1000 leütés

Miért van az ismertebbek között is legalább nyolc ún. baloldali párt (Thürmertől Bajnain át Schifferig)? Erény ez vagy kényszer? Ha erény, mit adnak hozzá a baloldali világképhez? Milyen koncepcionális vitákat tartanak egymás között? Elindul-e közöttük egy kikristályosodási folyamat aszerint, hogy melyik baloldali koncepció a legversenyképesebb (pl. Orbán rendszerével, vagy az ország érdekeihez mérten)?

Miért olyan bonyolult elismerni, hogy ha a jobboldalon van egyetlen karizmatikus vezér és egyetlen fő üzenet (a NEMZET), akkor kettőnél több baloldali vezér és kettőnél több baloldali üzenet (EGYENLŐSÉG és IGAZSÁGOSSÁG) már messze túl sok? Hát még ha minden napra jut negyvenhét?

Milyen jó is lenne, ha a lényegről szólna a magyar közélet, és ehhez az igényhez felzárkózna a baloldal! Pl. teszem azt elmondanák, miért hiszik, hogy az igazságosság köré jobb társadalmat lehetne szervezni, mint a nemzet ürügyén? A kérdést így kellene felvetniük, nem úgy, hogy miért utáljuk Orbán Viktort (de közben azért persze egymást is legalább annyira). Jócskán emelnének a baloldali diskurzus színvonalán is, és netán még azt is elérnék, hogy ne a Fidesz alakítsa ki számukra a saját identitásukat. Az egész olyan vicces. Tulajdonképpen mivel töltik ezek az emberek a napjaikat? Léteznek ők egyáltalán? Lehet, hogy az ún. baloldal nem is baloldal, ezért nem gondolkodik baloldali terminusokban? Ezt el sem tudom képzelni. (LOL)

Mi mindenesetre elmondjuk, miért a közösségekben megvalósuló SZABADSÁG a legfontosabb. Sőt azt is, hogyan kell hozzáfogni.

A szabadság a személyesség feltétele, az ember Istennel való viszonyának és/vagy moralitásának az alapja, születése és halála között minden felelősségének a gerince, munkavégzésének és értékteremtésének a lehetősége. A szabadság felelősség és esély az értékes életre. A szabadság esély a közösségeink és az emberiség javához való hozzájárulásra. Szabadság nélkül nincs választás, nincs identitás, nincs erkölcs, nincs méltóság, nincs hit, nincs személyes vallás, nincs felelősség, nincs könyörület, nincs méltányosság, nincs igazságosság, és nincs bűn; nincs csere, nincs piac, nincs (a minimális túl) értékteremtés, nincs biztonság, nincs kivonulás, nincs tiltakozás, nincs alkotás, nincs polgárság, nincs gyarapodás, nincs délutáni tea, nincs csevej, nincs Ember.

A szabadság a humanitás alapja.

A szabadság és az Emberség védelme érdekében ezért az emberiség hosszú évszázadok alatt kidolgozott politikai intézményrendszert hozott létre, amelynek a Nyugat a túlvilágról és a megigazulásról való személyes hitben ágyazott meg, majd a szekularizáció előrehaladtával a jogrendekben és az emberi alkotmányokban garantált. Az alkotmányos rend a szabadság rendje (amelyben idővel a teremtett Emberről az emberi élet és a méltóság védelmére került át a hangsúly). Ha az alkotmányos rend az ember ellen fordul, és a precízen körülírt szükségesnél jobban korlátozza, vagy egyenlőtlenségbe taszítja a szabadságát, azzal rombolja az erkölcsi rendet. Mellesleg, ha az alkotmányos rend így tesz, attól fogva már nem tekinthető alkotmányos rendnek.

A szabadság rendje nem egyenlő a jogosultságok rendjével, nem ír elő és nem kényszerít ki materiális (jóléti) jogokat. A szabadság és a jólét két különböző ügy: mivel a szabadság alapvetően metafizikai (a fizikai valóságon túlról) eredő, az ember (természeten belüli) kivételezettségéhez tartozó, illetve az egyes embert születésénél fogva megillető, feltétlen jog (lényeg), a jólét pedig származékos igazságossági, közösségi probléma (esetlegesség), az előbbi mindig erősebb jogot hoz létre az utóbbinál. Jogosultságokról és igazságosságról lehet ugyan beszélni, de egy ember joga a jó életre sosem támasztható alá olyan egyértelműen, mint az ember joga a szabadságra. A szociális jogosultságok mindig megmaradnak a lehetőségek kérdésének -- a szabadság sosem.

