1000 leütés

Az Orbán-rezsim elleni ellenállásban látszik létrejönni a kommunista pártállam ellen annak idején elmaradt valódi politikai harc lehetősége, amennyiben a megfelelő politikai képviselettel nem rendelkező többségi társadalom szembefordul a kormányzó politikai kisebbséggel, és azonosulva egy-két egymást erősítő társadalmi mozgalommal esélye van kivívni egy demokratikus fordulatot. Az egészségügyi és oktatási dolgozók egyre sűrűsödő ellenállása, amelybe bekapcsolódnak az ország versenyképessége és élhetősége iránt aggódó egyéb társadalmi csoportok és rétegek, illetve ezekre hangolódik a politikai képviseletének gyatrasága miatt frusztrált ellenzéki közvélemény, maga jelentheti a mai pártállam lebontásának alapját.

A pártállam lényegéhez tartozik, hogy a pártpolitikai és parlamentáris viszonyok nem képezik le a társadalom konfliktusait, illetve a pártállami intézmények között nem jöhet létre előremutató konszolidáció. A mai helyzet ilyen szempontból hasonló a 30 évvel ezelőttihez, csakhogy azóta a társadalom megtanulta, hogy a politikai pártok gátjai is lehetnek a társadalmi kibontakozásnak, ezért ezeket a pártokat kikerülve sokkal nagyobb legitimitású és erejű mozgalmak hozhatók létre szakmai vagy eseti alapon. Arra, amitől annak idején a körülmények megkíméltek egy kevésbé felkészült társadalmat -- hogy a népesség nagy arányban kapcsolódjon be az ellenállásba --, de ezzel ki is üresedett a demokrácia, most a tanulságok birtokában egy jobban felkészült társadalom nagyobb hajlandóságot mutathat. És úgy tűnik, mutat is.

Alapvető kritériuma az ilyen társadalmi harcnak, hogy a vezetői semmilyen körülmények között ne üljenek le tárgyalni hivatalos vagy báb kormányzati szereplőkkel, és ne hagyják megosztani magukat. Hozzanak létre új szakszervezeteket, a vezetőiket folyamatosan számoltassák be, és végül kerüljék el minden létező politikai párt közelségét.

Lehet, hogy a ma erősödő mozgalmak még nem lesznek azok, amelyeken felépülve a társadalmi ellenállás végleg megdönti a pártállamot, de eszközei lehetnek egy nagyon fontos tanulási folyamatnak, amelynek jelentősége túlmutat a kormányzati rendszerünk minőségén: a társadalom demokratikus kompetenciáinak jelentős erősödése felé. Párosulva a polgárosulás -- időben csak ezt követően létrehozható -- rendszerével, ezek végre jó eséllyel lökhetik túl az országot a kudarcos 20. századon, amelynek gondolkodási mintái és személyiségei még mindig élősködnek rajtunk. 

Nagyon fontos fejleménynek tartom a magyar nemzeti önismeret szempontjából, hogy Trianon és Auschwitz egymással összefüggő kettős traumája után, amely a magyar nemzetkép és a nacionalizmus legmélyebb válságát hozta eddig a pillanatig (de valójában a válság összefüggő voltát sem ismerjük eléggé), az Orbán-kormányzás bebizonyította, hogy a magyar nacionalizmus kevésbé kiélezett viszonyok között is képtelen az alkotó munkára. Mivel a társadalmi kompetenciáinknak a polgárosodás híján egyetlen rendező elve és motiváló ereje a magyar nacionalizmus (összefüggésben az ezt érvényre juttató állammal), ha ezt kedvező körülmények között sem sikerül a társadalom javára fordítani, márpedig nem sikerül, akkor az is kiderül, hogy a magyar nacionalizmus mint nemzeteszme (a jelenlegi formájában) funkcionális értelemben megbukott. (Érzelmileg persze kitart.)

