1000 leütés

Miután az államunkat hagyományosan úgy állítják be dicső vezetőink, hogy egyfelől minden jó forrása, másfelől olyan misztikum, amelynek átlátására csak a Legfelsőbb Állami Lények (LÁL) szűk csoportja hivatott, ami mindösszesen tulajdonképpen a (demokratikus vagy autoriter) populizmus alapvetése, egy picit hadd merengjek el az állam mibenlétén egy valóban versenyképes társadalomban.

A képlet meglepően egyszerű: az államnak szolgálnia kell a társadalmat, azaz egy versengő világban, amelyben a társadalmak megélhetését a versenyben való szinten maradásuk dönti el, szolgálnia kell a társadalom versenyképességét, még precízebben sok millió ember (mikor mennyi) koordinált hozzáadott-érték képzését. Ha az állam és a LÁL nem képesek igazolni a szerepüket az értékképzés emelésében, akkor illegitimek. A manipulált körülmények között elért választási eredmények ezt nem ellensúlyozzák. Ahhoz pedig, hogy igazolhassák a szerepüket, elsősorban átláthatónak, másodsorban kiszámíthatónak, harmadsorban (az állam belső szervezetét és működtetését illetően) hatékonynak kell lenniük. Ez a hármas tulajdonság a legitim állami cselekvés peremfeltétele. Ha valamelyik is hiányzik, az állam vagy veszteséges a saját működésében (a kisebbik baj), vagy nem igazolható a társadalmi szerepe (a nagyobb baj).

Az állam konkrét társadalmi funkciói sokfélék, de mindegyik funkciójára igaz, amit a LÁL szűk köre igyekszik eltitkolni, hogy a legitimációja érdekében igazolnia kell azt, hogy jobban és/vagy kisebb költséggel látja el az adott funkcióját és az ebből következő feladatait, mint bármilyen más, kisebb hatalmi koncentrációt megvalósító intézmény. A nagy hatalom ugyanis eleve igazolásra szorul, hiszen veszélyezteti a népszuverenitást.

Mármost ami konkrétan az állam versenyképességnövelő képességét illeti, itt az államtól legfeljebb a következő várható el, több nem, kevesebb pedig egy társadalom önsegélyező képességének függvényében. A magyar társadalom önsegélyező képességét nagyon behatárolják a gyenge szociális kompetenciái és a szegénysége, ezért az állam alább felsorolt versenyképességi funkciói egyelőre viszonylag erősek kell hogy legyenek, de úgy állítottam össze ezt a listát, hogy előbbre haladva benne az államtól elvárható, szükségképpen társadalmi beavatkozással járó funkciók fokozatosan gyengüljenek. A társadalmi integrációs és az egészségügyi funkció túltengése pl. kifejezetten jellemző a "nanny state"-re és a liberálfasizmusra, ami kerülendő, ugyanakkor nem is mellőzhető teljesen, mert a jelenlegi magyar társadalmat rendkívül sújtja az esélyegyenlőtlenség -- olyannyira egyébként, hogy a piaci viszonyok ráeresztése a társadalom alsó felére annak gyorsuló vagyon- és jövedelemvesztésével járna. (Más kérdés, hogy a perverz újraelosztás rendszerében ezek a rétegek még hátrányosabb helyzetbe kerültek, mint nagyjából semleges piaci körülmények között lennének.)

A versenyképességet támogató állam funkciói tehát fontossági sorrendben:

1. Nagyon erős oktatási és K+F (finanszírozási) tevékenység.

2. Igazgatási stb. (professzionális adóbeszedési, vállalkozástámogatási és pályáztatási, információs stb.) funkció.

3. Célzott szociális és társadalmi integrációs funkció.

4. Szabályozó (monopol- és oligopolellenes) funkció -- ennek legfontosabb alanyai a vagyoni és piaci pozíciójuk révén nehezen vagy csak nagy költséggel megkerülhető, ezzel visszaélő, jelentős lakossági portfólióval rendelkező, esetleg egyenesen kartellező, gyakran egyébként az állammal való összefonódásban működő cégek, tipikusan a bankok, telekom- és energiaszolgáltatók, a közművek és a médiavállalkozások, kisebb részben a hadi- és az olajipar, a nukleáris szektor stb. A jó szabályozó tevékenység kiszámítható, alapos, megkerülhetetlen, és nem keverendő össze se az állami tulajdonlással, se az állam kiszámíthatatlan büntető-kirovó politikájával, amelyek nem csökkentik, hanem éppenséggel tovább erősítik az elaprózott vevőkör kiszolgáltatottságát a nagy piaci szereplőkkel (köztük az állammal) szemben. Ne feledjük, hogy a "rezsiharc" nem teszi szabadabbá az állampolgárokat, mindössze a fogyasztói voltukban okoz átmeneti könnyítést.

