1000 leütés

Hadd pontosítsak, a közkeletűen baloldalnak nevezett internacionalista baloldalról (etatizmusról) beszélek, és nem foglalkozom a közkeletűen jobboldalnak nevezett nacionalista baloldallal (etatizmussal). Nem foglalkozom még a népszerűbb dolgokkal: a baloldal velünk élő múltjával, a Kökény Mihánytól és Szekeres Imrétől a Kormos Katákig ívelő nevetségesen gyenge, hiteltelen vezetésével, és nacionalista baloldali ellenfelének jól eltalált politikai forrásgazdálkodásával (ti. azzal, ahogy belakta és dominálja a magyar közéletet).

A sok kizárás után mi marad? A baloldal eredendő gondja nyilván az, hogy nem baloldali se a szó redisztributív (egyenlőségnövelő), se a szó emancipatórikus (jogkiterjesztő) értelmében (az identitásának egyikhez sincs semmi köze), és bár az előzőben erős versenytársa is van a nacionalista baloldalon (rezsicsökkentés, közszféra beharangozott béremelési hulláma), az utóbbi kidomborításához se bátorsága, se képzettsége -- tehát elesik a mindkettőben rejlő lehetőségtől. Az előzőhöz: nem egyenlőségnövelés megalapozatlan ad hoc béremeléseket és nyugdíjemeléseket adni, visszavezetni a segélyekkel és mentességekkel kombinált progresszív adórendszert, ha ehhez el kell adósítani az országot. Ez egyszerű szavazatvásárlás. Még eggyel visszalépve tehát, a baloldalnak nincsen olyan markáns gazdaságpolitikája sem, amely egyrészt felvehetné a versenyt a Fidesz nepotista-piacellenes-nacionalista gazdasági víziójával, másrészt megalapozhatná az említett egyenlőségnövelő koncepciót: azaz ha károsnak, populistának és hazugnak is tűnik a Fidesz gazdasági rendszere a bizonytalanok szemében, a tehetségtelenség, a parlagiság, és a képzelőerő teljes hiánya még inkább sújtja az internacionalista baloldalt. (Magunk közt szólva gazdaságpolitikát egyébként sem lehet négy évre csinálni. Aki ezt teszi, eleve sarlatán, és hogy még is ilyen kényszer van, az további pofon az MSZP-nek -- az ország politikai kultúrájától, amelyet -- további csavar -- viszont ő táplál emberemlékezet óta. A kör bezárult, az MSZP legnagyobb ellensége az a magyar választói gondolkodás és politikai kultúra, amelyet ő barkácsolt össze -- viszont a Fidesz használ ki tökéletesen.)

Az egyenlőség programja azért is elvárás az MSZP-vel és szatellitjeivel szemben, mert ezt követelik a választói. A "borzalmas tagsággal" és a szavazókkal nem lehetne (pontosabban a mai interbalos káderfalanx nem képes és meg se kísérel) elfogadtatni egy olyan modernizációs programot, amelynek egyik folyománya az állam hatáskörének szűkítése (antietatizmus) és a piac konszolidálása (a tulajdonosi szemlélet erősítése és az átlátható, produktív versenykörnyezet létrehozása) lenne, ezért ettől kezdve a komcsik maradékai beszorulnak abba a versenybe, amelyben a Fidesz diktálja a szabályokat. Ettől kezdve ugyanis az etatista pártok közötti verseny egész pályás letámadásba megy át: nem pusztán racionálisan gazdaságpolitikai (Békesi type), hanem "nemzetpolitikai" színezetet ölt. Ettől kezdve nem érv egy gazdaságpolitika mellett, hogy eredményes lehet - ha nem válik mindjárt olyan holisztikus nemzeti programmá, amelyben a külhoni magyarság képviseletétől kezdve a Brüsszellel szembeni kokikon és a magyar nép eredményeinek visszatérő ajnározásán át a vizes VB rendezésének elnyeréséért minden belejátszik -- és a gazdasági racionalitás a legkisebb súllyal. Ez sajnos az etatizmus hátránya (mármint, hogy a legszívesebben a nacionalizmussal lép társbérletre, és ebben a szocik veresége húsz évre előre garantált), tehát amíg az interbal nem tudja kitalálni az etatizmus más elvek mentén történő, hatékonyabb mozgósítását a szavazatszerzés érdekében, hanem megmarad szürkének, lábszagúnak, és hazugnak, addig esélye sincs. Ahogy az "ügyeit" is elfelejtheti, mert a választók már elfelejtették őket -- mielőtt még meg akarták volna tudni, mik azok.