A nacionalizmus akkor egészséges, ha a nemzetben rejlő etikai, érzelmi, történeti, kulturális önazonosságot és kollektív tudást a közösség -- a politikai vezetőin keresztül -- fenntartható fejlődésbe, reflektív modernizációba, és a nemzet felvirágoztatására tudja fordítani. Az Orbán-kormány tevékenysége azonban arra példa, hogy erre a fajta önvédelemre és önfenntartásra a nemzet nem képes, a nacionalizmusa nem teszi alkalmassá erre, ellenben kihasználható a politikai sandaságok által. Emiatt radikálisan gyöngül a nemzet is, amit lépten-nyomon érzékelhetünk. A magyar nacionalizmus korábbi diszfunkcionalitása újra beigazolódott, inkább arra példa, hogy miként tudja gyengíteni a közösséget, és végső soron hogyan ássa alá a nemzet funkcióját egy kora-kapitalista társadalomban -- amely funkció a modernizáció hordozása és érzelmi ellensúlyozása volna. A nacionalizmus és a nemzetépítés valamikor 1867 körül elvált egymástól, majd egymás ellen fordultak, és ezt a törést azóta sem sikerült helyrehozni.

A magyar nacionalizmus a jelenlegi állapotában sem produktív. Jelszavakban és megtévesztésben merül ki, holott -- mint mondom -- máig az egyetlen aktív közösségi összetartó erő ebben a társadalomban, így hallatlan fontosságú lenne a bölcs kamatoztatása. A nacionalizmus azonban láthatóan nem tudja megvédeni magát és a benne rejlő pozitív lehetőségeket azoktól, akik tovább gyengítik a társadalom szellemi és anyagi szövetét. Modernizálni kellene, fel kellene készíteni a politikai visszaélések elhárítására, de ez annál nehezebb, hogy a nacionalizmust kihasználó korrupt politikai rétegnek éppen az az érdeke, hogy a nemzeti érzelem és tudat ne legyen képes megvédeni a nemzetet a saját uralkodóival szemben. Ezért van, hogy a nacionalizmus a társadalom ellen fordulhat, és közben a nemzeti érzelmű emberek közössége mégsem hajlandó ezt tudomásul venni. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy a közösségi érzelmeink alapja újra a közösségi életünk ellen fordult, nem először a nemzet történelme során.

Korábban volt az a Fidesz, amely a középosztályi szavazóbázisának táplálásával és a baloldal párhuzamos, részben jogos gyalázásával jutott hatalomra és erősítette meg visszatérően a hatalmi bázisát. Igaz volt ez 1996 és 2013 között, bármilyen aktuális jelszó vitte is a prímet a párt politikájában. A baloldali kritika ezt perverz újraelosztásnak nevezte a szociális oldalon, nacionalizmusnak a másikon -- de tény, mindig volt egy "szociális" és egy "nemzeti" vonulata, amelyek egymást erősítették. Igazolta volna valamelyest ezt a politikát, ha e két motívum célja nem pusztán a hatalmi bázis megerősítése, hanem a középosztály kompetenciáinak és fenntartható autonóm bővülésének elérése lett volna (szemben az állami járadékosság és kiszolgáltatottság erősítésével), a nacionalizmus pedig valóban a nemzet reális teljesítményéből, és nem sérelmi politikából táplálkozna máig. De ez a Fidesznek sosem volt érdeke -- szemben a társadalom közvetlen ellenőrzésével, ami nagyon is.

2013-tól, nagyjából a következő választási kampányra ráfordulva azonban a Fidesz egyre inkább a társadalom alsó felének a közvéleményből és a közéletből való kiszorítását célozza az elesettebbek teljes depolitizálásával, illetve -- 2015-től különösen -- amit szociális oldalon már nincs forrása biztosítani vagy fokozni, azt nacionalista-sérelmi-bezárkózó politikával pótolja. Politikájának két -- szociális és nemzeti -- komponense között a hangsúly az utóbbira tolódott. Innen (is) a Fidesz-propaganda egyre erőszakosabb Nyugat-ellenessége, amihez a migráns-válság ráadásul jó -- részint jogos -- keretet teremtett. Nem feledtetheti azonban ez, hogy a Fidesz-kormányzás nagyjából minden létező fronton kudarcos, vagy legalábbis a globális trendek farvizén ért el eredményeket. A nacionalista propaganda mélyülése most egy minden előzetes jel szerint kudarcos lakáspiaci beavatkozással próbál megint "szociális" oldalon erősíteni, de a várható kifutása ennek is az, hogy kormányzati hozzáértés és tényleges gazdasági eredmények híján, a Jobbiktól fenyegetve megint a nacionalizmusra fog hárulni a szavazóbázis megerősítésének terhe (immár elsősorban nemzetbiztonsági felhangokkal).

