1000 leütés

Egy-két alapvető szempontot írok le itt:

1. Olyan, hogy állami pénz, nem létezik. Közpénz van, még pontosabban az adófizetők (természetes személyek és gazdálkodó szervezetek) pénze, amelynek kezelésével ezek megbízzák az államot. Minden látszat ellenére ezért a magyar állam által kezelt pénz nem Orbán "Herr" Viktor, Rogán "Vuitton" Antal von und zu Pasapark, Kósa "Stadion" Lajos és Habony "nem-tanácsadó" Árpád (maffia szlengben "az ibizai") pénze. Átláthatatlanul bánni a közpénzekkel ab ovo a sikkasztás és hűtlen kezelés gyanúját veti fel minden további megfontolás nélkül. 

2. Egy nyugati cég magyarországi leányvállalatának adózott nyeresége végső soron a tulajdonos nyugati céget illeti, ami nem lopás, hanem civilizáció, továbbá a magyar államnak az égvilágon semmi köze ehhez a pénzhez. A magyar állam neve ebben a kontextusban: Kuss. (És ami azt illeti, kuss a magyar cégek nyereségével kapcsolatban is.)

3. A demokrácia nem merül ki a négyévenkénti szavazásokban (csúnyábban: a demokráciát nem definiálja az országgyűlési képviselők periodikus választása), amikor " el lehet küldeni bárkit". Sajna nem ilyen egyszerű a helyzet. A demokrácia két választás közötti intézményrendszerének minősége legalább olyan fontos. Legelőbb is az olcsón elérhető információ pluralitása, a közügyekben való állampolgári részvétel ösztönzése, a hatalom különböző központjainak átláthatósága, kiszámíthatósága és döntéseinek igazolhatósága. Ezek nélkül nincs demokrácia, mert nincs állampolgári tudás. Magyarországon tehát nincs demokrácia. A többi -- fékek és egyensúlyok, hatalommegosztás, politikai verseny stb., ami persze szintén nincs -- mind csak pántlika lenne az előbbieken.

4. A kapitalizmus magántulajdonon és a lehető legkiegyensúlyozottabb (legszabadabb) piacon alapuló formája, amelybe minél több ember tud egyfelől tulajdonosi oldalon, másfelől az értékteremtés legnagyobb reményében (és cserébe jól megfizetve) belépni, az emberiség legfontosabb vívmánya. Period, end of story. Aki ezt a fajta kapitalizmust öli, az a szabadságot és a közjót öli, következésképp egy nemzet ellensége.

Ez a konzervatív politikai szemlélet foglalata. Család, házasság, egyház, kultúra, oktatás, buzik, zsidók, hottentották, zsenik, árják és buszkalauzok egyéni szocproblémái mind ezt követik közvetlenül a fásszárú növények és a laposfogók lelki élete előtt. Ha az említett négy pont nincs rendben, nincs civilizáció, semmi sem tudja megóvni a kultúrát és a laposfogókat: hanem garantált ganéság van. Mint van. Amikor nincs mit konzerválni, csak elhajítani minél messzebb.

Dúró Dóra jobbikos politikus megtalálta a Polgári Konzervatív Pártban az ellenfelét. FB-oldalán azt írja, "Remélem, egy újabb Együtt, PM vagy DK komolyságú "hiteles, baloldali gyűjtőpárt" születik. Ez tovább segítené hazánkat a lengyeléhez hasonló, ideális állapot létrejöttében: hogy eltűnjön végre az összes levitézlett, a magyar emberek problémáit hírből sem ismerő, röhejes balos politikai formáció az Országgyűlésből."

A közelmúltban a Jobbik és az MSZP alkalmi választási és parlamenti koalícióiról számos hír és tudósítás született (itt, itt, itt és itt), amellett, hogy ismeretes, balos helyi potentátok nem restellenek adott esetben rasszista húrokat is pengetni, ami nyilván ájulás közeli örömmel tölti el a Jobbikot. A Jobbik vidéken erősen hat az MSZP-re, amely saját ötletek híján a rasszizmusból és a rendpártiságból meríti a szellemi munícióját. Ugyanakkor Dúró kifejezetten a fenti -- kisebb balos -- pártokra utal, amikor a PKP jövőjét vizionálja, és valamiért kifelejti a sorból az MSZP-t, amely posztkommunista utódpártként -- korrupt, sikertelen, etatista, osztogató politikájával -- megágyazott a jelenlegi fideszes autokráciának. Az MSZP nem zavarja a jobbikos képviselőt. Az ellenfele tehát kétségkívül nem az, ami a PKP-é. A mi ellenfelünk a korrupt, sikertelen, etatista, osztogató politika, Duróé ellenben a PKP nyugatos konzervativizmusa.

