1000 leütés

Hagyjuk neki. Aki egy beteg döntéssel képes kitiltani egy adott TV-csatornát, amely a -- ha hinni lehet a híreknek: közpénzen vajdásított -- TV2 egyetlen konkurenciája, és az egyetlen megmaradt független adó (a kedves olvasó nyilván nem számítja ide a homályos politikát vivő és csináló hitgyülis magántévét, ahogy én se), az valóban ott akarja látni Magyarországot a Lukasenka-Putyin-Nazarbajev háromszögben, ahol elvész a demokrácia, baleset áldozatai lesznek az újságírók, és tízmilliárd dollárokat halmoznak fel az állami vezetők. Kövér László, akinek valami régről jövő becsípődése van az európai jogállamisággal szemben, már a látszatát is kerüli annak, hogy egy végtelenül korrupt rendszerben a maga speciális gondolkodásával legalább valamilyen perverz alternatívát képviselne: nem képvisel ő semmit, csak kiegészít. Tolvajok között az agyrém.

A magyar baloldal egykori üdvöskéje pedig, akivel a nevezettek egyéb ötlet híján egykor ki akarták kapartatni a demokrácia gesztenyéjét a mocsokból, a mára egy elegáns döntéssel TV2-főnökké avanzsált egykori RTL-vezír, nem szól az egészhez egy büdös szót sem: hogy talán nem így akarnék nézőszámot növelni, uraim. Meg sajtószabadság. Ilyenek. Minden, aminek egy éve még a bajnokának tűnt. Az államkapitalizmus alja.

Juhász Péter meghívott, és hallgatóként részt veszek az Együtt csütörtöki konferenciáján, amelynek négy paneljéből háromnak a témáját azonban eleve nem értem. Sorrendben: A mai magyar gazdasági modell alternatívái; Gyenge EU, erős nemzetállamok – ez volna a jövő?; A hiányzó nemzeti kiegyezés. Egyet viszont teljesen helyén valónak tartok (Oktatási ellenreform hamis jövőképpel).

Miért nem értem a témákat? Egy, magyar gazdasági modell nincs. Banánköztársaság, patronázs, és szisztematikus korrupció van. Ezt gazdasági modellnek nevezni taktikai hiba, ettől kezdve tarthatnánk ezt a konferenciát akár a Fidesz-székházban is, nem egy ellenzéki párt szervezésében. Másodszor, a gyenge EU meg az erős nemzetállamok kérdése teljesen spekulatív. A jövő (5, 10, 30, 100, 653 év múlva?) teljesen érdektelen. Egy ellenzéki párt számára az az érdekes, hogy itt és most mit kell csinálni annak a jövőképnek az érdekében, amelyet ő megvalósítandónak gondol, és amelyről meg akarja győzni a választóit. Üzenem, én inkább erről szeretnék hallani, de ezt nem szakmai véleményekből kell összeállítani. A harmadik, a hiányzó nemzeti kiegyezés a 653 év múlva bekövetkező jövő latolgatásával hasonértelmű vállalkozás. Nem kiegyezésre van szükség, ilyen sosem lesz, hanem az együttműködés keretrendszerére és az odavezető út kikövezésére -- ha már politikai pártról van szó. A konferencia címe: "Újratervezés". Mi értelme van annak a tervezésnek, amely már a célokat is félreérti, és súlyos stratégiai félreértésektől szenved?

Hangsúlyosan fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy nem a konferencia ellen vagyok, azért is veszek részt rajta. Nem is a gondolkodás ellen vagyok, amit hébe-hóba magam is űzök. Az ellen vagyok, hogy egy politikai párt -- meglehet PR-okai lehetnek rá -- a nevét adja egy ilyen eseményhez akkor, amikor az ellenzéki pártok hullámvölgyben (netán lejtőn) vannak, és -- ez a lényeg -- láthatóan, bajnaisan, nem értik a saját politikai feladataikat. Ezért jobb híján szakmáznak, konferenciáznak. És a panelek címéből az látszik, hogy -- ha politikai érdekű is a konferencia -- nem értik a vágyott politikai sikert megtámasztó intellektuális feladatot: a címek erőtlenek, félrevisznek, nem fogják meg jól a gazdasági stb. kérdéseket politikai-stratégiai szempontból, röviden, nem szolgálják a politikai ellenzékiség érdekeit.