Mindent összevetve a politikai kormányzás határozza meg a párt társadalmi stratégiáját. Még egyszerűbben:  Orbán hatalmon maradásának végső érdekét szolgálja minden társadalmi és politikai machináció, ideértve a korrupció intézményesítését és a nemzetbiztonsági indokú alaptörvény-módosítási kísérletet, az aktuális félresiklásokat és nem várt hatásokat pedig újabb, legtöbbször ad hoc intézkedésekkel kompenzálják. A stratégia adott, az intézkedések teljesen tetszőlegesek, de folyamatosan radikalizálódnak, hogy kellő biztonsággal -- végső soron a jól kézben tartható parlamenti kétharmaddal, vagy az abszolút hatalom egyéb, még megismerendő eszközeivel -- szavatolható legyen a végcél: Orbán gyakorlatilag korlátlan uralma. Ugyanakkor a politikai intézkedések zöme a források elapadásával egyre inkább a nacionalizmusra és az alkotmányosságot még minimálisan számon kérő Nyugattal való ellentétek élezésére korlátozódik, ami fokozottan veszélyessé teszi őket, erősíti a radikalizálódás visszafordíthatatlanságát, így a jórészt Orbán hatalmának garanciájául szolgáló, egymásra rakódó politikai intézkedések már maguk idézhetnek elő olyan helyzetet, amelynek versenyképességi, nemzetstratégiai és biztonsági összetevői egyre kezelhetetlenebb, komplex válsággal fenyegetik Magyarországot.

Szeretném tisztázni követőink, ellenfeleink és az érdektelenek előtt is, hogy a PKP nem érdekelt semmiféle "demokratikus ellenzéki" összefogásban, például mert nem hisszük, hogy a hagyományosan idesorolt pártok közül az MSZP demokratikus ellenzéki párt lenne (konkrétan egyik jelzőt sem hisszük vele kapcsolatban), nem hisszük, hogy Gyurcsány bármilyen tekintetben partiképes lenne, azaz e tényezők iránt semmi bizalmunk, és szerintünk jobbat tenne Magyarországnak, ha a baloldali szavazók végre ki tudnák nőni őket.

A PKP minden körülmények között megmarad annak, ami: egy kis, ám növekvő, és szilárd meggyőződésű pártnak -- a szabadversenyes piac és a modernizáló állam kombinációja, a legjobb (Széchenyiig visszanyúló) magyar hagyományokon építkező versenyképes társadalom, az autonóm közösségek, és az értékteremtő individuum politikai képviseletének. Magyarul: a polgárokénak. A PKP érdekelt lenne egy polgári koalícióban, de jelenleg nem lát partnereket ehhez, olyanokat semmiképpen sem, akik hajlandóak volnának elkötelezni magukat egy polgári koalíció mellett a "demokratikus ellenzék" fikciójának ellenében is.

A Balog nevű miniszter, tudjuk, nem döntéshozó, mert az csak egy van a kormányban, főleg, ha leszámítjuk Pintér minisztert. Azt is tudtuk, hogy rohad minden, ami a tárcája kompetenciájába tartozik, konkrétan az oktatási rendszer, az egészségügy, a szociálpolitika, és általában a "humán erőforrás" -- értéket termelni az erőforrás Magyarországon ugyanis nem tud, így a legjobb esetben is elvándorol. Na de az új volt nekem is, hogy a Balog nevű miniszternek fogalma sincs arról, hogy mi folyik (rohadás) a tárcája alá bezsúpolt, mellesleg stratégiai fontosságú, nagyjából 10 millió ember életét meghatározó területeken. Kénytelen volt azt mondani most pedagógusokkal találkozva, miután korábban rendszeresen kiosztotta őket a szintén csillagként tündöklő Lázár nevű kollégájával karöltve azzal kapcsolatban, hogy mi a dolguk és mi nem -- kénytelen volt azt mondani, hogy: jé. Mik vannak. Konkrétan rohad a rendszer a krétától a pedagógusi bérekig, a tananyagtól a pedagógusi minősítési rendszerig, a tankönyvkönyvkiadástól egészen az egyetemek rektori hivatalaiig. A Patyomkin-falu és egy szemétdomb közös vonásait applikálta az egészbe a fideszes mindentudás, és már csak az működik belőle, amit a megszokás, a pedagógiai és a szakmai rutin még naponta elgurítgat. Részletek a tudósításokban (2011 - 2016). Jé.