A szabadság melletti metafizikai érvek nem jelentik azt, hogy a szabadság értelme, a megélése és a társadalmi garanciái is személyesek volnának. Senki sem tudja maga érvényesíteni a szabadságát, a természetben nincs szabadság, ehhez a szabad emberek közösségeire és kultúráira van szükség. Maga a szabadság végső formája is közösségben és közösségek között dől el, hiszen azt nem magányosan vagy a természettel szemben, hanem más emberek között kell összehangolni és gyakorolni. Erkölcsi szempontból csak olyan közösségek fogadhatók el (legitimek), amelyek mindenkinek a lehető legnagyobb egyenlő szabadságot nyújtják. A szabadságról való lemondás erkölcsileg nehezen igazolható, azaz az autokrácia mindig erkölcsi és nem választási probléma -- és mellesleg hasonló horderejű kérdés, mint az öngyilkosság és annak igazolhatósága. (A liberális gondolkodók szeretnek megfeledkezni erről az analógiáról, és könnyebb kézzel bánnak az öngyilkossággal, mint a népi támogatású autokráciával, miközben egyik sem priméren választás kérdése, hanem egy előzetes erkölcsi romlás, elembertelenedés, megfosztatás eredménye.)

Mindenki lehető legnagyobb egyenlő szabadságának megélésére a tágabban értelmezett piaci (szabad és kiegyensúlyozott tranzakciós) keretek között van a legnagyobb lehetőség, ezért a szabad népek rendszerint a szabadversenyes kapitalizmus alapján rendezik be az anyagi életüket is. A szabad tranzakciók társadalma (és ellentéte, a "búcsúszókban" is jelenlévő zsarnokság) azonban -- összhangban mindazzal, amit idáig elmondtam -- elsősorban erkölcsi és nem gazdasági kérdés. A modern közgazdaságtan is elsősorban erkölcstudomány és nem társadalomtudomány (amiről persze szeret megfeledkezni a nagy értéksemlegességében), pláne nem természettudomány. A szabad tranzakciókon alapuló társadalmak nem tűrik a tranzakciók elméleti egyensúlyát megbillentő hatalmi centrumok kialakulását: a gazdaságban a monopóliumokat, a kartelleket és az oligarchákat, a politikában a jog uralmának (a hatalommegosztáson alapuló jogállamnak) a csorbítását.

Ez -- mint mondtam -- elsősorban erkölcsi (a szabadságra vonatkozó) kérdés, és csak másodsorban értékteremtési-hatékonysági ügy. De a dolgok természetesen összefüggenek. Az oligarchikus társadalmak nem csak immorálisak, hanem szükségképpen kisebb értékteremtésre is képesek (egy adott bonyolultsági vagy fejlettségi fokon túl, ameddig az állam még kvázi modernizátorként léphet fel). A szabad társadalmak (alapvetően) autonómia és nem szervezés-tervezés alapúak. 

A szabad társadalmak (individuális és közösségi) autonómiák hálózatai, amelyeket belül és az egymással való kapcsolataikban is szokások, hagyományok, kollektív cselekvési döntések, értékrendek és érdekviszonyok, megannyi bonyolult impulzus működtet. Ezeket (akárcsak részlegesen) kiiktatni egy mindentudó központi hatalom nevében, a hálózati működés veszteségével jár. Értékvesztéssel. A szabadság hozza létre a legnagyobb értékeket. Ez az egyedüli garanciája egyfelől a hatékonyságnak, másfelől az értékek emberi mércéjének. A szabadságon innen az emberi zsarnokság, túl a technika zsarnoksága áll. A szabadságban az Ember.

Orbán beiktatási beszéde a legjobb volt, amit valaha mondott. Az első öt perc után kezdtem odafigyelni, a tizedik percben megragadott, és végig megtartott. A miniszterelnök gondolatmenete eddig ismeretlen kifejezésekre és összefüggésekre támaszkodott, amelyek a 2000 körüli Orbán Viktornak egy lényegesen érettebb formáját mutatták, és számomra, aki ezen a blogon másfél éve a polgári konzervativizmus lehetőségeit kutatom, bizony magával ragadott. Hozzáteszem, aki nem veszi észre ebben a beszédben az április 6-a előtti Orbánhoz képest a radikális változást, az valami nem értett meg. Vagy a korábbiakat, vagy a beszédet nem. Ez a beszéd újabb fordulat Orbán politikai világképében -- kétségtelen nem a konszolidációnak, hanem egy régen megkezdett, majd félbehagyott, és most egy más szinten folytatott polgári konzervatív szintézisnek a beharangozása; a saját kifejezésével élve, a "polgári-keresztény nemzeti" politikus beszéde volt, aki a "szabadság rendjéhez" vezető utat vázolta fel, a "teljes nemzet szolgálatára" szerződik, és noha voltak benne önmaga hagiografikus megéneklésére és az elmúlt négy év magasztalására szolgáló félmondatok (de nem sokkal több ezeknél), ezeket sem bántam, mert a lényeg nagyon a helyén volt.

