Van a nagyvilág, és van az ember. Közte meg egy csomó értelmezési, érzelmi, hitbeli, érték-, érdek- és születési függőség. Szerencsés az az ember, aki békében él azzal, ami adatott neki (pl. a gyerekkori családja), és lehetősége van arra, hogy kialakítsa maga körül azt (az önkéntes/mesterséges közösségeinek hálóját), ami boldogságot hoz neki.
A közösségek természete olyan, hogy kívülről gyakran értelmezhetetlen értékek és nézetek tartják össze őket, ennek ellenére egyik közösség sem "értelmesebb" a másiknál. A résztvevők szempontjából ugyanis egyik is, másik is nagyjából egyformán az. Az értelem belül dől el, az értelmet a benne lévők adják nekik, és bizony az a helyzet, hogy egy székely hagyományőrző egyesület semmivel sem kevésbé értelmes a résztvevői számára, mint egy matematikai vándorgyűlés szervezőbizottsága a saját tagjainak szemében -- sőt, ami azt illeti, a legtöbb matematikus jóval szkeptikusabb a gyűlései értelmével kapcsolatban, mint a hagyományőrzők.
Továbbmegyek, az örökkévalóság szempontjából egyik sem értékesebb a másiknál, pontosabban az értékességük -- elfogadott mérce híján -- összemérhetetlen. Lenézni az egyiket vagy a másikat ostobaság, nem csak az udvariatlanság és a rossz modor biztos jele. A boszorkányszombati gyűlésekről vagy a Katolikus Ördögűzők Nemzetközi Szövetségéről (elnök: Isaac Kramer) mindenkinek meglehet a véleménye, de amíg hit (és nem a kényszer) fogja össze őket, addig csak szorosan véve csak ízlésállításokat lehet megfogalmazni velük kapcsolatban (vagy vitatkozni velük, ha nagyon komolyan gondolnák az Imbolc bevezetését a munkaszüneti napok közé).
De rosszul teszi az a keresztény is, aki érvelni kíván a hite mellett: a hit ugyanis hagyomány vagy megvilágosodás eredménye. Egyik sem racionális alap. Ugyanebből az okból nem is argumentálható kifelé. Ami belül Igazság (hagyomány vagy hit), az kívülről nézve ízlés, amely nem kap automatikus elismerést másoktól, akkor sem, ha ez olyan meghatározó ízlés, mint a kereszténység. Ha a kereszténység már nem tudja megvédeni önmagát, akkor csak a tágabb, változó civilizáció ama belátására hagyatkozhat, hogy a jelentősége, az értelme vagy az igazsága túlterjed önmagán. De akkor a tágabb civilizáció érvei már nem lesznek keresztény érvek; és amikor a kereszténység ezekre reagál, akkor már a saját érvei (ti. amellett, hogy Európa továbbra is rászorul a keresztény hitre és kultúrára) sem lesznek hitbeli igazságok. A neki tulajdonított igazság a tágabb civilizáció értelmi szűrőjén áteresztett igazság lesz. És akkor már a kereszténység egy lesz csak a skanzen objektumai között, amelyeket a konzervativizmus féltő kezekkel ápol. Így lehet, hogy a konzervativizmus nem okvetlenül hiszi a keresztények igazságát, még ha az ízlése szerint, ami a klasszikus Európához köti, maga is keresztény.
Az önkéntes/mesterséges közösségek az emberi élet legszebb, legautentikusabb, legizgalmasabb fórumai -- hasonló érdeklődésű emberek önkéntes társulásairól lévén szó az értékrendszereknek és tevékenységeknek olyan variabilitását hozzák létre, amelyre az emberek egymástól elválasztva, vagy nagy egészek (az emberiség, egy nemzet) tagjaiként nem volnának képesek. A filia (barátság, barátkozás) olyan lehetőségei ezek, amelyek egyszerre adnak értelmet, izgalmat és védelmet az emberi életnek. A természetes és önkéntes közösségek erős hálói az autonómiák közötti gazdasági csere mellett a béke, az ismerkedés és a barátság legfontosabb garanciái: a visszatérően militáns politikai monopóliumok (régebben az egyházaktól, ma már inkább a nacionalizmustól és az imperializmustól tüzelt államok) legerősebb gátjai.
Az erős, plurális közösségi élet a konzervatív felfogás szerint az emberi élet értékességének és értelmességének legfontosabb feltétele (sine qua non). Állami monopóliumba szervezni, járszalagra fűzni, betörni, kiéheztetni, tönkre tenni, a nemzet totalitárius politikai reprezentációjával kiváltani az emberi életbe való durva belegázolás, technikailag fasizmus.
