1000 leütés

Az EU-ból való kiléptetés előtt már a tagságunk során képes volt Orbán elérni, hogy olyan poszt-feudális rendszer jöjjön létre az országban, amelyben gyakorlatilag minden magyar állampolgár, aki az ország területén lakik, személyes függésbe kerüljön tőle, és a "védelemért" fegyelemmel és adóval (szolgálattal) kelljen fizetnie. Ez a feudalizmus modern változata. Képzeljük el, mire lesz képes, ha már az EU tagjai sem leszünk. Márpedig ez a cél legkésőbb 2019-2020-ig.

A rezsim első intézkedése 2010-ben a köztársasági táblák lecserélése volt az országhatárokon (akkor még nem is sejthettük, hogy mi lesz ennek a valódi jelentése). A köztársaság felszámolását az új alaptörvénnyel foglalták alkotmányos keretbe, de a máig elért gazdasági és társadalompolitikai változásokkal tették mindenki számára érzékelhetővé. Ezek a változások alapvetően a közösségi (nemzeti) autonómia teljes felszámolására irányulnak. Legelőször a politikai rendszer antidemokratikus és folyamatosan radikalizálódó EU-ellenes fordulata az intézkedési jogosultságot, a sajtó folyamatosan erősödő alárendelése pedig a köztudat párhuzamos formálásának eszközrendszerét teremtette meg. De a lényeg ezután jött.

A hagyományos köztulajdon (közvagyon és adók: föld, nemzeti banki vagyon, EU-s támogatás- vagy adóalapú állami transzferek stb.) vagy a magánszolgáltatók kigolyózásával újonnan megszerzett banki infrastruktúra és közműtulajdon "elveszíti közösségi jellegét" -- a kiterjedt korrupciós mechanizmus révén az informális alrendszereket és gazdasági funkciókat (legutóbb pl. a turizmust) összefogó megbízható hívekhez, pályázatok révén akár Orbán családtagjaihoz, a perverz újraelosztás révén a Fidesz szavazói bázisának törzsét biztosító felsőbb rétegekhez, vagy állami függésben lévő vállalatvezetőkhöz vándorolnak, ez utóbbi esetben névleg továbbra is állami tulajdonban maradva, de átláthatatlan gazdálkodás mellett, magánbirtokként kezelve (vö. az állami vállalatokkal kapcsolatos közérdekű adatok letiltása).

A bankrendszer központosítása és az MNB-leányok révén lojális kereskedelmi és alapítványi tőkévé alakul át a közpénz, gyakorlatilag zárt körben privatizálták a pénzügyi rendszert, és két-három ember kezében központosították az ország gazdasági vérkeringésének minden lényeges szabályozási pontját. Az önkormányzati tulajdon államosítása, illetve a rendszer maradék autonómiájának most következő teljes felszámolása, továbbá a jogszolgáltatás alárendelése a miniszterelnök akaratának (biztos vagyok benne, hogy legkésőbb az EU-ból való kilépésünk után egy nappal újabb, immár sikeres kísérlet történik majd a bírói kar teljes megtörésére) a hatalommegosztás és a központi hatalom intézményes kontrolljának maradékát utalja a múltba. Az egységes kártyarendszer révén a szenzitív személyes adatok állami kézben érnek össze. Az emberek személyes kiszolgáltatottsága a multinacionális gazdasági társaságokkal kötött, valószínűleg a sztrájkjog szabályozásától a minimálbér alacsonyan tartásáig terjedő gazdasági korporatizmussal bővült tovább. A munkaerőpiac feletti állami ellenőrzés lassan a szocialista rendszereket idézi, a szociálpolitikai szorításokkal együtt a vidéki emberek zömének megélhetése az állam képviselőjének vagy egy helyi oligarchának a kénye-kedvén múlik. 