Nem lehet nem egyetérteni a fő toposzokkal: ilyenek a munkaalapú (spekulációellenes) gazdaság, a szabadság és a felelősség összekapcsolása, a nemzeti függetlenség európai keretekben, a méltányos és következetes rend, az összefogás és a (nem teljes) egység (itt egy apró kérdőjel, milyen egység ez?), és a kétségtelenül illiberális, de praktikusan (konzervatíve) igazolható meghatározása a szélsőségnek: azaz szélsőséges az, ami veszélyes a magyarokra -- és veszélyes az Európai Egyesült Államok és veszélyes az EU-ból való kilépés. Ha az internacionalizmus elleni állásfoglaláson ez előbbi szélsőséget érti, az is rendben.

"Szakítottunk a liberális társadalomszervezési elvekkel" (mindent szabad, ami másoknak nem árt) -- mondta --, és helyette ajánlotta a szabadság és a felelősség összekapcsolását (kb. amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd másokkal), illetve ennek "keresztény" megerősítését ( hogy ti. amit szeretnéd, hogy veled cselekedjenek, te is tedd másokkal).  

Elhittem neki, hogy komolyan gondolja: "Nem vagyok már olyan fiatal, hogy mindenre tudjam a választ", jó volt hallani a szájából vagy 15 éve nem hallott szavakat: személyes autonómia, lelkiismeret; azt, hogy a személyes belső meggyőződésekkel szemben a kormány nagyon óvatosan járhat el akkor is, ha a jó szándékával jár el. Kifejezetten meglepett annak elismerése (nem jellemző rá), hogy globalizált világban élünk, és az a konklúzió, hogy a versenyképesség és egy (itt nem boncolandó, de érdekes) igazságosság felfogás között kell megtalálnunk az egyensúlyt, ha sikeres nemzet akarunk lenni. (Mert nem vagyunk azok: se igazságosak, se versenyképesek -- de hogy hogyan válunk azokká, mit kell másképp csinálnunk, azt -- szögezzük le -- nem tudtuk meg.)

Az EU-nak és a NATO-nak tagjai vagyunk, "nem túszok, nem tökfilkók", és hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy a súlyából napról-napra veszítő Európa meg tudjon újulni: és igen, magam is egyetértek azzal a (praktikus) követeléssel, hogy a kereszténységre tekintsünk e megújulás egyik forrásaként, korlátozzuk a bevándorlást, támogassuk a gyermekvállalást, erősítsük a gyermekek testi-lelki biztonságát, de közben robusztus vállalkozó szellemre, radikális energiaár-csökkenésre, és a Kárpát-medencei súlyunk növelésére van szükség. "A magyar ügy európai ügy, ukrajnai magyaroknak meg kell kapniuk a kettős állampolgárságot" -- mondta Orbán. Így igaz. 

A miniszterelnök a beszédben egyszerre igen közel került ahhoz, amit ezen a blogon vallottunk (be) folyamatosan magunk is. Nagyon nem osztom (de ő sem forszírozta nagyon) az elmúlt négy év megítélését. Szerintem az elmúlt négy év nem ebben a hangvételben, nem ebben a gondolati világban, és nem azokkal az eredményekkel folyt, ahogy ő gondolja. De az a markáns fordulat, amit ehhez képest a beszédben vett, az a felfogásom szerint 99%-ban helyes. Nagy kérdés, hogy a gyakorlat mit fog mutatni. Nagyon bízom benne, hogy ugyanezt.

A beszéd vége kifejezetten megható volt (és szemmel láthatóan meghatódott maga az előadó is): "Szeretnék jól szolgálni, szeretnék jó miniszterelnöke lenni ennek a nemzetnek, hogy annak ne kelljen többet szenvednie", valahogy így. Úgy legyen! Nem szoktam hozzá, hogy a magyar politika kapcsán hevült, szenvedélyes támogató nyilatkozatot tegyek -- de most nem szégyellem. Csak meg ne bánjam.

