1000 leütés

Az elprivatizált, élősködő magyar állam legnyilvánvalóbb társadalmi hatásait az elszegényedésben, a jó renddel kapcsolatos kiábrándultságban és a teljes erkölcsvesztésben jelölném meg. Amikor az elkövetkezőkben a konzervatív forradalom szükségességéről beszélek, abból indulok ki, hogy az úgynevezett baloldal képtelen volt és lenne megtalálni az országban annyira nélkülözött rendet (nem rendőri értelemben, hanem produktív egyensúlyként). A rendszerváltó baloldal korrupcióban született és rossz kompromisszumok nyomán lelte a halálát, esélye sem volt arra, hogy tartást és erkölcsi kódexet adjon az országnak, ma pedig a válsága mélyebb mint valaha, hiszen egy lator kormányzással szemben is képtelen alternatívát nyújtani. Míg a rendszerváltás utáni baloldalunk a történelmünk egyik legköltségesebb politikai esküvőjének, addig a jobboldalunk a legköltségesebb összeesküvésének a kódneve. A konzervativizmus eközben veszteség nélkül vészelte át az időszakot, de ehhez az utóbbi 13-15 évben tetszhalottnak kellett lennie. 

A konzervativizmus népszerűtlen, mert folyamatosan figyelmeztet a sikertelenségünk okaira, nem véletlenül nem volt rá szükség. Figyelmeztet a szabadságtól és a rendtől való félelemre, az önreflexió hiányára, az (állam)szolgai mentalitásra, a család és a mesterséges közösségek iránti tevőleges kötelességeinkre, valamint nem utolsó sorban, minden eddigivel összefüggésben, a kiválóságra való törekvés hiányára. A konzervativizmus annyiban keresztényi gyökerű, hogy elutasítja a politika által ígért földi mennyország lehetőségét (ideértve az ember megjavíthatóságát) és (a tradicionalizmussal szemben) erkölcsi individualista. Annyiban viszont mást vár el a kereszténységnél, hogy előírja a törekvést az erkölcsi kiválóságra (nem pedig a szeretetre), és az államot minden ilyen törekvés akadályának, ellenérdekelt félnek tekinti, ezért (is) ott korlátozza, ahol tudja (nem pedig kritikátlanul megadja neki, amit az a sajátjának vél). Ahol az állam nagy és mindenható, ott az ember és a társadalom elvész a materiális adok-kapok fertőjében, amelyen a legrosszabb esetben fügefalevélként még ott fityeg az embertelen ideológiák adott verziója.

Amikor konzervatív forradalomról beszélek, a mentalitás forradalmáról, az egyszerre pre- és posztmodern politikai közösségünk radikális újraalkotásáról beszélek: a kisiklott modernizáció eljuttatásáról az erkölcsi életünk és a társadalom legmélyebb és legelzártabb bugyraiba: a gondolkodási rendszerünkbe. Amíg a modernizáció erkölcsi rendje nem alakul ki Magyarországon, addig a legsúlyosabb hatalmi góc -- az állam -- által elvárt erkölcsi nívón fogunk élni és érezni -- ami momentán a teljes társadalmi szétesést előlegezi meg. Ezért is van, hogy a konzervatív forradalom nem mehet végbe az etatista gondolkodás, az élősködő állam és a lator kormányzás jelenlegi pozíciója mellett. Mivel az állami hatékonyság evolúciója a jelenlegi kulturális környezetben hiú remény, az államot mint a legfontosabb rendszeralkotó tényezőt, és ennek következtében a politikai gondolkodás legbefolyásosabb tényezőjét forradalmi módon kell átértékelni és átszabni, majd az államot mint "rendszergazdát" a kultúra ellenében kell elkezdeni üzemeltetni. (Amiben egyébként semmi új nincs: ez minden társadalomban megtörténik egyszer s másszor, csak a rendszer eszközeiben és céljaiban, valamint a végrehajtásban vannak eltérések.)

Az államnak ki kell vonulnia a társadalom nagy részének életéből, és be kell vonulnia a kisebbik rész, a legelesettebb rétegek életébe (ma, amikor az állam jövedelem- és vagyonszivattyúként működik, pont fordítva áll a dolog). Lehetővé kell tennie, hogy mind több ember váljon önfenntartóvá és versenyképessé a piacon, és ehhez (i) megfontoltan kialakított, színvonalas és enyhén meritokratikus (a rossz tanulókat progresszív tandíjjal büntető) oktatási és képzési rendszert, (ii) szabadság-, polgári és büntetőjogi biztonságot és abszolút korrupciómentes gazdasági és közéletet, (iii) jelentősen megnövelt közigazgatási hatékonyságot és transzparenciát, (iv) jelentősen visszanyesett és átalakított államháztartást és újraelosztási politikát, (v) a legelesettebbeknek pedig alapvető szociális biztonságot és egzisztenciális (az életük értelmére vonatkozó) ösztönzést kell nyújtania. Ez az öt súlypontja van a konzervatív forradalomnak, amelyek mélyreható kulturális változást tudnának megindítani az autonómiák kooperációja, a bizalmon és tisztességes versenyen alapuló gazdasági és közélet, és a sikeres társadalom irányában.

A konzervatív forradalom a radikális polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció programja. Alternatívája, még egyszer, a folytatódó leszakadás és elszegényedés, a jó rendtől való végzetes eltávolodás, és az agresszióval párosuló nihilizmus.

Értekeztem már többször is a Fidesz elveszett (pontosabban soha meg nem talált) konzervatív pedigréjéről, amelyik először az antikommunizmus, második lépcsőben a modernizáló etatizmus feladásával vált nyilvánvalóvá. Sokan azt hiszik, hogy az ideológiák kora már lejárt, és ezek a veszteségek igazából a Fidesz erejét és modernségét (populizmusát) mutatják, amivel szembe tudott szállni az avítt politikai ideológiákkal. Akik azonban ezt hiszik, szemlátomást sok fideszes is, jókorát tévednek -- a saját kárukra.

