1000 leütés

Van a nagyvilág, és van az ember. Közte meg egy csomó értelmezési, érzelmi, hitbeli, érték-, érdek- és születési függőség. Szerencsés az az ember, aki békében él azzal, ami adatott neki (pl. a gyerekkori családja), és lehetősége van arra, hogy kialakítsa maga körül azt (az önkéntes/mesterséges közösségeinek hálóját), ami boldogságot hoz neki.

A közösségek természete olyan, hogy kívülről gyakran értelmezhetetlen értékek és nézetek tartják össze őket, ennek ellenére egyik közösség sem "értelmesebb" a másiknál. A résztvevők szempontjából ugyanis egyik is, másik is nagyjából egyformán az. Az értelem belül dől el, az értelmet a benne lévők adják nekik, és bizony az a helyzet, hogy egy székely hagyományőrző egyesület semmivel sem kevésbé értelmes a résztvevői számára, mint egy matematikai vándorgyűlés szervezőbizottsága a saját tagjainak szemében -- sőt, ami azt illeti, a legtöbb matematikus jóval szkeptikusabb a gyűlései értelmével kapcsolatban, mint a hagyományőrzők.

Továbbmegyek, az örökkévalóság szempontjából egyik sem értékesebb a másiknál, pontosabban az értékességük -- elfogadott mérce híján -- összemérhetetlen. Lenézni az egyiket vagy a másikat ostobaság, nem csak az udvariatlanság és a rossz modor biztos jele. A boszorkányszombati gyűlésekről vagy a Katolikus Ördögűzők Nemzetközi Szövetségéről (elnök: Isaac Kramer) mindenkinek meglehet a véleménye, de amíg hit (és nem a kényszer) fogja össze őket, addig csak szorosan véve csak ízlésállításokat lehet megfogalmazni velük kapcsolatban (vagy vitatkozni velük, ha nagyon komolyan gondolnák az Imbolc bevezetését a munkaszüneti napok közé).

De rosszul teszi az a keresztény is, aki érvelni kíván a hite mellett: a hit ugyanis hagyomány vagy megvilágosodás eredménye. Egyik sem racionális alap. Ugyanebből az okból nem is argumentálható kifelé. Ami belül Igazság (hagyomány vagy hit), az kívülről nézve ízlés, amely nem kap automatikus elismerést másoktól, akkor sem, ha ez olyan meghatározó ízlés, mint a kereszténység. Ha a kereszténység már nem tudja megvédeni önmagát, akkor csak a tágabb, változó civilizáció ama belátására hagyatkozhat, hogy a jelentősége, az értelme vagy az igazsága túlterjed önmagán. De akkor a tágabb civilizáció érvei már nem lesznek keresztény érvek; és amikor a kereszténység ezekre reagál, akkor már a saját érvei (ti. amellett, hogy Európa továbbra is rászorul a keresztény hitre és kultúrára) sem lesznek hitbeli igazságok. A neki tulajdonított igazság a tágabb civilizáció értelmi szűrőjén áteresztett igazság lesz. És akkor már a kereszténység egy lesz csak a skanzen objektumai között, amelyeket a konzervativizmus féltő kezekkel ápol. Így lehet, hogy a konzervativizmus nem okvetlenül hiszi a keresztények igazságát, még ha az ízlése szerint, ami a klasszikus Európához köti, maga is keresztény. 

Az önkéntes/mesterséges közösségek az emberi élet legszebb, legautentikusabb, legizgalmasabb fórumai -- hasonló érdeklődésű emberek önkéntes társulásairól lévén szó az értékrendszereknek és tevékenységeknek olyan variabilitását hozzák létre, amelyre az emberek egymástól elválasztva, vagy nagy egészek (az emberiség, egy nemzet) tagjaiként nem volnának képesek. A filia (barátság, barátkozás) olyan lehetőségei ezek, amelyek egyszerre adnak értelmet, izgalmat és védelmet az emberi életnek. A természetes és önkéntes közösségek erős hálói az autonómiák közötti gazdasági csere mellett a béke, az ismerkedés és a barátság legfontosabb garanciái: a visszatérően militáns politikai monopóliumok (régebben az egyházaktól, ma már inkább a nacionalizmustól és az imperializmustól tüzelt államok) legerősebb gátjai.

Az erős, plurális közösségi élet a konzervatív felfogás szerint az emberi élet értékességének és értelmességének legfontosabb feltétele (sine qua non). Állami monopóliumba szervezni, járszalagra fűzni, betörni, kiéheztetni, tönkre tenni, a nemzet totalitárius politikai reprezentációjával kiváltani az emberi életbe való durva belegázolás, technikailag fasizmus.