Holnapra megforgatjuk az egész világot, gondolja a Fidesz-vezérkar, de csak az országot sikerült kiforgatnia tetemes időre a jövőjéből. A hithű forradalmár gondolhatja ugyan, hogy iPad-en megkonstruált gondolatfoszlányokkal sikerül átvágnia egy társadalom beidegződéseit, szövetét, érzésvilágát, vágyait, mentalitását -- és közben még jobbítani is fogja ezeket valamilyen rejtélyes norma szerint --  de nem, sajna nem fogja. Semmi sem példázza jobban a konzervatív igazságot, mint a fülkeforradalom első négy éve, amelyik (szakszerűen szólva) vagyonátrendeződést hozott, bizonyos mentalitástömeget (nacionalizmus, illúziókergetés, ellenségeskedés) megmozgatott, de a radikális társadalomszervezés határaihoz már el is ért ezzel: a választók mégsem honorálták kellően a Fidesz forradalmi kleptokráciáját, jelentősen nőtt a szkepszis a rezsim lehetőségeivel kapcsolatban, még ha nincs is ellenfél, amelyhez nagy számban át tudtak volna sorolni.

A társadalom "érzi" Orbánt, de az érzelem hőfoka jelentősen esett 2014-re. A mentalitástömeg elmozdult, de nem radikalizálódik tovább, mert nyilvánvalóvá vált, hogy amit a mentalitástömegből a felszínre hívott a fülkeforradalmi nyomás, az nem szolgálja a társadalom javát -- jelentősen romlott vele a nemzet versenyképessége 2010-hez képest is, ami az jelenti, hogy bekalkulálva az elvesztett nyereséget is, ez a négy év komolyat ütött a társadalmon, és ezt a társadalom (a.m. a társadalmat alkotó emberek átlaga) tudja. Tudja, mert elszenvedi.

A társadalomromboló, a gazdasági, a jogállamellenes és a külpolitikai "unortodoxia" négyessége semmilyen bizonyítható előnyt nem hozott Magyarországnak, bizonyítható hátrányokat viszont annál inkább. A forradalmi konstruktivizmus -- a központi megváltó akarat -- csődjét éppen az ötszáz éves nyugati fejlődés alapján lehetett előrelátni. A műveletlenek és agresszívek által lesajnált nyugati társadalomfejlődés átment mindazokon az illúzióktól megvert állomásokon (vallásháborúk, forradalmak, géprombolás, központosító fasizmus, rasszizmus, szabadságkorlátozás, államosítás stb.), amelyeket a mai magyar nemzetmentők újra megtaláltak: ezek aztán pont annyi unortodoxiát tartalmaznak, mint a geocentrikus világkép és Szaniszló Ferenc agya. A Nyugat nem véletlenül termelte ki a liberális demokráciát és a kapitalizmust mint a legmagasabb rendű, legversenyképesebb, a megújulásra leginkább alkalmas egyensúlyi intézményrendszert: mert ez működik messze a legjobban a közjó szempontjából. Lehet itt újranyitni a történelmet a ma kétségtelenül zsír unortodoxnak ható Gilgames-kori templomgazdaságoktól, de a vége csak ugyanaz lesz.

Mondom ezt azt feltételezve, hogy OV & Co. nem simán lopni jött -- amit nem hiszek.

A fél éves bírósági procedúra után bejegyzett Polgári Konzervatív Párt (itt a blogon már többféle hangfekvésben kifejtett és megindokolt módon) az elmaradt magyar polgárosodást emeli zászlajára, ennek érdekében -- vélhetően az elkövetkező ötven évre érvényesen -- mindössze három szót ajánl a magyar politikai közösség figyelmébe:

SZABADSÁG -- KÖZÖSSÉGEK -- KAPITALIZMUS

Mi ezt a három szót fogjuk magyarázni, népszerűsíteni és elvinni az ország minden sarkába, se többet, se kevesebbet. A magyar polgárosodás programját. Mindent ebből a három szóból kiindulva és ide visszaérkezve fogunk szemlélni és megítélni. Ettől a háromtól sosem tántorodunk el, és sosem hígítjuk fel őket.

A szabadság az szabadság, nem fülkeforradalom. A közösségek, azok közösségek, nem centralizált nemzeti állam. A kapitalizmus az kapitalizmus, nem a társadalom kisemmizése.

Sok minden másról is van véleményünk, de nagyjából mindről ebben a perspektívában. Amit nem tudunk értelmezni ebben a perspektívában, azt nem értelmezzük -- azokkal majd foglalkozik más. 

A blog email címét lecseréltem erre: PKonzervativok@gmail.com.

Mindenkit várunk, aki osztja a perspektívánkat! Ha nem jöttök, nem lesz itt semmi. Ha lesz is, más lesz.

Dr Béndek Péter, pártelnök

"Egy egész vonatnyi (egyenként elég bátor) utast kifoszthat néhány bandita egyszerűen azért, mert az utóbbiak számíthatnak egymásra, ellenben mindegyik utas félhet attól, hogy ha ellenállást tanúsít, lelövik, mert mások mozdulatlanok maradnak."

