1000 leütés

A Balatonba bebukó nap. Tokaj szőlővesszei. A Kiskunság száz kövér gulyája. A kivilágított Lánchíd. A pécsi Széchenyi tér galambokkal. A gyerekkor. A vízilabda-válogatottak. Romkocsmákban pálinkázni. A Szigeten. Magyar Nemzet. Erdély és a Felvidék. Ez lenne az? A hazaszeretet?

És hogy fér ezzel össze, hogy a gyereked külföldön tervezi az életét, és a családod szétszakad? Hogy fér ezzel össze a napi rendes (utcai, politikai, rasszista) gyűlölködés? Az, hogy nem adsz, és nem kérsz számlát, de követeled a közpénzt? Azt, hogy már ezerszer odadobtad a méltóságod, mások kezébe helyezted a múltad, a jelened, és a jövőd? Az, hogy felfele nyalsz, lefele rúgsz? Hogy milliók éheznek? Az, hogy "a kurva Nyugat visszatartja a pénzünket"? Az, hogy a demokráciának lőttek, de nem érdekel, mert te végzed a munkádat, és ez az egész úgysem ér meg annyit sem, hogy a kisujjad megmozdítsd? Az, hogy "még bármi lehet", de addig is Oroszország a modell? Azt, hogy "ha még egyszer azt üzeni", de addig is kussolsz? A "felcsútitörpézés" meg a "kúrcsányozás"? Az, hogy szánalmasan, nevetségesen gyáva vagy?

A hazaszeretetünk? Szentimentális. Felelőtlen. Retardált. A dolgok összefüggenek. Veled.

A hagyományok olyan gyakorlatok, amelyekre már áldását adta az Idő. Elég lényeges ebben a kijelentésben, hogy nem a hagyomány igazságára adta az áldását, hanem arra az életmódra vagy gyakorlatra, amelyet a hagyomány felmutat. A hagyományoknak semmi közük az Igazsághoz, és amint elkezdik őket mégis igazságként értelmezni és képviselni, megnyílik az út a társadalmi konfliktus és az öldöklés előtt. A konzervatív emberek nem azért szeretik a hagyományaikat, mert igazak, hanem azért, mert megtalálják bennük a helyüket, kedvesek a szívüknek, otthonosak, gazdagítják őket, megnyugtatóak, eligazítanak a világban, szerethetők. Súlyos tévedés azonban mindezt összekeverni a hagyományok igazságával. A politika mégis ezt teszi velük. 

A vallások és a nemzeti krédók a legproblematikusabb hagyományok, mert egyformán igényt tartanak, az egyik valódi, transzcendens hitként, a másik szekuláris valláspótlékként arra, hogy "az út, az igazság és az élet" legyenek. Nem véletlen, hogy hagyományosan a legtöbb öldöklést vonják maguk után, miközben változatlanul az emberi élet rendkívül fontos kereteit is adják.

A konzervativizmus azért tud toleráns lenni, mert a hagyományokat úgy fogja fel, amik: intézményesült gyakorlatokként, amelyek jellemzőek egyesekre, másokra viszont nem. Büszke a saját gyakorlataira, pont azért, mert a sajátjai. Ha feltétlenül és evidensen igazak lennének ezek, akkor elég zsenánt lenne beléjük feledkezni. Úgy tartja, ezekben a gyakorlatokban bizonyos életmódok, múlt életek és tudások kristályosodtak ki, amelyek egyesekre jellemzőek, másokra viszont nem, és minél exkluzívabb és öregebb, ad absurdum ezoterikus egy gyakorlat, annál értékesebb. A tömeggyakorlatok és a "hagyományteremtés" (politikai konstruktivizmus) mindig gyanúsak. A konzervatívok ezért nagyon furcsállják, hogy sokaknak örömet okoz egy mindent átfogó, hibásan igaznak is vélt hagyományért (tipikusan a nemzetért) való megalázó rajongás, és sajnálkoznak azon a tényen, hogy az élet sokszínűségét nem csak felválthatja ez a szenvedély, de politikai potentátok erénynek is tüntetik fel ezt.

A politikai konzervativizmus azokra számít, akik a saját életüket és hagyományaikat akarják ápolni és gazdagítani, nem pedig egy hegemón állami hagyományt és a nevében fellépő politikusokat szolgálni. 

De mi örülünk, hogy a tradícióinkat a szeretet és nem az igazság nevében ápoljuk. Ez az örömünk kulcs kéne, hogy legyen az egyházak és a hívek hagyományértelmezésében is, aminek Krisztus urunk is gyaníthatóan örülne. Mert ő amikor magáról állította, hogy az út, az igazság és az élet, a transzcendenciába helyezte a célt. Nem az e világi érvényesülésbe.

Az előző posztban amellett érveltem, hogy a konzervativizmusok meghatározó momentuma az életek védelme -- akár a nemzettel (mint a legnépszerűbb kollektívummal) szemben is --, és azzal fejeztem be, hogy visszamaradt még annak az eldöntése, hogy az élet védelmét előíró általános normán túl vannak-e a konzervativizmus szempontjából speciálisan védendő életformák.