Az ideológia egy politikai mozgalom/párt identitását adja. Amikor leszámolnak úgymond az ideologizálással, leszámolnak a politikai hatalomgyakorlás mindennapjai feletti ellenőrzés lehetőségével, legyen ez a lehetőség akár a választóké, akár a párt tagságáé. Nem marad más, ami kordában tartsa a praktikus hatalmi megfontolásokat és biztosítsa a társadalom felé a politikai munka értelmezését, ezért az ilyen párt hajlamossá válik a bezárkózásra, oligarchizálódásra -- vagy ellenkezőleg, a teljes káosz uralkodik el benne a hatalom csúcsain. Így vagy úgy, az ideológiavesztés, átmeneti felívelés után, mindig a politikai hatékonyságvesztés előszobája. Megtörtént ez tíz éve az MSZP-vel (eddigre üresedett ki a horni szociáldemokrácia érzülete és viszonylagos egyensúlyteremtő ereje a pártból, és vált a múlté az MSZP viszonylagos szervezeti hatékonysága és viszonylagos hitelessége), és történik a Fidesszel is azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi a centralizált párti létéből fog eljutni a káosz szélére, mihelyt a tagság kritikus tömege számára nyilvánvalóvá válik, hogy a pártnak nincsen identitása és nincsen kohéziója, leszámítva azt, amit a szűk vezetői rétegeinek hatalmi és anyagi céljai és a vezetők félelemkeltő/korrumpáló taktikája biztosítanak neki. Ettől kezdve viszont csak idő kérdése, amint az előző posztomban szuggeráltam is, hogy a tíz kicsi fehér kollégistából melyek ismerik fel először a bomlás első jeleit, és kezdik el először felmondani a szövetséget és fognak eltűnni.

A Fidesz elfelejtette, hogy antikommunizmus pandanja (sőt célja) vagy a szabadság, vagy az erény: ez volt az amerikai konzervativizmusban is, ahonnan Felcsút ideológusai megtanultak ezt-azt, csak éppen a lényeget nem: hogy a szabadságot és az erényt nem lehet korrumpálni anélkül, hogy el ne tűnjenek azonnal az éterben -- és abban a pillanatban hiteltelenné válik az antikommunizmus is. Hasonlóan, az etatizmus egyetlen indokolható célja valamilyen pozitív katarzis kikényszerítése lenne. Az ő legprimitívebb, pótszeres völkisch-magyarosch "konzervativizmusuk" (Váci utcai etnicizmusuk) azonban nem szól semmi másról, mint a komcsi amoralitás háziasításáról, sok jobb sorsa érdemes fiatal (Mandiner, Jobbklikk stb.) megvezetése vagy -- a gyengébbek -- korrumpálása mellett, a jobboldaliság teljes lejáratásával. Mivel ez az Ersatz ideológia már csak a Jobbikkal áll versenyben, emiatt is vereséget fog szenvedni: a látható őszintétlenséget a radikáljobb hátország sem fogja sokáig emészteni, hanem kiköpi. A Fidesz zacckonzervativizmusa teljesen szembefordult előbb a nyugati konzervativizmusokkal, majd vereséget szenvedett a radikál- és szélsőjobbtól is: meglehet, még nem tudja. Hamarosan tudni fogja.

A konzervativizmus, amely 50 éve a szabadság és a kommunistákkal társutas liberalizmus elleni utolsó védőbástyája volt a civilizációnak (erről van egy nagyon szép könyv: Burnham Suicide of the West-jére gondolok), ma romokban hever Magyarországon. Felépülni sose fog anélkül, hogy azok a nacionalista államhívők (fidetatisták) és a semmiben sem, legföljebb a nép ostobaságában hívő felcsúti gazdáik, akik bitorolják egy ideje a jobboldaliság helyét, előtte eltűnnének a politikából. Igazi felszabadulás lesz az az idő minden félős, berottyantott konzervatívnak is.

Csakhogy, fájdalom, ezt az időt nem a szocik fogják elhozni nekik. Bizony nekik maguknak kell kitolni érte a feneküket a hidegbe (le Carré).

"Herr Ludwig, van egy másik jól szervezett csoport is, amelynek Ön nyilvánvalóan a tagja: ez a seggfejek nemzetközi összeesküvése!" (Kabaré, 1972. Rendező: Bob Fosse)

Tíz kicsi fehér kollégista megismerkedett egymással, és elhatározták, hogy kirabolnak egy országot. A legkézenfekvőbb választás Magyarország volt. Ezt az országot ugyanis olyan politikai geng uralta, amelyik pont ugyanebből a célból jött létre jó néhány évtizeddel korábban, viszont mire a tíz kicsi néger a tíz kicsi fehér kollégista kijárta a kollégiumot, ennek a gengnek már lejárt az ideje, üresedés támadt a geng pozícióban. A tíz kicsi fehér kollégista elég okos volt és elég jól ismerte ezt a "népet", belőle érkeztek, pontosan tudták, hogy ez a nép mily sokat tűrt már, és még mennyire lenne képes -- főleg, ha kéznél van a mézesmadzag, a bot, és a szellemi sötétséget garantáló sajtó. A tíz kicsi fehér kollégista azt is tudta, hogy ennek ellenére bármit nem tehet meg, legalábbis annyit nem, mint az elődei, viszont amit megtehet, azt sokkal hatékonyabban teheti meg, amíg megőrzi a demokrácia, a kapitalizmus, és az EU-tagság látszatát, aztán ezt a saját előnyére fordítja. Demokratikus felhatalmazással ölte meg hát az elődei által már aláásott jogbiztonságot (vagyis a jogot), ugyanezzel a felhatalmazással irányította át a közpénzeket és mások magántulajdonát a saját privát céljaira, és a felhalmozott pénzével tette magától függővé szellemi és anyagi értelemben is a magyar nép választójogi többségét.