Ja és persze, apróságok, nincsen identitás, nincsenek issue-k, és nincs "kommunikációs stratégia" sem, csak ostoba, visszataszító vartyogás -- ami nem csoda, ha nincs mit "kommunikálni", és nincs, aki "kommunikálni" tudna. A magyar nép -- amelyik szomjas a vezéri hangra -- csalódottnak tűnik ilyen pimf ellenfél láttán, a Népszellem lefelé készül mutatni a hüvelykujját Mesterházy vérző teste fölött.

Megnéztem a nol videóján Bajnaiék kiruccanását Felcsútra, meghallgattam, amint Bajnai egy mikrofonnal a kezében, a sofőr mellől előadja a szürreális országképét (a kétségtelenül legalább olyan szürreális felcsúti stadionnal a háttérben), és felhördültem, nem, nem lehet, hogy ez az ember aspiráljon itt bármire, és rögtön elkezdtem újra keresni Orbán igazát. Mea culpa, amiért ez ilyen primitíven hangzik, de az emberi motivációk túlnyomó része állítólag érzelmi alapú, primitív. Úgy élek, mint a választók.

Well, Gyurcsány nyilvánvalóan a rendszerváltás utáni leggyengébb kormányfőnk (miközben a mostani, ahogy megírtam már, a legkártékonyabb kormányunk), szemben azzal, ahogy láttatni szeretné magát, ő a megtestesült politikai impotencia. A pártját képtelen volt megrendszabályozni, a közpolitikai döntései gyenge minőségűek voltak, a korrupció a maga balkáni módján virágzott mindkét kormánypárt kis kertjében, az ország a Fidesz kíméletlen ellenségessége miatt is, amivel viszont nem tudott mit kezdeni, minden eresztékében recsegett -- egyszóval gratula. Bajnai elé valószínűleg letette a térképet az IMF, kormányzás nem volt, de érezhető volt (lett volna, ha nincs a Fidesz) a konszolidációnak valamilyen reménye, más kérdés, hogy ez a konszolidáció olyan latin-amerikai, kelet-ázsiai típusú valutaalapos konszolidáció lett-e volna, felére zuhanó reálbérekkel, monetáris pénzszivattyúval, egy szűk gazdasági-politikai elit autoriter uralmával, "washingtoni konszenzussal" és támogatással -- vagy nem. Valószínűleg nem annyira, mert az ország nem volt annyira rossz állapotban, mint mondjuk a kilencvenes évek Mexikója, Argentínája, Indonéziája stb., és az IMF sem volt már a "régi". Ehhez képest Orbán tyúkra lőtt ágyúval.

Orbán legnagyobb (komplex) hibája, hogy mesterségesen felnagyította a romlást, túl sokat kockáztatott ahhoz képest, hogy tízmillió ember sorsát intézte, és túllőtt a józanul elérhető célon. Ma ott tartunk, hogy a (nem mondom, hogy eredendő, mert eredetileg, ugye, ott volt egy kudarcos brüsszeli deficitnövelési kísérlet, de) kezdeti cél, a közteherviselés konszolidált átstrukturálása azért nem történhetett meg, mert i) egyszerre akarta ezt véghez vinni a külföldi (korporatív) és a belföldi (lakossági) szereplőkkel szemben, ii) a kettős hadjárat állomásait mindig meglepetésszerűen, gyakran durva hazugságokkal kommunikálja, iii) a hadjárat alapvető etikai tartalmát (annak igazságosságát) kiüresítette a nepotizmus és a maffiaállam kiépítésével, ami miatt a kárvallott lakosság rögtön becsapottnak is érezheti magát, és iv) közben a gazdasági eredmények látványosan elmaradnak, ezért ma már mindenki érzi, illetve -- különösen az utóbbi 4-5 évben kényszerűen megszerzett közgazdasági műveltségünk alapján -- egyre többen tudják is, hogy amit most elkezdenek osztogatni a választások előtt, azért egyszer majd ki kell fizetni a számlát, hiszen nem áll mögötte valós eredmény. Volt tehát egy kezdeti kreatív gondolat (a közteherviselés átstrukturálása), amelyből mára a legdestruktívabb tett lett.