Először is az élet védelme nem merül ki az élet megóvásában, továbbörökítésében és fenntartásában (a táplálkozásban). De a konzervativizmus álláspontja elég világos ezekben: egy társadalomnak szavatolnia kell tagjai számára -- ha szükségük van rá és elfogadják -- az életük megőrzéséhez szükséges feltételeket, forrásokat, valamint az új életek felnövekedésének alapvető közegét. Magyarul, az erőszakos haláltól való maximális védelmet, az éppen elégséges betevőre valót (éhezés felszámolása), támogatnia kell a gyerekvállalást és a családokat, és amennyire lehet, vissza kell szorítania az abortuszt. Mielőtt továbbmegyünk, az utóbbi kapcsán -- amelyben látványosan ütközik az egyén szabadsága az élet védelmével -- meg kell válaszolnunk egy általánosabb kérdést: mi történjék, ha élet és szabadság konfliktusba kerülnek egymással?

Anélkül, hogy ezernyi apró részletet a kérdés kapcsán tisztázni lehetne (korábban már foglalkoztam az üggyel itt), hadd szögezzem le köntörfalazás nélkül, hogy az élet elvétele nem mérhető össze a szabadság időleges korlátozásával, tehát az abortusz -- az anya életének megóvását és az erőszaktevés esetét leszámítva -- nem nyerheti el egy konzervatív támogatását. (A szabadság bármilyen okból való reménytelenül végleges korlátozása -- pl. rabszolgasors, életfogytiglani szabadságvesztés -- pontosan az alább kifejtendő okok, azaz az élet személyes értékének radikális csökkenése miatt azonban összemérhető lehet az élet kioltásával.) Ez a válaszom azonban nem jelenti azt, hogy az élet és a szabadság összeütközésében a szabadságnak mindig a rövidebbet kell húznia. Sőt: az önfeláldozás kényszerű, de szép példái gyakran arra figyelmeztetnek, hogy az életbe bele lehet savanyodni, értékét veszítheti, és a bármi áron való önfenntartása lehet ugyan pszichés reflex, de nem okvetlenül erkölcsös a szabadsággal vagy, más esetekben, a családunk védelmével szemben. A konzervativizmus azt mondja éppen ezért, hogy a szubszisztencia (a létfenntartás) nem lehet célja az életnek. Ez az ember voltunk (potenciális emberi képességeink) maximumának elérése, illetve az ezzel kapcsolatos folyamatos önreflexió.

Különböző szerzők az önreflexió hiánya helyett használják más-más kontextusban a létfelejtést (Heidegger), az elidegenedést (Hegel, Marx), Isten halálát (Nietzsche), a világ elvarázstalanodását (Weber) stb., de mind egyre gondolnak és arra, ami ezzel jár: az ember kényszerű vagy szabad önfeladására, amoralitására, autentikusság-vesztésére, elembertelenedésére. A konzervativizmus az autentikus élet rekonstrukciójának politikai gyakorlata. A konzervativizmus ügye ebben az értelemben az értékes élet. Ezt azonban nem definiáljuk tovább. Értékes élet lehet bármi, amit kellően reflexív emberek annak hisznek. Sejtjük persze, hogy vannak kevésbé autentikus (a konzervativizmus számára nehezebben vállalható) életek, de nem szelektálunk közöttük, és nem bíráljuk őket, legfeljebb idegenkedünk tőlük.Egy konzervatív nem intoleráns, legfeljebb kényszeredett. Az intolerancia ízléstelenség.

Könnyebb persze beazonosítani az értékes életet, ha egy elismert tradícióhoz kötődik (ugyanakkor pl. a kereszténysége nem okvetlenül tesz bárkit politikai konzervatívvá), azaz a konzervativizmus jóindulattal elismeri a hagyományok, intézmények, kollektívumok értékét, pusztán amiatt, hogy léteznek, azaz kiállták az Élet próbáját -- amíg ki nem derül róluk, hogy miért, miért nem, az emberi életek ellen alkalmazzák a saját normáikat. (Lásd legújabban a katolikus egyház súlyos megrendülését a pedofil ügyek kapcsán.) A nemzet jó dolog, amíg az állam nem alakítja bunkósbottá vagy feleslegesen egyoldalú azonosulási ponttá a polgárai számára. (A nacionalizmus ízléstelenség.) A vallások remek rendszerek, amíg nem szólítanak fel emberek megalázására és kinyírására. (A prozelitizmus ízléstelenség.) A klubok és társaságok gazdagítják az emberi életet, amíg nem törnek a tagjaik privát szférájára, vagyonára, életére. (Persze, ha egy klub szabálya megengedi, netán előírja ezt, akkor hajrá!) A falusi hagyományok fontos összetartó erőt képviselnek, amíg az összetartás találkozik mindenki egyéni ambícióival. (A falusi romantika, a tisztaforrásozás, az édeserdélyezés inautentikus, szánalmas és ízléstelen.) Mindegyik érték, amíg az Élet, az emberek és az intézmények közötti energia lüktet bennük. Mind konzervatív helyek pusztán amiatt, hogy világos érték- és szubsztantív (nem pusztán eljárási) normarendszert képviselnek, intézményesültek, megszerveződtek, tudást hordoznak -- egészen addig, amíg nem válnak élősködővé.