Az oktatási rendszer lényegesen kérdései továbbra is állami akarat függvényei, és azok is maradnak. Mi vár még ránk? A következő lépések az egészségügy lerohasztását követően annak szelektív feltőkésítése lesz kiemelt, központi állami kórházak létesítésével, vagy zárt körű magánosításával. Ezzel megtörténik a lakosság egészségügyi kiszolgáltatottságának privatizálása (eddig is jelentősen kiszolgáltatottak voltunk, de egyelőre egy decentralizált közfunkcióval szemben). A cél ezzel is, mint minden korábbi intézkedéssel egyfelől a hatalom és a pénzeszközök centralizálása, másrészt a köztulajdon és a közfunkciók magánosítása révén a lakosság alávetése az államnak, illetve egyre inkább az államot különféle felhatalmazással képviselő vagy helyettesítő személyeknek -- a mindennapoktól kezdve az életünk teljes perspektívájáig ívelően. Az igazságszolgáltatás maradék függetlensége 2019 körül elvész. Az EU-ból való kiválásunkat követően megteremtődnek a lehetőségek az országból való menekülők számának korlátozására, amit részben a magyar menekültek és/vagy munkavállalók befogadására irányuló EU-s hajlandóság csökkenése, részben -- a kerítésrendszer közeiben -- a határokon visszaállított útlevél-ellenőrzés, illetve a kiutazás bizonyos feltételekhez kötése (pl. "nullás" papír az adóhatóságtól stb.), és a devizajogszabályok szigorítása fog biztosítani. (Számos kézenfekvően várható intézkedésről hely híján nem tudok írni, de egyformán ugyanebbe a logikába illeszkednek: a köztulajdon és a közfunkciók privatizálása révén a magyar társadalom alávetésének immár több éve kibontakozó tervébe. Orbán célja a teljes, rendszerszerű kiszolgáltatottság megteremtése a magyar társadalomban.)

Az orbánizmus célja a társadalom gleichschaltolása, megfegyelmezése, és függőségi rendszerbe kényszerítése. Azzal, hogy a maguk javadalmazására szervezik át az egész állami lét működtetését, ami rövidesen az egészségügytől a korporatív kapcsolatokon át a földig mindenből hasznot biztosít nekik -- ismétlem, a napi reguláris kvázi-állami mechanizmusban --, az EU-pénzeken túl is lesz elég rendelkezésükre álló forrás 9-9,5 millió ember napi ügyintézéséből, lélegzetvételéből, létezéséből. Miért? Összefoglalva tehát, mert privatizálják, magán pénzbehajtóvá és magán erőszakszervezetté alakítják át az államot. Nem fognak megállni ezen az úton (a nagy részét már amúgy is megtették), és a mi utolsó esélyünk ennek megakadályozására az EU-ból való kiválásunk megelőzése, és a 2018-as választásokon a Fidesz kisebbségbe kényszerítése, aminél nyilván jóval megnyugtatóbb lenne a választások megnyerése, jóllehet biztos vagyok benne, hogyha 2018-ig a közhangulat a Fidesz ellen fordul, mindent meg fognak tenni azért, hogy választásokra se kerülhessen sor. Orbán nem engedheti meg magának, hogy ellenzékbe kerüljön. Mi meg azt nem, hogy kormányon maradhasson. www.pkp.hu

Az utóbbi hetekben megsűrűsödtek az olyan kormányzati nyilatkozatok, amelyeket egy motívum köt össze: az uniós tagságunk szembeállítása a magyar érdekekkel. Nem arról van már szó, hogy egyes baloldali, majd mindenféle pártállású nyugati és uniós politikusokat személyükben gyaláznak az olyan alakok, mint Szijjártó, Lázár, és Semjén, nem is csak arról, hogy híresztelik a magyar baloldallal való "összejátszásukat", illetve már nem is a méltán bírálható uniós migránspolitika van napirenden, megfűszerezve a pénzzárolások "zsaroló", "bosszú"-motívumainak kiemelésével, hanem elkezdődött Magyarország uniós tagságának az újraértékelése. Lázártól kellett hallanunk a minap azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy Magyarország anyagilag is veszített eddig az uniós tagságon, mert mindent összevetve többet fizettünk be eddig a közösbe, mint kaptunk vissza onnan, majd a Gulyás nevű parlamenti alelnök bánatoskodott, hogy "ez az Unió már nem az, amelybe annak idején beléptünk". Biztosak lehetünk abban, hogy rövidesen megindul az egyéb nímandok nyilatkozatainak árja ugyanebben a mederben, legközelebb éppen a kvótaügyi népszavazás apropóján, amely se a migránsokról, se a kvótáról nem, hanem kifejezetten az EU elleni "harcról" fog szólni. A propaganda kifutása nyilvánvaló: a magyar közvélemény szembefordítása az orbáni autokrácia utolsó gátjával, a hébe-hóba még kritikai és jogorvoslati lehetőséget kínáló EU-val, és felkészítésünk a kilépésre.