A tíz kicsit fehér kollégista azonban elszámította magát. Mivel alapvetően nem értettek semmihez, csak a hatalomhoz, és nem tanultak elődeik hibáiból sem generációkra visszamenően, először is tönkre tették az ország gazdasági életét, ami először csak a makroszámok téblábolásában, az ígéretektől és a szomszéd ortodox népek hátától való egyre látványosabb elmaradásban vált érzékelhetővé, utóbb viszont egyre-másra omlottak össze az addig a magánkezek szorgalma és érdeke által biztosított szolgáltatások: az utak, az energia, az élelmiszer-kereskedelem, a szórakoztatóipar, minden. Előbb csak kiszorultak ezekből az emberek mind nagyobb tömegei, mert az állami beavatkozás és tulajdonszerzés az egekig srófolta az árakat, utóbb a csökkenő összkereslet miatt megszűntek a megmaradt szolgáltatók is, végül összeomlott a piac, megszűnt az ország vérkeringése. Nem segített ezen, hanem folyamatosan súlyosbította a helyzetet, hogy egyre több minden állami tulajdonba, majd innen a tíz kicsi fehér kollégista barátainak és üzlettársainak tulajdonába került (garantált állami marzs mellett), de mivel ezek sem értettek semmihez a harácsoláson és a környezetük terrorizálásán kívül, elfogytak a vevőik, és már csak közpénzből éltek. Amiből viszont szintén évről-évre kevesebb volt.

A nép kezdett nagyon rosszul élni, de a választójogi többség (ami végül már csak a felnőtt népesség 5%-a volt) úgy gondolta, megér ennyit, hogy borsot törjünk a Nyugat és a multik orra alá (különösen, hogy nem titkoltan ő még meg tudta venni magának a szükséges javakat Nyugaton, sőt ha kellett, ki is költözhetett, miközben a jövedelmeit továbbra is a magyarok országából húzta). A nép nagyobb része nem lázadt fel, mert nem szokott: fegyelmezett nép volt, azt gondolta, egykutya, ki uralkodik fölötte, ezek mindig ilyenek voltak, és ilyenek is lesznek. Ezt az érzést erősítette, hogy -- körülbelül akkortájt, amikor a lakosság áttért a gáztüzelésről a fára, betiltottak bizonyos művészeti és a szellemi alkotásokat, köztük legelőször a Tanú című filmet, amelyet még elég sokat megnéztek és megértettek volna -- egyszerűen lekapcsolták az országot az internetről is. 

Azóta Magyarországon egyre nő az elégedettség. Végre függetlenek vagyunk. Korrigálok: a fiúk nem számították el magukat. Hiszen mindenkinek jó.

(2017. február)

Ui.: Csak azt ne feledje a tisztelt liberálbolsizó olvasó, hogy az, hogy valóban így fog-e történni, vagy sem, az nem rajta múlik. Mert mindenki a helyén van már ehhez, ideértve a liberálbolsizó olvasót.

Egy ország túlélése azon múlik, hogy meg tudja-e mozgatni a világ fantáziáját a saját érdekében.

Az ország jóléte azon múlik, hogy tud-e nagy mennyiségben értéket (anyagi és szellemi értéket) előállítani a világ számára. Nem a maga számára -- az nem elég. Abban -- saját vállának veregetésében -- minden utóbb kihalt nép élen járt (például elsőrangú szarmata ötvösremekeket ismerünk, amelyek egy stabil uralkodó rétegre engednek következtetni, és állítólag a vizigót írás, a littera toletana, is oly praktikus volt azokkal a betűk feletti kis pontokkal, hogy még a karoling, majd áttételesen a francia írásformára is hatott, ez azonban nem akadályozta meg Tárik ibn-Zijádot abban, hogy 711-ben elfoglalja Hispániát, és felszámolja a gót királyságot). Egy nemzet nagysága a világ szemében dől el, a világ által felállított mérce alapján -- megvetni ezt a mércét és elzárkózni tőle, nagynak lenni ötvösségben, pontocskákban vagy éppen stadionépítésben vegyesen felajánlkozás az áldozat szerepére vagy öngyilkosság, de legalábbis nem garancia semmire.

Egy nemzet boldogsága azon múlik, hogy belátja- és magáévá teszi-e a jólét és az értékteremtés közötti összefüggést, tud-e egyenrangú nemzetként integrálódni a világba, amelyben megméretik -- és tud-e egyes aspektusaiban akár példamutató képességeket is kifejleszteni, ez alapján gyarapodni, polgárainak (pontosabban a polgárai egymásnak) biztonságot és erkölcsi megbecsülést szerezni. Ellenkező esetben hanyatló szolganép marad, amelynek tagjai ki vannak téve a külvilág és saját belföldi urai kénye-kedvének.

Minden olyan politikai program, amely akadályozza az értékteremtés képessége, a siker, az elismertség, a jólét, a társadalmi béke és a boldogság közötti összefüggés felismerését és beépülését a társadalom ideg- és értékrendszerébe, sőt a sérült nép legrosszabb reflexeire reagálva ostobaságokkal és aljasságokkal tömi a köztudatot, egy egész nép érdekei ellen való, és a szemétdombon a helye.

A mai politikai osztály tagjainak 90%-a felelős azért, hogy 2001 óta Magyarország folyamatosan szorul vissza a nemzetközi versenyben. Minden fontos gazdasági és versenyképességi mutató, népjóléti és boldogságindex, korrupciós és jogállami "átvilágítás" arról tanúskodik, hogy Magyarország 13. éve a társadalmi élet minden értékelhető vetületében, a fal leomlása utáni Európában példátlan mélységű, a külső körülményekkel csak részben magyarázható hanyatláson megy át, miközben az uralkodó rétege alig változott, és szemmel láthatóan az elkövetkező harminc évet is itt, ebben a pozícióban akarja leélni.

Az egyetlen entitás, amelyik ezt a politikai osztályt oda tudja küldeni, ahová való, a választópolgárok gyülekezete. A világ szégyene lenne, ha nem találnánk módot a szemetünk eltakarítására -- ha már hagytuk felszaporodni.