Összefoglalva, a konzervativizmus vezérelve az életek és az Élet védelme. Az értékes élet azonban mindig személyes judíciumot igényel, ami bizonyos embereknek bizonyos körülmények között az, az másoknak máskor nem az. A konzervativizmus tehát a reflexióban érhető tetten, a puszta benneállás, a tradíciók és az egyéb hatalmak szerinti bamba élet nem konzervatív, hanem premodern vagy fasiszta. Mi, konzervatívok, a szabadságot elsősorban az önreflexióra, a reflexiót követő döntés lehetőségére, és a döntésnek megfelelő cselekvésre vonatkoztatjuk. Nem emeljük polgárjogi kategóriává, pontosabban, ami jogokat szabadságjogokként ismerünk, azokat messze nem tartjuk elégségesnek az autentikus élethez. A liberalizmus formalizálja és kiüresíti a szabadságot (ez a spéci liberális kollektivizmus), amivel megöli az Életet. A fasizmus eltörli a szabadságot, amivel szintén gyilkol. Konzervatívnak lenni megnyugtató dolog.

Mióta írom ezt a blogot (és részint ezzel a céllal is teszem), sokféle véleményt láthattam a politikai konzervativizmus mibenlétéről, ami -- a vélemények puszta sokasága -- alátámasztja azt a felfogást, hogy a konzervativizmust nem lehet ideológiaként kezelni, vagy ha igen, az ideológiák között messze a legrugalmasabb, leginkább függ a kultúráktól, a társadalmi kontextusoktól, a hitektől és a tradícióktól. A konzervatív beállítottságnak lehetnek jelei az öltözködésben, a viselkedésben, az erkölcsökben, a véleményekben stb., de van-e ilyen körülmények között olyan kitüntető jegy, amely valakit politikai konzervatívvá tesz?

A fasizmusok idején különösen megnő a jelentősége ennek a kérdésnek, mert önazonosságot és ellenállási alapot adhat a konzervatívoknak, ezért a legjobb, ha mindjárt a jobboldali fasizmussal való összevetésben tárgyalom a kérdést. Először is, a politikai konzervativizmus elválaszthatatlan a személyes konzervativizmustól, a konzervatív beállítottságtól, és ebben különbözik először a fasisztától és árnyalataitól, akikhez (amelyekhez) nem tartozik beállítottság. Olyan, hogy fasiszta személyiség, nincs. A konzervatívot körül lehet írni, a fasisztát nem. Fasisztát lehet fabrikálni, konzervatívot nem. A fasizmusnak, hogy így mondjam, nincs antropológiai alapja. Ez azonban egy súlyosabb dolgot is jelent: nem is emberi. (Ember-feletti, úgy is mint übermenschlich, és úgy is mint kollektivista.)

Ebből fakad, hogy a fasiszta céljai sem emberiek. (A náci Gleichschaltungé vagy rasszizmusé sem azok. Céljaik nem a bornírt "humánum" értelmében, hanem fenomenológiai értelemben értelmezhetetlenek: ehelyett az embert az elkülönített -- árja vagy nem árja -- "lényegére" redukálják.) De ha a fasiszta céljai nem emberiek, akkor az embert óhatatlanul alávetéssel fenyegetik, a legjobb esetben is úgy, hogy alávetik valamiféle közösségnek, amelyben az ember lényege állítólag megnyilvánul. Ha már itt tartunk, aláveti az embert a "magyarságának". A konzervatív gyakorlat tapasztalati alapú, míg a fasiszta esszencialista -- a rejtett, majd leleplezett, vagy a fenyegetett, vagy éppen a konteóban megnyilvánuló "lényeget" kutatja.

A fasizmus (ideértve a liberálfasizmust is) átpolitizálja -- átlényegíti -- az embert (egyes szám), a konzervativizmus tudomásul veszi a különféle beágyazottságaikat (többes szám). Az egyik valóságot konstruál belőle (egyes szám), a másik szerint valóságosak (többes szám). Az egyik a lényeget keresi és véli megtalálni, a másik az életeket. Az egyik számára az ember program, a másik számára valóság. Az egyik mélyen és veszélyesen ideologikus, a másik sokszor apolitikusan praktikus.

Ha valakit fáraszt a bölcselkedés, összefoglalom neki röviden: a nacionalizmusban, a (liberál- és autokratikus) fasizmusban, a nácizmusban és a bolsevizmusban nem te vagy érdekes, olvasó, hanem valamilyen kiemelt tulajdonságod, amelynek révén egységbe forrhatsz a többivel. Ha nem akarsz, nem vagy tán ember sem. A konzervativizmus ezzel szemben a konkrét, az egyes, a megismételhetetlen embert keresi úgy, ahogy a környezetében létrejött és megmutatkozik. A fasizmusok politikai elve az Egységes Közösség (a Nemzet, az Állam, a Faj, az Osztály), a konzervativizmusé az életek. Ebből rendkívül különböző politikai logikák következnek, amelyek végén az egyik oldalon az alávetettség, a másik oldalon -- ha jól élünk a politikai szabadsággal -- az autonómia áll. Pogányság és kereszténység. Kultusz és kultúra. Fundamentalizmus és konzervativizmus.

Nem véletlen, hogy Magyarországon a politika hegemón referencia pontjává vált korporatív Nemzet (illetve a helyében eljáró Állam) folyamatosan gazdagodik (termelő cégekkel, bankokkal, stadionokkal, növekvő adókkal), de az életek szegényednek. Orbán Viktor vasárnapi kifütyülése halvány biztatás arra, hogy az embereknek (talán a B-közép érdekein túl is) lassan leesik az a halvány különbség, amely a nemzeti tömeglényük jól tartása és az emberi életük sorvadása között feszül.

Az élet védelme (ha kell, a nemzettel szemben is) a konzervativizmusok elsődleges definiáló és összetartó ereje. A kérdés, kijelöli-e ezen túl a konzervativizmus az életnek azokat a jellemzőit vagy formáit, amelyeket valamilyen okból különös védelem illet? Erről majd a legközelebb.  