Ám Orbánnak ettől még igaza volt abban, hogy a neoliberalizmus nagyot bukott, hogy az államokra nagyobb szerep várhat a jövőben (különösen egy alacsony politikai kultúrájú és bizalmi szintű országban, mint a mienk), hogy a magyar nép cinikus, kiábrándult, szervilis, bosszúszomjas mindenkivel szemben, aki jobban él, ugyanakkor menekül a felelősségtől és a cselekvéstől (és ezért mindent összevetve inkább elviseli, hogy folyamatosan a képébe hazudjanak, áltassák, sőt azt is, hogy csökkenjen a jóléte), hogy a baloldal hitelessége legalább tíz évre oda, és hogy az EU-nak se (erkölcsi vagy szervezeti) integritása, se tudása, se jogalapja, hogy komolyabban beavatkozzon a nálunk folyó dolgokba. Mind emiatt Orbán világképe még nem idejétmúlt, ami folyamatos legitimációt biztosít számára. Az ún. baloldalnak viszont nincs versenyképes világképe -- ez itt a lényeg.

Ezen túlmenően Orbán vezéri karizmája eldöntheti a csalódottak és a hívek összecsapását. Amíg a másik oldalon csak olyan alakokra utalhatja magát a magyar, mint Bajnai, Mesterházy, Fodor stb., és ezeket olyan nyolcvanhétszer leszerepelt káderek veszik körül, mint X, Y, Z, és az érvkészletük nem üti meg azt a mércét, ami ellensúlyozhatná a félig hozott, félig rájuk vetített gyengéiket, addig a mérleg nyelve Orbán felé billen. Igazából nem is kellene ehhez pedagógusbért emelnie, újra kirabolnia a közműveket (fideszül "rezsit csökkentenie"), újra nekiesnie a devizahitelek ügyének -- ez mind azért történik csak, mert Orbán biztosra akar menni, nem akar semmilyen gikszert -- nem akar még a végén csalni is, bár megtenné, ha kell. Egyébként tök mindegy, mert kétmillió magyar a csalást is vállalhatónak tartaná -- Magyarország még legalább egy generáció hosszan nem a jogállamról fog szólni.

A népszavazással elfogadandó új alkotmány jogvédő fókuszú, védi -- ebben a hierarchikus rendben -- mindenekelőtt a szabadságjogokat, másodsorban a polgári jogokat, harmadsorban az individuumok által alkotott önkéntes és természetes társulásokat és közösségeket, negyedsorban definiálja a közjó és a közérdek fogalmát, ötödsorban védi az alkotmány integritását és érvényesülését a jogrendszerben, és (csak) hatodsorban foglalkozik az állammal és szerveivel, amelyek között első lépésben a bírósági szervezetet (a szervezet autonómiáját), ennek részeként az Alkotmánybíróságot tárgyalja és védi, másodsorban garantálja a hatalmi ágak elválasztását, harmadsorban beszél a népszuverenitás kinyilvánításának intézményeiről, köztük a népszavazásról és a heterogén (parlamenti és önkormányzati) képviseleti rendszerről, valamint ezek korlátairól és szerveiről (pl. a Számvevőszékről, a PSZÁF-ról), a választási rendszerről és a választási intézményekről, negyedsorban a független intézményekről (pl. az MNB-ről), csak ötödsorban szól a kormányról és (tőszavakban) annak szerveiről (pl. az ügyészségről), illetve rögzíti végül köztársasági elnöki jogkört és a kivételes állapot kihirdetésének feltételeit.

Az új alkotmány a mai vagyoni jellegű végrehajtás mintájára azonnal végrehajthatóvá teszi a szabadságjogok és a polgári jogok védelmét a sérelmükre elkövetett bűntettekkel szemben (ideértve a korlátozásuk kísérleteit azon túl, amit az összeütközésükből fakadó sui generis korlátozás jelent), különösen ha azokat -- az alkotmányban taxatíve felsorolt kivételeken túl -- állami eszközökkel követik el. Az új alkotmány rögzíti azokat a szabályokat, amelyek révén a közhatalom kisajátítására, magáncélra való felhasználására és a korrupcióra vonatkozó törekvések felismerhetőkké válnak, köztük ha egy párt választási programja (egy rögzített szabványhoz képest) túl homályos, vagy hatalomra jutva e párt képviselői vagy a párt által támogatott kormányok e választási programtól lényegesen elütő kormányprogramot terjesztenek be vagy valósítanak meg, a köztisztviselők és családtagjaik nem indokolható vagyongyarapodáson mennek át stb. Ha a parlament nem tud elejét venni ezeknek a törekvéseknek, akkor az ilyen parlamentet az Alkotmánybíróság nyilvános, kontradiktórikus eljárásban (a vád és a védelem meghallgatásával) feloszlathatja, és új választásokat ír ki, a feloszlatott parlament tagjait 10 évre eltiltja a választhatóságtól, illetve az új parlament megalakulásáig tartó köztes időszakban az Államfő gyakorolja a végrehajtó hatalmat is (korlátozott terjedelemben). Az új Alkotmány mindenki állampolgári kötelességévé teszi az ellenállást és bírósági eljárás megindítását az alkotmányos rend védelmében, és az ilyen kezdeményezéseket és a kezdeményezőket ab ovo alkotmányos védelem illeti. (...)