Nem elég, hogy nem döntéshozó, nem elég, hogy rohad az egész tárcája, de a Balog nevű miniszter még annyira sem méltatja az országot, hogy tisztában legyen a realitásokkal. Ekkor hihetnénk csak ugyanis, hogy legalább látatlanban a javításán dolgozik. De nem. Evidensen jobban érzi magát a Hilton éttermében, mint az iskolákban és a kórházakban, nem beszélve a szociális bérlakásokról és a cigányputrikról. A Balog nevű miniszter egy végtelenül gyenge, hasznavehetetlen alak. Éppen olyan, amilyenre a rezsimnek szüksége van.

Magyarországnak fájdalmasan korán abbamaradt a társadalom egészét átjáró kapitalista és polgárosító korszaka. Immár száz éve, hogy az alapvetően helyes, pótlólagos modernizáció, amely ezen az úton haladt, véget ért. A modernizációs projekt kettéesett, helyét átvette a szívekben és a fejekben a nacionalista sérelmi politika és a progresszivista-internacionalista, a helyi környezet sajátosságaira semmilyen figyelemmel nem lévő bolsevik típusú, majd baloldali radikális modernizáció.

Ahhoz, hogy a vissza tudjunk találni a száz éve megszakadt folyamatoz, amelyben a kapitalizmus, a liberalizmus, a nemzeti tudat és a társadalmi modernizáció -- legalább perspektivikusan -- egy mederben folyt, újra össze kell hangolni a célokat a képességekkel, a programokat a társadalmi akarattal. Újra fel kell fedezni azt a Széchenyitől fogva ismert igazságot, hogy a nemzet nem fordulhat a társadalom ellen, a haza a haladás ellen, illetve semmilyen modernizáció nem lehet sikeres átfogó társadalmi megértés és nemzeti konszenzus nélkül. A nemzet ráadásul nemcsak erőforrását és keretét adja a sikeres modernizációnak, hanem érzelmi biztonságot is egy átalakuló, sok elfojtott félelemtől terhes társadalmi kontextusban. A nemzetet mint politikai és érzelmi közösséget ezért fokozott figyelemmel kell ápolni, ha sikeresek akarunk lenni. Elhanyagolni vagy -- ellenkező előjellel -- az egész társadalmat átjáró szellemi és anyagi modernizáció ellenében használni, mint a jelenlegi kormány teszi, egyformán bűn.

A konzervativizmus belátja a probléma mindkét tényezőjének -- a nemzeti összetartásnak és a társadalmi modernizációnak -- az elengedhetetlenségét, ebben különbözik a korábban említett szélsőségektől, amelyek óhatatlanul egyrészt az osztályharcos baloldali radikalizmusba, másrészt a haszontalan nacionalizmusba futnak bele. A konzervativizmus nemzeti értelmű egy kora-kapitalista környezetben, mint a magyar: óvja a közösséget a túlzott megrázkódtatásoktól, és eközben átvezeti a modernizáción, amelynek során folyamatosan erősödik a versenyképessége. Aligha lehet másképpen jól csinálni. Látjuk, hogy nem lehet.

Ma úgy állunk, hogy az MSZP-n kívül az összes ismertebb ellenzéki párt (DK, Együtt, MoMa, LMP) vezetője is MSZP-s gyökerű politikus, amely szociológiai tény alapvetően határozza meg az ellenzéki mozgásterüket és a saját ellenzéki tudatukat. Minden rendelkezésükre álló nyilvánosság mellett (ami, bárhogy panaszkodnak, nem csekély -- mondjuk ahhoz képest, hogy a mondanivalójuk semmi, vagy ráfér egy A5-ös papírra, kb. ezerszer annyi embert érnek el hetente, mint a PKP), e nyilvánosság ellenére képtelenek egyről az egy egész egytizedre jutni, de nem okoz gondot számukra, hogy pont ugyanúgy folytassák holnap. A társadalom már világosan elhelyezte őket egy keretben, amelyből talán egy atomrobbanás tudná csak kivetni őket. Nem baj, folytatják ugyanúgy holnap. 