A földi civilizáció legsúlyosabb problémái globálisak: ilyen az üvegházhatás és az ózonréteg elbomlása, a természeti erőforrások kimerülése, az egyenlőtlen víz- és élelemellátás, a világjárványok, a demográfiai robbanás vs. elöregedés ügye, a spekulatív tőkemozgások és az adóparadicsomok stb. Ezek egyikét sem lehet nemzeti megoldásokkal kezelni, mert a nemzetek érdekei eltérnek a megoldásokat illetően, és végeredményben mindegyik esetben olyan racionális választási problémákba esünk vissza, amelyek kizárólag szuboptimális megoldásokat, sőt a helyzet abszolút romlását eredményezik.

Ehhez képest nagyon furcsa, hogy a világ hozzáállása az elismerten súlyos ügyekhez dominánsan a nemzeti érdekek köré szerveződik, és minden egyes esetben egyik vagy másik nemzet érdekeinek és akaratának a kikényszerítését tükrözik. Amikor az orosz és a magyar miniszterelnök a regionális vagy globális szervezeteket gyöngítik, még inkább ellehetetlenítik a közjót szolgáló megoldások kialakítását, és hiába teszik ezt, úgymond, a nemzeteik érdekeivel és  szempontjaival összhangban, hosszabb távon kifejezetten a nemzeteik túlélését is rombolják.

A nemzeti érdekek képviseletét új szervezetek létrehozásával, létező szervezetek befolyásolásával és meghódításával, esetleg ignorálásával, vagy megfordítva, a belőlük való kivonulással lehet érvényesíteni. A legelsőre példa az alternatív hitelminősítő rendszer (abortált) ötlete vagy az eurázsiai unió, az utóbbiakra Orbán harcai és vereségei az EU-ban, Putyin kivonulása a G8-ból, Kyoto szelektív tagsága stb. (A balul elsülő agresszióra és a világgazdasági rendszerből való konkrét kirekesztés következményeire viszont itt egy mai példa.) A szervezeti tagság mindig előrelépést jelent a kollektív cselekvési problémák megoldásában, mert maga is már megoldás egy kisebb problémára -- a kommunikációs tér megszervezéséére. Ha valaki ott hagy akár egy szervezetet, akár egy ideológiai közösséget, azzal rombolja a kollektív cselekvés esélyét. Ezt csak akkor érdemes megtennie, ha perspektivikusan reális esélye van nagyobb hatékonyságú (globális) szervezet létrehozására. Ilyen esélye természetesen se Putyinnak, se Orbánnak nincs.

Orbán fő érve a Nyugatról való részleges kivonulás mellett annak képtelensége a maga által generált problémák megoldására. Amellett, hogy ez egy még mindig vitatható állítás, kérdéses, hogy Orbánnak milyen lehetőségei lesznek a saját rendszere által generált problémák megoldására. Mert ilyenekből máris van bőven. A NER alacsonyabb hatékonysággal működik, mint a liberális demokráciák, de ezen túl ma nagyon úgy tűnik, esélye sincs a globalizálódásra, azaz a "nyugati" eredetű globális problémák egyfajta -- bármilyen -- feltartóztatására, esetleg megoldására. Tehát 1) a közvetlen versenyképességi problémára is rosszabb megoldást nyújt, miközben 2) értelemszerűen nem válhat modellé -- mert nem választja ki senki -- a globális problémák kezelésében. Magyarul Orbán semmilyen mérce szerint nem képviseli a nemzeti érdeket: még egyszer, se nem versenyképes a jelenlegi, a globális problémákat okozó növekedési-tőkealapú társadalmakkal, se nem képes létrehozni új paradigmát a "halódó" Nyugat felváltására.

Megint felteszem a kérdést, akkor minek? Leszámítva a legcinikusabb -- és valószínűleg az igazsághoz legközelebb álló -- választ, hogy ti. a hatalmon maradásának érdekében, a nemzeteknek persze megvan a létjogosultságuk a releváns kultúrák és identitások (mindösszesen a "puha" minőségek) megőrzésében. A kérdés, hogy mi ennek az értéke, mondjuk, a poszt elején jelzett globális problémák megoldásához képest. Vagy akár a közvetlen versenyképességhez mérten. De ha van is, miért gondoljuk azt, hogy ezekre a legjobb megoldás az el- és bezárkózó nemzetállam. A kultúrát annyiféleképpen lehet óvni, hogy még közben nyitott is maradjon, nem kell ahhoz Közgép, stadionok, sőt még Mészáros gázszerelő sem. Amelyek ráadásul a versenyképességnek is ártanak -- mondom végtelen jámborsággal. Ad notam: a nemzetállam és a centralizált nemzetállami agresszió országunk és világunk sírásója.

Az Erőteret (Életteret) fogom bírálni a saját premisszái alapján -- tehát nem a nyugati konzervatív, de még csak nem is az idealizált ballib világképből kiindulva (azért idealizált, mert Mo-n csak a roncsai vannak meg), ahonnan egyszerű és négy év után bizony már meglehetősen unalmas lenne --, miközben az érvelés kedvéért feltételezem azt is, hogy Orbán nem egyszerűen eszközként kezeli az Erőteret a hatalma stabilizáláshoz, hanem hisz is valami magasabb rendű célban.