Tisztázzuk: az EU alapvetően diszfunkcionálisan, átgondolatlanul, bosszantóan bürokratikusan, és drágán működik, egyes politikai döntései (mint legutóbb a negyedmilliós fejenkénti büntető taksa, amellyel a migránsok letelepítését elutasító államokat sújtaná) egy óvodás intellektuális színvonalát idézik. De még mindig, még ilyen körülmények között is az európai civilizációt összekötő intézményrendszer, politikai és gazdasági ereje egy olyan sok sebből vérző országnak, mint Magyarország, a túlélést biztosító csónak a haragos világtengeren. Az EU-t csak belülről érdemes bírálni; arra hajtani, hogy a ciklus maradék forrásainak lehívása után elérjük, hogy kirakjanak bennünket, vagy kilépjünk belőle, olyan fokú kormányzati felelőtlenségre vall, amelynek szárnypróbálgatásait a hazai jogi, gazdasági, oktatási, népjóléti, és egészségügyi rendszer részint szándékos, részint hozzá nem értésből adódó lerohasztásában tapasztalhattuk idáig. Az Unión kívül gyorsuló elszegényedéssel, a jogállam további torzulásával, és nagy külpolitikai kockázatokkal kell majd szembenéznie az országunknak. Vagyok olyan realista egy ideje, hogy azt állítsam: Magyarország belátható jövője azon fog múlni, hogy Orbán Viktor mennyire tartja a kilépésünket a büntethetetlensége egyetlen legfőbb garanciájának -- mert az nyilvánvaló, hogy egy orosz szövetségben, az EU-n kívül álló országban az igazságszolgáltatás aligha éri utol. Az EU-n belül sokkal valószínűbben.

Orbán és kompromittált közege szempontjából az EU olyan veszélyforrás, amelyet sok milliós tömegek egzisztenciális fenyegetése árán is meg kell szüntetni. Erre fordul rá most a kormányzati propaganda. A propaganda hatása eddig is szembeötlő volt, és kellő amoralitással és eltökéltséggel -- amelyek közül egyikből sincs hiány a fideszes vezetői karban -- elérhető, hogy ennek a népnek a relatív többsége a korábbiaknál is élesebben forduljon a saját érdekei ellen. Orbánék ezt a játékot játsszák, amin nem siránkozni kell, hanem vissza kell őket kényszeríteni a polgári demokrácia játékszabályai közé. Az aktuális kilépési döntést valószínűleg 2019-re irányozták elő. Addig van még lehetősége az ellenzéki erőknek komolyan venni ezt a kérdést, és ne a piszlicsáré -- reaktív és partikuláris -- ügyeikkel foglalkozni. Mindenesetre a PKP, Magyarország nyugatos konzervatív pártja (www.pkp.hu) eltökélt abban, hogy vidéki bázisának erősítésével párhuzamosan ezt a kérdést a választási kampánya homlokterébe emelje mint olyat, amelynek kimenetele messze a legfontosabb az ország belátható jövője szempontjából.