5. Államháztartási és monetáris funkció.

6. Egészségügyi alapfunkció.

7. Adórendszer adócentralizáló és redisztribúciós funkciója.

8. Tulajdonosi és közbeszerzési funkció.

Mármost ezek fényében a meghirdetett illiberális demokrácia észrevehetően funkciótlan, pontosabban nem azért van rá szükség, mert erősítené a társadalom versenyképességét. Ellenkezőleg -- azt látjuk, hogy az állami működés gyér volta éppen a lista elején álló, legfontosabb funkciók esetében a legszembetűnőbb, és ahogy haladunk a listában előre, az állam szerepe úgy válik egyre dominánsabbá (és korruptabbá). A magyar állam éppenséggel a társadalom versenyképtelenségének szolgálatában áll. Felteszem a kérdést az illiberális állam kapcsán: ha nem a magyar társadalomét, akkor kinek vagy minek az érdekeit szolgálja?

A cím és a kép egy, az Átlátszó blogon megjelent cikkből való, egy Észtországban letelepedett magyar visszatekintésének és "országértékelésének" részeként. Merthogy az országot nem csak miniszterelnökök értékelik, hanem nap mint nap minden magyar. A poszt szerzője úgy értékelte Magyarországot, hogy jobb lesz neki egy darabig nélküle (viszont a magyarságához ragaszkodik közben -- meglepő, nem?).

Orbán Viktor új fejezetet hozott a mogorvaságunkban, de sokan írják ezt a könyvet. A poszt szerzőjének vallomása szerint "ahhoz hogy valami más mondanivalóm is legyen magyarként a világ másik végén egy attól teljesen más magyarság képet kellett felépítenem magamban, mint ami megállíthatatlanul és hörögve, agresszíven hömpölyög otthon. (...) Ez a térség képtelen kilépni a sérelmek és viszont sérelmek, az önsajnálat és a valós teljesítményre való képtelenség mellett a mások örökös hibáztatása jelentette ördögi körből."

És milyen igaza van! Egyrészt mennyivel jobban megismerheti a saját magyarságát valaki idegen kultúrákkal találkozva, mint a bezárkózó "törzs". Másrészt mennyivel jobban ismeri a "törzset" is jószerivel mindenki, aki egy két hétnél tovább élt már máshol -- a megvetett Nyugaton, vagy a most éppen (természetesen arrogáns tudatlansággal) ajnározott Dél-Kelet Ázsiában. Sehol sincs kolbászból a kerítés, sehol sem angyalok az emberek, és mindenhol ezernyi konfliktus szabdalja a társadalmat. De nem erről van szó. Arról, hogy közben milyen a nép önreflexiója, önismerete. Tudja-e, hogy (ha lehet egyáltalán kollektivista terminusokban beszélni erről) az erősségei mellett gyengeségei is vannak, és mik ezek. A sikerei mellett milyen kudarcokat és megemésztetlen sérelmeket hordoz a múltból. Mi a jövőképe? Mit kell tennie annak érdekében, hogy sikeressé válhasson? Hogyan segíti vagy hátráltatja az előrejutását a politikai osztálya? Száz meg száz kérdést lehetne még itt sorolni, amelyek kezelésében Magyarország rendkívül rosszul áll. Pont, ahogy az idézett poszt szerzője látja. Pont, ahogy mindenki látja, akinek van szeme.

Az önismeret hiányának eredménye? Piszkos utcák, leromlott házak, süllyedő gazdaság, szomorú és az agressziótól megfáradt arcok, slampos öltözködés, acsarkodás és mogorvaság, intolerancia és kivagyiság, irigykedés és lecsúszás. A "kelet-európaiság" legrosszabbja. Hagyományőrzés helyett etnicizmus, teljesítmény helyett nagyszájúság, kultúra helyett ökölrázás.