Tehát eleve nagyon (aláhúzom, nagyon) problémás, hogy a megmaradó ellenzéki pártok zöme élén is volt szoci politikus áll. Így objektíve lehetetlen bármit csinálni, amit a Fidesz vagy nem csinál jobban, vagy nem tud lesöpörni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyszer majd újra lecsúsznak ezek az emberek a szavazók torkán, de nem, nem, és nem. A fő probléma mégis a demokratikus ellenzéki tudatnak a Fidesz által zseniálisan táplált megrekedése, amelyből ezek a formációk is táplálkoznak. A "demokratikus ellenzéki" nyilvánosság mintegy magáévá tette azt a fixációt, hogy akkor lesz tényleg jó (summum bonum), ha mind ezek a pártok, amelyek tulajdonképpen az MSZP spinoffjai (származékai, levált darabjai) egyszer visszatérnek az anyatestbe, sőt ebben az egyetlen esetben lehetséges csak, hogy bármi sikerrel szálljon szembe a gonosz Mogullal ("összefogás"). Nem elég nekik hat év alatt hatvan bizonyíték arra, hogy az MSZP nem ellenzéki, hanem a Fidesszel rendszerszintű szövetséget alkotó párt (megnyugtatásnak szánt eseti kirohanásokkal) -- a paradigmájuk nem változik. MSZP anyácskát csak rosszul vezetik, ettől hangos Bolgár úr műsorától kezdve a baloldali univerzum minden tudatformája (legfeljebb a hangfekvésük más), de egy kis gondolkodással és okos érvektől még megjavulhat. Közlöm, nem javul, mert az oligarchikus, titkosszolgálati, és személyes érdekek nem engedik. Akiknek ezek túl holdkórosnak tűnő fogalmak, fontolják meg ezt: a párt nem véletlenül nem tűnik ellenzéknek a második pillantásra: nem véletlenül, mert nem az. 

A DK-t stb. itt nem elemzem, mert mindenki nagyon megsértődne, és ez a lényeg megértésének útjába állna. A lényeg pedig: nem lesz soha ebben a földi életben baloldali ellenzéki összefogás (MoMa inkl.), amely bármilyen reménnyel indulhatna harcba az ellenzékre vágyó szavazókért, ezért bármilyen reményt jelentene a Fidesszel szemben. Azt is tudom, hogy az a fénytörés -- pontosabban, alapvető tévedés --, hogy mégis, úgy áthatja a baloldali nyilvánosságot, hogy írhatnék én naponta három posztot is erről, úgy sem változna meg tőle. Ez van. Arra meg persze mindenki nagyon vigyáz, nehogy elmondjuk ezt tízszer meg százszor potensebb csatornákban -- még a végén valami értelme volna a nyilvánosságnak.

A Kádár-rendszer elég magas nyugati elismertsége azt az érzéki csalódást hozta a nyugati befektetőknek -- azon a valóságon túl, hogy olcsón juthattak tulajdonhoz --, hogy az ország versenyképes partnere lehet a cégeiknek a rendszerváltás után, és akár még fel zárkózhat a nyugati centrumországokhoz. Volt egy ilyen érzület, annyi bizonyos. A "Magyarország" márkát nagyon magasan árazták, nagy volt a bizalom iránta -- sokkal nagyobb, mint amit az ország valós kompetenciái -- ahogy aztán ki is derült -- indokoltak volna.

Meggyőződésem szerint ez a márka mára a valós kompetenciáinknál kevesebbet ér, de nem sokkal kevesebbet, szkeptikusok mondhatják azt is, hogy reális. Ez utóbbi mellett szól, hogy az ország az összetett versenyképességi rangsorban kitartóan, rendszerszerű okokra visszavezethetően esik, és még nem tudjuk, hol a vége. A multik, de még a magyar középvállalatok is munkaerőhiánnyal küzdenek, miközben nagy a tényleges munkanélküliség (ideértve a közmunkásokat, ami a rejtett, a régi szocialista "kapun belüli" munkanélküliség egyik formája), tehát alacsony a munkaerő átlagos minősége, illetve nincs szinkronban a munkaerőpiac földrajzi és szakmai elvárásaival. A versenyképességet és a brand gyengeségét (amelyet a kormányzati rendszertől a jogalkotáson át a működőtőke-felhalmozásig, az oktatás minőségéig és a háztartások vagyonáig sok minden befolyásol) az viszi végképp a padlóra, hogy kiszámíthatatlan, nem együttműködő, versenyellenes, és alacsony hatékonyságú maga az állam, ezzel is erősítve a befektetőellenes környezetet.