A PKP viszonya a Fideszhez nyilvánvalóan fontosabb az összes többi párthoz való viszonyánál, a vele való érintkezési pontjainkhoz képest a többi elhanyagolható, az ezekről való beszéd is félrevezető volna. Ez azért van, mert a konzervatív magyar szavazó inkább nemzeti, mint demokratikus identitású, de legalábbis a demokráciát annyira nem társítja a baloldallal, hogy ha szeretné is látni egy új megfogalmazását, az nem jöhet számára a baloldalról. A jobboldalon belül a PKP azonban azokra számít elsősorban, akik számára nem kielégítő a Fidesz gyakorlata a demokrácia, a jogállam és a kapitalizmus terén. Azokra, akik nyugati típusú, de nemzeti konzervativizmusra vágynak a keleti típusú jobboldali etatizmussal szemben.

A PKP nemzeti kapitalista párt -- szemben a Fidesz államkapitalista rezonjával. A PKP -- a Fideszhez hasonlóan -- a globális tőke erősebb kontrollját tartja üdvösnek, de a Fidesszel szemben nem az állam és az államhoz közeli versenyképtelen, korrupt bizniszek hízlalása árán. A korrupt nemzeti tőkét semmivel sem tartjuk hazafiasabbnak és az ország versenyképessége szempontjából előnyösebbnek, mint azt alacsony munkabéren és a hazai knowhow visszafogásán alapuló nemzetközi tőkét. Úgy véljük, ha Orbán a korrupcióval gondolta biztosítani környezetének lojalitását, akkor olyasmit művelt, amire nem volt felhatalmazása, ez egyszerű lopás, ráadásul politikai gyengeség. Erre, ilyen áron, bárki más képes lett volna.

A PKP -- a Fidesszel szemben -- az európai liberális demokráciák alapján áll, azokat nagyon erős önkormányzati és egyéb autonómiák erejével kiegészítve.

A PKP a jelenleginél hosszabb távon kb. harmadával kisebb elvonással operáló központi költségvetést, kisebb, hatékony, teljesen transzparens államot akar. A mai államszervezetre egyszerűen nincs szükség még a jelenlegi feladatainak ellátáshoz sem. Magyarország legnagyobb tehertétele és versenyképességének legsúlyosabb ballasztja az állam: együtt az államszervezet és az állami funkciók túltengése.

A PKP a piaci típusú társadalom pártja. Ez sokaknak a heti piacot idézi (ezek a szocialisták), a konzervatívoknak azonban azt a tényt, hogy a versenyképes társadalmak az egyének és kisközösségek folyamatos interakciójában jönnek létre, amelyeknek elfojtása, felszámolása, és helyettesítése a buta, hatalmaskodó állammal -- mint teszi a Fidesz -- boldogtalanságot és versenyképtelenséget teremt.

A PKP konföderális Európát akar -- a Fideszhez hasonlóan, de folyamatos kibeszélés nélkül. A föderális (egyesült) Európa mint garancia a jogállamra és gyógyír a megoldatlan magyar polgárosodásból fakadó gondjainkra nem járható út. Milyen jogállam az, amelynek egy külső hatalom garantálja a fennmaradását? Antidemokratikus. Nem beszélve arról, hogy nem is okvetlenül versenyképesebb. Az egyesült Európa a helyi autonómiáktól csak még távolabbra helyezné a döntéshozatalt alapvető kérdésekben, növelné és drágítaná a bürokráciát, a helyi szintű felhatalmazások egyensúlyozó ereje nélkül kiszolgáltatottá tenné az embereket a globális méretű hatalmi játszmáknak.

Magam örömmel vettem észre -- sokakkal szemben -- a miniszterelnök beiktatási (székfoglaló) beszédében a régi, 1990-es évek végi Fidesz polgári gondolkodásának visszatérésére utaló jeleket. Bárcsak igazam volna, ennél többet nem mondhatok. A 2001 és 2014 közötti Fidesz politikáját ugyanakkor antikonzervatívnak, polgárosulás-, és ezért társadalomellenesnek tartom. Nem tartom viszont elképzelhetetlennek, hogy ebben -- a kényszerítő körülmények hatására is, mint amilyen a továbbra is lassú növekedés, az ország lemaradása a régiótól, és a keleti látszatdemokráciák nyilvánvaló kudarcai -- lassú változás áll be ennek a ciklusnak a folyamán. Mivel én inkább tartom magam a nemzet barátjának, mint a Fidesz ellenségének, örülnék egy ilyen fordulatnak. 

A kérdést a CÖF szóvivőjének ifj. Lomnicinek tegnapi kijelentése, illetve Sólyom László és Kis János egyetértése sarkallta, miszerint megroppant a demokrácia Magyarországon és át kell mentenünk az értékeinket egy jobb korba: addig meg irány a könyvtár.