A PKP nem tehet arról, hogy a magyarok nagy része egyelőre három korrupt, sikertelen, etatista, osztogató pártot tüntet ki a bizalmával. Reméljük, el fog ez múlni, mi legalábbis azon vagyunk. Azon vagyunk, hogy Magyarország a 21. században -- először a történelme folyamán -- a saját jogán tartósan sikeres nemzetállammá válhasson. És ez kétségtelenül nem tetszhet a Jobbiknak. Ahogy az MSZP-nek sem. És a Fidesznek sem. Jó úton járunk.

A magyar nemzet válsága tragikusan kézzel foghatóvá vált mára. Politikai közösségként legalább száz éve kudarcot kudarcra halmozunk, mert kb. akkor lezárult a legjobb szívvel is csak féloldalasnak mondható, eleve hiányos polgárosodásunk, illetve vezető társadalmi doktrínaként átvette ennek a helyét először a nacionalista sérelmi politika (amely rasszizmusba, fasizmusba, és a Holokausztba torkollott), majd további zsákutcaként a bolsevik és szocialista tervutasításos (és súlyosan deficites) modernizáció. A rendszerváltásba úgy léptünk bele, hogy egy hitelekkel kipárnázott életformát akartunk tovább édesíteni, amire se a társadalmi képességeink, se a társadalmi teljesítményünk nem jogosított fel. Csakhogy ezt valamiért elfelejtették közölni a néppel, akiknek a dolguk lett volna: a vezetőink. Sőt, a politikai osztály egyre eszeveszettebb nemzeti és szocialista demagógiával terelte a figyelmet a tényleges problémáinkról, hagyva elvégezetlenül a polgári modernizáció és a piacosítás feladatát, miközben közben lopott és ásta alá a politikai rendszerbe vetett bizalmat is. (Széky Jánossal egyetértve írom) mára odajutottunk, hogy éppen az vált bűnbakká (a piac és a liberális demokrácia), ami sosem létezett működőképes állapotban, megette a nemzeti-szocialista sérelmi kultúra reggelire, most böffenti az utolsókat rá, de a magyarok legnagyobb része -- az ország lecsúszása, elszegényedése, társadalmi és kulturális széthullása ellenére -- még mindig megvan győződve arról, hogy a nagyobb jólét és a boldogság felé a nagyobb állam, a heves vagy kevésbé heves nacionalizmus, és a verseny további deformálása és korlátozása vezet. Rettenetes helyzet.Minden társadalmi reflexünk a társadalom túlélésének ellenében dolgozik.

Hiába derült ki lépten-nyomon az utóbbi 25 évben is, amire egy érett ember vissza tud emlékezni, hogy a társadalmi és piaci folyamatokat romboló állami önkény alapvetően károsítja az egzisztenciális és a jogbiztonságot, a társadalom túlnyomó részének romlik az életminősége miatta, a magyar választók zöme mégsem tudja meghozni azt a nyilvánvalóan szükséges döntést, hogy kezdjünk el okosan lépegetni az ellenkező irányba, a szabályozott piac felé: hiszen a társadalom modernizációjával (először is jelentős oktatási és egészségügyi szemléletváltással, majd az autonómiák növelésével) együtt ez fogja visszafordítani az országot a lejtőről. Vérlázító, aljas, kretén propaganda folyik a tényleges versenyképességi tartalékaink ellen, álkérdések viszik a prímet kormány és hivatalos ellenzéke között, hozzá nem értő és erkölcstelen figurák határozzák meg a politikai napirendet. Minden nappal kettőt lépünk vissza, és a fasizálódó rezsim házi ellenzékének még mindig nincsen versenyképes programja. Egy ilyen rezsimmel szemben nem tudnak víziót nyújtani! Miért nem? Nagyon egyszerű: mert nem merik kimondani (vörösöktől rózsaszíneken és zöldeken át a barnákig) ezt a két szót: piacgazdaság és modernizáció. Nota bene, szédült hülyeségükben, hogy a Nyugat hanyatlik (LOL), már a "bizonyítékuk" is megvan az "igazságukra"!