A liberális demokrácia bírálata a kontinentális (német-francia-orosz) politikafilozófiai hagyományban a Nyugat és a liberalizmus terminális válságának (halálának) kimondásán alapul, amelyet vegyesen bal- és jobboldali gondolatmenetekkel támasztanak alá a szerzők, elég rendesen merítve egyébként egymásból. A liberalizmus halála sokakat megihlet és összebékít, a lényeg, hogy antikapitalisták, antiglobalisták és saját rendszerszintű megoldásoknak híján legyenek. (TGM, Schiffer és Orbán eseti közeledései vagy egymás iránti udvariassági körei jó illusztrációk erre.) A jobboldali gondolatmenet egyes darabjai köszönnek vissza Orbán zilált tusványosi beszédében. A lényeg általában a progresszió, a liberális intolerancia, a Pax Americana, a homogenizáció, a szupranemzeti politika, a növekedésközpontúság, a természet és a társadalom kizsákmányolásának stb. elutasítása. A liberalizmus egyetlen legnagyobb rákfenéje  azonban -- mondja a jobboldali elmélet -- a (sajnálatosan a kereszténység által közvetített) individualizmus, amely különböző fordulatokon át vezetett az elidegenedéshez, a dehumanizációhoz és a világ szimulákrumba (látszólagosságba és látványosságba) történő beleveszéséhez. Szó mi szó, van ebben a kritikában némi igazság.

És mi lenne az ellenszer? Orbán is előrebocsátotta, hogy van jobb megoldás (most ne firtassuk az ajánlott országok produktumát ebben a tekintetben), de sejtelmesen csak annyit közölt, hogy a megoldás illiberális, kollektivista, és nem másolja szolgaian a nyugati "recepteket" -- egyebekben pedig érhetnek még meglepetések minket. Nincs kétségünk, érni is fognak. (Itt van mindjárt a Puskás stadionra költendő 100 Mrd-os tétel mellett az újabb +100 Mrd: Orbán szerény elnöki hajlékának a cechje.)

Orbán zavaros beszéde csalódás azoknak, akik meg akarták volna ismerni sorsunkat sorsunk legnagyobb alakítójától. Az ember azt hihetné a beszéd nyomán, hogy még nincs kész egészen a Nyugattal szembeni ellenrecept -- és valóban, ha veszi valaki a fáradságot, és beleolvas a jobboldali liberalizmuskritika fő apostolainak -- a francia új jobboldali Messieurs Benoist-nak, Champetier-nek, Vialnak, Faye-nek, az orosz Duginnak vagy magyar követőiknek Tellérnek, Lánczinak és Bogárnak -- az írásaiba, szomorúan kell látnia, hogy a radikális kritika radikális ürességgel párosul, mihelyt a pozitív elmélet kifejtésére kerülne a sor. (Ebben nagyon hasonlít a baloldali radikalizmus teljesítményére.) Az urak közül a civilizáltabbak visszaesnek a metafizikai képzelgésbe, a premodern romantikába, az intellektuális kollektivizmusba vagy fasizmusba (Moszkva körül ezt "nemzeti bolsevizmusnak" esetleg "eurázsianizmusnak" hívják), vagy -- némileg meglepően -- a baloldali dekonstrukcióba. A kevésbé civilizáltak a parlagi zsidózásba. De a "liberális rasszizmus" meghaladásának nincsen hiteles jobboldali receptje. A kaszárnyatársadalomnak már több verziója is megbukott, nem hihető jobbnak náluk a legújabb jobboldali kínálat sem.  

Ennek fényében nem csoda, hogy Orbán autokráciájának -- különösen, ha hozzávesszük a gazdasági és társadalmi sikertelenségét -- nem látszik a támogatottsága kultiváltnak nevezhető, jól megalapozott teóriákban. De hadd siessek a segítségére, nem nagy művészet, és ingyen is teszem. A liberális demokrácia legnagyobb problémája nem az individualizmus. Köszönjük, mi, konzervatívok, Krisztussal vagyunk (minimum kulturálisan), és ő nem a nemzetek, a pártok és a kormányfők megváltásáról beszélt a Hegyen, hanem az egyes emberéről. A libdem legnagyobb problémája az erkölcsmentes (amorális) individualizmus vagy atomizmus, amely lehetővé teszi pl. a tömegtársadalom manipulálását, és hogy egy nép harmadszor is beszavazzon kormányfőnek olyanokat, mint Orbán, aki evilági vallást csinál a nacionalista államiságból. A libdem problémája a hellén-keresztény emberkép tökéletes erodálódása, odadobása a relativizmusnak, holott ez volt a Nyugat intézményrendszerében a kovász másfél évezreden keresztül. A libdem problémája a szabad emberek interakcióinak felszámolása a koncentrált hatalmi központok (az állam és a big business) eluralkodásával. Mindezt értelemszerűen nem fogja orvosolni semmiféle kollektivizmus vagy etatizmus.

Összefoglalom: amorális individualizmus, relativizmus, korporatizmus. Ezek ellen kellene elindulni az akármilyen jelzőjű demokrácia újjáélesztése felé, és akkor azt mondaná az ember: vesszen a liberális demokrácia, van belőle értelmes kiút. Ám ezt sem lehet nemzeti alapon elindítani. Sőt, butaság. És miért nem hiszünk Orbánnak, bármit mondjon is a liberalizmus bukásáról és a libdem utáni állapotról? Mert négy éve mást sem képvisel, mint az amorális individualizmust, a machiavellisztikus relativizmust, és a korporatizmust. A libdem tényleges kinyírását -- hogy aztán búsolhasson a rendszer tarthatatlansága és károkozása fölött.