Örvendetes, hogy előbb-utóbb kiderül, a domesztikált MSZP valóban bekerül arra a térfélre, ahova való (államkapitalista pártok), illetve megszűnhet az aggódás a balos értelmiség soraiban azzal kapcsolatban, hogy szélsőségesnek vannak nézve (miközben szélsőségesek persze, ahogy én nézem őket). Az ember egyfelől örül, hogy igaza van, másfelől meg mélységesen szomorú, hogy ide jutottunk. (Az, hogy az ilyen Lomnici-szerű figuráknak mi a jelentőségük, azt most nem tárgyalom, mert ebben a szánalmas helyzetben, ahova verekedtük magunkat, még kiderülne, hogy sajnos van.) Megnézem majd, ha odajut a kérdés, vajon hány balos fogja markánsan elutasítani a Fidesz-MSZP barátkozót (úgy is, mint kisállat simogatót), gondolom, nem számottevően többen, mint eddig Attila óvatos sasszézását a kampányok során. Miért? Mert természetesen csak a hatalom és a közpénz számít a "demokratikus oldalon" is.

Aztán itt van a Kis János - Sólyom vállveregető. Kicsit csodálkozom Kis Jánoson, hogy a morális iránytűjét sajnos nem régen még Orbán felé igazító (reméljük, most nem a sértettsége által vezetett) Sólyomnak fórumot ad a maga oldalán, de ettől még marad, aki: a magyar rendszerváltás egyetlen, még ma is élő hiteles figurája. Na és persze ezerszer jobb kombó ez, mint Heller Ágnes és Konrád György (TGM-nek: a véleményemnek semmi köze természetesen semmiféle antiszemitizmushoz, meglehet, másénak lehet), és nagyon kiegyeznék azzal a tendenciával, hogy a két ember köré szerveződjön egy "zöld"-jogvédő értelmiségi kör. Ha már ez -- az LMP -- a legnagyobb közös osztója manapság a posztindusztrialista baloldalnak. Meg ha már a fiatalabbak nem kezdeményeznek. (Nagyon kiábrándító egyébként a fiatalság relatív érdektelensége a hazájuk iránt. Látszik, hogyan teljesített a magyar iskolarendszer eddig. Nem a hoffmanni dicséretének szánom ezt, ami egy más értelemben még mélyebbre húz, de hogy a liberális "kompetenciarendszer" nem terjedt ki az erkölcsi, jogi, demokráciavédelmi, és nota bene a hazafisági nevelésre, az mégis csak botrány. Aminek itt vannak a következményei: az utcai ellenállás helyett az emigrálás.)

A fent jelzett választási lehetőség olyan, amilyen mi vagyunk. Tessék választani!   

Először is, mert konzervatívnak lenni kúl már 16 évesen is, 45 évesen meg egyenesen muszáj. Gondolj bele, azt mondod másodikos gimnazistaként: konzervatív vagyok. Micsoda party arc! Mennyire más! És közben: szabadság, szerelem, Nyugat, élet, édes és hozzá magyar.

Aztán azért jobb, mert konzervatív párt csak egy van, nem tizenegy, mint baloldali.

Jobb a konzervatív párt, mert úgy lehetsz párttag, hogy nem kell szégyenkezned miatta. Ebben egyedülálló. Az első magyar párt utóda (1846!!), és az utolsó előde (1999!: innen kell újraírnunk a story-t). A brit Konzervatív Párt, a CDU és a Republikánus Párt kistestvére. A jellem, a tradíció és az innováció fedőneve. Egy közösség, amelyet nem a korrupció, a hatalmi visszaélések és a reménytelenség működtet.

Jobb a konzervatív párt, mert aki most belép, az jó eséllyel alakítani fogja az elkövetkező harminc évben. Az fogja létrehozni. Az szeretve lesz benne. Szabad a vásár, lehet tenni a hazáért!

Konzervatív fiatalok kerestetnek! 

Polgári Konzervatív Párt (PKP)

PKonzervativok@gmail.com

Az előítélet az egyik legérdekesebb társadalomtudományi fogalom. A közvélekedéssel szemben alapvetően a racionális viselkedést támogatja -- régen az embercsoportok és kulturális közösségek túlélését szolgálta, ma jobbára eligazít az emberektől érkező lehetséges veszélyekkel kapcsolatban. Közgazdasági értelmezésében az előítélet egy viszonylag olcsó formája a világban való eligazodásnak, hiszen az előítéletes embernek nem kell időt fordítani bizonyos jelenségek mélyebb vizsgálatára, hanem azonnali válaszai vannak.

Ugyanakkor az előítéletesség irracionálissá válik, ha a viszonylag alacsony folyamatos költségmegtakarítás mellett nem teszi lehetővé az egyén számára a tágabb értelemben vett bevételnövelést. Az előítéletes döntések alacsony szinten stabilizálják az egyén életvilágát, a kockázatkerülés révén nem teszik lehetővé a hozzájutást a komplexebb, magasabb értékű problémamegoldási készségekhez és a távlatosabb problémamegoldáshoz. Az ilyen egyén elmarad a világtól, sikertelenné és szegénnyé válik. Minél előítéletesebb egy ember, annál jobban bezárkózik egy viszonylag egyszerű valóságérzékelésbe, és megfosztja magát saját problémáinak pontosabb menedzselési lehetőségeitől.