Anélkül, hogy előre lekicsinyelném, ami el fog hangzani ezen a konferencián, tudatosítani kellene a hallgatóságban, hogy ezzel egy jottányit nem fognak közelebb kerülni a kormány-, netán rendszerváltáshoz. Semelyik felszólaló és vita nem fogja elősegíteni a politikai ellenzékiség célját, ha maga az adott párt (és vele a PKP, az összes) vezetésének nem áll rendelkezésére egy vízió, egy narratíva, amelynek győzelmében hisznek. Ezt a víziót megcsinálni politikai tehetséget, és nem szakmai trécselést kíván. 

Hogy ne legyek csak negatív, megismétlem, amit korábban már odavetettem. Két kifejezés: liberális demokrácia és kapitalizmus. Hogy miként illesztjük ezeket vonzó narratívába -- ez a lényeg.

A magyar liberalizmus látványos bukása alapvetően kulturális jelenség (az elmaradt hazai polgárosodás jele), de ezen túlmenően a hazai baloldal identitástévesztése és politikai kudarca. Az a tény, hogy a magyar liberalizmus ügyét annak idején egy alapvetően balos-radikális, képviselőinek összetételében poszt-marxista (sőt egykor még inkább balra álló) mozgalom (az SZDSZ) vette magára, és ennek a maradékai tartják ma ideológiai és nyelvi ellenőrzésük alatt, csak segített Orbánnak elültetni az ellenszenvet iránta. Well, mondhatja bárki, bár szégyenletes érv, hogy zsidó származású alapítói miatt önmagától is hátrányból indult, lehetőséget adva az évszázados politikai kulturális törés vonal továbbmélyítésére, de nekem meggyőződésem, hogy ha ezek a vezetői valóban liberálisok lettek volna (és nem radikális identitásbaloldaliak), netán tehetséges politikusok is, akkor ma nem itt tartana a magyar liberalizmus.

A (klasszikus) liberalizmus világ életében egyetlen egyenlőséget ismert el, a törvény előtti egyenlőséget, amelyet egy erkölcsi érvből -- az ember Isten előtti vagy természetjogi értelemben vett egyenlőségéből vezetett le. Ezen kívül kapitalista, az autonóm emberi közösségek, és a minél kisebb államnak a híve volt. Minden, ami a mai magyar radikális baloldal nem, amely függetlenül a szociális vagy értelmiségi-szimbolikus-kulturális érdekeitől, mindent egyenlősítene erkölcsöktől kezdve identitásokon át szociális jogosultságokig, így jutva el a materializmusig és a relativizmusig, illetve a természetes közösségek elleni ellenszenvig -- mindezt pedig az ismert arroganciával. Nem csoda, hogy a magyar társadalomban -- Orbán ide vagy oda -- kudarcra ítéltetett. Nagy kárára a liberalizmusnak Orbán egyetért e baloldaliakkal az önmeghatározásukban, és együtt kedvtelve járatják le a liberalizmust -- az egyik inkább butaságból, a másik inkább ravaszságból. Így folyik ez már lassan két évtizede. 

Ennek a baloldalnak a kedvenc politikai ellenérve bármire (amikor az érvekből már végképp kifogyott) a rasszizmussal és a fasizmussal való hajigálódzás: nem látva, hogy ezzel megint csak annak az ügynek árt a leginkább, amit védeni gondol. Ahol mindenki rasszista (aki nem baloldali radikális), ott senki sem rasszista. Pedig vannak szép számmal igaziak is. Magam is többször voltam már rasszista és fasiszta ebben a körben, egy csapásra közel kerülve Szálasihoz és Hitlerhez, ami mégiscsak enyhe aránytévesztés, hogy finoman fogalmazzak. Érdekes inkompetenciája ebben a kontextusban a nevezett fasisztázóknak, hogy egyfelől multikulturalizmusról beszélnek, másfelől megtiltják a megfigyelőnek a kultúrák beazonosítását és néven nevezését, mert ezzel az ember állítólag faji alapon profilíroz. Érdekes itt egyrészt a gyors összekeverése két gázrózsás kis konyhájukban a kultúrának és a fajnak (!), de érdekes pusztán az az inkoherencia is, amellyel a kulturális identitást és megnyilvánulásait elvont módon és pozitív diszkrimináció céljából harsányan támogatják (vö. politikai korrektség), de ha az ember a saját kultúrájának védelmében teszi ezt (mintegy a posszibilis ellenség azonosítása céljából), akkor rasszizmust kiáltanak rá -- lásd a muszlim kultúra/kultúrák jegyeinek és képviselői gondolkodásának, vagy beazonosítási lehetőségeinek tilalmát.