A megoldás? Rossz a kérdés. "Megoldás" nincs. Lassú, szisztematikus építkezés lehetne. Minél kevesebb állammal, minél több szabadsággal a jogrendben. Ez lenne az első lépés.

Orbánnak sikerült megvalósítania a "centrális erőteret". A szavazói hátországa és az állam után most nekifog a társadalom megszervezésének. Ezt és a hozzá tartozó mozzanatokat -- kollektivista társadalomszemlélet, etnicista legitimációjú autokrácia, "munkaalapú" (korrupt, szegényellenes) korporatista állam, szabadságjogok érvényesülésének korlátozása, a piac gyengítése stb. -- hívják a szaknyelvben, érzelemmentesen fasizmusnak. A fasizmus túllép a populista etatizmuson, mert a célja már nem egyszerűen a társadalomnak a manipulálása, hanem az organizációja.

"Jobbra" tőle a nácizmus, "balra" a kollaboráns "demokratikus" pártok vannak. A fasizmus jellegzetessége, hogy nincs, vagy marginális a legitim ellenzéke (például mert megvették, vagy mert tehetségtelen, vagy mert erősen szegmentált, ám végső soron, mert a rezsim szemében nemzetellenes), de az ellenzéke mégis úgy tesz, mintha volna. Nos, tisztázzuk már most: nem lehet a centrális erőteret fasiszta államszervezéssel vádolni, és közben úgy tenni, hogy a parlamentáris ellenzéke ne volna kollaboráns. A fasiszta állam parlamentjében csakis kollaboráns pártok helyezkedhetnek el (jobbszélen a "hivatalos" Jobbikot is ezzel vádolja a párt keményebb szárnya, a rendszer valódi csizmacsattogtatós, rasszista ellenzéke, és a parlamenti Jobbik valóban Janus-arcú ennyiben: nem döntötte el, hogy a fasizálódó centrális erőtérnek együttműködő ellenzéke vagy rendszerellenzék akar lenni).

Egy biztos viszont: az ún. demokratikus baloldal, amikor azzal áltatja magát (de még inkább a szavazóit), hogy egy súlyosan manipulált, nem-demokratikus (pre-fasiszta) közegben el tudja játszani a kormány parlamenti ellenzékének szerepét, akkor nem tesz más, mint kollaborál, és egyengeti a fasizálódás útját. Amikor lelkesen, ráadásul tragikomikusan egymással versenyezve, sőt magukat a többiek figyelmébe ajánlgatva jelölteket indít Bokros, Fodor, Bajnai, Gyurcsány, Tóbiás és mások pártja ennek a rezsimnek az önkormányzati választásán, akkor kollaborálnak, bábellenzékként legitimálják azt a rendszert, amelyet már rég a rendszeren kívüli eszközökkel kellene támadniuk. Becsukják a szemüket, és szurkolnak: majd csak elmúlik a keserű pohár. Ennyire tökös gyerekek. Amit nem tesznek? A jelenlegi vezetőik lemondása, kivonulás a parlamentből, alternatív nemzetgyűlés, alternatív nyilvánosság, folyamatos utcai jelenlét, világos poszt-orbáni program. És miért nem teszik? Mert félnek a befolyásuk és a maradék szavazóbázisuk feletti ellenőrzés elveszítésétől, a játék kinyitásától, ami esetleg a baloldal társadalmasításával és modernizálódásával is járna. És joggal félnek.

Ezért, ha a rendszer kiépítése végül megbukik, mert gazdaságilag, kulturálisan vagy külpolitikailag ellehetetlenül, jó ha tudják, ez nem az ő művük lesz. Éppen emiatt nem szabad soha hatalomra kerülniük sem. Most már biztos: nem csak kormányon, hanem ellenzékben is csúfos kudarcot vallottak.