Az előítéletesség nem elsősorban erkölcsi kérdés. Aki így fogja fel (akár akkor is, ha egyenesen a rasszizmusról van szó), az a saját erkölcsi rendjének alapjait sem ismeri. Az előítéletesség oldódása egy emberben hosszú generációkra visszamenő folyamatos kulturálódást követel, hozzájutást a civilizáció értékeihez, az emberi társadalmak fejlődésében luxusnak (adott esetben irracionálisnak) nevezhető kockázatviselési hajlandóság kialakulását és normává válását egy távlatosabb, elvontabb gondolkodás jegyében. Csak az tud egy adott szituációtól és annak azonnal érzékelhető jelenségeitől elvonatkoztatni, csak az tudja ezeket egy másik síkon értelmezni, akinek megadatott az azonnali kielégülésen felüli érzékenység. Ehhez anyagi biztonságra, szellemi tágasságra és lelkierőre van szükség.

A konzervativizmus hagyományosan a kézzelfogható, a lokális, a hagyományos pártján áll, éppen azért, mert ezekben az értelmezés kérdései viszonylag pontosan eldőlnek, ugyanakkor el tudja választani ezeket a komplexebb politikai problémáktól (amelyekben vagy nem nyilatkozik, vagy megpróbálja őket közelíteni a közösségi szintekhez), el tudja őket választani a tudományos és filozófiai problémáktól (amelyeket viszont igyekszik nem figyelembe venni a saját életvezetésében mint olyanokat, amelyekben az univerzalitás vagy az absztrakció szükségszerűen túlteng és elidegenítő hatást gyakorol az emberre) stb.

A konzervatív beállítottság ugyan emiatt becsüli az előítéletességet is mint a személyesség, az identitás és a fontolva haladás fontos feltételét, ám az az előítéletesség, amely pl. a rasszizmus hátterében áll ennek éppen az ellenkezője: a rasszizmus általában nem támaszkodik érzékszervi bizonyosságra, hanem -- ellenkezőleg -- állami vagy csoportpropaganda eredménye. Az antiszemiták, homofóbok*, cigánygyűlölők, keresztényellenesek 80%-a még sosem keveredett konfliktusba a célba vett csoportokkal, csak hallomásból ismeri a kultúrájukat, meggyőződéseiket, problémáikat, úgy alakít ki erkölcsi erkölcsi meggyőződéseket ezekkel szemben, hogy azokat a legelemibb szinten sem verifikálta maga, vagyis nem fektet be az alacsony hatékonyságú problémakezelésének javításába -- ami viszont a fenti, közgazdasági értelemben irracionálisan érinti az ilyen típusú előítéletességben tobzódó társadalmakat, mert rendre alacsony hatásfokkal, végeredményben versenyképtelenül oldják meg a problémáikat.

Magyarországon politikát lehet csinálni az utóbbi értelemben vett (centralizáltan kiosztott) előítéletességből -- akár politikai értékrendek, akár embercsoportok ellenében. Politikát lehet csinálni az egyszerű világképekre jellemző alacsony hatékonyságú problémakezelésből. Ahelyett, hogy az előítéletesség objektív okainak csillapítása, a társadalmi integráció erősítés és ennek eredményeként a versenyképesség növelése volna az erény. Magyarország teljesen irracionálisan működik.

(*Nagyon furcsállom, hogy egyesek folyamatosan egy pornófilm szereplőiként tekintenek embertársaikra, és azt firtatják, milyen eljárásokkal milyen réseket hasznosítanak a szexuális életükben. Ha a nemi élet nem magánügy -- még egyszer: nem ok az ünneplésre, hanem szenvtelenül magánügy --, akkor semmi. Ha a homofóbiát támogatod, akkor már a kibernetikus gondolatvezérlést és az eugenikát is szorgalmazhatnád. A pozitív -- előírói, általában egyéni szintű, általában korlátozó -- szabályozó igényre számot tartó homofóbia ezen felül a személyes szabadság durva megsértése, amelyet nem indokolhat semmilyen vélt közösségi érdek. A negatív -- a jogkiterjesztést gátoló, pl. családjogi diszkriminációt fenntartó, általában az együttélésre vonatkozó vagy közösségi tárgyú -- homofóbiának viszont folyamatos vita tárgyát kell képeznie egy társadalomban, hasonlóan bármelyik kisebbség problémáihoz.)

Meglátjuk majd (ha meglátjuk), hogy ez a Kovács nevű Jobbik-képviselő Brüsszelben valóban az EU ellen kémkedett-e, amivel persze csak Morvai, Gaudi-Nagy és Szegedi Csanád letisztult profilját vitte volna diadalra, miszerint belülről kell (jó pénzen) bomlasztani az Uniót. De azért az talán leesik néhány Jobbik-szavazónak is az ügy kapcsán, hogy nem okvetlenül ez a magyar nemzeti érdekek legautentikusabb képviselete, nota bene, mert honnan tudhatjuk ezután, hogy hány jobbikos sürgölődik Moszkva érdekében a Kárpát-medence szívének legközepében, konkrétan bizonyos budapesti kulcsintézményekben -- természetesen a szerelmes magyar nemzete iránti elkötelezettségből. Reméljük, Orbán Viktor vagy legalább Pintér tudja.