A baloldali radikalizmus ma oda jutott, hogy feladta a liberalizmus eredeti erkölcsi rendszerét (nem beszél természeti törvényről vagy erkölcsi rendről, kis államról, autonóm közösségekről, meritokráciáról, és közben mélyen antikapitalista-egalitárius): magyarán kihátrált a liberális demokrácia mögül az identitásharc örvén. A civilizáció már nem is az emberi jogok egyetemességén alapul, hanem a kultúrák összehasonlíthatatlanságán. Utoljára azt kérdezném: vajon milyen erkölcsi alapja van (a szólásszabadság adta lehetőségeken és a mások elméjének előzékeny formában tartásán kívül), hogy komolyan vegyék, amikor az ún. liberalizmusa képtelen volt megvédeni a liberális demokráciát (1990-2010), és közben váltig liberalizmusnak hazudja a liberalizmus végtelen kárára a saját balos, identitásharcos radikalizmusát? A kérdésre a válasz, hogy miért tehetetlen a magyar liberalizmus: mert nincs. Mert megfojtották, mielőtt újjászülethetett volna a 19. század után.

Nem akarok túl sokat hozzátenni a címhez, előttünk zajlanak az események. A régi Európa összezár, és Putyinnak, Orbánnak sikerülhet leválasztani az új mag-Európáról Kelet-Közép Európát, amely megmarad a Nyugat olcsó munkaerőbázisának és féldiktatúrák keltetőhelyének. Az új Európai Unió multikulturális lesz, egyre inkább az Egyesült Államokra fog hasonlítani a politikai rendszerében is, esélye van a friss olcsó munkaerővel már öt-tíz éven belül gyors növekedési pályára állni, és szerintem ebből az Európából Nagy-Britannia sem fog kilépni. Egy ilyen Európa kiszolgálásának funkcióját alkalmasan be fog ja tölteni pl. az elszegényedő Magyarország, amelynek népe megint rosszul választ(ott): a nacionalizmust a patrióta liberalizmus, a féldiktatúrát a jogállam helyett. Ám valójában volt-e más választásunk? Nem hiszem. Egy társadalom úgy választ, ahogy a legjobb képességei engedik. Legalább 25 éve bűne ez. 

(P.S. Kicsit balos, over the edge Nyugat-kritikus, de nem rossz. How Islamic Extremism was Born)

Tegyük félre egy pillanatra, hogy néhány fejben összekapcsolódik az orbánizmus korruptsága az egykulcsos adó (szja) által okozott "károkkal", és nézzük csak az utóbbiakat. A kollektivista társadalmak és államaik mindig is szerették elosztani, ami a másé. Tegnap egy (személyében) szimpatikus (magyar) baloldali közgazdász azon örvendezett a FB-on, hogy egy másik (személyében) kevésbé szimpatikus (amerikai) baloldali közgazdász okos ötletekkel jött elő arra vonatkozóan, hogy miként lehetne "megoldani" az egyenlőtlenséget, és felsorolta a távolról sem ismeretlen eszközök között a progresszív adót.  Annak bizonyosan örülhetünk, hogy az egyik baloldali közgazdász egyetért a másik baloldal közgazdásszal, de annak kevésbé, hogy amit megtenni akarnak ("megoldani" a jövedelmi egyenlőtlenséget), az maga is indokolandó. Miért kéne megoldani az egyenlőtlenségeket, leszámítva, hogy a baloldali közgazdászok mindig is ebből éltek? -- Az egyenlőtlenséggel szembeni folyamatos megoldási viszketegségből, mármint.