A kérdés fel nem ismeréséből, hogy milyen lehet a konzervativizmus egy premodern politikai környezetben, fakad a jobboldali (nekem nacionalista baloldali) teoretikusok legtöbb szellemi problémája és identifikációs tévelygése idehaza. A politikai konzervativizmus modern eszmekör, a francia forradalom korában, az arra való reakció részeként jött létre a kontinensen (akárcsak a liberalizmus, szemben Angliával, ahol mindkettőnek voltak már előzményei addigra), azonban minden vonulatáról kivétel nélkül elmondható, hogy modern volt, a szó akár jó, akár baljós értelmében: konzervatív, nem tradicionalista. A modernizálódó, az emberi szabadságjogok, az autonómia, a kapitalizmus és a demokrácia eszméit integráló társadalmak és államok feltartóztatására, a folyamatok visszafordítására kerestek eszközöket, de az ilyen társadalmak számára érthető és értékelhető, versenyképes eszközöket. amelyek számolnak a szabadság, az autonómia, a polgári individualizmus stb. valóságával. Ez a valóság azonban Magyarországon nem valóság, sőt nem is program.

A magyar konzervatív éthosz máig alapvetően premodern tradicionalista (hagyományőrző), mivel maga a társadalom is premodern: Álmos vezér és az iPhone között sosem került bele a modernizáció kulturális keltetőjébe. Ami modern benne, az nem konzervatív: az etnicizmus (irredentizmus és rasszizmus). Mindez ma úgy mutatkozik meg a konzervatívok háza táján, hogy a Turulon és a nemez-nyereg-szentkenet kaotikus tradícióján túl nincs a hazai "konzervativizmusnak" értelme, igaz, azt iPhone-on kommunikálják. A tradicionalizmus értelemnek csekély, premodern, versenyképtelen, az etnicizmussal keveredve bódítóan ostoba, populista, kártékony. Nem véletlen, hogy a politikai barométerünk, Orbán Viktor, jó érzékkel beillesztette a kaleidoszkópjába, miközben hiányérzete a konzervativizmussal kapcsolatban egyáltalán nincs. A hazai konzervatív műhelyekként máig leginkább szóba jöhető portálok pedig nyűglődnek és jobb híján Navracsicsot, a Századvéget vagy a mocskos szájú, sötét kommentelőket szolgálják -- de szolgálják. (Hát ha én ilyen portálvezér lennék, első dolgom lenne véget vetni a kommentelésnek pusztán a szellemi higiéniára tekintettel. Persze nehéz ez, ha a szellemi higiéniám a többi említett és nem említett entitásra nem terjed ki.)

A hazai konzervativizmusnak, ahogy megírtam már, egyedül a Tellér-Lánczi vonulat adott némi ízt ("száj íze mint a főzelék"), amikor kitalálták, hogy legyen a konzervativizmus szinoním az antikommunizmussal. Csakhogy amellett, hogy politikai haszna lehetett ennek, azóta a vak is látja, hogy a Fidesz semmivel sem kevésbé "kommunista" párt az MSZP-nél, és a megalvadt struktúrákat mindössze az annál virgoncabb saját rablóstruktúráival akarja helyettesíteni, amelyek Tellért ma jól fizető kormányolvasói álláshoz, Lánczit pedig valószínűleg még jobban fizető Századvég-elnöki álláshoz segítették, noha a kenyéradó gazdájukat a hagyományok és a szellem világa csak annyira érdeklik, amennyire bele lehetett velük izzítani további néhány ezer "értelmiségit". Pedig ezek legtöbbjének, a hierarchia alacsonyabb fokain állva, elég lett volna az a havi kétszáz fix is, amit végül megkaptak, és lett ennek megfelelően a szellem világa is olcsó, sivár és kietlen.

A magyar konzervativizmus éppen ezért csakis modernizáló konzervativizmus lehet (t.i. amelyik az abszolutizmus, a protestantizmus, a polgárosodás, és a felvilágosodás munkáját megkésve magára vállalja). Mint ilyennek lehet egy etatista és egy szabadságpárti vetülete. A konzervativizmusnak el kell végezni a magyar modernizáció kemény munkáját, az etatista lehetőséget azonban éppen most látjuk kútba hullani -- marad tehát a liberális konzervativizmus, amelyik az ötvenes évek (pre-straussiánus) amerikai konzervativizmusa szellemében a kis állam, a fegyelmezett monetáris politika, a költségvetési egyensúly, az erős társadalmi közösségek és a természetjog alapján áll. Ha valaki ismer jobbat, jelezze. Ha valaki pedig nem tudja, hogy az autoriter-populista-korrupt magyar etatizmus miért nem kapható és miért nem alkalmas a modernizációra, annak 675.000 Ft nettó óradíjért elmagyarázom. Számlát tudok adni.

Az elégedetteknek http://hvg.hu/itthon/20130804_Mosolyindex_Magyarorszag_0_pont

"Mindenkit legyőztünk magunk körül, mondja majd akkor is (a többséget alkotó magyar választó), amikor az első tömbnyi élelmiszerjegyét átveszi és csak este 10-ig, majd csak 9-ig lesz áramszolgáltatás a falujában. Hát legyen meg az ő akarata, mit lehet erre mondani!" -- írtam a legutóbbi posztom végén, ami annak a beismerését jelentette volna, hogy prokapitalista, modernizációpárti (ha tetszik, megkésett felvilágosodási) mozgalomnak, amelyik szembe mer fordulni a lemaradásunkat a legjobb esetben is csak konzerváló, kártékony magyar kultúrával, semmi esélye nincs ma (még). Hogy legyen, ahhoz minimum Mohács kell, igen, Mohács kell, és Mohács el fog jönni.