(Ám ha tudják, ha nem, ahhoz -- valamiért -- elég veszélyesnek tartják a Jobbikot, hogy az EP-választás előtt borítsák a bilit -- amiről még az is kiderülhet, ha kiderül, hogy üres.)

Azért az jó, hogy nem ők kapták meg a Nemzetbiztonsági Bizottságot.

A politikai centrumunk jobbra tolódásával az MSZP (pusztán a neki kijelölt helyénél fogva) valóban a politikai paletta szélére kezd szorulni, sőt a parlamentben máris a baloldali szélen van, miközben a Fidesz középen -- ami persze nem jelenti, hogy az MSZP szélsőséges, még csak azt sem, hogy radikális. Csak azt, hogy simán, földrajzilag baloldali, olyannyira simán, hogy a baloldaliság valódi jelentése -- az egyenlőség, a progresszió és/vagy az igazságosság -- sem izgatja.

A Fidesz politikai világképében az MSZP-nek azonban nem kell radikálisnak lenni ahhoz, hogy szélsőségessé váljon. Az MSZP szélsőséges volta -- amire a miniszterelnök is tett implicit vagy úgy is érthető utalást a parlamenti beiktatási beszédében -- egy erkölcsi univerzumban értelmezendő, amelyet a nemzet definiál. Az MSZP úgynevezett internacionalista, adott esetben a nemzet megmaradásával szemben is (bár csak Gyurcsánytól hallunk ilyet) a fiktív Európai Egyesült Államokat favorizáló, Brüsszelt kiszolgáló, posztkommunista utódpárti "erő" (remélem, minden dehonesztálót összegyűjtöttem róla), amely a baloldali hagyományokhoz hűen hacsak teheti, ráront a nemzetére, lásd 2008-at. Tehát szélsőséges.

Mármost a politika legalább annyira a szavak, mint a tettek játszmája. A most felhozott narratíva a Fideszé, amelyen -- ugye -- nem érdemes számon kérni, hogy miért nem az MSZP (nem létező) saját narratíváját tolja, sőt a dolog úgy fest, hogy még csak azt sem lehet számon kérni rajta, hogy miért nem tiszteli meg az ellenfelét legalább azzal, hogy megkíméli a megbélyegzéstől, törekszik vele a együttműködésre, méltányosabb vele stb. Mivel a Fidesz (következőleg Orbán személyiségéből is) mióta világ a világ látványosan konfliktusosan politizál, nem értem, kik és miért csodálkoznak ezen a fennállásuk 27. évében. Mégis vannak ilyenek. Mégis ebben a mederben folyik a nyavalygás.

Nem akarok hosszan ömlengeni erről, de hát ugye, elkezdhetnének dolgozni egy másik narratíván. Például. Amelyet szembehelyezhetnének a nemzeti narratívával. És az övékben, mondjuk, a Fidesz lenne a szélsőséges. Ez egy ilyen játék. Kidolgoznák, munkát fektetnének belé, tesztelnék fókuszcsoportokon stb. De nem.

Ha tehát az MSZP a valamennyire is elfogulatlan elemző szemében szélsőséges, akkor leginkább szélsőségesen tehetségtelen. Ha pedig megvették (erről talán Ron Werber lenne hajlandó többet mondani. ha már Molnár Zsolt nem), vagy akárcsak, ha a választási szereplését a vezetői érdekeihez és nem a közjóhoz igazítja (lásd a megmagyarázhatatlan passzivitását és laposságát), akkor szélsőségesen immorális (mert megvezeti a saját szavazóit). Immorális nem a nemzeti ütőkártya fényében, hanem az európai demokráciák elvei alapján. Pont az alapján, ami a saját narratívájának gerincében állhatna.

Nem okvetlenül csodálkozom, hogy nem áll.

A gazdasági logika szerint azok a társadalmak a versenyképesek, amelyek a lehető legnagyobb (értelemszerűen a piacon eladható) hozzáadott értéket állítják elő. Vállalati szinten ez a lehető legnagyobb eladott output, a lehető legnagyobb nyereségesség, és a lehető legmagasabb megújuló beruházási ráta háromszögében nyilvánul meg. Az a kormányzat tekinthető sikeresnek, amelyik képes olyan társadalmi, kulturális, állami és adózási környezet kialakítására, amelyben érvényesülhetnek ezek az igazságok.

A magyar társadalom stb. nem ilyen, ezért a magyar politika és kormányzati rendszer méltán tekinthető kudarcosnak. 