Az egyenlőtlenség a baloldal kenyere. Rendes, hagyományos közgazdászok ez alatt jövedelmi egyenlőtlenségre gondolnak, lilább humánértelmiségiek jogosultság-egyenlőtlenségre, aminek legszebb hajtása az évtizedek óta dúló PC-háború, amelybe szellemileg belerokkantak a liberális demokráciák, amely a legfőbb erkölcsi gondolattá a relativizmust emelte, a kapitalizmust egy erkölcsi rendszer emelkedettsége helyett a materializmus sarába rántotta le, és védekezésre képtelenné tette a Nyugatot az alternatív kultúrákkal szemben. Ami a gazdasági egyenlősítő harcot illeti, a progresszív adózás a hagyományos harcászat része ebben, már úgy megszoktuk, hogy teljesen rendben lévőnek tűnik, pedig nem az. Logikailag ugyanis semmi különbség a progresszív adózás és a magántulajdon differenciált korlátozása között: ha nem élvezhetem a magántulajdonom (testem, szellemem, munkám) gyümölcsét, ahogy nekem tetszik, azzal a társadalom/állam korlátozza a magántulajdonomat (ad absurdum korlátoz engem), míg másokat nem annyira -- tehát egyenlőtlenség lép fel a szabadságok között. Itt válik el egymástól a szabadság és a jog, ugyanis egy kollektivistába hajló állam a progresszív adózást sosem ismerné el jogkorlátozásként, mert annyira beleivódott a jogrendbe a jogosultság típusú érvelés.

 Értem persze a progresszív adózás mögött rejlő szándékot, de ez sincs rendesen kifejtve: individualista ez a szándék (erkölcsi megfontolásból táplálkozva az ún. emberhez méltó élet lehetőségét hivatott szolgálni, vagy a szükségletek valamilyen elméletéből indul ki stb.) vagy kollektivista (és ezen belül is az igazságosságot, a társadalmi kohéziót, a társadalmi hatékonyságot, az esélyegyenlőséget, vagy tényleg a pur et dur szociális egyenlőséget szolgálja-e). Tehát a két fenti közgazdász egyetértése az egyenlőtlenség "helyrehozásában" még problémafelvetésnek is slendrián, elég bedobni az "egyenlőtlenséget" mint bűvszót, az rögtön elbájolja az arra fogékony közönséget.

Az egyenlőtlenségek kezelésében a baloldali radikalizmus nem ismer határokat. Megint félretéve az identitásipar dömpingáruit, a szociális egyenlőtlenség erőszakot tesz azokon a természetesen egyenlőtlenségeken, amelyek a jólét lehetőségét egyáltalán megteremtik: ha nem lennének az átlagnál okosabb, szorgalmasabb, becsületesebb, kitartóbb stb. emberek (és maradna a szocialista embertípus), akkor nem jönne létre az a bőség, amelyet a kapitalizmus jól vagy rosszabbul működő intézményrendszere a kollektivizmus kezére ad újraosztani. Az elosztó rendszer a termelő rendszer logikáján élősködik, és gyakorlatilag nem hallani azt az egyetlen elvet emellett, amelyet az élősködésre vonatkozóan legalább megtárgyalhatónak gondolhatnánk: hogy az elosztási rendszerrel erősítjük az előállító rendszer hatékonyságát. (Mellesleg, ez az elv és precíz alkalmazása lendítette -- idáig -- előre a skandináv társadalmakat. Kezd leáldozni neki mindazonáltal.) De ha nem így teszünk (mert nem így teszünk), és nem ezt az elvet állítjuk az individualista-kollektivista vita középpontjába, akkor, könyörgöm, legalább minden lehetséges pillanatban tudatosítsuk -- annak jeleként, hogy nem hazudjuk el teljesen az igazságot --, hogy a szociális rendszer, amely keményen újraoszt, a közjót csökkenti amellett, hogy igazságtalan és erkölcstelen az emberek egy részével szemben (akiknek differenciáltan sérti a szabadságát). A korrupcióról pedig még nincs is szó.

Lássuk be: az egyenlőtlenség elleni fő érvcsoport a társadalomban a cseppet sem közgazdaságtani eredetű emberi irigység, egzisztenciális félelem, sérelmi gondolkodás. A közgazdászok pedig nemcsak feltupírozzák ezt társadalmi problémává (persze, nagy kvantumban az is), de emelkedett kontextusba helyezik (ami egyszerű hazugság): már rég nem látják a fától az erdőt, amikor az emelkedettség netovábbjaként kizárólag az elosztási rendszerhez kötik az erkölcsi típusú érvelést, mit sem adva az "elhanyagolható" előállítási aspektusra. A termelésnek (aka. kizsákmányolók) úgy sincsenek erkölcsi igényeik, nemde bár.