Mi, konzervatívok, kimondjuk helyettük is e két szót, mert tudjuk, hogy csak ezek -- a szabályozott (egyensúlyi) piac és a társadalomnak a saját nacionalista reflexei ellenében történő fokozatos modernizációja -- adhatnak esélyt az egyéni szabadságnak, a felelősségnek, a tudásnak, a személyes kiválóságnak, az embert védő intézményeknek, és az autonóm közösségek kibontakozásának, mindannak, aminek védelmében a konzervativizmus létrejött -- mindennel szemben, ami az ellenfeleink vágya: az elhatalmasodó állam, a politikusok úrhatnámsága és ellenőrizetlensége, a tömegek manipulálása, és a közpénzek nyakló nélküli herdálása -- azaz egy szomorú ország garanciái. (Éljen az Über, éljenek a tiltakozó tanárok! Hajrá, polgárok!)

Az, hogy az USA és az EU együtt ismerték el, hogy Irán teljesítette a vállalásait, és hogy feloldják a szankciókat, elsősorban az olajár szempontjából fontos, és általában Putyin gyengítését szolgálja. Tekintve, hogy már csak a hülyék számára nem világos, hogy az oroszok állnak az Európát elárasztó migráció és a migránsokat és a szélpártokat felhasználó belső diverzió mögött (bár ennek kimondásához is az amerikaiak kellettek), semmi kétségem afelől, hogy inkább előbb, mint később Putyin vissza fog térni a Nyugattal való egyezkedéshez. Február 17-ét Putyin felhasználhatja arra, hogy az EU-szankciókra és Paks vizsgálatára hivatkozva kivonuljon a szerződésből, és gyengítse az Orbán-kapcsolatot, ami kétségkívül nem fog örömet szerezni a mi házi sárkányunknak. Szerencsés esetben ezzel párhuzamosan kirúgják a a Fideszt a Néppártból. A nagy taktikázásban megint hoppon marad.

Szerintem a közel-keleti és a migránsválság együtt fog alábbhagyni, méghozzá rövidesen. A "Kelet" megint vereséget szenvedett, ami önmagában nem csoda. Az a csoda, hogy egy olyan, a nyugati szövetségi rendszerbe tartozó országnak, mint a mienk, mindig fel kell ülni az aktuális roncshintára. Mindig sikerül kiválasztanunk azokat a vezetőket, akik felültetnek rá. Miközben akár sikeresek is lehetnénk, de mindig elszúrjuk.

Nem várhat tovább a fasizmus elleni fellépés! Kezdeményezzük a Demokráciavédelmi Bizottság megalakulását egy civil és egy pártpolitikai kamarával. Részletek később. (PKP)

A magyar társadalomnak semmilyen ismerete nincs az országba érkező EU-s pénzek felhasználásáról, és erős a gyanúm, hogy e pénzek nagy része a kormányhoz közeli zsebekben landol túlárazott és a politikai hűség alapján megítélt projektek keretében. A nyugati adófizetők pénze közvetett módon tehát a fasizálódó magyar rezsimet táplálja, a GDP évi kb. 3%-át adva hozzájárul Orbán korrupt, autokratikus rendszerének fenntartásához.

A mai állapot szerint az EU finanszírozza a közösség egyetlen önkényuralmi rendszerét! Támogatása nélkül gyakorlatilag megszűnnének a közpénzből finanszírozott beruházások Magyarországon, és sokkal több magyar adófizető számára válna világossá: az ország versenyképtelen, nem tudja fenntartani magát. Ám a probléma túlmutat ezen is: mivel a politikai kasztja egyre nagyobb mértékben elszívja az országba érkező uniós pénzeket, ezek az erőforrások nem hasznosulnak úgy, hogy a versenyképességünket alkalmasan növelnék! Az EU tehát elfedi és tetézi a bajt, méghozzá kétszeresen: egyrészt a gazdasági lélegeztető készüléken tartva nem ösztönöz az önerőből történő fejlődésre, másrészt hizlalja az önkényuralmi kasztot, és ennek további gazdasági és társadalmi veszteségeket okozó politikáját: mindent összevetve stabilizálja az Orbán-rezsimet, és rombolja az országunk versenyképességét!