Az új Alkotmány módosítása az elfogadását követő egy éven túl csak népszavazás útján történhet az akaratukat kinyilvánító választók legalább kétharmadának egységes akaratával. Egy éven belül az Alkotmányt a parlament módosíthatja a jelen lévő képviselők kétharmadának akaratával.

Mindent összevetve, minden külső kényszerítő erőt és belső feladatot beleszámolva, 50 éve nincsen ennyire rossz kormánya az országnak, mint az Orbáné. 1963-ban nagyjából véget ért az '56-os forradalmat követő megtorlás, megkezdődött a konszolidáció, amely ugyan tovább puhította a magyarság gerincét, tovább rombolta a szociális kompetenciáinkat, de az átlag magyar számára élhető, és ami a fő, a saját vágyait nem sokkal alulmúló világot teremtett. Közben eladósodtunk, de az adott rendszerben és az adott körülmények között "szabadok" voltunk, korrumpálódtunk, de az életszínvonalunkra ügyelt a Párt, diktatúra volt, de kiszámítható stb. A rendszerváltást -- ennek megfelelően -- éppen csak hogy akartuk, inkább megesett velünk, és leszámítva a kezdeti egy év eufóriáját, ma sem tekintjük nemzetünk emlékezetes pillanatának. Az ezt követő évek kinek kisebb, kinek nagyobb csalódásokat okoztak, de az átlagos választóban élt a remény (illúzió?), hogy a lopós-hazudozós játékunk közepette valamiféle kibontakozás felé haladunk, és bár az aktuális kormányerő végül egy kivételével mindig elbukott (annak az egynek pedig hatalmasat hazudva lehetett megőriznie a hatalmát 2006-ban), mindig volt ott egy másik, amelyik meggyőzően tudta ígérni a jobbat, és bizonyosan volt egy-két valóban jó ötlete is.

Ezzel szemben az Orbán-kormány, amelyik -- leszámítva az államdósság magas, bár a 2010 közepi várakozások és bizalmi tőke ismeretében nem is teljesen kétségbeejtő szintjét -- viszonylag kedvező helyzetben vehette át a hatalmat, másfél éven belül törte szét a rendszerváltás illúzióit. Azért nevezhető a jelenlegi rezsim 50 éve a legrosszabbnak, mert a legnagyobb szakadékot hozta létre a lehetőségei és a valósága között, és közben -- legalább 2006 óta munkálkodva ezen -- olyan sebeket ejtett a rendszerváltáshoz fűződő konszenzuson, amelyek ennek az országnak a törékeny kulturális és szemléleti egységén egyfelől, a rendszerváltás nyugati orientációján másfelől sokáig nem fognak behegedni, és teljesen dezorientáltak egy amúgy is gyenge önismeretű és gyenge politikai képességű népet. Orbán -- mára kiderült -- a legaljasabb, leghazugabb és legkártékonyabb fordulatot kényszerítette ki az ország talán egész modern kori történetében azok közül, amelyeket nem motivált más, mint egy vezető puszta személyisége. Egy független államot a vezetése nagyon ritkán fordít külső kényszer nélkül a saját nemzete ellen. Orbán ezt tette. És még nem tudjuk, mit fog.

Emiatt a címnek választott kijelentés messze nem túlzó. Imádkozzunk, hogy ne lépjen túl ezen is az élet.

Az ésszerű kormányzás egyfelől a hatékonyság korlátainak pontos rögzítéséből, másfelől a hatékonyság feltételrendszerének maximális érvényre juttatásából áll.

Az ésszerű kormányzás -- az utóbbival kezdve -- elismeri a polgárok szabadpiaci interakcióinak elsőbbségét bármiféle monopolisztikus (állami, korporatív, irányított) befolyással szemben, leszámítva -- az előbbivel folytatva -- a hatékonyság érvényesülésének elismerten szükséges korlátozását bizonyos, jól körülírt szempontok alapján.

A szabadpiaci interakciók korlátozása két legitim okból történhet: egyfelől egy értékrend, másfelől a kollektív (eloszthatatlan/feloszthatatlan) javak árazásának alapján. Egy szabad, hatékony társadalomban e kettő jelentheti a szabadpiaci alapú hatékonyság korlátját, semmi egyéb.