Orbán a libdem egyik legkönyörtelenebb társutasa és haszonélvezője. Ha most azt állítja, fel kell számolni az eddigi rendszert, az azért lehet, mert már eleget élt vissza vele.

Márpedig ebben az esetben - saját, speciális létok híján -- a centrális erőteret sem tartja össze más felfogás, mint hogy az emberek engednek a hegemón hatalomnak, és ha sokáig marad így, akkor a hatalom előbb-utóbb alakítóan is hat rájuk. Ahogy Kádár elérte. Meg ahogy előtte jószerivel mindenki, aki ezt az országot kormányozta. És Orbán valóbban ezt is teszi: folyamatosan erősíti a nyomást, illetve ha valamilyen ellenállással találkozik (annak idején a Ha-Ha, utóbb az Szabadság téri mozgalom esetében), akkor vissza (páva)táncol. Ha a nép lenyeli lépéseket az autokrácia felé vezető úton (ilyen lépés a kilátásba helyezett Palotába költözése is), akkor az autokrácia tovább szilárdul, és a népben újabb apró torzulás állandósul. Pontosan ez a módja a viselkedés társadalmi szintű megváltoztatásának, amely beépül az értékrendszerbe is.

Orbán az egész országot a saját Életterének tekinti, amelynek folyamatosan szívja el az erejét, és táplálja vele az Erőtérét. De a centrális erőtér ott ereszt, ahol éppen Orbán van. A rendszert ugyanis semmi más nem tartja össze, semmiféle globális szükségszerűség, posztliberális logika, vagy ilyesmi, hanem csak és kizárólag Orbán hatalomakarása. A rendszer ott tágul, él, ereszt, és hal meg végül, ahol Orbán van. Holnap éppen a Fradi-stadionban. Lehet, hogy már éppen ereszt.

Mindig nagy öröm a baloldallal kapcsolatban megszólalni, ugyan némi kockázatot is jelent a blog számára a téma instant unalmassága. Mert mi újdonság van? Semmi. Az, hogy C és D kategóriás politikusok egyezkednek vakon a saját dolgukra, és ahhoz hasonló megértéssel a másik iránt, mint négy-öt fűszeres ugyanabban a sarokházban? Az, hogy semelyikről sem tud semmit a jó nép azon túl, hogy nem szeretik Orbán Viktort? (Bár egyik-másikról még ez sem állítható teljes biztonsággal.) Az, hogy közben a baloldal ennek megfelelően gyorsuló ütemben konvergál az Orbán által ásott fekete lyuk felé, és már csak idő kérdése, hogy -- nagyon helyesen -- eltűnjön benne? Hogy a magukra egyébként sokat adó politikusoknak nincs egyetlen újszerű ötletük sem az impasse feloldására? Unalom.

Mégis, van abban valami mellbeverő, hogy mennyire csupán és kizárólag a hatalomnak az az incifinci szelete számít az ellenzéknek, amelyet a parlamenti álegzisztenciája és az önkormányzati választásokon megcsíphető -- egy bábszínházi jegyszedő pozíciójához mérhető -- helyei jelentenek. Nyilván, főleg az utóbbi azért erősen eltúlzott, már-már naiv hasonlat, hiszen mindenki tudja, hogyan működnek a "megmentett" és eljelentéktelenített magyar "önkormányzatok": egyetlen létjogosultságuk hovatovább a pályáztatás, azaz a leplezetlen korrupció becsatornázása a hivatali és testületi zsebekbe. És ha egy ellenzéki képviselő bent ül a testületekben, ott már másodlagosak a pártszempontok. Aki bent ül, már csak azért, hogy tartsa a száját, részesül. Tehát részesül a párt is. Nem véletlen, hogy késhegyig menő harc folyik minden egyes kerületi helyért, és ez az, amiben nem tudnak megalkudni a "demokraták". Így történhet, hogy az MSZP végül más megállapodást ír alá, mint a többiek stb.

De hát tegye a kezét a szívére a b. választó, érdekelné őt holmi szuverén programoknak, ütős ideológiáknak, vagy nemzetmentő gondolatoknak az érlelgetése, ha ehelyett pénzt is kereshetne? Ugye, hogy nem. Csak azért mondom, mert a b. választót képviselő politikus pont így gondolkodik -- pont úgy, mint a b. választó. Ezért választják meg végül. Ahelyett, hogy a b. választó elküldené őt szépen a büdös francba, és alkotna a megzabolázására egy működő rendszert.

Az illiberális demokrácia hagymázas ideológiája nemcsak szabadságellenes, autokratikus nemzeti közeget hoz létre, de teljesen motiválatlan is: nem oldja meg mindazokat a stratégiai versenyképességi problémákat, amelyek elvileg indokolják a liberális demokrácia intézményrendszerének elvetését. Az illiberális demokrácia valójában nem több mint egy szűk réteg hatalmának bebetonozását és ellenőrizetlen, közjóellenes tombolását legitimáló konyhaelmélet.