Pedig nem egészen van így. A helyzet az, hogy sokkal nagyobb a felelőssége egy ilyen mozgalom sikerében vagy kudarcában (nyilván a szervező képességein és eltökéltségén túl) annak az értelmiségi miliőnek, amely a mozgalomban vagy lát fantáziát, vagy nem. Én megtettem mindent, amit viszonylag kényelmesen meg lehet tenni (azaz nem mondtam kényelmetlenül demagóg módon kényelmetlenül nagy hülyeségeket, nem álltam ki a Kossuth térre egy szál alsógatyában egy transzparenssel, nem kezdtem ülő- vagy éhségsztrájkba, és nem is gyújtottam fel magam -- annak érdekében, hogy a bulvárfantáziát megmozgassam): van/volt, you know, blog, Facebook, adománykoldulás, posszibilis támogatók keresése, a dolgok feladása, majd nem kis nevetséget keltve az újrakezdése, néhány jó emberrel való folyamatos agyalás, főszerkesztők megkeresése sajtótámogatásért, saját bukszám megnyitása 2-300 ezer forint erejéig, kiesett bevételek elviselése, amíg a mozgalommal foglalkoztam, kb.

Nu pázsálujszta, a helyzet az, hogy gúnyból szekérderéknyit, pénzből háromezer forintot kaptam Magyarországtól, Indexhez* és Origóhoz, előtte ATV-hez addresszált interjúkérés után (indirekt, mert meg sem válaszolt) elutasítást, és bár a Magyar Nemzetnél nem próbálkoztam, mindezek után újfent kitettem a FB-a, hogy sajna nem leszek mozgalomvezér, mert nincs mozgalmam, a költészetünk különbségeit leszámítva (mármint hogy nekem nincs) Petőfi beállítottságát és élményeit viszont már-már értem. Ha a nemzeti szenvedély nem válik narkotikummá valakiben, esélye sincs, hogy kibírja ezt a nemzetet. És lőn, Petőfi vágyainak szellemében ráléptünk már a harc mezejére is, ahol az elvesztett értelmes csaták után megvívhatjuk az értelmetleneket is. De nem baj, ez a magyar tradíció, ebben érezzük otthon magunkat: az értelmetlen nemzeti ügyek képviseletében az értelmesek ellenében.

Tehát van a magyar nép, OK, hát milyen legyen ez a nép, ilyen történelmi élményekkel, ilyen "kulturális DNS"-sel. De van nála sokkal rosszabb is. Az őt lenyomó, a lehetőségektől és a perspektíváitól (jaj, most nem felvágok) megfosztó borzasztó közéleti értelmisége, amelyik gyáva, ideologikus, műveletlen, el- és lekötelezett, végiggondolt tudása és eszményei nincsenek, csak eladásra kínált véleménye, felelőssége a hivatala ajtajáig és a show akolmelegéig terjed, minden összevetve úgy ócska, ahogy van. De mielőtt még minden kommentelőm elkezd átlátni a szitán, és a csalódásomban elkezdi megkeresni a maga rosszindulatának mércéje szerint a léhaságot, az irigységet és a fröcsögő bosszúvágyat, tájékoztatom, hogy én már elég öreg motoros vagyok a publicisztikában, ami önmagában nem erény, de olyan motoros, aki elég kivételesen ugyanazt -- értsed, ugyanazt -- írja 18-20 éve, akkortól, mikor Mesterházy még serdületlen bajazzó volt, Bajnai az apja gazdaságában tanoncoskodott, Orbán radikális liberálisként éppen hogy észrevette a politikában rejlő nagyobb üzletet, a legtöbb politológus pedig a ceruzát hegyezte az alsó Dianában. Hatalomvágyam a zéróhoz konvergál (ami az adott aspirációm szempontjából baj), pénzre nem szorulok (annyira). Tehát kíméljen a véleményezők 90%-a, a pártflepnisek kiváltképp.

Na mindegy, gyerekek, ez van. A nép rettenetes, szerencsétlen, de az értelmisége ütötte rá a "minőségellenőrzésen átment" pecsétjét és sütögeti a saját gesztenyéjét, pecsenyéjét, kinek mi jut, a nép táplálta tűznél. Nem változik semmi. Egy Széchenyi, egy Bartók, egy Márai most is elmenekülne innen, ki a halálba, ki csak száműzetésbe, és én is csak azért nem, mert nem mérhető az övékhez se a tehetségem, se az érzékenységem.

(*Hozzátartozik az igazsághoz, hogy blog.hu és az Index szerkesztőségére nem lehet panaszom, ami ennek a blognak a népszerűsítését illeti.)

A vezetéselméletből ismert és a menedzsmentben alkalmazott igazság, hogy az erős, jól szankcionált rendszer alakítja a benne dolgozók tudatát (a vállalati kultúrát) -- a gyenge rendszert viszont megeszi a szétesett vagy alacsony hatékonyságú kultúra. A kapitalizmus úgy alakult ki, hogy az abszolút monarchiák, a protestantizmus, majd a polgárság létrehozták azt a rendszert, amely a kapitalizmus keretévé vált, és amely az évszázadok alatt olyan kultúrát termelt (kényszerített) ki, hogy a Nyugat az emberiség történelmének máig hegemón, mindenhol másolt szellemi és anyagi nívóját, valamint a legnagyobb vagyonkoncentrációját hozhatta létre. Ez a siker arra utal, hogy a kapitalista (piac)gazdasági rendszernek megfelelő erkölcs és gyakorlat az emberiség egyik legfontosabb kulturális java, a mögötte álló tapasztalattal és folyamatos alkalmazkodási képességgel az emberiség fejlődésének legfontosabb emeltyűje.