Egy parancsuralmi rendszerben (amelyek a szocialisztikus liberális demokráciáktól a többségi és a tekintélyelvű demokráciákon át a különféle fasizmusokig, és a totalitarizmusokig terjedhetnek) a politikai logika mindig a korlátozás két fajtájából -- az értékelvű és a kollektivista korlátokból -- indul ki, illetve megpróbál mindent e korlátokként azonosítani, és a szabadpiaci interakciókat csírájukban elfojtani. Ahelyett, hogy a szabadpiac (a kapitalizmus) terét maximalizálnák, és a korlátozását indokolnák, a korlátokat abszolutizálják.

 A szabadpiac a nagy, bonyolult társadalmak legalkalmasabb koordinációs intézménye, egy diktatúra viszont minden esetben különféle fokú hatékonyságvesztés talaja. Egy Orbán-féle autokratikus maffiaállam reménytelenül elmarad hatékonyságban még egy többségi demokráciától is (nem beszélve napjaink nyugati liberális demokráciáiról vagy az igazán eszményi szabad társadalmakról), ezért lehetetlen, hogy valaha versenyképessé tudjon válni -- minél hosszabb ideig áll fenn, annál több nélkülözést, szenvedést, lemaradást hoz létre.

Még egyszer: lehet természetesen korlátozni az ideák, árak és költségek stb. piacát, de a korlátozásnak okkal és mindenki számára érthetően kell megesnie -- mindenkinek tudnia kell, miért áldozzuk be a hatékonyság maximumát. Mondtam, történhet ez egy értékrend nevében (pl. kriminalizáljuk a prostitúciót, a koldulást, a drogkereskedelmet, a fegyvertartást, megtiltjuk a gyerekmunkát, minimálbért vezetünk be, állami licenceket hozunk létre, megadóztatjuk a béreket, ingyenessé tesszük az oktatást, kötelező ünnepeket írunk elő, a pénzpiac szabályozását a jegybankok és a kereskedelmi bankok monetáris bratyijára bízzuk, elismerjük a különféle lobbiszervezetek, a szakszervezetek vagy kamarák különös jogait stb.), de ezzel csak csökkentjük -- néha látványosan csökkentjük -- a társadalmi hatékonyságot, és alávetjük magunkat indokolható, sőt egyenesen civilizációs minőségű elveknek, ugyanakkor az állam, a képviselői és ezek üzleti partnerei privát érdekeinek. (A konzervatív libertáriusok -- mint e blog szerzője -- több ilyen elvvel szorítják meg a szabadpiac érvényesülését, a radikális libertáriusok kevéssel vagy semmivel.) És történhet még a korlátozás a kollektív javak (pl. levegő, állambiztonság, jog, rend stb.) nevében, de ezek is olyan automatizmusokra épülnek, amelyeket egyszer ideje volna végre felülvizsgálni, és néhány nyilvánvaló kollektív jószág kivételével kivonni az államok hatásköréből.

A jó és hatékony kormányzás első lépése tehát a szabadságot és a piaci hatékonyságot korlátozó értékek körének körülírása és elfogadtatása a társadalommal. Ma is ez történik valamilyen formában, de ez a forma rémisztő, az eredmény a kívánatossal pont ellentétes. Ma a korlátokat teszi kiindulóponttá és természetessé az állam, és minden szabadságnövelő intézkedésért -- ha lennének is ilyenek -- véresen meg kellene küzdeni. A szabadság és a hatékonyság már nem csak nem állítás, de nem is kérdés a civilizációnkban -- Magyarország ezen belül meg természetesen a legrosszabb példák egyike. A szabadságunk és a hatékonyságunk oda -- az az értékrend viszont, amelynek nevében korlátozzuk ezeket, sehol sincs kifejtve, megvitatva meg még kevésbé. Csak a leviatánt látjuk, a napot már régóta nem. 

Hadd feszítsük egy kicsit mi is a húrt, Michnai úr! Ön azt tanácsolja a homoszexuálisoknak:

"Legyetek ezért megértőek! Lássátok be, az idézett sok ezeréves rendben ti vagytok az „újak", ráadásul a kisebbség is, ezért főképpen nektek illene igazodni a többséghez. És ennek a megértő viszonyulásnak volna egyik tényezője, hogy nem provokáljátok a változásokat jól érzékelhetően nehezen toleráló többséget. Nem kellene például fölöslegesen feszíteni a húrt és nyilvánvalóan szítani a társadalmi feszültséget olyan rendezvényekkel, mint a pride-nak, vagyis az angol nagyszótár szerint büszkeséget, önérzetet, de éppúgy gőgöt, kevélységet, dölyföt, fennhéjázást jelentő névvel ellátott vonulás.