Az önkormányzati választások fontos kudarc lesz a baloldal életében, először fogja őket komolyabban megérinteni a további lehetőségeiket nagyban korlátozó két tényező. Az egyik, hogy a liberális demokrácia ethoszát (az SZDSZ-szel karöltve) kiüresítő posztkommunista baloldal pártjának, az MSZP-nek valóban befellegzett, 2018-ban meg kell majd küzdenie egyáltalán a parlamentbe való bejutásért. A másik, hogy Orbán révén a politikai rendszerünk mostanra jutott el abba az állapotba, hogy valóban tükrözze az ország kulturális hagyományait, tehát nem reménykedhetnek abba, hogy a rendszerváltás utáni két évtized baloldali-liberális korszaka visszatérhet. A magyar politikai kultúra erősen jobboldali, etatizmusra és populizmusra éhes, nacionalista-bezárkózó; a centruma valóban abban a spektrumban van, amelyet a Fidesz most lefed, és ebben a politikai kultúrában szabad választások mellett sem szerezne többet a mai baloldal ma 25, négy év múlva 20%-nál. A Fidesz ma és még sokáig a normalitás Magyarországon, jobb ezzel megbarátkozniuk, és ezt csak olyan politikai innovációval tudnák semlegesíteni, amelyhez nyilvánvalóan nincsen tehetségük.

A politikai kultúra jobboldali dominanciájának jeleként a baloldal számára fontos hívószavak és érvek nem ülnek a társadalom nagyobb részénél, amely a jobboldali centrum kudarcait sem a baloldal erősítésével torolja meg, hanem bizonytalansággal. A jobboldal politikai kudarcait a politikai rendszer diszfunkcionalitásának felmutatásával. A csalódott jobboldali választó legfeljebb politikai passzivitásba vonul, ha csalódik a pártjában, nem büntet rendszerszerűen (protest szavazattal). Miért? Mert összehasonlíthatatlanul biztosabb lábakon áll a nemzeti-törzsi identitása, mint a demokratikus kultúrája. Sokkal nagyobb értéket tulajdonít az etnicista ("antikommunista") szemléletnek, mint a demokráciának.

De nem csak ezért.

A politikai kulturális alapokon túl a baloldal átfogó korrumpáló hatásának köszönhetően a tömegek már inkább remélik a legfontosabb elvárásuk -- a biztonságérzet -- teljesülését is a nemzeti bezárkózástól (és másodsorban az alapszükségleteik állam általi biztosításától), mint a demokrácia esetleges rendszerszerű működtetésétől. A jobboldali választók a maguk tapasztalatai alapján tehát racionálisan is viselkednek, nem kockáztatnak egy ismeretlen ideál érdekében, és ebben ördögi módon az orbáni korrupció tovább erősíti őket, ördögi módon, mert a "nemzeti oldal" korrupciója is a demokráciából való kiábrándulást, a nacionalista bezárkózást, azaz egy neurotikus körbenforgásban a korrupt nemzeti oldalt erősíti. És tudjuk persze, hogy van az a módszert, amellyel a nacionalizmus az önrombolásig továbberősíthető. A baloldal számára ez kézenfekvő figyelmeztetés arra nézve, hogy a liberális demokrácia ideájához való ragaszkodás (miután a gyakorlatát annak idején aláásta) valójában már nem erősíti őt.

Nem kell, de legalábbis nem fogom itt magyarázni ennek az állapotnak a -- döntően a nép polgárosultalanságából fakadó -- rettenetes veszélyeit, a belátásnak azt a korlátozottságát, ami ebből fakad, a versenyképtelenségnek azt a formáját, amely ördögi körbe zárja magát a nacionalizmussal, és a sorsot, amely vár ránk. Most csak annyit, hogy a baloldalnak fel kellene végre fognia, hogy minél előbb szabadul meg az MSZP-től és a vele összefüggésbe hozható még aktív politikusoktól, annál hamarabb tudja magát stabilizálni a biztos szavazók 20%-a körül, méghozzá két párttal: egy álszociáldemokrata-radikális és egy városias baloldali-liberális párttal, de ezek együtt is alig lesznek erősebbek, mint a rassiszta szélsőjobb. És egy alak biztosan lesz, akitől nem fognak megszabadulni a sajátjaik közül. Attól éppen, akitől a leghamarabb kéne.  

Szorosan véve 400 éve a szabad piac jegyében fejlődik a nyugati civilizáció, amely egyedülálló jólétet, biztonságot és erkölcsi felemelkedést hozott az emberiség egészének. Most újabb átalakuláson megy át, érzékelve a legutóbbi válságban manifesztálódott szabályozási hiányosságait. Lesz itt egy-két vargabetű, bizonytalan vagy sikertelen kultúrák fasizálódása és leszakadása, mások tovább erősödése, de a liberális demokrácia marad, mert a központi tőkekoncentráción, tervezésen és elosztáson alapuló rendszerek a kanyarban sincsenek hozzá képest versenyképességben, erőben, innovációban. Ugyanakkor, a liberális demokráciára folyamatos nyomás nehezedik majd ezen túl is.