Magyarország sajnálatosan kimaradt ebből a kulturális fejlődésből. A magyarországi "rendszer" (ezen belül a politikai rendszer) ötszáz éve folyamatosan az egzisztenciális félelmet (ezen belül az erkölcsi és gazdasági függés és megalkuvás kényszerét) írja elő a lakosságnak, ami oda vezetett, hogy a magyarok már évszázadok óta semmilyen emberi eredetű írott vagy íratlan törvényben nem bíznak, nem bíznak a kooperáció semmilyen formájában, és általában ismeretlen érzés bennük a szűk familiaritáson kívüli bizalom (a bizalmon alapuló odafordulás egy idegenhez). Mindezek miatt képtelenek a kollektív cselekvésre (ha csak nem az érzelmi tolulás és a tömegösztön viszi rá őket). A magyar rendszer (a rendszerek folyamatos változása és egyre emberellenesebb gyakorlata) tehát a kapitalista mentalitáséval teljesen ellentétes (közösségi és ezen belül politikai) kultúrát kényszerített ki a múltban, egészen addig a pillanatig, amelyet most morzsolunk. Meg most. Meg most. Miközben a magunkét hisszük emelkedettebbnek, a kapitalizmust lenézzük és félünk tőle, a rettegés valódi okát, az államot pedig már-már teljesen érthetetlenül ajnározzuk. Amit a bevezetőben írtam a vállalatokra vonatkozóan, az bekövetkezett a társadalomban is: a mai kulturális mintáink nem teszik lehetővé egy sikeres prokapitalista rendszer felállítását. Amit az abszolutizmus stb. annak idején létrehozott, és most egy modernizáló autokrata rezsim is létrehozhatna (bár nekem éppen nem szimpatikusan, de legalább megérthetően, mint pl. Szingapúrban), azt a mai korrupt, szétesett és hiteltelen rezsim nem teszi meg: nem tud és nem akar szembeszállni a sikertelen kulturális mintáinkkal, hanem ellenkezőleg, kihasználja és hízlalja őket, még tovább tolva időben a versenyképes hazai gazdasági és politikai modell (az autonómiára alapozó vállalkozói kapitalizmus és a jogállam) kialakulását. Semmi unortodox nincs ebben. Ugyanaz az önző, magyaros-mentés, gőggel kistafírozott, ostoba tempó ez, mint az elmúlt évszázadokban csaknem mindig.

A Fidesz által a legaljasabb és legbutább megrögzöttséggel támogatott "magyar" rendszer a süllyesztőbe vezet. Ahelyett, hogy a kétharmad birtokában szembeszálltak volna a maradi, polgárosulatlan, versenyképtelen posztfeudális miliővel, tovább rontják a helyzetet a korrupció és a szervilizmus kapitalizmusellenes, öngyilkos kultúrájának erősítésével. A szétesett, kártékony magyar kultúra ebben a négy évben deklaráltan legyőzte a prokapitalista, demokratikus, szabadságpárti rendszert, és ennek a műveletlen, önreflexióra képtelen magyar átlagember felhőtlenül örül. Győzött a szivaros nagytőkés fölött, együtt győzött Simicskával és Nyergessel. Mindenkit legyőztünk magunk körül, mondja majd akkor is, amikor az első tömbnyi élelmiszerjegyét átveszi és csak este 10-ig, majd csak 9-ig lesz áramszolgáltatás a falujában. Hát legyen meg az ő akarata, mit lehet erre mondani!

1989/90-ben lelkesek voltunk. Az a másfél év nem csak a Gorenje hűtőkről szólt, ahogy a cinikusok mondani szeretik, hanem a szabadságról, a Nyugatról és a reményről, a múlt lezárásáról és a Magyarországba (az egymásba) vetett hitről, az elvtársak és saját gyávábbik énünk elküldéséről, a polgári élet lehetőségéről.  Mára ebből semmi nem maradt. Remény nincs, az elvtársak nem mentek el, sőt újak bukkantak föl más színű bőrben, a múlt egyre komplikáltabb, jövő nem nagyon van, és kétségtelenül többen és jobban utáljuk egymást, mint 25 éve.

Szerintem ez nem jó így. Nem jó, mert ne teljesültek az álmaink, de főleg azért nem jó, mert egyúttal feladni is látszunk az álmainkat. A vitáink parttalanok és a terméketlenek, ami tünete egy a Nyugattól (a modernségtől) elmaradt, önértékelésében kaotikus, sikertelen társadalomnak, amelyben a restség és a kitartás hiánya, az irigység és a szervilizmus az úr. Tele vagyunk lelki és szellemi gátlásokkal, maga a kultúránk vált zsákutcássá, képtelen modernizációs pályára állítani az országot akár úgy, hogy az egy a Nyugatétól elütő, etnikailag (hang)súlyosabb modernizáció legyen, akár úgy, hogy a jelenlegi képességeink mentén integrálódjunk. Egy ilyen helyzetben, amikor nagyon nehéz a cselekvés, mert nincsen magától értetődő politikai irány, se iránytű, csak a mindent elöntő propaganda, agresszió és hazudozás, akkor az embernek bele kell állnia az eszményeibe, a régi reményekbe és hitekbe, és röviden megtanácskoznia magával és szűkebb környezetével, hogy milyen társadalomban szeretne élni.  Szerintem a szabad, modern polgári társadalom megfelelő, jó cél nekünk. Ha bárki belegondol ép ésszel az alternatívákba, ezt aligha vitathatja. Ezért Churchillhez hasonlóan a legkisebb politikai rossz elvét vallom: a megvalósult világok közül a nyugati polgári demokrácia a legjobb, és ha már megvalósítottuk ezt (ami még sosem történt meg), akkor és ezzel párhuzamosan gondolkodhatunk a korrekciójáról, és tehetünk azért, hogy a mi polgári demokráciánk minta legyen a világ számára. De autoriter végkifejletű, zsákutcás forradalmat és hanyatló országot nem szeretnék ezen a 93 ezer négyzetkilométeren.