Az egyenlőtlenség baloldali kezelésében ráadásul a bemeneti és a kimeneti oldalt is szeretik "rendbe tenni": amivel mélyen egyetértek, az egyenlő minőségű oktatáshoz való hozzájutás. De tehetségtelenek, lusták még így is lesznek, és lesznek, akik kevésbé inspiratív családi környezetből jönnek. A baloldal válasza a bemeneti oldalon teljesen szociális egyenlősítés és pozitív diszkrimináció (mint eszmény, mert pénzük szerencsére nincs hozzá: lásd fentebb az előállító rendszer eltérő logikáját). De ez nem elég: még az így manufakturált emberi viszonyokat is tovább masszírozza kimeneti oldalon adózással, propagandával és a lelkifurdalás keltésével az úgymond "szerencsésebb" (pedig sok esetben csak szorgalmasabb stb.) emberekben.

Csoda, hogy a szocialista társadalmak erkölcstelenek és szegények? (A progresszív adózás felváltása egy lelkileg felkészületlen, versenyképtelen társadalomban, mint a magyar, csak rendkívül szigorú korrupcióellenes programmal, és nagyon hatékony -- skandináv típusú -- modernizáló állam mellett lehetséges -- egy idő után. A mai egykulcsos igazságtalan: de nem az egykulcsossága, hanem az állami környezet miatt.)

A menekültek nyilván nem az ellenség, se kollektíve, se egyenként -- azt viszont, hogy ki a menekült, hogyan dönti ezt el, és mit kezd vele az Unió, azt rögzíteni kellene végre. A harmincas évekre emlékeztet ez az aggasztó cselekvésképtelenség, ami a professzionális politikusok körében mutatkozik.

A terrorizmus és a vallás összefüggései viszont más tészta. Azt, hogy az iszlám vallás a tiszta olvasatában támogatja-e a terrorizmust, nem szeretném megvitatni: nem is értek hozzá, nem is érdekel, sőt irreleváns. Amíg azonban az iszlám (akármelyik ága) NEVÉBEN lehet öldökölni, addig a hívőknek -- menekülteknek és régóta itt élőknek -- ki kell állniuk a vallás békés szándékai mellett nyilvánosan is, a jelenleginél összehasonlíthatatlanul nagyobb számban, intenzitással és felelősséggel. Vagy vállalniuk végre a vallás viszonylagos szekularizálását, a világi törvényeknek való megfelelését, ahogy a kereszténységgel megtörtént, és ami lehetővé tette az együttélést a későbbi liberális demokráciákban.

A muszlim vallás híveinek is kötelességei vannak a terrorizmussal szemben. Azt az agyrém ötletet, hogy őket kellene besorozni, és "hazaküldeni" rendet tenni, persze annyira támogathatja egy jobboldali, mint azt, hogy a magyar kivándorlókat kell visszaküldeni Magyarországra "rendet tenni" -- a logika hasonló, legfeljebb a tétek mások. Ugyanakkor a vallás és a terror (perverz) kapcsolata rámutat arra is, hogy egy csipetnyi sóval kell kezelni Európa itthon sokat emlegetett keresztény voltát: mi sem azt a kereszténységet szeretnénk érvényre juttatni, amelyik a szeretet nevében milliószámra ölte halomra az embereket néhány száz éven át. A vallás maga probléma, ha a fanatikusok veszik a szájukra. A vallás maga probléma, amíg bármit igazolni lehet vele. Persze igaz a másik véglet is: a vallás maga probléma, ha már teljesen kiürül, elveszti a normativitását, kulturális és transzcendens erejét. A középút nehéz és kacskaringós: az egyetlen szabály vele kapcsolatban a humanitás tisztelete. És ebben az esetben jól megfér a liberális demokráciával, illetve egyik vallás a másikkal.