Kettős nyomás sújtja egészen pontosan. Egy belső, a szabad piacot korlátozó állami és korporatív hatalmi központok (gyakran összefonódó) piactorzító, korrumpáló hatása (korporatív szocializmus és adósságban fuldokló etatizmus); és egy külső, a globális pénzügyi és kereskedelmi rendszer nyitottsága. Egyfelől nő a technológiai verseny, de a centralizálódó, részleteiben máris oligopol piacon az egy állampolgárra számított átlagos belföldi (itt: "nyugati") kompetenciák és hatékonyság stagnálnak (ti. az Apple egy mérnökére nagyon sok képzetlen munkanélküli jut, nő a társadalmi egyenlőtlenség), másfelől a feltörekvő gazdaságok fejlődő, de fokozott kizsákmányoláson alapuló rendszerében felhalmozott plusz források átömlenek a globális kötvény-, áru- és tőkepiacra, azaz a külföldi tőke már-már stratégiai méretekben ássa alá a nyugati belföldi tulajdont, előbb-utóbb megfordulhat a tőkeáramlás főiránya, ami tovább gyengítheti a nyugati etatizmusok szabad piac melletti elkötelezettségét.

A legvalószínűbb azonban a kiegyenlítődés, de ez szükségszerűen a nyugati tőkemegtérülési mutatók (EPS, ROC) romlásában, a nyugati életszínvonal relatív csökkenésében fog kifejeződni, amely azonban a belátható időben (két-három generációra) még így is bőven meg fogja haladni a BRIC országokét. A lényeg, hogy a feltörekvő gazdaságok csak akkor tudnak bekapcsolódni ebbe a felzárkózási folyamatba, ha modernizálnak, modernizálnak, és modernizálnak. És ebben semmilyen értelemben nem különböznek a Nyugattól. Minden valamire való vállalat vagy ország folyamatosan erősíti a versenyképességét, hogy legalább szinten tartsa az elosztható javak és a kihelyezhető források mennyiségét, míg a társadalomnak az az érdeke, hogy kordában tartsa az államot, csökkentse a külső adósságot stb.

Hogy miként köszön ebben vissza az Orbán-állam autoriter, tőke- és társadalomellenes, az országot a bérmunka horizontján elhelyező, etnocentrikus stratégiája, és hol van az unortodoxia helye ebben a folyamatban? Hadd mosolyogjak egyet. De az olvasóknak úgyis csak egy tört része akar egyáltalán megérteni egy ilyen posztot, a nagy többséget nem lehet a fixációiban megrengetni. Sapienti sat. 

Megértettük Orbán üzenetét: válságban a liberalizmus, válságban a Nyugat. A válaszom: láttunk már ilyen válságot, elmúlt, és vele múltak a válságra bazírozó, sikertelen politikusok. Az öntudatosságom nem annak a jele, hogy a liberális demokráciák tökéletesek. Távolról sem: hanem annak, hogy mind közül a legemberibbek, az embereket legalkalmasabban kormányozni képes rendszerek, amelyek a legérzékenyebbek a képességeinkre és képtelenségeinkre. Nem találtak ki még náluk jobb kormányzati formát, és nem Orbán Viktor lesz az, aki a maga limitált felkészültségével, kultúrájával és perspektívájával képes lesz erre. Magyarország nem azért sikertelen, mert a liberális demokrácia és a kapitalizmus most éppen kényszerűen a kiutat keresi a saját sikereiből kifolyólag a nyugati társadalmakra nehezedő nyomásból: magyarán a konzervatív ízlésemhez képest túlzott kulturális nyitottságából, erkölcsi mikrovilágának eróziójából, relativizmusából és materializmusából, az államokkal és a korporációkkal szembeni szabályozórendszerének (a szabad piac védelmének) gyengeségéből, ugyanakkor a tőkepiacainak védtelenségéből, és a tőkekivitelből finanszírozott jólétének tarthatatlanságából, röviden: a globalizáció adott állapotából.