Ami a legnehezebb felismerés: a szétesett, sokszor évszázadok alatt kialakult, káros reflexeket hordozó kultúránk ellen kell felvennünk a küzdelmet, ezt kell korrigálnunk tiszta ésszel és józan elszántsággal, miután beláttuk, hogy a világ mint tükör már jó néhány száz éve nem igazolja vissza a "nemzeti stratégiáinkat". Kár másban keresni hát a hibát, vagy ha továbbra is így teszünk, akkor jobb felkészülnünk a további süllyedésre. A szkeptikusoknak azt is mondhatom: nyugodtan higgyék, hogy klassz, sőt azt is, hogy kivételes nép vagyunk – lehet, hogy az is vagyunk. De ebben a világban kell élnünk, és ha a különlegességünk egyre nagyobb kiszolgáltatottságot eredményez, akkor el kell döntenünk, ragaszkodunk-e hozzá, vagy hajlandók vagyunk-e a gyerekeink és az unokáink érdekében alkalmazkodni egy kicsit. Ezt hívják valóságismeretnek: megkeresni azokat a pontokat, ahol elkerülhetetlen az alkalmazkodás, azokat, ahol nagyobb haszonnal jár, mint kárral, és azokat, ahol ragaszkodhatunk a velünk hozott értékekhez.  De a helyes valóságértékelés nélküli teljes és tökéletes hajlíthatatlanság öngyilkos gesztus. Differenciálni kell tudni, és ez a képesség tesz felnőtté és sikeressé egy nemzetet.

Magyar modernizációra és magyar polgárosulásra van szükség, de modernizációra és polgárosulásra, olyanra, amely versenyképes, és lehetővé teszi a nemzet megmaradását. Ha ilyen politikai célod van, nem kell foglalkoznod  a Fidesz és az MSZP nevű tényezőkkel még akkor sem, ha sokak szemében megkerülhetetlennek tűnnek is: ezek többször és végleg leszerepeltek már, nem tudják egyesíteni a társadalmat a minimálisan megkívánt mértékig (politikai fogalomként a nemzetnek nincs tárgya, aminél nagyobb kudarcot -- főleg a jobboldali értékrend szerint -- aligha lehetne elképzelni), valójában nem is értik, mi lenne a feladatuk abban a bonyolult helyzetben, amelyben vagyunk, a közjó ismeretlen fogalom a képviselőik körében, sikerrel lejárattak minden eszményt, amelynek 25 éve még lelkes hívei voltunk, tönkretették a társadalom pszichés és maradék önfenntartási rendszerét -- újabb esélyt adni nekik egyenlő azzal, ha a beteg újabb esélyt ad a ráknak. Ezek a pártok rákos sejtekként burjánoztak el az országban, és semmi más dolog nincs velük, mint erős ellenszert keresni ellenük.

Így megy, amikor a szatócs és törzsvásárlói egymásra találnak. A közönség mindent megvesz, csak olcsó legyen, bármennyire fonnyadt, és sose ír be a vásárlók könyvébe, noha büdös a bolt, és máshol eladhatatlan, lejárt termékek állnak garmadában. Ilyen volt Orbán tusványosi-bálványosi szereplése. Dörgedelmes tapsok a rossz metaforákra és ócska profitellenességre, báva érdektelenség a nagyívű (primitív) világmagyarázatra. Orbán, aki eredetileg nem országrablónak, hanem megmondóembernek indult, az országrablás közepette is ragaszkodik ahhoz, hogy megmondja a tutit. A tanulság: országrablásban jobb. Gyanú: a tuti egy jó nagy Patyomkin-falu a mögötte zajló üzlet eltakarására.

1. Közép-Európa a térség tartaléka. Tessék már megmondani, miért? Mert negyede-ötöde az átlagbér a nyugatinak? Ja, ha csak így nem.  

2. Magyarország képes ellenállni a nagyhatalmi törekvéseknek. Ellenállva kasszírozunk be évi 3,5 ezer milliárdnyi EU támogatást. Ellenállva adjuk ki extraprofitért a dollár- és forintkötvényeket. Ellenállva gazsulálnánk keleti diktatúráknak, ha engednék, mindezt, mert olyan fene függetlenek, ízlésesek és érzékenyek vagyunk. Ellenállva űzzük nyugatra a fiataljainkat. Ja, ha csak így nem. BTW, ha a sok Orbán-maszlagot valakinek eszébe jutna ma komolyan venni Londonban, és megnyomná az "Eladás" gombot (és még hétvége sem lenne), Orbán hazatérni igyekvő konvoja szerintem egy laza balkanyarral hamar Temesvár-Fiume-St. Kitts és Nevis felé venné az irányt -- mivel pontosan tudja, milyen lenne, ha a 400 Ft-os euró a népet valóban ráébresztené az ellenállás ízére, plusz egy valóban független ügyészség várná őt haza.

3. Jogosult az Audi profitjának repatriálása, jogosulatlan a Raiffeisené. Na és miért, ha szabad kérdeznünk? Hol itt a logika? Hát itt: Audit nem tudunk gyártani, bankolni viszont tudunk. Lásd az utóbbi hetek fejleményeit. Orbán mindent lenyúl, amit -- úgy gondolja -- "üzemeltetni" képes, viszont meghagyja az eredeti kézben, és manipulálni próbálja azt, amiről úgy gondolja, nem lenne célszerű ellopnia (még). Ja, ha így nem. Közben a báva tusványosi népség tapsol a nemzeti rablógazdálkodás programjának. Ahelyett, hogy az alélt hívek csekkelték volna, megvan-e még az aranyórájuk.

4. Végre vannak nemzeti tőkések, és ugyan az OTP-nek vitatható tulajdonosi háttere van, de majd a takarékszövetkezetek... Néha azt kívánom, Orbán ne beszélne ennyire világosan -- az azt jelentené, hogy nem néz annyira levegőnek minket.

5. Az egymillió munkahely megvalósítható, de jelenleg nincs rá költségvetési forrás. Valóban, Kádárnak volt erre forrása (a változatosság kedvéért Nyugatról). Ne legyen kétségünk afelől, hogy Orbán szeme előtt milyen gazdasági rendszer lebeg. Milyen versenyképességgel, milyen tulajdoni és jövedelmi viszonyokkal, az emberek milyen fokú kiszolgáltatottságával. De szerinte ez a Fidesz-szavazók többségét nem érdekli, csak az, hogy hogyan tudnak megélni. Hát nem szeretnék Fidesz-szavazó lenni -- akiről így állítják ki a bizonyítványt, schwarz auf weiss.