(William James)

Mindössze ezt a kollektív cselekvési problémát kell tudnunk megoldani társadalmi méretekben.

Mindenekelőtt meg kell köszönni a Fidesz-kormánynak -- hogy részint aljas eszközökkel, részint kivásárolva azt, de legfőképp káros és hasznavehetetlen voltára ráébresztve a szavazókat -- szépen kiirtotta a politikai közegből a horngyulai baloldalt. (A horngyulai baloldal annyiban különbözik a kádárista baloldaltól, hogy az évtizedeken átívelő ellenforradalmi-gulyásszocializmus eltaknyolt, szinkretista közegéhez hozzácsapta a szabadság- és illúzióromboló menedzserkapitalizmust is.) A baloldal ettől kezdve vagy totálisan kicserélődik (aminek minimális az esélye) vagy nem lesz (a maga jogán biztosan nem, csak a Jobbik ellenében: Mesterházy jól játssza Orbán játszmáját, erősíti a Fideszt, tovább diszkreditálja az MSZP-t).

Most már csak az van hátra, hogy valahogy megszüntessük az orbánviktori jobboldal ellenforradalmi-gulyásszocialista-menedzserkapitalista közegét, amely mindössze annyiban különbözik a másiktól, hogy a levert forradalma nem '56, hanem '89, és a menedzserei nem a jogot kijátszva, hanem (többnyire) jogszerűen fosztogatnak -- illetve ez utóbbi megolajozására (a társadalmat letaroló állam megerősítése érdekében) politikai nacionalisták is. Jobbikos honfitársaink a fideszes vircsaft felszámolását a saját pártjuktól várják, én azt remélem, lesz erre autonóm társadalmi mozgalom.

Márpedig egyre inkább nő ennek a reménye. A Fidesz nem lesz annyira diktatórikus párt, mint amennyire a balosok láttatni szeretnék (vagy Putyin látni szeretné), nem hiszem, hogy Orbán ne értené, meddig mehet el az EU-ban (és semeddig azon kívül), ami előbb-utóbb felbátorítja majd azokat (a jobboldalon is), akik még félnek, és rádöbbentik őket arra, hogy messze nincs annyi veszteni valójuk az ilyen-olyan ellenállással, mint lenne azzal, ha minden ebben a mederben folydogálna tovább. Orbánék nyilvánvalóan inkompetensek a kormányzásban, fogalmuk sincs az alapvető kormányzati predikátumokról, gazdasági, társadalomtudományos, pszichológiai összefüggésekről, szervezetelméletről és menedzsmentről, a társaság egy rossz vicc, amelyik persze megint ezzel az országgal történik meg -- lassan el kellene gondolkodnunk, miért. 

Egyre több jele van jobboldalon az eszmélődésnek (a megvénhedt baloldalon furcsamód kevesebb, mert ott a legtöbben olyan keretek között gondolkodnak, amelyeket Orbán révén már szerencsésen meghaladtunk: ez evidensen a kormányzása szimbolikus eredménye -- és ha a társadalmi szerveződés új "baloldali" témákat fog felvetni, ezek olyanok lesznek, amelyek a jelenlegi trupp hibás, reaktív kudarckezelésének világától megint távol állnak, és amelyeket nem lesz képes integrálni, magyarán új baloldal készül, és ez még csak nem is okvetlenül a hiteltelenül taktikus LMP lesz).

A Holokauszt-emlékévhez és a Városliget beépítéséhez kötődő tiltakozások, az Eleven Emlékmű által elindított szellemi kiegyezési, új szellemi szintézisre törekvő kezdeményezés, amely remélhetően kiszélesedik, az emlékmű körüli jobbos belvita-kezdemény, a Mandiner szerkesztőségének meg-megújuló próbálkozásai egy értelmes jobboldali álláspont kialakítására, a Századvég táján vagy a Jobbklikken megjelenő néhány biztató hang, és van még néhány -- mind olyan erjedésre utalnak, amelyek jelentősége jóval túlmutat a zárványszerű ismertségén, és ráerősít a választásokon mért Fidesz-támogatás jelentős visszaesésére. Mint tudjuk, mégis csak az értelmiség csinálja a politikát, és ilyen szempontból egy-két cikk, 2-300 fő szívós utcai ellenállása, 5-6 fórum növekvő (el)ismertsége a nyilvánosságban, néhány lemondás, egy-két disszonáns hang, a hiteles emberektől érkező kritika, együtt a "nemzetközi helyzetből" fakadó elvárásokkal, gazdasági és társadalmi tendenciákkal stb. sokkal többet érhet, mint hinnénk. Az ilyen mozgalmak és vélemények sorsa mindig attól függ, hogy mennyire szisztematikusak, kitartóak és hitelesek .. és ebben a tekintetben sokkal jobban állunk, mint akárcsak fél éve. Az Orbán iránti türelem határozottan elfogyott, és bár még érvényesül a szervezőerő és a a Fidesz nevű vállalkozást viszi a pénz és a lendület egy darabig, a rezsim hitele jócskán megcsappant, és a mi a lényeg -- megtört a varázsa. A Fidesz-féle társadalomszervezésről nagy bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy megbukott. A társadalmi struktúrákat megalvasztani ma sokkal kevésbé lehetséges, mint a Kádár-korban: ez nem az a kor, nem az a kontextus.