A kapitalizmus újabb adaptációs szakaszában vagyunk: ha Magyarország sikertelen volt az utóbbi négy évben és a megelőző tízben, az állami vezetőinek inkompetenciája, kivagyisága és korrupciója miatt volt, nem intézményrendszerének alkalmatlansága miatt. Az intézményrendszere egy szempontból viszont tényleg alkalmatlannak bizonyult: nem tudta feltartóztatni és megszelídíteni a közjóra törő politikusi gőgöt, hübriszt, kormányzati tehetségtelenséget. De erre nem az a válasz, hogy szélesre tárjuk a kapukat a gőg, a hübrisz és a kormányzati tehetségtelenség előtt.

Orbán a saját korlátaiból és szenvedélyeiből nem lévén képes kitörni, a helyzet szimptómáit látja, de rosszul elemzi őket, és végül rossz választ ad rájuk. Az általa példaként említett vagy nem említett államok közül a sikeresebbek a gazdagodásukkal párhuzamosan folyamatosan liberalizálódnak, vagy ha nem, akkor a strukturális problémáikat erőszakosan vezetik le, ami semmi mást nem bizonyít, minthogy nem képesek új paradigmát létrehozni a versenyképességre. Orbán, úgy tűnik, az erőszakot választotta, valamiért ez imponál neki, aminek okát lehet is sejteni: mert négy év alatt végül rájött arra, hogy az alaplogikához nem tudja felemelni az országot, kormányzásának gazdasági és társadalmi eredményei nemhogy gyengék, de kontraproduktívak, sok évre előre visszavetették az országot a liberális demokráciák versenyében. De ő nem az az alkat, aki képes beismerni a hibáit, inkább tovább megy a zsákutcában hangosan fütyülve és botot lóbálva. Azért áll elő egyre-másra hagymázas eszmefuttatásokkal és ízléstelenül (az emlékművek és nemzeti színházak színvonalát tükröző) összebuherált, limlom elméletekkel, mert a fegyelmezett építkezéshez nem ért. Megint ott vagyunk, hogy a frusztrált népünk megtalálja a hozzá illő vezért, és a vezér ezt nem a nép felemelésére és perspektíváinak kinyitására használja fel, hanem a megrekesztésére.

Orbán sok minden lát, keveset tud, és még kevesebbre képes. A nyugati társadalmi gyakorlat sok szempontból valóban elszakadt az erkölcsi intuícióinktól, a szabad piac nem képes egyensúlyt teremteni az értékek között, a munka megbecsültsége csökken, a vagyonok koncentrálódnak, a magyarázatok cinikusak usw., mind önmagában rosszul hangzó, visszás eredménye a -- minek? A kapitalizmusnak? A liberális demokráciának? A külföldről pénzelt ügynököknek? A Nyugatnak mint olyannak? A keresztényietlen szerzésvágynak? Már a kérdést sem tudja pontosan megfogalmazni, nem csoda, hogy Orbán válaszai végtelenül sematikusak, egy rossz plehanovi brossúra színvonalán is a közhelyekre korlátozódnak, amelyeket aztán a szervilis jobboldali média feltupírozva valami világra szóló levezetésként ad tovább az erre fogékony embereknek. A fő ideológusok nem azt mondják erre, hogy "több óvatosságot, Miniszterelnök úr!", hanem megmagyaráznak. Természetesen nem sikerül nekik. Főleg, hogy a színvonaltalan diagnózist egy még annál is színvonaltalanabb és veszélyes válasz követi: az "illiberalizmus" választása. Mind-mind motiválatlan, végiggondolatlan mozzanatok egy befolyásos ember politikai stratégiájának gyökereiben, amelyek így óhatatlanul lökik tovább az országot a szakadék felé.

Egy apró értetlenkedés a végére: mire megy el az a rengeteg pénz, amit a miniszterelnök think tankjai felemésztenek. Ez lenne a termékük?

Lánczi András: Magyarországon megvalósult a liberális demokrácia. Azt nem kell védeni, számon kérni, ami megvalósult – megjegyezve: az a nagy kérdés, a jövőben hogy és mint legyen.

"Kritikátlanul tovább azt mímelni, hogy ezek a dolgok így mehetnek, nem megy" – fogalmazott az elemző.