Magyar állampolgárként követelem az EU-tól ezeknek a pénzeknek legalább a befagyasztását, az össze kifizetés felfüggesztését addig, amíg a magyar kormány nem számol el a nemzet előtt a 2010-óta beérkezett összes forrás felhasználásával tételesen, a piaci ár és a tényleges bekerülési költség közötti eltérés indoklásával, a projektek odaítélésének szempontjaival és megtérülési számításokkal, valamint a nyertesek kilétének felfedésével. A kormány hozzon létre az EU-pénzek felhasználására vonatkozóan visszamenőleg is egy mindenki számára elérhető adatbázist legalább az említett információval! Ismétlem, az EU-s források felhasználásával két probléma lehet: aránytalan mennyiségben landolnak fideszes érdekű személyeknél vagy cégeknél, és ez túlárazott projektek keretében történik. 

Brüsszel ellenőrzése az elköltött pénzek fölött elégtelen, ám nekünk, a magyar társadalom tagjainak, sokkal fontosabb érdekünk fűződik a tisztánlátáshoz, mint akár az európai bürokratáknak, akár az európai adófizetőknek. Érdekünk, hogy tudjuk, mire megy el a pénz: közhasznú, kellő gondossággal megtervezett és kivitelezett projektekre, amelyek a közép- és hosszú távú versenyképességünket erősítik, vagy fölösleges, túlárazott, csak a holdudvar és a rezsim továbbélését szolgáló mechanizmus kenésére. 

Követelem az összes kifizetés felfüggesztését, amíg nem látunk tisztán! Mivel a beérkező pénzek hasznosulásáról nem lehet biztos információnk, nem tudhatjuk, hogy több tényleges hasznot okoznak-e az országnak, mint elmaradt hasznot és politikai kárt. És amíg nem tudjuk, addig senki sem állíthatja, hogy a társadalom érdekében áll az EU-s pénzek befogadása. Minél gyorsabban elkezdhető és lefolytatható egy ilyen vizsgálat, annál gyorsabban megtalálhatjuk a veszteségforrásokat, és folytatódhatnak a kifizetések -- immár sokkal nagyobb hatékonysággal. Ez az érdeke minden magyar állampolgárnak!

Az ellenzék első és utolsó fegyvere a KDNP-vel szemben a gúny, amivel semmi mást nem bizonyít, aminthogy nincs más fegyvere egyébként sem. "B*djál meg KDNP!" címmel népszerű és sok vihogást kiváltó, "mélyen lényeglátó" kampány ment és megy máig a neten a párttal szemben a vasárnapi boltbezárás miatt, pedig nyilvánvaló, hogy a boltbezárás Orbán akarata nélkül nem valósult volna meg. Most elkezdődött a gúnyolódás a szingliadón, a népesedésügyi biztoson, az abortusz tilalmán (megszigorításán), amivel megint totálisan hibás képbe helyezik ezeket az ötleteket. A valós kép pedig ez: Orbán (amennyire lehet) önellátó autokráciát épít és bár ennek a lehetőségei a nullával egyenlőek, a Nyugattól való függetlenedésben vannak még "tartalékok", illetve új modellel (ami a "humánerőforrás újratermelését" illeti) a bevándorlással szemben lehet új, Európában is népszerűsítendő (persze fasiszta) modellt felmutatni -- hogy ezt éppen a KDNP dobja be, annak semmi jelentősége nincs a végkimenetet illetően, ugyanakkor azzal az előnnyel jár, hogy etnicista (és nem a Jobbik-féle rasszista) alapon fenn lehet tartani a radikális jobbos szavazókkal való szövetséget, anélkül ráadásul, hogy a Fidesz elidegenítené "finom, úri közönségének" a szabadságra még valamennyire kényes részét.

A sorba illeszkedő, most készülő felhatalmazási törvénnyel Orbán valósággá teszi azt, ami tanácsadói képzeletét már régóta foglalkoztatja: Carl Schmitt náci jogtudósnak a szuverenitás meghatározásában elért "áttörését": nevezetesen, hogy szuverén az, aki a kivételes vagy szükségállapotról dönt. Magyarország nem szuverén, és sose lesz az. Orbán lesz az. Akit megmosolyogtat ez a fogatókönyv, javaslom, mosolyogja jól ki magát, amíg lehet, de addig is olvasgassa Sebastian Haffnert, pl: "Hátborzongató volt figyelni, hogyan erősíti egymást kölcsönösen ez a három tényező: a senkiházi heccpróféta arcátlansága, amellyel fokozatosan démonná nőtte ki magát; a dúvadra ráállított idomárok bárgyúsága, akik csak fáziskéséssel fogták fel azt, amit a célszemély mondott vagy művelt, amikor az újabb aranyköpések és manőverek már túllicitálták az előbbieket;és a közönség dermedt hipnózisa, amint egyre kiszolgáltatottabbá vált a gonosz által rábocsátott bűzvarázzsal szemben" (idézet az Egy német történetéből).