Az alacsony márkaérték azt jelenti, hogy a munkavállalók kevesebb pénzt kapnak ugyanazért a munkáért, még akkor is, ha ugyanolyan minőségben volnának képesek azt elvégezni, mint a régióbeli társaik (már nem a fejlett centrumországok a mércénk). Az apró, lokális piaci szakmák béreit (fodrászat, órások, vízvezetékes) a vásárlóerő húzza le, amelyre végső soron a márkanév telepszik rá. Minden egyes magyar ember keservesen megbánja, hogy képtelenek vagyunk minőségi politikai rendszert üzemeltetni, és bedőlünk a korrupt sarlatánoknak, amikor ezerszer kiderült már -- éppen a feljebb említett felmérésből, de a legtöbbünk személyes életéből is --, hogy az "unortodoxia" megbukott. Amíg nincs megbízhatóan működő demokrácia, addig az oligarchiát és közvetlen kedvezményezettjeit leszámítva az átlag szegényedni fog -- politika és mindennapi megélhetés így függenek össze. A kettő minősége elválaszthatatlan egymástól. Apolitikusnak lenni csaknem öngyilkosság, mindenesetre önsorsrontás -- és a kiút az emigráció oda, ahol a rendszerek megbízhatóan üzemelnek és az országmárka magasan jegyzett. Ennyi a történet veleje.

A hvg.hu tudósítása pontosan eltalálta a Gyurcsány-eseményhez illő stílust: "ne má'!". Dögletesen unalmas egy magának a "baloldali" posványban stéget kovácsoló, egyébként a maga idejében minden nap megbukó politikusra újra és újra rábizonyítani, hogy semmi realitásérzéke nincs: már maga az újságíró is unja, aki írja, az olvasó is, amint olvassa, már a világ egyensúlyát megviseli ez sub specie aeternitatis, ha érti a kedves olvasó. Ha valaki Gyurcsány Ferencként még mindig azt hiszi, hogy bármi funkciója lehet a magyar politikai életben azon kívül, hogy Orbánt erősíti, annak tényleg elmentek otthonról. A Gyurcsány-hatást felerősíti a sajtó, ettől azt hisszük, valami ellenzéki relevanciája van, pedig nem: egyedül fideszes relevanciája van (az ellenzéket csak megosztja, nem gyarapítja). Egy-egy Gyurcsány-show után mindig ugrik egy-két százalékot a Fidesz támogatottsága.

Nem mintha Gy-nak ne lenne igaza. A Fidesz valóban bűnszövetkezet (nem párt), a politológia terminusaiban leírni ökörhiba, besorolni és címkézni másként, mint bűnszervezetet, eleve a malmára hajtja a vizet. A kultúra és az oktatás világa valóban égető problémája az országnak (más kérdés, hogy arról, hogy ezeket és mindent más Ferencünk ismét "rendbe szeretne tenni", arról legfeljebb a heveny hascsikarás tör ránk). És a többi. Nem az a baj, hogy ne lenne igaza abban, amit egyébként jó sokan tudnak még rajta kívül, csak nem ácsolnak fellobogózott stéget hozzá a Marriottban, és nem próbálják eladni magukat (noha szemben Ferencünkkel még nem buktak meg benne) posszibilis kormányfőként, hanem az a baj, hogy ezt nem otthon a négy fal között mondja. Dobja be gyeplőt tán? Bízza a Magyar Szocialista Zombi Pártra? Nem kell. Találjon valakit és segítsen a pártján belül felépíteni, akinek esélye van ezt képviselni a helyi törzsi nyilvánosságban, legyen a tanácsadója, mentora, pénzelője. Csak ő ne, értse már meg végre, az Isten szerelmére, csak ő ne szólaljon meg.