Az iszlám és a kereszténység egyformán akkor szolgálja ennek a kontinensnek a prosperitását és kultúráját, ha szigorúan aláveti magát a világi törvényeknek, a hívei elsősorban emberek, másodsorban állampolgárok, és csak harmadsorban elkötelezett hívei bárminek. De vonatkozik ez bármilyen e világi hitre, így a nacionalizmusokra és etnicizmusokra is. Az nem megy, hogy a magyar etnicizmus vagy a radikális feminizmus nevében lehet intoleránsnak lenni, az iszlám nevében pedig nem -- a nem értőknek mondom: leszámítva a türelmetlenségek mai megnyilvánulásaiban lévő különbségeket. Egyik nevében sem szabad. Ellenben jelentősen erősíteni kell a liberális-polgári demokráciák legitimitását, hatékonyságát és erkölcsi erejét. Ezen áll vagy bukik az együttélés és Európa. Nem azon, hogy egyik vagy másik intolerancia kerül ki győztesen a folyamatos ideológiai háborúból és vérontásból. (Ja, és a miheztartás végett: Európa jó hely. Leginkább megőrizni kéne, nem temetni. Aki temetné, és radikálisan "javítaná", előbb nézzen szét a világban.)

Mi legyen a politikai eljárás a terror eszkalálódásának közepette a bevándorlással és a lassan vagy egyáltalán nem integrálódó kulturális és vallási csoportokkal kapcsolatban, amelyek potenciális hátországát jelentik a terrornak?

Ahelyett, hogy azt gondolnánk, nem jött el az ideje egy ilyen kérdésnek, én éppen azt gondolom, hogy eljött, mert ha ne adj' Isten, újabb terrorcselekmények történnek, egyre nehezebb lesz józanul megválaszolni. Nem akarok most történeti példákat hozni, hogy a 20. század folyamán hány "liberális demokrácia" internálta (meglehet, későbbi szégyenére, de akkori döntés alapján) az ellenséges hatalmak állampolgárait ("enemy aliens"), sőt saját külföldi származású polgárait is, mert az erkölcsileg helyes választ keresem. Tovább nehezíti a dolgot, hogy az erkölcsileg helyes válasz nem biztos, hogy politikailag (stratégiailag) is a leghelyesebb. Egy harmadik nehézség pedig az, hogy nem látunk a jövőbe: szükséges-e idejekorán akármilyen (leginkább hatékony, arányos és igazolható) megelőző intézkedést tenni, vagy helyesebb kivárni -- nem tudni, meddig.

Ha tényleg igaz, hogy a Nyugat háborúban áll, akkor célszerű lenne ezt a háborút nem európai földön megnyerni. Ez nem zárja ki azonban, hogy Európa is a frontvonalban maradjon a közben itt radikalizálódó muszlim vagy "betért" kisebbségnek betudhatóan. A kérdés nem az most, hogy Európa hol hibázott a múltban az integrációban, hanem, hogy egy pillanatra sem igazolható, hogy bármilyen kisebbség (ön)felkent képviseletében bárki a tömeges terror eszközéhez nyúljon. Aki így tesz, az valóban ellensége a civilizációnknak, és a legjobb esetben is a bíróság előtt a helye.

Maradt még annak megválaszolása, hogy valóban potenciális hátországot jelent-e a békés muszlim kisebbség a terror számára. Természetesen igen, ha összevetjük más kisebbségekkel. Potenciális hátországról beszélek, nem hátországról. Vajon elnézhető-e az a lehetőség, hogy egyre többen rekrutálódnak ebből a közegből, és ahogy Európa nyilván megmarad a maga döntően szekuláris, liberális-demokrata kultúrájában, ennek a tömegnek egy része vajon nem vágyik-e erősebb identitásra és ennek érvényesítésére -- és nem szegődik-e ennek érdekében Európai ellenségeinek szolgálatába? A kérdés tehát: teljesen elválasztható-e a terror kezelése a muszlim kisebbség kezelésétől?