Orbán két forgatókönyvvel dolgozik: egy olyan Európáéval és EU-éval, amely nagyjából befogadta az ő világképét, és egy olyannal, amelyik nem, és amelyből 2019-20 körül ki lehet szállni, amikor a gyorsított pénzlehívás eredményeként már "nem tud mit adni" nekünk: ez utóbbi esetben Magyarország előtt megint csak két út áll: a V4 (egy, a fenti képhez képest átalakított Intermarium -- tengerközi) övezet, vagy Oroszország. Az "ellenzék" mindig csak a lényeget felejti el: Orbán nem engedheti meg magának, hogy ne ő legyen kormányon, és mindent, de mindent hajlandó lesz bevetni azért, hogy ilyesmi sose fenyegesse. Az "ellenzék" még mindig hajlandó eljátszani a demokráciát, pedig Orbán már rég háborút visel a Nyugat és minden nyugati eszme, így a demokrácia ellen. Ez a háború még kilátástalanabb, mint amit Putyin vív: és hajlok rá, eszeveszettebb is. Hamarabb egyezne ki Putyin a Nyugattal az országa kellő feltőkésítése érdekében, mint Orbán. 

Nem nyugati, nyugatos. Európán belül nyugatiak nem lehetünk, egyrészt, mert földrajzilag sem ott vagyunk, másrészt mert a magyar kultúra nagy átlaga (a Keletnek és a Nyugatnak egyformán a befolyási övezetében élő) köztes kultúra, kimaradt a fejlődésünkből az a legalább kétszáz éves polgári átalakulása, amely felölelte volt nagyjából az egész népességet, és kialakította volna azt a mentalitásszerkezetet (röviden az individualizmus, a realitásérzék, a közbizalom, és teljesítmény intézményrendszerét), amely egyébként Nyugaton is most alakul át, de ami a Nyugatot naggyá és versenyképessé tette -- és már nem hozható létre. Elmúlt felette (mellette?) az idő, nem reprodukálható. Egy adott hely és történelmi korszak eredménye volt, amelyre legfeljebb nosztalgiával gondolunk, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy újra lejátszható. Szóval nyugatiak nem lehetünk, de nyugatosok igen.

Nyugatosnak lenni, azt hiszem, leginkább azon a belátáson alapul, hogy az emberek és a konkrét életek többet érnek, mint az eredményeik (ideértve a kultúrákat). A személyes sorsok alárendelése a köz- és állami akaratnak, az így vagy úgy felfogott (előirányzott) kultúrának, valamilyen kollektivista politikai programnak (amelynek a végén a modell állampolgár és az eugenika áll), nem konzervatív, hanem fasiszta gyakorlatok. A konzervatív gyakorlat humanista, a konkrét életek megismételhetetlenségét, egyéni akarattal való javítását, az életünkért való személyes felelősséget hangsúlyozza, és egy kultúra vagy közösség táplálását az egyén életének függvényében, nem az igazságuk miatt támogatja. (Egy kultúra/vallás sosem igaz vagy nem igaz, se a bennük elhangzó kijelentések: ez utóbbiak legfeljebb érvényesek, kedvesek, hasznosak, otthonosak.) A keresztények "igazsága" hit és nem tudományos bizonyítás kérdése. A tradíciója nem kommunikálható, nem igazolható kifele (ezoterikus). Kultúra, de nem igazság. Az ún. keresztény kultúra értékes, amennyiben értékessé teszi az emberi életeket, de rögtön fenyegetővé válik, ha politikai jelszóvá, vagy egyenesen (pl. antiszemita, muszlimellenes) diszkrimináció alapjává válik (vö. fehér-keresztény, keresztény középosztály, keresztény Európa stb.). De ugyanez igaz megfordítva is! Az iszlamista terror a (más kultúrájú) emberi életek gyilkosa, és egy liberális demokráciában a szemétdombon (a börtönökben) a helye. Nyugatosnak lenni az emberi, megismételhetetlen élet tiszteletében áll. Ezzel a humanizmussal áll szemben a különféle autokráciák fasizmusa, emberellenessége -- akár vallási, akár kulturális, akár nemzeti, akár ideológiai, akár állami gyökereik vannak.