És a dologban a benneteket támogató 400 cégnek is lenne megfontolni valója, akik között akadt olyan, amelynek munkatársai céges molinó alatt vonultak a pride-on. Üzleti praktika, avagy szimpla mérték tévesztés? – vetődik fel a kérdés, arra emlékezve, hogy a támogatók közül egyetlenegy sem érezte eddig szükségét annak, hogy mondjuk a többségi társadalom erkölcsi alapját tartó, mégis visszaszorulóban lévő keresztény egyházak valamelyikének rendezvényét támogassák ugyanígy. Vonulhatnának például a pesti Bazilika előtti húsvéti körmeneten céges molinójukkal."

Az EMH kérdései, reflexiói:
1. Az rendben van, Michnai úr, hogy a türelem erény. De Ön egy füst alatt arra inti az eltérő magánéleti preferenciájú társait, hogy igazodjanak a többséghez. Nos, akkor mi választja el a türelmet a báva belenyugvástól?

2. Feszítik a húrt? Tehát ön és a többség hangolja a húrt, a homók meg hallgathatják az Önök éteri muzsikáját. Önök elnézően legyintenek vagy gúnyorodnak, amíg a húr penge és az Önök lelkéhez igazodva szól, emlékszik, mint cimbalom, de azon mód intenek, amikor más frekvenciák töltik meg a levegőt? Csak, hogy jól értsük: türelmesek, amíg minden úgy megy, ahogy Önök szeretnék látni. Angyali türelem bíz ez, Michnai úr!

3. A pride valóságos jelentését, hangulatát és látványát Ön a szótárból kívánja -- nagyon elmésen -- kihüvelyezni? Egyébként, egymás közt szólva, végül is jól teszi, ha felállít egy ilyen minimálprogramot, nehogy utólag derüljön ki -- mint az egyik szorgalmas kollégájának, aki a nationalbe nemzetiségit próbált beleolvasni az állampolgár helyett -- hogy a pride tényleg büszkeséget (etc.) jelent, nem pedig, mondjuk, szégyent. Vagy szatócsboltot.

4. Ön elég mocskosul üzleti eseménnyé és üzleti érdekek randihelyévé akarja degradálni az eseményt és általában a homó kultúrát? Jól értjük? Tudja, nincs hely arra itt (de a Heti Válasz eddig megjelent összes példányának összes betűhelye is kevés lenne arra), hogy a vatikáni banktól visszafelé felsoroljuk az Ön által nyilván követett "5773 éves zsidó-keresztény kultúrkör" összes üzleti praktikáját, embernyomorító sóvárságát. Tehát, intenénk, Ön jobban tenné, ha nem sétálna bele ebbe az utcába. (Mellesleg ebből a nagy kultúrkörözésből kihagyta a kicsit idioszinkretikus helléneket. Lehet, hogy nem volt véletlen? Ejnye.)

5. A társadalom erkölcsi alapjai és a keresztény vallás közötti egyértelmű megfeleltetés bizony ártatlan lélekre valló feltételezés, kívánjuk Önnek, hogy megrendíthetetlen maradjon az Ön hite (mivel láthatóan képtelen lenne feldolgozni a valóságot önmaga körül).

6. Ön tényleg szeretné, ha a húsvéti körmenetek előtt céges molinók vonulnának, vagy csak nem gondol bele a saját gondolataiban? Jelzem, ezzel a párhuzammal ráadásul vallási eseménnyé emelte (?) a pride-ot, és egyázi státust adott az LMBT-nel és más melegszervezeteknek. De ne aggódjon, nem fogják ezt Önre hivatkozva követelni, tudják, mennyire kínos lenne Önnek.

7. Ami viszont a lényeg, miután ennyi csacskaságra reagáltunk: ha kint lett volna a pride-on, lehet, hogy támadt volna olyan ízlése, hogy itt bizony legalább annyi szeretet (fília, nem erósz, mielőtt rosszra gondol) halmozódott fel a levegőben, mint bármelyik körmeneten. No offence. És hát az Ön sztereotípiái csak nem akarnak működni: a pride a tolerancia intézménye. Szerintünk alig valamivel volt több homó rajta arányosan, mint egy körmeneten, csak az előbbi helyen bevallják, az utóbbi helyen meg küzdenek ellene. (Ennek továbbgondolásától most eltekintek.) És nagyon-nagyon sokan csak azért jöttek, hogy a szolidaritásukat nyilvánítsák, és kifejezzék a szabadság iránti igényüket. Ahogy Ön is kifejezheti, amikor képernyőre veti a sorait. Ön szabad, Michnai úr, szabadon beszél össze-vissza, adja meg ezt a jogot másnak is.