Ugyanakkor a liberális demokrácia és az általa működtetett oligarchikus kapitalizmus (LIDOK) tényleg nem felel meg már a szabad piac -- tehát saját maga "vékony" -- elveinek sem. Az oligopol környezet politikai és gazdasági vetülete egyaránt csorbítja a szabadságot, miközben az esélyegyenlőség ellen is dolgozik, akár a globális piacon a nemzetek, akár a nemzeti piacokon az emberek között. Az előbbi -- a szabadságkorlátozás -- azért, mert az LIDOK nem felel meg az állami intézményrendszer legitimációjával és a személyes szabadságok egyenlő védelmével szemben támasztható követelményeknek, az utóbbi -- az esélyegyenlőtlenség piaci értelmében --, mert szuboptimálisan osztja el a forrásokat és az árukat: az egyik helyen pazarlás, a másikon szűkösség alakul ki (emberi erőforrásban is), illetve ahelyett, hogy csillapodnának, a kisebb-nagyobb válságokban tovább erősödnek az oligopol tendenciák, ami nem teszi lehetővé az eladók és a vevők közötti optimális interakciót. Ezen túlmenően az LIDOK a piaci elveken túlmutató "vastag" igazságosság semelyik normarendszerét nem támogatja, ami szintén elgondolkodtató.

Bár a LIDOK korrekciója a saját normái alapján is szükségesnek tűnik, az illiberális demokrácia -- láttuk -- nem indokolható és nem alkalmas eszköz erre. Konzervatív szempontból a korrekció a piacok egyensúlyának fokozottabb biztosítására irányulna, amelynek alapja a pénzpiacok sokkal erősebb kontrollja. Ebben két megfontolás érhető tetten. Egyfelől a pénz nem csak áru, hanem forrás, és ennek megfelelően két különböző dolog az árun elérhető haszon (marzs) és a forrás kihelyezéséből remélhető megtérülés (ROI). A kettő közötti különbséget maximalizálni kell, azaz globális szabályozással csökkenteni kell a pénzpiacok és a reálgazdaság divergenciáját, röviden a világban forgó spekulációs tőke tömegét, és ezzel párhuzamosan szigorítani kell a bankok tőkemegfelelését. Másfelől engedélyezni kell, hogy nagyon szigorú (100%-os) hitel-betét arány és 0% refinanszírozás mellett bárki alapítson rövidlejáratú hitelek nyújtására akár egyszemélyes bankot, azaz meg kell törni a banktőke és a banki tevékenység oligarchizálódását. Ez utóbbi intézkedés orvosolná az elsővel kieső hitelállomány jelentette relatív hitelszűkét, és sokkal jobb, megbízhatóbb forráseloszlást eredményezne a világban a rossz hitelek koncentrált felhalmozódásának veszélye nélkül.

A konzervatív demokrácia intézményrendszeréhez tartozik még -- immár politika oldalon -- a nagyon erős devolúció (hatalmi dekoncentráció), teljesen nyitott államkincstári számlák (max. egy-két nemzetbiztonsági stb. fejezetet és sort leszámítva), a központi költségvetés megfelezése (a közpénzek egész bevételezési oldalának regionális és önkormányzati szintre való telepítése mellett, kill NAV please), egykulcsos adó, rendkívül erős oktatási és szociális integrációs program stb.

Az emberiség minden bizonnyal átmeneti fázis az evolúcióban a következő, a kibernetikai egységek felé vezető úton, de addig is kötelességünk a fajunk életének megnyújtása, márpedig ez nem mehet a szabadságunkat felemésztő kollektívumok és illiberális demokráciák útján. Ehhez a szabadság legjobb intézményrendszerét kell létrehozni, amelyben a legnagyobb az esélye a környezetével termékeny és értékes viszonyban lévő humánus létnek. Ennek az alapja nem a növekedés és az ún. progresszió mantrája, hanem az önreflexió és a közösségi intelligenciák hálózata. A konzervatív demokrácia (ebben a sematikusnak sem nevezhető bemutatásban) ennek a legtágabb keretrendszere. Írok még róla a jövőben is.

Orbán évek óta saját európai/globális fontosságának tudatában él, és pechére már igen közel került ahhoz, hogy az őt megillető 15 percre el is nyerje a vágyott hírnevet. Az a probléma, hogy amint elnyeri, vége is lesz az uralmának. Magyarország a világ szempontjából jelentéktelen helyből fertőző góccá vált a diktatúra terjesztésében, ahogy ezt baráti (ám talán utolsó) figyelmeztetésként az amerikai sajtó összes jelentős lapja gyors egymásutánban meg is írta a napokban. A világ szempontjából teljesen mindegy, hogy Orbán nyomorba vezeti-e kis népét, sőt az is, hogy mi lesz az itt befektetett, kvantumnyi működő tőke sorsa -- de az, hogy az ország orosz háttérrel exportálja a fejlett világba a dugini-putyini-erdogani...-telléri-bogári illiberalizmus konyhájában főtt kutyaeledelt, az már eléri a veszélyességnek azt a fokát, amire lépni kell. Ezeket a lépéseket -- mint rendesen -- Amerika fogja diktálni, és a sok szempontból opportunista Merkel alkalmazkodni fog. Az EU nem csak Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal szemben is gyenge, önálló külpolitikára képtelen, és előbb-utóbb választania kell. Nyilvánvalóan nem Oroszországot fogja. 