Ez a humanizmus fontos értelemben individualista, de az individualizmus nem egoizmus. Az individualista közösségekben válik olyanná, aki a legértékesebben tudja megélni az életét; individualistává -- egyéniséggé! -- a közösségei sokrétűségében válik valaki: minél több értéket képes magáévá tenni és speciálisan elrendezni, mások számára is jelentéssel megélni, annál teljesebb és értékesebb ember, és annál inkább individualista. Az egoista a kisebb közösségeket rombolja, legfeljebb társadalmi mechanizmusok (pl. a kapitalizmus) szempontjából értékelhető pozitívan, az individualista közvetlenül is beláthatóan közösségi értéket teremt. Ez utóbbi embert fenyegeti ma (noha már a fiatalabb Mill, sőt előtte Hegel és Marx is felfedezte ezt százötven-kétszáz éve) a visszaszorulás, a dezintegráció, a felszívódás a társadalmi, állami és korporatív akaratokban. A konzervativizmus lényege: ezt az embert megőrzendő olyan közösségi lehetőségeknek és tudásformáknak (hagyományoknak, szokásoknak) a fenntartása, amelyek minél közelebb vannak az egyes emberekhez, lokálisak, legyenek természetesek (család) vagy mesterségesek (klubok), plurálisak, autonómak. A humanista individualizmus a Nyugat legfontosabb -- továbbélő -- ismertetőjegye, amelyet hagyományosan táplál a kereszténység, de ellenszenvezik vele az iszlám: ez utóbbi integrációja és humanizációja ezért létfontosságú a Nyugat szempontjából, és ha nem is terrorista általában véve, emiatt szabad -- ha már kell -- csak nagyon óvatosan beengedni a Nyugatra.

A humanista individualizmus intézményrendszerére való irányultság tesz valakit nyugatossá Magyarországon. Ez az az értékalap, amelyről nézve a mai EU is bőven reformra szorul: amely a liberális demokráciák radikális kulturális erősítését is megköveteli, amely nélkül az ún. európai civilizáció halálra van ítélve. Nem a jogok, nem az identitások, nem a piac, nem a szabadság, nem a tolerancia (kiürült, negatív normája) mentenek meg minket (önmagunktól), hanem kifejezetten a humanista individualizmus önmagunk folyamatos javítását is előíró nyugati tradíciója. Miért jobb egy olyan Magyarország, ahol ez az alapélmény? Ha erre rá kell még kérdeznünk, akkor valóban nagy a baj. Mondjuk azt, hogy mert ennek alternatívája az embertelenség, ha nemzeti-keresztény színben érkezik is?

Alapvető tévedése a radikálisoknak (jobb és bal), hogy létezik ideális megoldás, ideális jövő, ideális politikai döntés. Nagyjából ez az a választóvonal, amely a magát (a saját elméletük szerint legalábbis) racionálisnak feltüntető előbbiek és a konzervatívok között húzódik: az utóbbiak a józan ész, a gyakorlatiasság, a kisebbik rossz és folyamatos korrekció politikáját vallják. Az előbbiek -- hogy még egy műszóval éljek -- a radikális világképükhöz akarnák igazítani a társadalmakat is (konstruktivisták, ezért államelvűek, végső soron fasiszták), az utóbbiak a társadalmi valóságból akarnak fontolva haladva eljutni az egy fokkal jobb valóságba (humanisták). Magyarország sok-sok éve a baloldali (részint marxista gyökerű, részint önmagát liberálisnak nevező) radikalizmus és a jobboldali etnicista, demagóg radikalizmus fogságában vergődik. Egyiket sem érdekli az ország népének boldogulása, csak azé a kaszté és azé az ideológiáé, amellyel a népet irányítják.