E sorok írója pedig az erkölcsi prédikációtól kifejezetten eltanácsolná. Bonyolultabbak a morál kérdései annál, mint Ön hiszi.

Politikai közösség nem létezik Magyarországon -- nincs olyan tradíció, szöveg, esemény vagy alapérték, amely összetartson egy ilyet. Nincs alkotmányunk (szövegünk), amelynek alapvetéseit közösen osztanánk, a fülkeforradalom elvitte az organikus, lassú, vargabetűkkel írt, de legalább olvasható alkotmányos fejlődés lehetőségét, átlépett egy küszöböt, megölt egy eszmét, amiről azt hittük, örök életű lesz már a borzasztó 20. század után. Nincs konszenzusos politikai tradíciónk. Nincs olyan történelmi eseményünk, amelyért lelkesedni vagy amelyet tisztelni tudnánk. Nincsenek olyan politikai alapértékeink (szabadság, igazságosság, jog, grandeur, szolidaritás), amelyekben egyetértenénk. Olyannyira nem vagyunk politikai közösség, hogy fel se tudjuk fogni, mit jelent ez az egyetemes hiány.

Többször megírtam már sine ira et studio, hogy a keresztény (etnicista) nemzet koncepciója a múlté, le kell vele számolni. És nem a szekularizáció és a globalizáció miatt tűnt el, hanem mert sikertelen volt, és már azok jó részét sem vonzza, akik a nevében beszélnek. Ezért nem csak leszámolni kell vele, de elszámolni is a kudarca okaival, aztán amit érdemes megtartani belőle, aztán tartsuk meg, de lépjünk tovább. Az ún. baloldalról (amit nyugodtan nevezhetnénk végre reálisan a legócskább nihilizmusnak, ami erre az országra szabadulhatott a rendszerváltás után -- szemben a legócskább etatizmussal, amit a Fidesz képvisel --, ez a ócskaság a magyar rendszerváltás kulcsszava), szóval az ún. baloldalról ne is számoljunk a politikai közösség definiálásának igényével, mert a fickók egyszerűen alkalmatlanok.

A politikai közösség nem afféle luxuscikk, amely nélkül jól elvagyunk, hiszen láthatóan nem vagyunk el jól. A magyarok politikai közössége még jó néhány évtizedig, ameddig Európa nem "nő fel hozzá" a szemünkben, ennek az országnak a legkiterjedtebb közössége lehetne, alapja az ország sikerességének és bizalmi állapotának, indikátora a modernizációs képességének. A politikai közösség mindenkori állapota az aktuális nemzeti versenyképességünk lakmuszpapírja. A versenyképességet nem a nagypofájú, cinikus politikusok, a perpetuum mobilékért vagy a takarékbanki kigolyózásukért aggódó oligarchák meg a külföld fogja eldönteni, hanem ez a politikai közösség. Ha nincs ilyen, akkor a szétesett, konfliktusoktól szabdalt ország legfeljebb az "elitek" öndicséretétől, elszigetelt sikersztoriktól, egyébként meg meneküléstől, lecsúszástól, hatékonyságvesztéstől és reménytelenségtől lesz hangos még évtizedekig, vagy ki tudja. Tartós eredményességre nem fog tudni berendezkedni.

Rizsa, rizsa, rizsa. Praktikusan három út van: egy teljesen új, felelős politikai erő földindulásszerű megjelenése, vagy kisközösségek mentén történő lassú építkezés, vagy az összeomlásból külföldi segélyekkel, a romokon történő újrakezdés. De addig is menjünk, legyünk büszkék szabad önmagunkra.

Folyvást csócsáljuk ezt a témát, de megéri. Ebből tudjuk ugyanis meg, hogy mi hiányzik és mi nem, szóval ez nem csak afféle belterjes kis köldöknézés és bölcsészkedés. 