Az ilyen posztokba -- joggal -- belefáradt olvasóim joggal kezdenek el követelőzni, hogy miért nem inkább arról beszélek, amit tenni kéne, ahelyett, amit mindenki tud Gyurcsányon és fanklubján kívül. Hadd mondjam erre, a helyzet -- a teendő -- világos, nem csak azért, mert leírtam már, hanem mert az ép realitásérzék is világosan ezt követeli. Még pontosabban, ami világos, az a társadalmi és kormányzati feladat (ebben a sorrendben): vissza Nyugatra, magántulajdon, piacgazdaság, autonómiákon és hatalommegosztáson alapuló erős liberális demokrácia, kultúra, oktatás (ezen belül állampolgári ismeretek), egészségügy -- és igen, valóban, a bűnszervezet tagjainak elszámoltatása. De nem ez a kérdés. Az a kérdés, odáig hogy jutunk el, hogy aki ezt meg akarja csinálni, az hatalomra kerülhessen. Ez a kérdés, barátaim, és ennek csak egy szelete, hogy Gyurcsány kezdjen el végre önmérsékletet gyakorolni, és tűnjön el. Ez az a kérdés, amelynek megoldásában az állampolgárok csodálatosan passzívak Magyarországon. Meglátjuk pl., a MoMa által felkínált, és a PKP által is támogatott lehetőséggel hányan élnek ma délután a Kossuth-téren, hányan nyilvánítják ki szerény kérésüket: ne legyen Magyarország alkotmányosan felhatalmazott diktatúra. Hányan leszünk ott, amíg a többiek otthon ülnek/fekszenek, és emésztik a vasárnapi menüt.

Pedig: értsük meg már végre: amikor erőt mutat a társadalom, és nem is túl nagyot (lásd internetadó, tanárok összefogása), ott mindig meghátrálnak. Mindig. A létező diktatúra hozzánk van szabva, belőlünk készül, mi adjuk hozzá a nagy részét. Ahol elszakítjuk, ott Orbánék nem tudják maguk befoltozni.

Mivel a fideszes szavazók az összes szavazó átlagának megfelelően ésszerűen, megfontoltan és beleérzően gondolkodnak a világról, biztos vagyok benne, hogy egyre nehezebben tudják összeegyeztetni Orbán tevékenységét a közjóval, ami -- szintén biztos vagyok benne -- egyre nagyobb lelkiismereti gondokat is okoz nekik függetlenül attól, hogy látnak-e alternatívát, vagy sem.

Idézzük fel a valóság egy-két szeletét, amely aggodalommal töltheti el a fideszes szavazókat. Az oktatási és az egészségügyi rendszer mély válsága. A strukturálisan versenyképtelen szemlélet, rendszer és tananyag, amely nem készíti fel a gyerekeinket arra, hogy holland, svéd, szlovák kortársaikkal azonos esélyekkel induljanak majd az európai munkaerőpiac jobb állásaiért; az egyre szélesebb körű, mára elnyomhatatlanná dagadt elégedetlenség a tanárok és a családok körében; az egészségügyi rendszer igazságtalan -- alulfinanszírozott, a betegek hozzájárulásaira és az orvosok szívességeire építő -- volta, az orvosok és az ápolók elvándorlása, miközben a megmaradtak munkakörülményeinek és fizetési helyzetének megítéléséhez elég bemenni egy kórházba, szakrendelésre, megnézni a várólistákat, beszélni a szakszemélyzettel; a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága; a magyar gazdaság leszakadása a régiós versenytársaktól és a fizetések sokkal lassabb növekedése -- hogy csak ennyit említsünk -- mára erős kétségeket kell, hogy ébresszen a fideszes szavazókban a kormány szakpolitikai kompetenciáit illetően (ilyen kompetenciák egész egyszerűen nincsenek, pontosabban, ha lennének is alkalmas szakpolitikusok a Fideszben, azokat elrettenti és megfojtja a híres politikai kormányzás, amely Orbánhoz rendeli már nem csak a stratégia döntéseket, de a minisztériumi költségvetések felhasználását is). A magyar állam tervutasításos rendszerben működik, amelyben a terveket hetente újraírják, és az utasításnak egyetlen kútfeje van: a -- szomorú belátnunk, de -- a kormányzásra teljesen alkalmatlan Orbán Viktor.