A terroristákkal szembeni fellépés titkosszolgálati, rendvédelmi, határőrizeti feladatai adottak, ezeken nem kell sokat vitatkozni. Külföldön a NATO-ra stb. feladat vár. A kemény dió azonban -- még egyszer -- egyrészt a bevándorlás, másrészt a rezidens muszlimok kezelése. Amire választ keresünk az, hogy indokolható-e az állampolgári jogok korlátozása velük kapcsolatban ma, holnap, vagy potenciálisan. Egyesek azt mondják, ez nem lenne más, mint egy népcsoport kollektív bűnössé nyilvánítása, rasszizmus, középkor. Bizony, nagyon vékony a mezsgye, a bárhogy történő kollektív jogkorlátozás az európaiság végét jelentené, és a probléma ettől is annyira elkeserítően bonyolult. Csak zárt pályákat látunk magunk előtt, nem látszik kiút. És míg válasz egyelőre nincs, ugyanakkor kétségkívül jó szolgálatot tenne az ügy erkölcsileg is helyes kezelésének, ha a muszlim közösségek sokkal erőteljesebben lépnének fel a terrorizmus ellen és a szekuláris jogállam érdekében, a gyerekek oktatásával, nevelésével, mecsetekben, családi és baráti összejöveteleken, utcai demonstrációkon.

A politikai döntések, mint minden döntés, a végső formájukban digitálisak. Igen vagy nem. Még nem tartunk az igen-nemnél, még lehet érvelni. De az idő múlik, és ha a körülmények irányítását átengedjük másnak, az igen-nem döntéseink végül az optimálisnál rosszabbak lehetnek. Félreértés ne essék: ez már nem a kerítésállítás problémája. Három-négy hónap alatt teljesen más helyzet elé kerültünk, ahhoz képest is szűkültek a lehetőségeink. Ki tudja, mennyire lesznek szűkek újabb három hónap múlva. Az itt felvetett kérdésekre nincs még válasz az európai politikusoktól. Mint rendesen, kullognak az események után.

 Európa problémája éppen az identitásküzdelmek -- köztük az etnicista beszédmód -- eluralkodása a liberális kapitalizmus és a jogállam kárára, nem a liberalizmus mint eszmény bukása, ahogy a széljobbos bölcsesség tartja. Az identitásharc (többnyire hátrányos helyzetből az egyenlőség irányába segítve egy-egy identitás vagy értékrend társadalmi, kulturális és jogi státusát) '68 óta a legfontosabb populizmus a nyugati világban, miután a marxista szocializmus végleg alulmaradt a piacgazdasággal szembeni küzdelemben. Sokkal erősebb a legitimációja, mint a liberalizmusé és a kapitalizmusé, amelyek legalább ennyi ideje defenzívában vannak az egymást tépő identitáspolitikák (feketék, fehérek, homoszexuálisok, feministák, keresztények, etnicisták, rendszerkritikusok) tömegvonzásával szemben.

Nem emlékszem, hogy valaha is kimentek volna tömegek az utcára a liberalizmus és a szabad piaci kapitalizmus védelmében, holott ezek térvesztése az ideologikus-identitáspopulizmusokkal, valamint az államokkal és a korporatív nyomással szemben Európa újabb kori térvesztésének és hite vesztésének a legfontosabb oka. Az identitáspolitikai környezet a közösen osztott, erős liberális-jogállami értékrend -- törvény előtti egyenlőség, meritokrácia, szabad piacgazdaság, a tulajdon védelme, patriotizmus, erkölcsi rend, korlátozott állam -- nélkül ugyanis a nem argumentálható relativizmus és az értékhiány (materializmus) felé tolja el a nyilvános beszédmódot. Ha csak a személyes identitások érvényesítésére koncentrál a többség, és megfeledkezik a liberalizmus vívmányainak közvetlen védelméről, akkor elvész a jogállam demokratikus legitimitása, marad helyette az identitásradikalizmus, illetve az egymást gyűlölő identitások és ellen-identitások közötti párbeszéd és vele a szabadság racionális védelme is ellehetetlenül.

A liberális jogállam intézményrendszere ma nélkülözi azt a közvetlen, tudatos demokratikus legitimációt és beszédmódot, amelyekre szüksége volna Európa védelmében, amikor a relativizmus a szabadság ellen fordult, és kétséges az értékeinknek az a sorrendje, ami a civilizációnk hatékony, remegő térdek nélküli önvédelmét lehetővé tenné.