Churchill diktumát, miszerint a (liberális-képviseleti) demokrácia a lehető legrosszabb, kivéve minden mást, egyszerűen nem értik a magyar közegben. A szkeptikus, önirónikus, konzervatív angol politikai kultúrából magyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy tudjuk, hogy a demokrácia folyamatos vereséget szenved a saját ideáljához képest ("sikertelen", "válságban van"): egyszerre van kitéve a populizmusnak és az elitizmusnak, a korrupciónak és az idealizmusnak, a bázisdemokratikus és az oligarchikus nyomásnak, a tömeg butaságának és az elit gőgjének, a liberalizmus homogenizáló erejének és a szubkultúrák terrorjának -- de minden más politikai rendszer, amely valamelyik radikalizmust tűzi a zászlajára, sokkal rosszabb, jóval több szenvedést okoz, és ostoba, aki bevállalja őket. A magyar nép most azt hiszi, hogy Orbán nívótlan gondolatokra épülő ostoba rendszere csak azért jót fog hozni, mert agyagba döngöli a liberális demokráciát. A magyar nép, mint mindig, csalódni fog. Erősen kétséges, hogy tanulni fog-e ebből is.

A magyar közvélemény azt sem érti, hogyan gondolkodik a német konzervatív Merkel. Kis bizonytalankodással hasonlóan. Tudja, hogy a külső hatalmak által rákényszerített migránsáradat befogadása rossz, de minden más sokkal rosszabbat tenne az országának és Európának. Tudja, hogy külföldi zsoldban álló terrorista csoportok és erőszakos gengek óhatatlanul bekerültek ezzel az áradattal a kontinens belsejébe, de miattuk feladni az (igen, német hegemóniájú) nemzetállamokat korlátozó kontinens kényszerítő szükségét, és a kezére játszani azoknak, akik miután rászabadították Európára a migránsok tömegeit, most látványosan Európa szorult helyzetén szomorkodnak, és a nemzetállami nacionalizmust az autokráciák és a közrossz stabilizálására használnák fel -- nos, kétségkívül ez utóbbiak sokkal nagyobb rossz, mint amit a migránsokkal el kell szenvednünk. Ám Merkel azt is tudja, hogy a mostani a churchilli értelemben sem optimális megoldás, és az optimális megoldás csak konzervatív oldalról jöhet: a liberális jogállam és a törvényesség megerősítése, a civilizációnk kulturális és nevelési programjának újragondolása, a bevándorlás erős megszűrése, az etnicizmus, a vallási fundamentalizmusok és a politikai korrektség ideológiájának visszaszorítása. Ez kezdődött el most. És ez nem tetszik Európa ellenségeinek. Végül pedig Merkel tudja, hogy előbb vissza kell szorítani az utóbbiakat, hogy aztán tárgyalni lehessen velük bármiről is.

Mit várhatunk? Azt, hogy Európa ellenségei (akik egyébként a saját népeik ellenségei is) válságot válságra fognak kirobbantani titkosszolgálati, terrorista, tömegkommunikációs stb. eszközökkel, mert az utolsó, amit hajlandók elfogadni, az a konszolidáció. Ne legyenek kétségeink, nem ismerik, és/vagy nem szeretik Churchill felfogását a liberális demokráciák értékéről. Van-e Magyarország számára ideális megoldás? Most sincs. A kisebbik rossz létezik, amely a német hegemóniájú európai egység demokratizálása, liberalizálása, nemzeti és regionális érdekű ellensúlyozása melletti elkötelezettség. Nincs ideális állapot: nem létezik, hogy egyszerre tudjunk gazdagodni, kulturálisan érintetlenek maradni (ezt is persze egy elképzelt kollektivista nemzetképhez képest), függetlenek lenni, és Orbánt is kielégíteni. Valamiről le kell mondani, vagy legalábbis alárendelni a gyakorlatilag megvalósítható legjobb állapotnak. Nekem van egy elképzelésem arról, miről mondjunk le mindenekelőtt -- hogy hozzá tudjunk fogni a többi összebékítéséhez.

Először is a "jól" két dolgot jelent: a közjó érdekében és professzionálisan (magas hatékonysággal). A közjó növelése minden professzionális politikai szervezet, különösen egy párt célja kell, hogy legyen. Azért neveztem Orbán korábban lúzernek, mert képtelen éppen ezt a szempontot érvényesíteni a pártelnöki munkájában, ami éppen most a kormányzásban csúcsosodik ki, tehát alapvetően sikertelen, ami a politikai hatalom működtetését illeti. Orbán nem tud kormányozni, a pártját sem tudja a fenti célok érdekében vezetni, ezért miniszterelnökként és pártelnökként egyformán lúzer. Minden mással foglalkozik kormányzás címén -- elsősorban népámítással és meggazdagodással --, de talán mindenki egyetért abban velem, hogy ez nem kormányzás. Orbán miniszterelnökként kudarcos: nem gyarapítja a közjót.