A magyar kormányzat láthatóan nem képes felfogni a kapitalizmus nagyszerűségét és kihasználni a benne rejlő értékeket -- ellenkezőleg. Az értékteremtésre természeténél fogva képtelen államot emelte a társadalomirányítás csúcsára, költségesen javított (vagy éppen manipulált) állami indikátorokon keresztül minősíti az ország állapotát, miközben erkölcsileg megbélyegzi és hathatósan apasztja a kapitalizmus forrásait (a társadalmi és anyagi tőkét), a mélyen zajló folyamatokat pedig ignorálja.

Átlátható, stabil, éppen elégséges szabályzó rendszeren belül a kapitalizmus csodákra képes. Felszabadítja az ember fantáziáját és cselekvőképességét, harmóniát hoz létre ott, ahol korábban ellenségeskedés volt, anyagi jólétet, bizalmat és magabiztosságot teremt. Derűt -- amit a kormányfő elvárna az államától. Minden válságával és visszaesésével (amelyeket egyébként többnyire az állami belekontárkodás vált ki), a szabályozott kapitalizmus képes a leginkább a megújulásra és a korrekcióra.

Nem úgy, mint a gyarmatosító, vagy egyenesen imperialista államok, a kartelleken, monopóliumokon, oligarchák vállain és a többség kizsákmányolásán nyugvó élősködő crony kapitalizmus, vagy az ehhez hasonló state capture kapitalizmus, aminek réme már felsejlett Magyarországon, és amelynek ellenében a magyarok teljesen hibás helyzetfelismeréssel az államhoz futnak védelemért. Rossz döntés. Éppen az állam ellenében kellene fellépniük.

De a helyzet nem egyértelmű. A hatalmi centrumokkal mindig ellenséges konzervativizmus nem bánja, ha az állam és a nagyvállalati szektor (és ahol van szerepük, a nagy szakszervezeti konföderációk) gyengítik egymást, és a kapitalizmus a közép- és alsó rétegeknek nyújt felemelkedési lehetőséget, erősödik a szabad piac, csökken a monopóliumok és a kartellezés ereje. De hogy a hatalmi centrumok vetélkedésében az államnak vagy a nagytőkének kell-e drukkolni, azt mindig az adott szándékok döntik el. Ma úgy néz ki, hogy Magyarország versenyképessége nem amiatt csökken, hogy az energiaszolgáltatókat hatalmi szóval díjaik csökkentésére szorítják, hanem attól, hogy közben az állam rátelepszik a társadalomra is, és megfojtja az alsó szintű kezdeményező és kockázatvállaló kedvet, saját (többnyire buta és költséges) aktivitásától (lásd a Matolcsy-féle hitelprogramot) reméli az áttörést. Vezetői egyszerűen nem értik se a kapitalizmus, se a versenyképes társadalmak működését -- vagy éppenséggel nagyon is értik, azért sorvasztják a társadalom felemelkedésének fő motorját az állam ellenében.

Az állam ezen akár még módosíthatna is, ha képviselői a józan ész álláspontján lennének. A helyes közösségi "gazdaságpolitika" ezért az állam csökkentése kellene, hogy legyen -- vonatkozzon ez a szabályozás kiterjedtségére, az elvonások arányára, a hitelezés ésszerűsítésére, az oktatási rendszerre, a korrupcióra és az erkölcsi világképünkre.

A második Orbán kormány óriási károkat okozott a kapitalizmus intézményrendszerének a szocialista konyhában elért silány minőségét továbbrombolva. Ez olyan sebet ütött Magyarországon, amelyet semmiféle hatalmi szóval vagy akarnoksággal nem lehet beforrasztani. Ehhez bölcsesség kellene, amiből nagyon kevés van. Ha van valamiben bíznunk, az az, hogy ezt a felismerést már megszülte a harmadik ciklusára berendezkedő kormányfő.

(Friss: Kiemelkedő első negyedéves növekedési adatok jöttek a KSH előzetes becslésében. Mindenképpen jó hír.)

Mióta megírtam a kettővel ezelőtti posztot elveszítettem húsz barátot (khm), és nyertem negyvenet (khm), ilyen könnyen megy a barátkozás, és bár a nettó nyereség hízelgő, az elveszített húszat bánom. Ezért nézzük újra a dolgot magát.

1. Az Orbán-rezsim 2014-ig alig védhető.

2. A szombati székfoglaló beszéd irányváltást mutat, viszont nyilvánvalóan semmilyen garanciát nem tartalmaz a majdani gyakorlatra vonatkozóan.

3. Az irányváltás ígéretének joggal nem vagy nehezen hisznek azok, akik végigélték az elmúlt négy évet.

4. Legalább ilyen nehéz azonban többségüknek akár megérteniük is az ígéretet, és részrehajlás nélkül elbírálni azt -- ami érthető, hiszen a politikában sem lehet véleményt formálni az előítéletek, a keretezés és a tapasztalatok kiiktatásával. Ezért leírom, miben áll szerintem a változás.

-- Egyértelmű, többszöri elköteleződés a konföderális mintájú Unió mellett. (Nem emlékeznek már a kedves barátaim arra, hogy mennyit aggódtak az utóbbi időben ennek lebegtetése miatt?) 