Az EU-ból való kilépésünk magyarok millióinak közvetlen érdekét sérti jelentősen: fenyegeti a külföldön dolgozók státusát, bezárja egy lecsúszó országba fiatalok százezereit, napi kiszolgáltatottságba taszít egy egész népet az Orbán-maffiával, helyi helytartóival, és kedvezményezettjeivel szemben, mindenféle jogorvoslati lehetőség és az igazság reménye nélkül. A napi milliárdos kár, amit ma ez a nép elszenved urainak gátlástalan cinizmusa miatt elhanyagolható lesz ahhoz képest, ami eztán jön majd. (Ennek a cikknek a folytatása itt. Ebben választ adok arra a közkeletű, de téves ellenérvre, hogy Orbánnak érdeke bennmaradni az Unióban, mert ez biztosítja számára az ellopható pénz legnagyobb részét. Bár ez látszólag igaz, Orbánnak biztonságba kell helyezni az eddigi nyereségét, és ez egyre inkább fontosabbá válik, mint a további nagyarányú lopás. Másrészt -- ami a lényeg -- a maguk számára szervezik meg az egész állami lét működtetését, ami rövidesen az egészségügytől a korporatív kapcsolatokon át a földig mindenből hasznot biztosít nekik -- ismétlem, a napi reguláris kvázi-állami mechanizmusban --, magyarán az EU-pénzeken túl is lesz elég rendelkezésükre álló forrás 9-9,5 millió ember napi ügyintézéséből, lélegzetvételéből, létezéséből. Miért? Mert privatizálják az államot.)

A Polgári Konzervatív Párt 2018-as választási programjának kivonata. Aki egyetért velünk, várjuk a segítségét választókerületi szervezeteinkben, szakértőként, anyagi támogatóként.

Magyarország ma felkészületlen arra, hogy a fejlett európai nemzeteknek versenytársa és együttműködő partnere legyen.
A PKP célja: változtatni ezen.
Ennek érdekében a következő feladatokat tűzzük ki magunk elé, és ezekhez kérjük az ország népének támogatását:
1. Minél több honfitársunk bekapcsolása a nemzeti érdekű, versenyképes piacgazdaság kialakításába, hogy a társadalmunk minden rétege gazdagodásnak indulhasson.
2. Általánosan ingyenes nevelési-oktatási rendszer a bölcsődétől az első egyetemi diplomáig azért, hogy mindenki megkapja a szükséges tudást és képzettséget életének minél értékesebb kialakításához.
3. Vegyes tulajdonú egészségbiztosítási és egészségügyi rendszer azért, hogy megoldódjon a magyar ellátórendszer finanszírozása, és mindenki hozzáférhessen színvonalas egészségügyi ellátáshoz.
4. Új alapokra helyezett jogállam, az önkormányzati rendszer megerősítése, kétkamarás parlament civil felsőházzal – hogy erősödjön a társadalom ellenőrzése a pártok fölött.
5. A politikai bűnözés és korrupció felszámolása.
6. Együttműködő nemzetek Európája. Az EU intézményrendszerének és feladatkörének átalakítását a nagyobb értékteremtés érdekében. Az európai civilizáció védelme.

Az EU semmivel sem lett hatékonyabb 2007 óta, sőt. Az egymást követő válságok egészen a mostani migrációs krízisig azt mutatják, hogy a menet közben való újratervezés és a javulás képessége nincs belekódolva a mostani intézményrendszerbe. Miközben az EU egyre rosszabb állapotba kerül, a bürokráciája alacsony hatékonyságú, ahogy a pénztranszfereinek felhasználása is, a határait nem tudja megvédeni, a demokratikus deficitje semmit sem csökkent, de ami még fontosabb, a vele való érzelmi és értelmi azonosulás sem nőtt, nem tud érvényt szerezni -- se a határain kívül, se belül -- a humanitárius normáinak, és folyamatosan veszít a világpiaci versenyképességéből, tehát az egész létjogosultsága kérdőjeleződik meg nap mint nap -- eközben bármikor elszenvedhet újabb terrortámadásokat (éppen most olvasom a hírt Brüsszelből), nemzetei orosz titkosszolgálati felvonulási területté váltak, felnövekednek bennük a szélsőséges pártok stb., azaz nem csak az EU intézményrendszere nem tölti be a rendeltetését, de az alkotó nemzeteit is gyengíti. Tudja egyáltalán valaki, mit kell csinálni, vagy mindenki behunyta a szemét, és ráolvasásokat mormol? Magyarország az EU radikális reformjában érdekelt, nem a szétverésében -- de az előbbiben igen!