A Századvég Alapítvány elnöke megjegyezte, a miniszterelnök a beszédében folyamatosan utalt arra, hogy a szociális piacgazdaság válaszút előtt áll. "Kétszáz éve ezzel a szabadversenyes kapitalizmussal küzdünk" – emelte ki az elemző, aki szerint két válasz lehetséges: vagy azt mondjuk, hogy államelvű módon közelítünk ehhez, vagy azt, hogy mindent a piacra hagyunk. "Jelzem, ez utóbbival még senki nem kísérletezett" – fűzte hozzá.

A legalkalmasabb ember szólalt meg a sok bátor meg nem szólaló után. Irónia nélkül. Amit Lánczi vagy Tellér nem tud a kormányfő bölcselmeiről (még azelőtt, hogy a kormányfő tudná őket), az nincs is. Liberalizmusellenes érvelés volt, mondja az előbbi. Köszönjük, ezt tudjuk. Azt viszont furcsálljuk, hogy bárki is kritikátlannak tekinti az elmúlt négy évet a liberalizmus szempontjából: hadd ne soroljuk fél oldalon át a jogállam-, szabadság-, erkölcs-, és közjóellenes intézkedések garmadáját. Ja, hogy vannak fokozatok? Valóban, mi jöhet még, ha a tusványosi illbsi bölcselkedés sem fúlt öt perc után közröhejbe? Közröhejt érdemelne speciel az is, hogy ideológusok és politikusok, akik életükben nem próbáltak meg még megélni a szabadpiacon, csak és kizárólag közpénzeken élősködtek, kétszáz éves permanens "küzdelemnek" láttatják a történelmünket (a világét? a magyart?) a szabadversenyes kapitalizmus ellen -- mialatt a nyugati civilizáció épp a szabadversenyes kapitalizmus és a protestáns etika alapján állva vált mindenki irigyelt emigrálási célpontjává, ezen az alapon állva adott jólétet a polgárainak és a világon közvetve számtalan szerencsétlenebb népnek (noha ez utóbbira senki sem kötelezte), és ezen az alapon tudta megvédeni a világot a náci, a bolsevik, plusz hébe-hóba (mint most) a szalonfasiszta agressziótól... Közben korrigált oda meg vissza? Nem áll mereven, mint a zászlórúd? Na és? Ez a szabad népek privilégiuma. A szolganépek meg a sérelmeiket babusgatják, mítoszokat faragnak magukról, és hagyják, hogy az ostoba politikusaik megőrjítsék őket.

Ezek a közpénzen eltartott ideológusok fenyegetnek a szabad piaccal, amellyel szemben (nem találja ki az olvasó) érvnek gondolják, hogy még nem valósult meg! Hadd kérdezzem meg, akkor ugyan miért (egyedüli) alternatíva vele szemben az etatizmus? Ha nincs? Hogy igazolja az etatizmust a szabad piac hiánya? Fárasztó, uraim. Ezeknek a tanácsára vagy jóváhagyásával merészkedik a közpénzen fizetett kormányfő odáig, hogy Oroszországgal és Törökországgal példálózzon a megvezetett, kisemmizett magyar nép előtt, ahol az újságírókat a nyílt utcán lelövik, a nőknek megtiltják a hangos nevetést, a kormány elleni tüntetéseket rendszeresen szétverik, a kisebbségeiket pedig historikusan, khmm.., eliminálják. Mi van??! Hogy mi baj van a liberalizmussal?

Még azt hihetné az ember, hogy feltalálták az örökmozgót, olyan garral rántják le a leplet valamiről..., de nem, ha közelebb mész, látod, hogy az egy egérszaros kis szárazkolbász, csak rajta van a hungarikum címke. Mert azt tudjuk: a semmit feldicsőíteni. Kétszáz éve, igen.

Az az igazság, hogy nem olyan nagy ördöngösség ez, és ez esetben sem a recept kitalálása a nehéz, hanem a receptnek megfelelő (fegyelmezett) főzés. A Fidesz legyőzése is egyéni döntések olyan együttállását követeli, amely a racionális cél és a biztosan látható végeredmény ellenére sem fog megtörténni, mert a kulcsrésztvevők nem érdekeltek benne egyénileg. (Ez más probléma, mint az lenne, hogy nem igazolható számukra az adott pozíciójukból a végeredmény racionalitása: ez utóbbi ún. játékelméleti, racionális választási vagy kollektív cselekvési probléma lenne. Amiről én beszélek, az nem az. Az szimplán önzőség.)