-- Elköteleződés a keleti energiafüggőség csökkentése mellett, az európai energiaunió támogatása. (Nem emlékeznek már a kedves barátaim, mennyit aggódtak Paks kapcsán az orosz függőség miatt? Az aggodalom még most is jogos, de van valami, ami ellensúlyozza.)

-- Elköteleződés az emberi méltóság védelme, a szabadságot és a felelősséget összekapcsoló rend, valamint az igazságosság és a versenyképesség egyensúlya mellett. Ezek valóban nem baloldali hívószavak, de nem is jobboldaliak: hanem konzervatívok. És újak az orbáni nyelvezetben -- különösen a globális versenyre való figyelmeztetés, és az ország békéjének függővé tétele a versenyképességétől. Meglátjuk, mi lesz a sorsuk a gyakorlatban, mert Orbán beszédének a legnagyobb negatívuma a szememben éppen az elmúlt ciklusának értékelése volt. Ez a ciklus hosszú időre aláásta szerintem a a versenyképességünket -- szerinte éppen ellenkezőleg --, amit nem lehet visszafordítani máról holnapra, és radikális változásokat igényelne az eddigi gyakorlatban. (Szkeptikus vagyok.)

-- Jelek a korrupció visszaszorításának szándékára vonatkozóan -- voltak ilyen, a sajátjai felé tett figyelmeztetések a beszédben. Orbán kialakította, felsorakoztatta, megvásárolta és bezsarolta a hátországát (sőt talán a baloldalt is) abba a helyzetbe, hogy támogatniuk kell az ő politikáját, és most talán úgy gondolja, hogy miután alkalmuk volt megszedni magukat és a kincstár üres, talán el lehet kezdeni "dolgozni is" (ti. a közjóért). Meglátjuk.

-- "Eleget vitáztunk az alapkérdésekről, a meddő viták korszakát lezártuk." Valóban nehéz belátni a baloldalon, hogy a kb. egyenlő felek küzdelmeként folyó politika 20 év alatt a sok szempontból legjobb helyzetből induló posztszovjet államot a régió sereghajtójává tette. Ebben mindenkinek megvolt a része, de általában elmondható, hogy a liberális demokrácia politikai rendszere botrányosan teljesített. Orbán ebben a kérdésben természetesen maga sem ártatlan, még ha úgy is próbálja magát eladni, de -- ismétlem -- kétségtelen, hogy alulteljesítettünk. Ilyen értelemben további meddő vitákra (politikai kultúrharcra) valóban nincs szükség. "A vita, az egyetértés és a cselekvés egyensúlyára" van szükség. És rossz lehet tudnia a baloldalnak, hogy ezt nem ők fogják alakítani. De amit Orbán ígért ("európai közép") az önmagában nem elvetendő, még ha nem is felel meg (miért kellene megfelelnie?) a liberális demokrácia követelményeinek. "Csak" a realitásokat tükrözi. "Csak" demokratikus. Olyan demokratikus, amilyen, de ki az, aki jogosult felülbírálni a nép döntését? Sajnálni lehet, a létrejöttének körülményeit kritizálni lehet és kell, az okait boncolgatni kell, de felülbírálni nem lehet.

-- Valóban nehéz belátni a baloldalon (én se örülök neki felhőtlenül), hogy a politikai centrum hollétét definiálta, az Alaptörvényt pedig végleg legitimálta a választás, sőt legitimálták a rá felesküdő (és a mandátumuk vissza nem utasító és utcai ellenállásba nem vonuló) ellenzékiek is. A főleg nemzeti jellegű "alapkérdések" stb. részleteiről azonban lesz és kell vita, mondta Orbán.

-- Nehéz belátni a baloldalon, hogy a szélsőség meghatározását ahhoz kapcsolni, hogy "fenyegeti a magyarokat", érvényes kulturális alapállás, ha másmilyen is, mint a szélsőséget a jogállamhoz való viszonyuláshoz kapcsolni. A baloldalnak azt kellene felfedeznie, hogy meg kell tanulnia végre érvelni a saját kulturális krédója mellett, és nem abból szélsőségeseznie a másik krédó képviselőit. A baloldal ezzel ugyanis nem csak az inkompetenciájáról és a politika meg nem értéséről, hanem az intoleranciájáról is árulkodik. Ja, bizony.   

-- Nehéz belátni a baloldalon, hogy miért elégséges folytatást ígérni ahelyett, hogy pontokba szedett kormányprogramot adna a kormány feje. Nem elegáns talán, nem biztosítja a szándékok átláthatóságát, de tökéletesen elfogadható -- és ebben a kérdésben szintén kulturális törésvonal van a két tábor között. A konzervatív kormányzás nem technokrata, tervező-szervező jellegű, hanem alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív (még egyszer, ez nem volt jellemző a második Orbán-kormányra sem). Konzervatív szempontból folytatást ígérni untig elég, főleg, hogy a székfoglaló ennek a kereteit fel is vázolta. A jó kormányzás vagy a hiánya nem ezen fog múlni. (Az meg, hogy ezért nincs-e kormányprogram, el fog válni.)