Az elmúlt nagyon sok poszt összegzése gyanánt, videók előtt, helyzetjelentésként.

Baloldali liberális barátaim -- tisztelet a kivételnek -- nem vetnek számot azzal, hogy Magyarország népének egyetlen legfontosabb összetartó ereje a nacionalizmus (az államelvűséget megelőzve). Azért nem tudna ez a nép menekülteket, sőt cigányokat sem integrálni, mert nem ismeri pl. az alkotmányos patriotizmus, az emberi jogok, a humanizmus, a piacgazdaság integráló erejét -- és abban, hogy a nacionalizmus maradt a legfontosabb integráló erő, a baloldali kormányoknak is felelősségük van, mert a másik erőt, az államelvűséget, nem az autonómiák fejlesztésére és a szabadság szemléleti keretének hathatós kialakítására használták fel. Most itt állunk az etnicista, prekapitalista, félig sült nacionalizmussal mint az identitásunk főerejével, és ilyen körülmények között a migránsok befogadása szükségképpen az abszolút nemzethalál érzetét kelti túl sok emberben -- az említett okoknál fogva. Legalább idáig kéne elhatolni a gondolkodásban, nem egyszerűen mantrázni az itthon jórészt gyökértelen normákat, hanem jobban megalapozni a képviseletüket. Ugyanezen ok miatt kellene megbarátkozni azzal, hogy a Fidesz után (vagy mellett) itt a Jobbik és a polgári konzervativizmus között kell majd választani -- illetve aki az utóbbira szavazna inkább, az tegyen is valamit érte. Pl. jöjjön a PKP-ba.

Március 15-től önálló youtube csatornával jelentkezem a blogom helyett, amelyben 2-3 perces, egy posztnyi hosszúságú videókban magyarázom majd a liberális konzervatív fordulat fontosságát mindannyiunk és az ország számára. Erősítjük a jelenlétünket az országban, hogy végre szakítani tudjunk a 20. századdal, és 2018-ban el tudjuk űzni a posztkommunizmust! Köszönöm a bizalmat. Béndek Péter

Búcsút mondok a nyilvánosságnak, ideértve a blogolást és a PKP vezetését. Az utóbbi bő három évben sok időt és minden mást áldoztam a polgári, liberális konzervatív gondolat, kultúra, és politika erősítésének, a megelőző húsz évvel együtt ennyire telt, elértem a korlátaimhoz. A pártnak a saját elképzeléseim alapján már nem tudok nagyobb szolgálatot tenni, másra és másokra van szükség ahhoz, hogy az ország számára oly fontos nyugatias konzervativizmust tovább vigyék, és valódi politikai alternatívát faragjanak belőle. Hazánk nehéz évek elé néz. Történelme során nem először a polgári modernizációt hátráltató terméketlen nacionalizmus és egy hallatlanul cinikus politikai osztály markában vergődik, és hogy ismét ide jutottunk, az mindenki, azon belül pedig különösen az értelmiség soha le nem mosható felelőssége. A mélypont még messze, a kilábalás tartós lehetősége még messzebb. Magyarország olyan pályán mozog egyre gyorsabban, egyre kedvezőtlenebb nemzetközi környezetben, amelynek a veszélyei beláthatatlanok. És éppen, mivel így látom, az eddigi módon már nem is tehetek többet hozzá a nemzet reménybeli felemelkedéséhez, noha másnak sem szólt több gondolatom az utóbbi bő három évben, mint ennek. Nagyon nehéz döntést kellett hoznom, de új erőkre, az enyémnél hathatósabb elképzelésekre és hatékonyabb politizálásra van szükség a trend megfordításához. Köszönöm olvasóim, támogatóim, és a párt hősies csapatának bizalmát, és kérem a megértésüket. Biztos vagyok benne, hogy többre jutnak immár nélkülem, mint velem jutnának. 