A közjó gyarapítása nagyjából egyenlő egy társadalom összképességeinek folyamatos javításával, ami viszont azt feltételezi, hogy az újraelosztásban oda és annyi pénz jut, ahol a legnagyobb megtérüléssel tud működni. Jobban szolgálja a közjót például n egység pénz juttatása egy cigányasszonynak, ha az iskolával együttműködve a gyerekeit versenyképes és boldog életre tudja nevelni, mint ugyanaz az egységnyi pénz nekem, akinek ez marginális nyereség, és amely nélkül ugyanúgy meg tudom szervezni az életemet. És nyilván van a köztes rétegeknek és optimumoknak mindenféle árnyalata. (A konzervativizmus a szabadság és a közjó egyensúlyában gondolkodik, amit nem egyszerű megtalálni.) És van a társadalmi fejlettségnek mindenféle szintje, amikor a közjó máshogy néz ki az adóztatás, a redisztribúció, a szabadság, az erkölcsi előírások, az alkotmányosság és seregnyi más szempontból. Nyilván nem tudja ezt Orbán ésszel felérni, a probléma az, hogy a társadalom meg végképp nem méri fel, mit veszít a végtelenül gyenge minőségű kormányfőjével. (És hát nem kell mondanom éppen az ő kapcsán, főleg kárba veszett az a pénz, amely olyan élősködőkhöz jut, akik azt működtetni se tudják tőkeként, ami nagyjából általános jelenség a Fidesz holdudvarában.)  

Egy jól működő párt hatékonysági oldala pontosan megfelel egy üzleti vállalkozás hatékonysági képletének azt leszámítva, hogy nem a pénzügyi nyereségben mutatkozik meg, hanem a közjó gyarapításában. A versenyképesség viszont hasonló elvárás vele szemben is. A versenyképességnek viszont csak egyenlő feltételek mellett van értelme. A demokratikus pártok -- szemben a mai magyar helyzettel -- egyenlő feltételek mellett küzdenek egymással, nem hekkelik meg a médiavilágot, nem járulnak hozzá kormányzati szereplők cinkelt tulajdonszerzéséhez, nem fizettetik a pártpropagandát közpénzen, és pláne nem működtetnek oligarchikus viszonyokat, amelyekkel mind megnehezítik a saját leváltásukat, ami nem demokratikus. A demokrácia nem azt jelenti, hogy a (relatív) többség (manipulált) beleegyezésével kormányzok, hanem azt is, hogy nem csökkentem (esetünkben radikálisan) a kisebbség lehetőségét arra, hogy többséggé váljon. Az azonos feltételrendszerként értett esélyegyenlőség csökkentése nem demokratikus.

A demokratikus politikai szervezetben a (politikai és szakmai) hozzáértés az előremenetel legfontosabb feltétele, amely a valóságban persze gyakran színeződik a hatalmi koncentráció vágyával, ami egy szintig politikai hozzáértésnek tekinthető, egy szinten túl azonban rombolja a professzionalizmust. Én tudvalevőleg elkezdtem szervezni egy pártot, amely mára már valamilyen formát öltött, de mindig keresem azt az ember (akár a párton kívülről is), aki a helyembe állhatna, és jobban csinálhatná, mivel a pártot nem magamnak, hanem a közjónak csinálom -- miközben a pártot jóval decentralizáltabban képzelem el a jövőben, mint a mai nagyobb pártokat, és az elnöki pozíció jelentőségét éppen arra korlátoznám, amit egy elnök hatékonyabban tud végezni, mint bármelyik más pozíció betöltője a pártban. A jól működő demokratikus pártokkal a társadalom olyan eszközt kap, amellyel hatékonyan működtetheti és ellenőrizheti a politikai hatalomgyakorlást a pártokon belülről, ezért a pártok a politikai közösség eszközei is. Az Orbán-rezsimet a "hatékonytalansága" fogja megbuktatni, amit a magyar nép nagy része csak utólag fog észrevenni. Az utána következő korszaknak versenyképes országot kell létrehoznia, amelyben -- az ellenpéldán látjuk -- rendkívüli jelentősége van a politikai és kormányzati versenyképességnek.