A társadalom elkezdett magára találni. Már csak az a kérdés, milyen ütemben milyen csatornát fog találni a türelmetlensége.

Egyre rejtélyesebb számomra, hogy miként tudják egyesek fapofával elviselni, ami ebben az országban kormányzás címén folyik. Ehhez persze megvan a táptalaj, mert azt a civilizációs, közgazdasági, társadalomelméleti, sőt a saját történelmünket (!) illető műveletlenséget, ami itt egységbe kovácsolja a miniszterektől kezdve a megvásárolt szoci klánokon át a blogok trolljaiig az egész narancsos-szegfűs nyilvánosházat, Európa egyetlen más országában sem tűrnék, tűrik, legalább anélkül, hogy az egész ország -- legalább privátim -- a folyamatos, bódult sírva-röhögés állapotában lenne, de közben az öngyilkosságát fontolgatná a szégyenében, amiért ezt engedi. Nálunk olyan alakok lakták be a nyilvánosságot, és nyitják komoly szóra az ajkukat, akik máshol egy középcég portáján nem jutnának át, mert kiszórnák őket, mint a taknyot. Az állam -- ha megengedhető ilyen álmodozás -- piaci szolgáltatóként már rég megbukott volna, drága, korrupt, lassú és basáskodó, oktatási, eü, nyugdíj, rendvédelmi, közig. teljesítménye legfeljebb stagnál, de inkább romlik, négy év után eredménynek számít, ha néhány tized százalékot nőtt a gazdaság, miközben ezermilliárdok tűntek el a semmibe -- illetve nagyon is biztos helyekre. Haza, nép, közjó? Hm? Viszont Orbán a közép. Elismerésem.

Eközben mégis népmegváltó miniszterelnökök, Karcagot megvásárló földműv. miniszterek, az agórát gátlástalanul közpénzen lenyúló -- közben nem megvetett, hanem nyilvánosság szerte révült tisztelettel emlegetett! -- "legbefolyásosabb" médiaszemélyiség-pártkincstárnokok-építési vállalkozók, kaszinó- és földtulajdonosok, szervilis politikai pulik, törtető alapszintű káderek, már 20 éves koruktól lopásra berendezkedő yuppiek, politikusnak impotens ellenzéki kurvák, a legundorítóbb újburzsoázia trendszabó bajnokai tudnak kinőni a magyar talajból, miközben az ország ezer sebből vérzik, és kb. 2050-ig meg lenne a munkánk a lemaradásunk bepótlásában. A különböző kanyarokkal a válságból élő sajtó pedig legfeljebb ironizál ezeken/rajtunk, rosszabb esetben pedig objektívkedik, ahelyett, hogy minden pillanatban a megvetés, a szenvedélyes elutasítás és az oknyomozás sugározna belőle a helyzet és előidézői iránt. Nagy pofával szakmáznak Balkán-Keleten.

A Fidesz-kormányzás a komolykodás álcája mögött végrehajtott államcsíny a közjó ellen, amihez asszisztál a szerencsétlen, szétesett, készségfejlődésében jó ideje megrekedt nemzet, és kihasználja az erkölcsi nullpontra jutott politikai osztály. Az ellenzékiség a társadalom egy tízezrelékétől eltekintve kimerül a cinizmusban, a "kiábrándultságban", az "illúzióvesztésben" -- istenem, meg kell a szívnek hasadni ebben a leányiskolában, illúziót vesztettél, gyermekem, na hajtsd ide a fejed, migrén gyötör, mehetnéked van, ó, az a csúnya világ, amire születned kellett! És az nem fordult meg benned, hogy keresztbe tegyél két szalmaszálat a dolog ellenében?