A nyitottság, a flux, a szabad identitásválasztás, a tolerancia stb. mind progresszivista közhelyek, amelyek közül mindegyiknek az érdekében lehet érvelni, összességükben mégis a társadalmak centrifugális, széttartó tendenciáit erősítik. Az ilyen társadalmi ideát nevezzük nyílt társadalomnak, amelynek azonban mindig és mindenhol az ezzel ellentétes valóság adott értelmet, hiszen senki se tudja, mi tartaná össze a nyílt társadalmakat, nem tudjuk, mi a morfológiájuk, mi a szociológiájuk, sőt ami azt illeti, még koherens, normatív filozófiájukat sem ismerjük. A nyílt társadalom kiméra. Az eszméje kritikai eszme, olyan kritikai eszme, amelynek azonban nincs pozitív vonatkozása: nem mond semmit önmagáról, nincs szorosan véve értelme. Csak a létezőről beszél, csak arról, amit meg akar haladni, de nem mondja meg, mivel. Mindössze egyet tudunk róla: mindig az aktuális valóság felszámolásában érdekelt.

A nyílt társadalom olyan progresszivista eszme, amelynek a liberalizmus sem akart sose megfelelni; a progresszivizmus kimerül a közösségi tudás és gyakorlatok bírálatában és rombolásában valamiféle homályos jövőkép nevében, amelynek valóságalapját nem ismerjük. Ennyiben szakasztott, mint a kommunizmus: jelszavak igazsággá és normává emelése az élet ellenében. A probléma nem azzal van, hogy eszményeink vannak, hanem azzal, hogy szembeállítjuk ezeket az élettel. A progresszivizmus eluralkodása az élettel (a létező intézményekkel, szokásokkal, hagyományokkal, ideológiákkal, tudással, előítéletekkel, félelmekkel) szemben olyan radikális kihívás lehet a társadalmakban, amelyek miatt azok átalakulása megrekedhet.

Ha a radikális progresszivizmus tűnik az egyetlen fejlődési perspektívának, akkor a társadalmakban erősödhet a változással szembeni bizalmatlanság, megrekedhet a szükséges modernizáció, eluralkodhat a pluralizmussal szembeni bizalmatlanság, és a más kultúráktól való félelem. A más kultúrákkal és értékekkel szemben nem a saját kultúra erősítése, hanem a bezárkózás és az ellenségeskedés kerekedhet felül. Nem a saját képességek erősítése, hanem az önáltatás és a hazudozás. A progresszivizmus jövő-orientáltsága befagyaszthatja a jelennel szembeni folyamatos szembenézést, és erősíti az anti-individualista, szabadságellenes félelmeket. Ahelyett, hogy érzékennyé tenne pl. a nemzet iránt, áldozatává tesz a nacionalizmusnak és a nevében fellépő gátlástalanságnak. Mint ma.

A nyitott és a zárt társadalom ideája két -- politikai értelemben gyakran egymást erősítő -- véglet, amelyek között a társadalom önreflexiója, folyamatos fejlődése, az emberi szabadság megélése és tapasztalati korrekciója az egyetlen járható, emberi út. A polgári társadalmak alapja -- bármennyire is nem tűnik így -- mindig létezik. És az mindig a létező ember és az emberek közösségei. Sosem szabad ezek realitását figyelmen kívül hagyni, amikor tovább akarunk lépni egy még olyan válságosnak tűnő helyzetből. Soros vagy Orbán? Egyik sem. Mi magunk. És a nemzeti, kulturális stb. tudásunk pontos feltárása, pontos ismerete, és okos fejlesztése.

A világot viszonylag egyszerű szabályok igazgatják, akkor is, ha ezeket a szabályokat sokan sokszor áthágják. Ennek ellenére a szabályok és törvényszerűségek évszázadok óta nem változnak. Nem változnak, mert ésszerűek, logikusak és hasznosak. Magyarország mégis úgy tesz, mintha nem léteznének, sőt szembe megy velük.