Az egész beteg Negyedik Politikai Elmélet hátterében a keleti gazdasági modell versenyképtelensége áll, és ha most erősödik a keleti agresszió (avagy "ellenállás"), azt az orosz (és kicsiben a magyar) autokráciák gyorsuló gazdasági ellehetetlenülése és politikai elszigetelődése okozza. Orbánt a gőgje és az önhittsége viszi zsákutcába: a buta kényszerképzete, hogy neki nem elég valamiféle évezredekre szóló művet létrehoznia, de ezt gyökeresen más alapokon kell, mint ahogy a civilizált országok csinálják, nem másért, mint hogy még látványosabb legyen a mű -- miközben az óriási parlamentáris hatalmával gondosan és okosan kiigazítva a pancser balos kormányok működését, visszavonhatatlanul versenyképes alapokra helyezve a társadalmunkat, tényleg ennek az évszázadnak a meghatározó államférfija válhatott volna belőle.

Ehelyett az alaptörvény-ellenes egyeduralmi törekvései, a személyéhez köthető hatalmas korrupciós gépezet, és a ki tudja, miért nyélbe ütött paksi hitel már gyakorlatilag nem engedik, hogy kihátráljon az egyre veszélyesebb, rossz ütemérzékkel elkapott játszmából. De a játszma nem csak rá, hanem mindegyikünkre rácsukódott, és egyelőre kiszámíthatatlan véggel fenyeget. Tízmillió ember tragédiája, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a miniszterelnököt már nem elsősorban az országunk érdekli, az ambíciói univerzálisak, a bosszúvágya és a hübrisze a (belőle gúnyt űző) egész nyugati világ ellen vezetik. Egy új Cervantes-nek kell majd megírnia az életrajzát.

A világgazdaság központja a Nyugat. A liberális demokrácia azonban nem csak a Nyugat transzmissziós szíja (az is), de az eddigi legsikeresebb, globális nagyhatalmi békét biztosító politikai modell, amellyel szemben egy gyenge Oroszország és a láthatatlan Magyarország esélytelen. Kína is az. A hazai baloldal talán szükséges, de nemtelen eszközökkel megtörtént kivéreztetése után az irányított liberalizmus nyugati válságáról összetákolt konyhafilozófiák már teljesen elvakulttá tették a miniszterelnököt a nem mindig szép realitásra, léptéket és a helyét tévesztve a szabadjára engedett gőgje kivitte a világ színpadára, és immár valóban híresen, ott fogja lelni a politikai halálát is -- mihelyt a Nyugat amellett dönt, hogy nagyobb kockázatot jelent a hatalmon maradása, mint a menedzselt politikai káosz. Bárhogy is legyen, megérte?

A magyar polgár szó használatában összecsúszik a francia citoyen és a német Bürger (fr. bourgeois, m. burzsoá), mindkettőt jellemzően "polgárként" fordítjuk magyarra, esetleg valamilyen magyarázó előtaggal, pl. "felelős" állampolgár vagy tulajdonos polgár. Az előbbi a politikai közösség ügyeiben aktívan résztvevő, az utóbbi a magántulajdonára támaszkodva független életet élő individuum. A magyar polgár szó látszólag egyesíti a két jelentést, valójában azonban a jelenlegi közéleti szituációban felöltött egy harmadik jelentést, amely mindkét előbbivel konfliktusban van.

A Fidesz áldásos munkálkodásának eredményeként elterjedt az a nézet, hogy a polgár mintha nem lenne más, mint a hagyományosan (tehát kb. 1998 óta) a Fideszre szavazó, régi vagy úri (budai, entellektüel vagy professzionális, Heti Válasz-olvasó, legalább átlagosan tehetős usw.) magyar, megkülönböztetendő őt a kevésbé illusztris "rezsifideszestől". A kettőt összeköti a fideszes politikai "antikommunizmus" ("nemzet") és a "kulturális" (vagy szalon-) rasszizmus, az utóbbi esetében észrevétlen átmenettel az álnevek alatt "kommentelő", egyedenként gyáva, kispolgári rasszizmushoz (amely még mindig nem egyenlő természetesen a Jobbikba és azon túl vezető "posztoló", utcai, vagy hivatalos pártos rasszizmussal). A rasszizmus egyes fokozatai -- tudjuk közben -- a baloldal szimpatizánsaitól sem idegenek, ahogy nem idegen tőlük általában az intolerancia sem.

Na de. Az úri és a rezsifideszes antikommunista, szalonrasszista réteget még egy jellemző összeköti: az államnak való szenvedélyes felajánlkozás. A rendes fideszes csak elvétve lát problémát abban, hogy a társadalom más rétegeinek rovására gazdagodjék meg (saját teljesítményének növekedése nélkül, állami közbenjárás, vagyon- és jövedelemátrendezés, esetleg korrupció révén), és ráadásul a "régi", "úri" fideszes nem átallja magát közben polgárnak nevezni. Az úgynevezett magyar polgárság krémje Budán, Budapest peremkerületeiben, és a vidéki nagyvárosok elegánsabb övezeteiben lakik -- és ez a polgárság túlnyomó részt etatista, az autoriter, tervező-újraosztó állam híve. Etatista, azaz se nem citoyen (érdekeit a nyilvánosságban kötelességszerűen, autonóm értékrendje és jogai alapján, de mások jogaira és a közjóra tekintettel, akár az állammal szemben is képviselő állampolgár), se nem bürgerlich (autonóm, kockázatvállaló gazdasági szereplő). A magyar "polgári" mentalitásra túlnyomórészt a szellemi és az anyagi kitartottság a jellemző -- meglehetős ellentéteként a nyugati civilizáció polgárának. A magyar polgár állampolgár. Állami polgár. Nem véletlenül képtelen az autonóm politikai fellépésre is.

Csak a miheztartás végett.