Tehát az Orbán-beszéd szerintem a legjobb volt, amit eddig hallottam tőle, mert beszédként -- különösen a második fele -- is jó volt, és olyan irányba tett elmozdulásról tanúskodik, ami akár lehetővé teheti, hogy Magyarország kitörjön az elmúlt tíz év kudarcos politikájából -- amelynek kudarcosságát áttételesen Orbán is elismerte, amikor feltette a kérdés: a magyarok közül jó néhány személyes sikerei után "miért nem sikerült eddig együtt, nemzetként sikeressé válni". A beszédnek ezt a fájdalmas felismerését kár figyelmen kívül hagyni. Kár figyelmen kívül hagyni, hogy Orbán messze nem volt annyira magabiztos a saját lehetőségeit illetően, mint az elmúlt négy évben bármikor. Kár figyelmen kívül hagyni, hogy együtt kell megtalálnunk a kiutat a saját magunk ásta gödörből -- és ez valami más út lesz, mint amin Orbán eddig járt. És más, mint amin a baloldal jár.

"[Orbán] mindenekelőtt megismételte a már Berlinben elmondott állítását, miszerint vele az »európai közép« nyert a választásokon, szemben a jobb- és baloldali szélsőséggel, mely utóbbin, baloldali szélsőségen a piacgazdaság és a demokratikus jogállam, valamint az európai integráció álláspontját képviselő ellenzéki pártok értendők. Így fogalmazta újra a »centrális erőtér« kötcsei gondolatát, megkérdőjelezve minden riválisának legitimitását, európaiságát, miközben valójában ő maga fordult szemben az elmúlt négy évben mindazzal, amit a második világháború óta a demokratikus Európa jelent.”

Bauer Tamás érzékenységét a demokrácia iránt magam is osztom, szemben a korábbi pártja gyakorlatával, amelyik az egyetlen fő felelőse -- nem éppen Orbán kétharmadának, hanem még jóval azelőtt, hogy ez a kétharmad létre lett volna híva -- a magyar liberális demokrácia válságának. A probléma Bauer érzékenységével ezek után, azt hiszem, adottnak tekinthető. Hacsak nem gondolja magát Hegel baglyának, amelyik alkonyatkor kezdni meg a röptét és addig foglalkozásszerűen hagyja, hogy a Korszellem (az SZDSZ és értelmisége) kitombolja magát, vagy nem tekinti magát -- végtelenül szerényen -- butának (ami nyilvánvalóan nem), akkor vajon miért tette félre az éleslátását 1994-től kezdve, amikor az SZDSZ koalícióra lépett a szocikkal, és megkezdődött a párt alászállása, majd különböző stációkon keresztül -- amiket olyan unalmas lenne felhozni, de a legfontosabb benne a folyamatos bűnös kötelességmulasztás a liberális demokráciát illetően -- ma oda juttatta Bauert, hogy Gyurcsány pártját kelljen erősítenie, Fodornak a szoci listáért kelljen a nyálát csorgatnia (miközben visszatérően félmillió liberálisról beszél), és az egész szubkultúra -- nem másvalaki -- elérte, hogy a liberalizmus szitokszóvá vált Magyarországon.

Tisztán a tettek alapján, amelyeket tudtak és mertek, és amelyek ott és akkor, amikor Bauer a közelükben volt, úgy alakultak, ahogy alakultak -- miért gondolja Bauer Tamás, hogy már bármilyen ügynek, kivált a "demokratikus jogállam" iránti vágy felkeltésének kedvezhet a megszólalása? Kérdezem analitikus szándékkal, mert érdekelne. Mivel mi korábban egyszer-kétszer polemizáltunk tisztességes mederben, elképzelheti, hogy nem csak retorikus az érdeklődésem.

Ami pedig az Orbánról írottakat illeti. Orbán mondhat bármit arról, hogy neki csak a kezét figyeljük, valójában ő tudja a legjobban, hogy a politikában a beszéd -- tett, cselekvés. Amit ő a centrális erőtérről és az európai középről mond, az addig érdekes, amíg nincs vele szemben egy potens alternatíva (mondjuk, a magyar liberalizmus), amelyik szintén kifejezi a programját egy, az Orbánéhoz hasonlóan súlyos, figyelemre méltó beszédben. Nem lenne akkor mindegy (vagy legalábbis kevésbé fontos), hogy Orbán kit nevez szélsőségesnek -- amit egyébként a baloldal is megtesz a maga módján (szélsőségesezik)?

Nem gondolja Bauer Tamás, hogy súlyos liberális mondanivaló híján (és hát mikor lehetne súlyosabb liberális mondanivalóval előállni, mint éppen manapság -- hát nem istenien kedvező a helyzet ehhez?!) az Orbánnal szembeni kritika egy liberális politikus szájából -- úgyszólván, merő rinya?