Két ilyen szabályt említenék, hogy alátámasszam a mondanivalómat. Az egyik, hogy azok az emberek és azok a népek élnek jobban, amelyek nagyobb értéket tudnak termelni a többiek számára. Amelyik nép okossága, találékonysága és teremtőképessége nagyobb, és ennek eredményeit el tudja adni másoknak, azaz az okosságának piaca van, az jobban fog élni. Több pénzt kap az alkotó tevékenységéért, több pénzét kap egy évi, egy havi, vagy egy órai munkájáért. Ez igaz minden egyes emberre, és igaz az emberek nagyobb csoportjaira, egész nemzetekre. Minél nagyobb értéket állítanak elő, annál többet kapnak érte a piacon, tehát annál jobban élnek. És tegyük hozzá, kevesebb pénzt lehet kapni egyszerűbb munkákért, és több pénzt lehet kapni magasan képzett munkákért, találmányokért, fejlesztésért, szellemi tevékenységért. Ezért nagyon fontos, hogy egy országnak nagyon magas színvonalú oktatási rendszere legyen.

A másik szabály, amiről röviden beszélnék, az, hogy egy kormány akkor végzi jól a feladatát, ha egy nép értékteremtő tevékenységét a lehető legjobban támogatja. Ez a kormány feladata. Biztosítania kell a törvényességet, hogy az élet kiszámíthatóan folyjék, ne kelljen senkinek félnie visszaélésektől, méltánytalanságoktól, meglepetésszerű büntetésektől. A törvényesség biztosítása mellett a kormánynak gondoskodnia kell minden gyerek egyenlő színvonalú oktatásáról, hogy az ország minden pontján ki tudjon bontakozni a tehetség, ami aztán emeli az értékteremtést. Nem csak Budapest előkelő kerületeiben, hanem az ország legeldugottabb falvaiban is, ahol ma is születnek tehetségek, csak éppen elvesznek maguk, az ország és a világ számára. A törvényesség és az oktatás mellett a kormány feladata a mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyi ellátás és az egészséges környezet biztosítása, hogy a betegségeink korán kiszűrhetők, az életünk hosszabb és egészségesebb, az emberi méltóságunk minél hosszabban megőrizhető legyen.

Összefoglalva: a világ azokat a társadalmakat jutalmazza magasabb életszínvonallal és nagyobb boldogsággal, ahol magasabb értékteremtés folyik, és a kormányok ennek az értékteremtésnek – az értékes emberi élet alapfeltételeinek – szolgálatában állnak. Értékteremtés és értékteremtő kormány. Két dolog, amely ma Magyarországon nyilvánvalóan nincs, vagy csak dirib-darabjaiban van meg.

Azzal kezdtem az elején, hogy ezek olyan szabályok, amelyek alól nincs kibúvó. Gondoljon bele bárki, hát nem igaz ez? Mit tud kezdeni magával egy olyan társadalom, egy olyan ország, amelyben alacsony az oktatás, az egészségügy és a jogszolgáltatás színvonala, mit tud kezdeni magával egy olyan ország, amelynek népe nem termel magas színvonalú, jól eladható terméket a nemzetközi piacra? Magának adja el az ócskát? Minden bizonnyal. Ez a szegénység és az elmaradottság biztos útja.

Magyarország az Orbán-kormánnyal olyan válaszút elé került, amikor el kell dönteni, elindul-e a bezárkózó, szegényes, önmagával valójában elégedetlen élet felé, vagy éles kanyart vesz, és elkezd értékekben, nemzetközi együttműködésben, versenyképességben, a gyerekeinkben, és a jövőnkben gondolkodni.

Ezt a szöveget a Polgári Konzervatív Párt elnökeként jegyzem, amelynek célja összefoglalható abban, amit idáig mondtam. Értékteremtő országot és értékteremtő kormányzást akarunk. Ennyit. Semmi hókuszpókusz, sérelmi nyűg, összeesküvés elmélet, önlegyezgető Bogár-teóriák. Ennyi.