Miért tűnhet ennek ellenére fideszes honfitársainknak úgy, hogy -- az esetleges személyes szimpátiájukon túl -- Orbán jól kormányoz? Amiatt az érzéki csalódás miatt, amit a jól kiépített propagandagépezete kelt azokban, akiknek nincs idejük összevetni az ott születő információkat a valósággal. Fideszes honfitársaink emlékezetében elsüllyedt már a rezsicsökkentési kampány, amely választási győzelmet hozott a Fidesznek, ugyanakkor a szolgáltatók tervszerű kivéreztetésével állami kézbe juttatta a közművállalatokat. Ezek ma már a piaci árhoz képest komoly felárral szerzik be a gázt egy Orbán-közeli közvetítő cégtől (MET), és a magyar lakosság fizet meg minden költséget, ami a közben a felére (!) esett piaci és a "rezsicsökkentett" hatósági ár között van. A különbözet Orbán-közeli zsebekbe vándorol. (Orbán-közelinek mondjuk őket, noha egy részük vélhetően közvetlenül Orbán-zseb, csak nehéz lenne még bizonyítani ezt, hiszen a miniszterelnök személyesen sosem jelenik meg se tulajdonosként, se tranzakciókban.) A "rezsicsökkentés" hatalmas veszteség a magyaroknak -- sosem tanulunk.

A legújabb -- szintén szívszorítóan emberbarátian kommunikált -- aljasság az ún. CSOK-kal (új lakástámogatási rendszerrel) kapcsolatos. Ennek keretében semmi más nem történik, minthogy a Fidesz közpénzekből és hitelekből finanszírozza az építőipart (és ennek részeként a saját, építőipari vállalatokba bevásárló vagy a régi tulajdonosokat megzsaroló és kinyomó hiénáit), majd elkönyvel kéttized percent GDP-növekedést, hazugságból erős várat épít e köré ("növekszik a magyar gazdaság" -- fenntartható értelemben nem növekszik, csak a közpénz és a hitel beruházások formájában átmenetileg megjelenik a GDP-ben), miközben -- valójában -- az ország folyamatosan hanyatlik.

Sajnálnám, ha nem érné el fideszes honfitársaink ingerküszöbét a most készülő felhatalmazási törvény (alkotmánymódosítás), amely terrorveszély esetére teljhatalmat adna egyetlen embernek: a miniszterelnöknek. Nem igaz, amit Lázár mond, hogy ez is nyugati példákra támaszkodik. Egyrészt a kivételes állapot kihirdetése sehol sem egy ember akaratán alapul, de még fontosabb, hogy precízen körül van írva: nem képzelhető el, mint nálunk, hogy praktikusan bármilyen veszélyre rámondhatja a miniszterelnök, hogy terrorveszély, aztán attól kezdve tankok grasszálnak az utcákon, feloszlatják a civilszervezeteket, lekapcsolják az internetet, és lezárják az országhatárokat. Hadd éljek a gyanúperrel, hogy akinek érdekében áll a terrorveszély kihirdetése, az létre is hozza ehhez a megfelelő indokot. Ismerünk már ilyet a történelemből, és semmi okunk arra, hogy akárkiben -- a legangyalibb politikusban is -- megbízzunk az ellenkezőjével kapcsolatban. Ezért vannak civilizált országokban komoly alkotmányossági korlátai az ilyen végszükségre alkalmazott helyzeteknek. Nem úgy, mint nálunk. Egy Röszke mérvű "fenyegetés" messze nem volt terrorhelyzet, hiába példálózik ezzel Lázár. Elég ijesztő, ami azt illeti, hogy olyasmivel példálózik, amiben a kormány bűnrészessége legalábbis nem oszlatható teljesen el.

Magyarországon nincs demokrácia. Ám ennél sokkal rosszabb is jöhet. A demokrácia és a nyílt diktatúra közötti senki földjén vagyunk, és mindenkin múlik, hogy milyen jövő vár ránk. A fideszes szavazóktól annyit kérek, tájékozódjanak, fontolják meg azt is, amit most leírtam, és ne tegyenek mást, mint vonják meg a bizalmukat Orbántól. Nem agitálok a saját pártom mellett (PKP), azt főleg nem kérem, hogy szavazzanak baloldali pártokra, csak azt kérem: vonják meg a bizalmukat Orbántól, amíg nem késő. Érzékelni fogja ezt a közvéleménykutatások eredményeiből, és még elég lesz neki ahhoz, hogy ne lépje át a senki földjét.