A földi civilizáció legsúlyosabb problémái globálisak: ilyen az üvegházhatás és az ózonréteg elbomlása, a természeti erőforrások kimerülése, az egyenlőtlen víz- és élelemellátás, a világjárványok, a demográfiai robbanás vs. elöregedés ügye, a spekulatív tőkemozgások és az adóparadicsomok stb. Ezek egyikét sem lehet nemzeti megoldásokkal kezelni, mert a nemzetek érdekei eltérnek a megoldásokat illetően, és végeredményben mindegyik esetben olyan racionális választási problémákba esünk vissza, amelyek kizárólag szuboptimális megoldásokat, sőt a helyzet abszolút romlását eredményezik.

Ehhez képest nagyon furcsa, hogy a világ hozzáállása az elismerten súlyos ügyekhez dominánsan a nemzeti érdekek köré szerveződik, és minden egyes esetben egyik vagy másik nemzet érdekeinek és akaratának a kikényszerítését tükrözik. Amikor az orosz és a magyar miniszterelnök a regionális vagy globális szervezeteket gyöngítik, még inkább ellehetetlenítik a közjót szolgáló megoldások kialakítását, és hiába teszik ezt, úgymond, a nemzeteik érdekeivel és  szempontjaival összhangban, hosszabb távon kifejezetten a nemzeteik túlélését is rombolják.

A nemzeti érdekek képviseletét új szervezetek létrehozásával, létező szervezetek befolyásolásával és meghódításával, esetleg ignorálásával, vagy megfordítva, a belőlük való kivonulással lehet érvényesíteni. A legelsőre példa az alternatív hitelminősítő rendszer (abortált) ötlete vagy az eurázsiai unió, az utóbbiakra Orbán harcai és vereségei az EU-ban, Putyin kivonulása a G8-ból, Kyoto szelektív tagsága stb. (A balul elsülő agresszióra és a világgazdasági rendszerből való konkrét kirekesztés következményeire viszont itt egy mai példa.) A szervezeti tagság mindig előrelépést jelent a kollektív cselekvési problémák megoldásában, mert maga is már megoldás egy kisebb problémára -- a kommunikációs tér megszervezéséére. Ha valaki ott hagy akár egy szervezetet, akár egy ideológiai közösséget, azzal rombolja a kollektív cselekvés esélyét. Ezt csak akkor érdemes megtennie, ha perspektivikusan reális esélye van nagyobb hatékonyságú (globális) szervezet létrehozására. Ilyen esélye természetesen se Putyinnak, se Orbánnak nincs.

Orbán fő érve a Nyugatról való részleges kivonulás mellett annak képtelensége a maga által generált problémák megoldására. Amellett, hogy ez egy még mindig vitatható állítás, kérdéses, hogy Orbánnak milyen lehetőségei lesznek a saját rendszere által generált problémák megoldására. Mert ilyenekből máris van bőven. A NER alacsonyabb hatékonysággal működik, mint a liberális demokráciák, de ezen túl ma nagyon úgy tűnik, esélye sincs a globalizálódásra, azaz a "nyugati" eredetű globális problémák egyfajta -- bármilyen -- feltartóztatására, esetleg megoldására. Tehát 1) a közvetlen versenyképességi problémára is rosszabb megoldást nyújt, miközben 2) értelemszerűen nem válhat modellé -- mert nem választja ki senki -- a globális problémák kezelésében. Magyarul Orbán semmilyen mérce szerint nem képviseli a nemzeti érdeket: még egyszer, se nem versenyképes a jelenlegi, a globális problémákat okozó növekedési-tőkealapú társadalmakkal, se nem képes létrehozni új paradigmát a "halódó" Nyugat felváltására.

Megint felteszem a kérdést, akkor minek? Leszámítva a legcinikusabb -- és valószínűleg az igazsághoz legközelebb álló -- választ, hogy ti. a hatalmon maradásának érdekében, a nemzeteknek persze megvan a létjogosultságuk a releváns kultúrák és identitások (mindösszesen a "puha" minőségek) megőrzésében. A kérdés, hogy mi ennek az értéke, mondjuk, a poszt elején jelzett globális problémák megoldásához képest. Vagy akár a közvetlen versenyképességhez mérten. De ha van is, miért gondoljuk azt, hogy ezekre a legjobb megoldás az el- és bezárkózó nemzetállam. A kultúrát annyiféleképpen lehet óvni, hogy még közben nyitott is maradjon, nem kell ahhoz Közgép, stadionok, sőt még Mészáros gázszerelő sem. Amelyek ráadásul a versenyképességnek is ártanak -- mondom végtelen jámborsággal. Ad notam: a nemzetállam és a centralizált nemzetállami agresszió országunk és világunk sírásója.