis pozitív: erősödött általuk a hatalommegosztás intézményi rendszere. E társaságok szempontjai -- a részvényesi érdekek, a profit, és a piaci részesedés növelése -- nem engedik, hogy hosszabb távon nemzeti rezsimek szolgálatába szegődjenek vagy diszkrimináljanak identitások alapján; és megfordítva, a nemzeti és szupraállami hatóságok szabályozó politikája révén maguk is ellenőrzés alatt állnak.

De semmi sem ideális. Nem ideális a társaságok fölötti fogyasztóvédelmi kontroll, és nem optimális mindenhol a piaci egyensúly sem. Ám mivel a világban ellátási láncok (tehát a nagy cégek a beszállítóik hierarchiájával együtt) érvényesülnek, és ezért a nagy korporációk befolyása a világban is szupranacionális, ezzel mégis erősítik a társadalmak és kultúrák toleranciáját egymás iránt (miközben helyet hagynak lokális vállalkozásoknak is). Ha nem akarsz elszegényedni, mondják, együtt kell működnöd azokkal, akiktől egyébként vallási stb. szakadékok választanak el. Hogy nem mindenki gazdagszik egyformán? Igaz. Történnek mocskos dolgok? Történnek. Ettől még a lehető legjobb globális struktúrában (a tudások, a hierarchizált piac, a politikai rezsimek, a társadalmak, a vallások és kultúrák, a normák és a kockázatok versenyében) a globális társaságok szerepe elengedhetetlen és üdvözlendő. Főleg, ha a szabályozott piac működik. Márpedig, ahol egy Tesco és egy VW széteshet, illetve a legnagyobb társaságok ezres listáján jóval kisebb az állandóság, mint a Fidesz élén, ott működik.

Sokan (nacionalista politikusok) a társaságok előretörését és a világ hatalmi átrétegződését a nemzeti kultúrák romlásaként élik meg; és a maguk szempontjából biztos igazuk van. Egy ország, ahol egy nagyobb multi megszervezi a verseny és az együttműködés kultúráját, már nem ugyanaz az ország, mint amelyben a legfőbb érték az etnicista alapú kohézió, az önellátó közösségek kert-Magyarországa, és a hazai gyártású romantika. Ebben van veszteség is, valódi veszteség is. De sokan esnek az idealizmus tévedésébe kétszeresen is. Egyrészt azzal, hogy valahol mélyen azt hiszik, van az emberiségnek olyan ideális állapota, amelyben az anyagi jólét, az emberség, a kulturális autenticitás, a demokrácia, a világbéke, és még néhány dolog mind szavatolható. Nincs ilyen. A másik, hogy úgy vélik, a saját álláspontjukat megérné univerzálisan érvényesíteni -- és ezért hajlamosak a politika és az eszmék versenyét is korlátozni. Rosszul teszik: a saját álláspontjuk (bármi legyen is az) már az első pontból következően sem lehet tökéletes. Mindig számolni kell veszteséggel, amit elszenvedünk miatta.

A liberalizmus bukását hirdetni és elősegíteni is ostobaság. A liberalizmus -- szemben a rasszizmusokkal, a vallási fanatizmusokkal, az autokráciákkal, és további "autentikus" népi elhülyülésekkel szemben -- jobbára értéket hozott a világnak, ahol pedig tévedett, 1) a kereszténységgel szembeni "felvilágosító" harca, és 2) az individualizmus és a piac kiemelése az erkölcsi kontextusából, nem igazolja a gondolatjelek közé tett retteneteket.

Mindazonáltal, aki nem tudja megőrizni a saját kultúráját (hitéletét, erkölcsi rendjét, szellemi igényességét) a saját berkeiben, ne a liberalizmust hibáztassa ezért. Nem kötelező McDonald'sba járni, RTL Klubot nézni, és korruptnak lenni. Nem kötelező videójátékot játszani a színjátszókör látogatása helyett. A saját igényességét és értékrendszerét mindenki maga alakítja. A gondolatjel közé tett rezsimekkel szemben a liberalizmus mégis hagyja, hogy ez az alakítás -- a döntések szintjén -- szabadon folyjék. A konzervativizmusnak éppen ezért csak a liberális (vagy polgári) demokrácia keretei között és kultúrájában van értelme: ebben feladat. Tradicionális közösségekben egyfelől, autokráciában és a fanatizmusok keretei között másfelől a konzervativizmus értelmezhetetlen. Ott ugyanis az ember nem tehet konzervatív választásokat. Ott mások választanak helyette.

A konzervativizmusban azonban a piac nem cél, hanem eszköz. Ezért elvárásokat is támasztunk vele szemben. A cél pedig a kulturális és társadalmi egyensúly, ennek részeként pedig a társadalmi kompetenciák olyan növelése, hogy minél több ember tudjon értékteremtő módon bekapcsolódni a piacgazdaságba.