6. Soha ilyen igazságos közteherviselés Magyarországon még nem volt. Ez, ugye, ha csak az utóbbi 23 évet vesszük is, egyetlen ordenáré nagy hazugság, nem nagyon lehet finomabban mondani.

Egyszerű elvek, egyszerű ügymenet: a beszerzési rendszerünk arra épül, hogy elszedjük, ami megtetszik nekünk, lopott pénzből gazdálkodunk, a pult alatt is kiszolgálunk, az üzleti perspektíva ép ésszel a szakadékba visz, de ezt késleltetendő az átlagfogyasztónak hazudunk, rosszul adunk vissza, a termékeink ócskák, és a kijáratban még ott egy tábla is: legközelebb ki is nyalhatod. 

Kutya maradt(unk), csak a láncot cserélték. Valóban.

P.S. Orbán urat hadd javítsuk ki egy helyen kifejezetten, ahova a kókadt hallgatósága szemmel láthatóan már nem tudta követni: első kormánya alatt nem javult szignifikánsan a GNI/GDP rés, és a legmagasabb (95,3%) a nemzetidegen Bajnaival társbérletben (2010), a második legmagasabb (95,2%) a nemzetidegen Medgyessy idejében (2003) volt, 2011-től viszont romlik (az abszolút értékeket most nem piszkálva). Egyébként Orbán úr most sem hazudott... csak kihasználta a tényt, hogy elvesztek a papírjai a pulpitusról.

Ez a poszt az eggyel korábbival olvasandó. A "baloldallal" kapcsolat végtelen szkepszisem ellenére leírom, mit  kellene tennie a Mesterházy-féléknek, ha hatalomra akarnának jutni. Hozzáteszem, abban sem vagyok biztos, hogy akarnak, vagy komolyan bíznának abban, hogy tudnak. De mindegy.

1. A baloldal egyetlen versenyképes identitása, ha meg akar maradni az etatizmus magyarok többségének kedves (és biztonságos) politikai kultúráján belül: a modernizáló állam lehetne. Emellett lehet érvelni, van számos esettanulmány a világban, amelyet lehet használni, nem idegen az interbal előtörténetétől, amelynek ezentúl nem kéne megerőszakolnia saját elutasító reflexeit az árvalányhajas nacionalizmussal kapcsolatban, értelmesen szembeállítható a nepotizmus és a piacellenesség fideszes kultúrájával, megszólíthatja a jóléti vágyakat, alternatív kritikai attitűdöt alapozhat meg a Nyugattal szemben (kellőképp "magyar" lehetne), miközben beilleszkedik a globalizáció medrébe is, és mindezt legfőképp azért, mert -- a modernizáció (kvázi a nemzetközi mércével mért fenntartható versenyképesség) ránk fér.

A modernizáció társadalom- és gazdaságpolitikai útitervét el lehet készíteni egy hónap alatt. Nagyon erős fókuszpontok mentén jól lehet érvelni vele és mellette. Összefoghat mögötte az egész szoclib kar, de még Bokros is. Rettenetes látvány lesz, de megint csak mindegy, a jelenlegi rezsimet fel kell számolni, mielőtt nem késő, viszont nem szabad megfeledkezni arról, hogy jogos frusztrációból épült és voltak megszívlelendő meglátásai is.

2. Ahhoz, hogy egy ilyen programot össze lehessen állítani és sikerrel lehessen képviselni, megfelelő politikai intelligenciára van szükség -- amelyből maximum egy kormányra való áll rendelkezésre a jelenlegi baloldalon. Nos, pont ezt a kormányt kell mihamarabb felmutatni árnyékkormány formájában, max. két-három politikussal (Bajnai min.elnök, Bokros pü.min. + Mesterházy frakcióvez., nem azért, mert ezek olyan világra szólóak, hanem mert megkerülhetetlenek), a többi ún. szakértő, hogy ez utóbbiak pótolni tudják a politikai háttér hiányzó hitelét. A képviselőjelöltekkel meg kell ismertetni és el kell fogadtatni az árnyékkormány programját, és alá kell írniuk, hogy azt képviselik a mandátumuk idejére. A megalakulásától kezdve csak az árnyékkormány tagjai nyilatkozhatnak -- a modernizáció programja alapján -- a tárcájukat érintő kérdésekben. Minden másról be kell fogni a kenyérlesőt. Az ostoba fideszes nyilatkozatokat figyelmen kívül kell hagyni, önálló kommunikációs erőteret és napirendet kell létrehozni, egy-két (nem több) általános politikai szóvivővel, de ezt is csak a hülyék kielégítésére (mivel politika címén úgyis csak a hülyeség megy Magyarországon).

3. Párhuzamos alkotmányt kell írni, és a másodikat életbe kell léptetni, illetve a második által adott autoritással az elsőt (amely úgyis csak egy alaptörvény) szét kell módosítani vagy el kell törölni, a végén népszavazásra kell bocsátani az egész konstrukciót.

4. Vaskézzel fel kell számolni a korrupciót, ehhez megfelelő intézményi garanciákat kell bevezetni stb.

5. Az elévülés által nem sújtott időszak összes korrupciós, hatalmi visszaélésre gyanút adó stb. ügyét bíróság elé kell vinni.

6. A kormányprogramot folyamatos nyilvánosság mellett végre kell hajtani.

7. Egyébként, még mielőtt eljutnánk bármeddig, az előkészületek értelmességéből vagy értelmetlenségéből a nép -- nagyjából az év végére -- tudni fogja, hogy a szocik akarnak-e rezsimváltást, vagy egyenként lefizette őket a Fidesz. És akkor a nép az év végén újra dönthet, hogy mit tesz az aktuális helyzetben. (És a nép legyinteni fog.)