Ilyen legitimitási válságban történhet meg, hogy bárki egy pillanatig is hitelt adhat egy korrupt autokrata szirénhangjának Európa "védelmében". Ez az autokrata a legjobb esetben is csak egyike az identitáspolitikusoknak, aki kereszténységgel és szabadsággal házal Európában, miközben idehaza mindent ezek ellenében és az etnicizmushoz igazodva tesz. Ám a korrupt autokrata ugyanazokból a reflexekből meríti az erejét, mint az identitáspolitikák és a radikalizmusok mindegyike: a liberalizmust átjáró konzerváló rend megbomlásából. Ez az autokrata ugyanabba a hiányba fészkelte be magát, amely bármelyik identitáspolitikát táplálja, ugyanúgy a liberalizmus és a kapitalizmus rendjének meggyengüléséből táplálkozik. És mivel a liberális kapitalizmus társadalmi és kulturális rendszere a legfejlettebb és leghatékonyabb együttélési rendszer az emberi történelemben, minden más szükségképpen csak hanyatlást és bizonytalanságot hoz egy valamikori liberális közegben, legtöbbször kevéssé látványosan, ma éppen azonban szembetűnően. Ahogy a muszlim radikalizmus ellenségünk, úgy az "illiberalizmus" is ellenfelünk. 

Ebben a hallatlanul bonyolult helyzetben nem alkalmas megoldás, hogy mindenki a maga korábbi álláspontját látja igazolva (bár a Willkomennskulturnak most nyilvánvalóan nehezebb dolga lett), hogy ezek mentén csak felerősödjenek az ellentétek Európán belül. Minőségi változásra van szükség a helyzet kezelésében. A minőségi változásnak elsősorban az értékválasztások világos megtételében és a gyors cselekvésben kell megnyilvánulnia -- mindabban, amiben eddig Európa rettenetesen elkésett a saját értékkonfliktusainak és bürokratikus mechanizmusainak felróhatóan.

Egyfelől aligha tagadható, hogy -- ha leszámítunk bármilyen nagyhatalmi szálat az események mögött, amelyet egyelőre nem tudnánk igazolni -- az iszlamista terror jelenti a legnagyobb fenyegetést az európai népek biztonságára, és a nyilvánvaló probléma ezzel kapcsolatban, hogy ez nehezen választható le a közvéleményben az iszlámtól általában, másrészt nehezen szűrhető ki a békés muszlimok -- itt élők, bevándorlók és menekültek -- sokaságából. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Nyugat felelős azért, ami a Közel-Keleten történik, mert az ottani káosz egy része az ő szorgalmának eredménye, ugyanakkor a menekültek egy része két közös ellenség, Asszad és az IS elől menekül, és ha harmadik ellenségként fordulnánk szembe velük, az egyszerűen aljas volna.

Ezzel együtt Európa viszonylagos integritásának megőrzése és az európai népek biztonsága megelőz minden egyéb szempontot, a közvélemény szemében -- amit a demokratikus intézményrendszernek az alapvető emberiességen túl képviselnie kell -- a biztonság egyre fontosabbá válik a szabadsággal é az emberi jogokkal szemben, és ezért minden bizonnyal szükség van egy finomhangolásra. Az életek védelme összecseng a kultúra távlatos érdekeivel is, és ha a kultúra sérül is keresztényi és emberjogi tekintetben is (tehát az egyes ember szintjén), az alapvető integritását és életképességét (a közösségi összetartó erejét) meg kell óvni, meg kell előzni az etnikai háborúkat, Európa és a nemzeteinek óhatatlan bezárkózását kísérő belső gyűlölethullámot és pogromokat.

A finomhangolásnak szerintem a bevándorláspolitikában és a belbiztonsági intézkedések terén kell bekövetkeznie: Európa határai védelmének, a menekülttáboroknak, a hosszadalmas és alapos menekülteljárásoknak és a kitoloncolásoknak nincsen alternatívája, ahogy nincs alternatívája a belső titkosszolgálati tevékenység erősítésének elsősorban muszlim közösségekben, a magánszférák némi korlátozásának, és a gyors, hatékony, fenntartható közel-keleti rendezésnek sem. Az álláspontom megegyezik a három-négy hónappal ezelőttivel, és felrovom az EU-nak azt, hogy bevárta az ilyen terrorcselekmények bekövetkezését. Ezek a halálos áldozatok a politikusok lelkén is száradnak.

Szerintem Európa erősebben fog kijönni ebből a válságból, a nemzetek közelebb kerülnek egymáshoz, megtanuljuk megvédeni, ha kell, sorrendbe tenni az alapértékeinket, és ebben a folyamatban Magyarországnak pozitív szerepe lehet -- reméljük, az is lesz.