Nem találtuk meg még a megfelelő hozzáállást ehhez a genghez. Elárulom: a gúnykacaj és a közösségi szervezkedés lesz az. Nem az MSZP meg az ilyen izék, hanem a társadalom maga. Aminek végén célszerű kis sem engedi a hatalmat a kezünkből: azt nem visszaadni a szerencsétlen Fodor Gáborok és galamuscsoportok kezébe, hanem valami teljesen újba kezdeni, amiben ezeknek semmilyen lap nem jut. De ahogy már számtalanszor kénytelen voltam mondani, ez ide vezető válság nem takarítható meg.

A konzervativizmus a szabadságba való visszarévedés politikai kerete. Az volt a 18. század végén, amikor a "felvilágosult racionalizmussal", az egyenlőség kimériájával és az abszolutista, majd a jakobinus állam terrorjával szemben kellett védeni az feudalizmusban gyökerező joguralom, az organikusan fejlődő polgárság, a hagyomány és a lokalitás eszméit; az volt, amikor a 19. század közepétől meg kellett védeni a civilizált társadalmi érintkezés és a polgári kapitalizmus kultúráját a militáns munkásmozgalmakkal és a végletes deszakralizációval szemben; az volt, amikor nemet mondott a tömegtársadalomra, a dehumanizációra és a jogegyenlőségre; annak kellett volna lennie, amikor -- karrierje legnagyobb kihívásának ellenében -- kudarcot vallott az imperializmussal és a nácizmussal szemben; és az ma is, amikor védi a nyugati hagyomány és kultúra megmaradt, porladó értékeit a multikulturalizmussal, a technicizmussal, az atomizációval, a vulgaritással, a kollektivizmusokkal, és az öngyilkos materializmussal (fogyasztási szocializmussal) szemben. 

A konzervativizmus folyamatos heroikus harc az ember szabadságában gyökerező rendért. Legfőbb támasza a kereszténység, legnagyobb ellensége mindig is az állam és az állami terror volt. A nemzettel kapcsolatban ambivalens, a társadalmi egységben az egyenlősítés terminális állapotát, a közösségek pluralitásában ellenben a szabadság védelmi rendszerének legfontosabb garanciáját látja.

Alakváltozásai során, amelyek az aktuális ellenfelekre való reakcióként szenved el, a konzervativizmus mindig is az egyes embert (annak egyediségét, különösségét és egyszeriségét) védelmezte: ennek okán jól érthetően keresztény gyökerű, következésképp az elvilágiasodás és az autonómiavesztés különböző megnyilvánulásai között egyenes összefüggést lát. A keresztény normarendszer leáldozása óhatatlanul nyitott teret más, agresszív és emberellenes uralmi formáknak: mindig a társadalmi autonómiákat legyűrő centralizált államból kiindulva. Amikor a keresztény ember (individuum) és a közösségek helyét a tömeg és az állam vette át (a 20. századi fasizmusok: bolsevizmus, nácizmus és a fogyasztási szocializmus egymásutánjában), a konzervativizmus elveszítette csaknem minden korábbi vonzerejét és életkedvét, amelyek visszatértét -- bár folyamatos defenzívában -- a '68-as mozgalmakra való reakciójától datáljuk, először az Egyesült Államokban.

A konzervativizmus azóta is harcol önmagáért. A szabadság ügyét egyedül képviselve a szocializmusok különböző válfajaival (egyrészt a továbbélő nemzeti szocializmusokkal, másrészt a Jonah Goldberg által liberális fasizmusnak nevezett kollektivizmusokkal) szemben. Az ősmagyar-turulos-szálasista és a már 1944-ben a közösségeink ellen fordult államnemzeti kollektivizmusokkal ellentétben a konzervativizmus a szabadság politikai gyakorlata. Az előbbi őrültségekkel szemben versenyképes társadalmi berendezkedést ajánl, amelyik vitaképes minden értelmes gondolattal, az ember és a társadalom javát, és nem a tönkretételük biztos útját jelenti; a közkeletűen ugyancsak szabadságközpontúnak nevezett -- de a szabadság gyakorlatával szemben csak a szabadság ideológiáját nyújtó -- liberalizmussal szemben pedig realista.

Miben rejlik tehát a konzervatív politikai hozzáállás mostanában? Három mozzanatban: ez a hellén bölcseletben és a zsidó-keresztény antropológiában megalapozott (fegyelmezett) szabadság, a szabadságok koordinációjára legjobban alkalmas antimonopolista, szabad piaci kapitalizmus, és a plurális közösségek értékteremtő rendje. A konzervativizmus ma is a (gazdasági és politikai) hatalmi koncentráció és az evilági messiás-államok ellensége. A megritkult hagyományokkal szemben esélyt akar adni új hagyományok kibontakozásának, az egyöntetűséggel szemben a lokalitásnak, az írott joggal szemben a szokásoknak, a politikai konstruktivizmussal szemben a tapasztalatnak, a forradalommal szemben a reformnak, a jellemtelenséggel szemben a jellemnek, a semlegességgel szemben a hitnek. A globalizmus elszabadult emberellenességét nem a nemzeti kollektivizmusok emberellenességével kívánja gyógyítani. A nemzetközi materializmus uralmával nem a nemzeti materializmus uralmát állítja szembe, amelyek között mindössze annyi a különbség, hogy az előbbi a szenvtelen értelemmel, az utóbbi a szenvedélyes populizmussal házal, miközben gyarmatosítják a társadalmat.