Burke mestertől kezdve a konzervativizmus a racionális társadalommérnökséggel és az akaratelvűséggel szembeni politikai ideológia, amely állami gellert kapott, amikor -- főleg a kontinensen -- ellen-forradalmi ambíciói lettek. Ilyenkor jobbára a kereszténység biztosította a konzervatív pedigréjét (máskülönben viszont nagyon is forradalmi lehetett), miközben boldogabb angol-szász vidékeken egyszerűen az organikus társadalmi hagyomány alapján állt: t.i. konzervatív, mert ezt csinálja nyolcszáz éve, nyír és locsol, ápolja a van-t, a tapasztalatot, míg a kontinensen mindenki a legyen-nel és valamilyen aktuális megváltó eszmével van elfoglalva. A kontinentális konzervativizmus a tényekre és a valóságra nem tud reflektálni, a kontinensen ezek túl zavarosak voltak, ezért a megőrzendő, konzerválandó cuccot fellövi az égbe és belelövi -- tüntetéseken -- az agyakba, valóság helyett eszméket őriz, a valóságot pedig az eszmék nevében megerőszakolja. Konzervativizmus és forradalom így válhat eggyé de Maistre-től Szálasin át Orbánig az ilyenekben.

Mármost Magyarország egy kicsit komplikáltabb eset még az általános kontinentális szindrómához képest is. Itt az egyetlen organikus hagyomány a kereszténység és a (kvázi-organikus) nacionalizmus tandemje (ez eddig rendben), de az igazából már félholt, megújulni képtelen vagy száz éve, mert túl mélyen rágta magát beléje az etnicizmus (román-, tót-, cigány-, zsidógyűlölet) és az irredentizmus (a magyar nemzet koporsójában az utolsó szög). Emiatt a kernacinál károsabb dolog nincs is ebben a medencében. Nemzetrontó voltának nyilvánvalónak kellene lennie már mindenki számára. (Persze nem az.)

A kernaci olyan sziámi ikerpár, amelynek egyik tagja a másiktól kapja el a vérmérgezést, és már nem lehet tudni, ki kezdte. Kereszténység sincs már, a nacionalizmus is a nemzet (a modernizáció, a minimálkonszenzus, a szolidaritás, a kommunikációképesség, a nyugati integráció, a pontos valóságérzékelés) ellen hat, a budapesti sziámi iker mégis a konzervativizmusunk egyedüli tárgya, nóta bene bálványa. Na, ennek kéne sürgősen véget vetni, a bálványt ledönteni, haza menni és örülni.

A konzervativizmusunknak tehát nincsen méltó tárgya. De akik konzervatívnak mondják magukat, vagy önáltató zombi üzemmódban vannak (és erre büszkék), vagy nem is tudják, mit hiányolok. Egy tanácsom azért lenne: akik el akarnak indulni a Grál felkutatására, ne fogjanak országos eszmék kalapácsolásába. Térjenek vissza a forráshoz, Burke-höz: a konzervativizmus a társadalmi közösségek önvédelme az egoizmus és az állami voluntarizmus ellen, a csapatai kétfrontos harcban állnak. Tehát konzervatívok, kezdjetek közösségek szervezéséhez a szűkebb környezetetekben (meglássátok, mi hiányzik a legjobban Magyarországon, és mivel fogjátok kivívni a Vezér haragját)! A konzervatívok -- szemben az ilyen pedigréjű magyar ifjakkal és vénekkel -- nem a saját egoizmusuknak hódolnak az íróasztalok mellett, hanem megfogják a talicska nyelét (ősi, dakota), két gondolat helyett inkább egyet lépnek. Sok-sok praxis a sok teória helyett. Nem beszélve fantazmagóriákról, mint nemzet és kereszténység. Tudjunk már távolságot tartani!

Az Ez a Mi Hazánk üdvözli, hogy az Unió megszavazta a magyar kormányzat súlyosan jogellenes gyakorlatát elítélő Tavares-jelentést. Szemben a kormányfő véleményével, miszerint a jelentés súlyosan sérti, korlátozza Magyarország függetlenségét, gyámság alá akarják helyezni az országot, ami bántó a magyar emberek számára, természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, ellenben először az EU történetében kimondták egy tagállam kormányzatának súlyos felelősségét a saját népének alávetésében! Köszönjük, Európa!

EMH

Az Orbán-rezsim prioritásrendje: 1. Vezér, 2. állam, 3. maffiacsaládok, 4. irányított konfliktusos társadalom (ideológia, gazd., kult., civilszféra stb.), 5. alávetett egyén.

Az Ez a Mi Hazánké: 1. szabad polgár, 2. közösségeken építkező társadalom, 3. maradékelven működő állam (csak az tartozik a funkciói közé, amit a prioritásrendben előtte állók nem tudnak hatékonyan ellátni), 4. koordinatív kormányzás.

Köszönöm a figyelmet, viszontlátásra.