A konzervativizmus az ember körül szerveződő intézményrendszer értékességéről mindig annak közelsége alapján dönt. Minél távolibbak ezek az intézmények (nemzetközi szervezetek, nemzeti jog), annál pontatlanabbul szolgálják az embert, de a hatalommegosztás érdekében mégis szükség van rájuk: a konzervatív ember ugyanis nem szeretne a Németh László vagy Illyés Gyula regényeiben megjelenő reménytelen, zárt közösségekben élni. A konzervativizmusnak nem szinonimája a maradiság. De a fejlődést szívósan az ember köré szervezné -- az emberi szabadság lényege ugyanis a felfogása szerint, hogy a változás elkerülhetetlen ugyan, de csak akkor válik értékké, ha folyamatosan szemmel tartható és kézzelfogható. A derivatívák és a másodlagos minőségű jelzálog hitelek mérgező világa nem ilyen. Se a fülkeforradalmaké.

Röviden, a konzervativizmus politikai programja: otthon a világban. Minden mással megégeti magát az ember.

Ebben a kis magyar szocializmusban elkelne egy üde fuvallat. Tudom persze, hogy a felfogás rendesen az, hogy a tőke nevében mészárolják a munkát (és a munkást), tehát a minimum az, hogy május 1-én sör-virsli-Gyurcsánnyal kompenzálunk, na de ha valaki szétnéz a mai Magyarországon, ezernyi alkalma lehet megfigyelni, hogy a mészárlás fordítva is rendesen folyik. (A túladóztatás, majd az adók átirányítása magáncélokra, a közmunka, a hasznavehetetlen bürokrácia, a korrupt állam, a versenyképtelen iskolarendszer, a veszteséges "projektek": manyup, trafik, takszöv, különadók, a versenykorlátozó államosított vállalatok, a versenykorlátozó EU, a versenykorlátozó MNB, az állampolgárok folyamatos csesztetése + 456 item .... mi, ha nem a fölösleges munka élősködése a tőkén?!)

Minden lökött politikus munkát akar teremteni, olyanok főleg, akik életükben nem nyomtak be még egy tiplit sem a falba, de mára hirtelen észrevették magukban a szakértőt a "munkahelyteremtésben" -- egymillió pici Krisztus meg urigeller nyüzsög minden kanyarban --, a "megoldásaik" pedig tökéletesen jellemzik a szellemi állapotukat. Az egész létük az anyagi, szellemi és pénztőkén való élősködésről szól. A politikus dolgozik: fogy a tőke. Bármilyen egységnyi érték, amit létrehoznak, két egységbe kerül. Teremt munkát (éhbérért, de olyat, ami ennyi értéket sem termel), közben két másikat pedig megfojt. Miért, hát hogy működik az államunk, ha nem így? Milyen állapotban van az államháztartás már legalább tíz-tizenkét éve?! Orbánnak egyetlen értelmes gondolata volt a négy év alatt: a deficitcsökkentés. Erre mi történt, milyen implicit adósságokat halmoztunk fel?! Hogy néz ki a társadalom?!! Munkáról beszélnek, miközben kizsákmányolják, kiszivattyúzzák, bedöntik, vagy száműzik a tőkét.

Mindenki egységes az áhítatban: munkahelyteremtés. Munkahelyteremtés. Munkahelyteremtés. Munkahelyteremtés. Munkahelyteremtés. És még egyszer munkahelyteremtés. Kereplik szakadatlan. Kérlek, menj ki az árokpartra, vágjál sást. Aztán edd meg.

Hát én meg azt mondom erre: államtalanítás. Államtalanítás. Államtalanítás. És még egyszer államtalanítás. Meg tulajdon. Tulajdon. Tulajdon. Meg szabadság. Szabadság. Szabadság. És még egyszer: szabadság.

Furcsa, mi? És még gondunk sem lenne a munkahelyteremtésre. Mert (majdnem) magától oldódna meg. (Majdnem) észrevétlenül. Csak azt látnánk, hogy jól élünk. Furcsa érzés lenne.

Éljen a szabad tőke, a szabad ember és a szabad közösségek rendje!