Hiába mondja például a "baloldali" pártvezetők mindegyike, hogy az ország felszabadításának (a liberális demokráciának, milliók életreményeinek) egyetlen és legfőbb feltétele a Fidesz legyőzése, és hogy ők egytől-egyig kizárólag ez utóbbit tekintik a feladatuknak, ha az egyéni ambícióikat valójában mindenek fölé helyezik. Ettől kezdve ugyan bűnrészessé válnak a Fidesz-rezsim fenntartásában, de egyszersmind fel is menthetők azzal, hogy egy politikustól per definitionem nem várható, hogy visszavonuljon (amit néhány baloldali vezető esetében várnánk, lásd lejjebb), hiszen azzal kilépne a politikusi szerepéből, tulajdonképpen megváltoztatná a játék szabályait. Pedig pont erre volna szükség végső soron: a magyar politikai játék szabályainak megváltoztatására. Aki változtatni tud, az lehet, hogy személyében áldozatul esik, diszkvalifikálja magát, de ledönti a gátat, amelynek nyomán az áradás megtisztítja a politikai szcénát. Politikusból államférfivé avanzsál. De valamiért a politikusaink ódzkodnak ettől a tisztességtől.

Előre bocsátom, a Fidesz számomra csak annyiban ellenfél (szemben mások törzsi szempontjaival), hogy nem képes hatékony program szerint kormányozni az országot, és már egyre világosabban hosszú távú leszakadásra ítél minket, amely adott esetben csak súlyos belső konfliktusok árán számolható fel. Ennek fényében a Fidesz legyőzésének útiterve is így alakul.

1. A világos gondolkodásra való igény eldöntése (a balos törzsi előítéletek felfüggesztése, a pragmatikus gondolkodás melletti elköteleződés, kiindulópont: Orbán tusványosi beszéde után a kormány célja a jogállam és a liberális demokrácia maradékának felszámolása, valamint az ország radikális -- hazugságokra alapozott -- eltérítése a nyugati gondolkodási mintáktól és szövetségi rendszertől).

2. A fő célok tisztázása, mellékcéloktól való megtisztítása. Maradnak: a liberális demokrácia vertikális hatalommegosztásra is kiterjedő intézményrendszerének megtervezése, a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának megtervezése, reális középtávú gazdasági program.

3. A 2002 után kormányzati (állami vezetői) és megyei vezetői pozícióhoz jutott, még aktív "baloldali" politikusok egyidejű visszavonulása a politikától. A nemes cél koordinálásával, a többiek meggyőzésével megbízva: Gyurcsány Ferenc.

4. Az új összetételű pártvezetések a fő célok mentén kialakított program alapján döntenek egy Fidesz-ellenes pragmatikus koalíció (FEK) létrehozásáról.

5. A FEK crowdsourcing alapján átlátható finanszírozási rendszert vezet be, és deklarálja célját arra vonatkozóan, hogy a Fidesszel szemben a társadalom (az alsó, nem a szervezett korrupcióból élő 99%) pártjává váljon.

6. A FEK mozgósítási stratégiát dolgoz ki helyi csoportok fizikai bevonásától kezdve alternatív nemzetgyűlésen és folyamatos utcai jelenléten át az internetig.

7. A FEK árnyékkormányt választ Szabad Magyarország Kormánya néven.

8. A FEK folyamatos nyomás alatt tartja Orbán Viktort, úgyhogy az a közben egyre kézzelfoghatóbbá váló kormányzati inkompetenciája mellett nem meri jelöltetni magát a 2017-ben megüresedő államelnök posztra, a FEK megnyeri a következő parlamenti választásokat, Orbán visszavonul a Feröer szigetekre, a Nemzeti Galéria a budavári palotában marad.

+1. A társadalom dönt: miután e 8 pontos racionális, nyilvánvalóan a közjót szolgáló, álnaiv lelkesedéssel előadott útiterv megbukik a balos ellenzék vezető politikusainak önző ellenállásán ÉS nincsen versenyképes ellenajánlat a részükről (mert nincs, csak tehetetlenség van), megvonja a bizalmat a baloldali ellenzéktől, amely már 2010-től a Fidesz kottájából játszik, folyamatosan veszít a pozíciójából, és feléli az alternatív, erkölcsös és hatékony politikába vetett maradék reményt. 2018-ban a Fidesz 4/5-del nyer a választók 20%-ának részvételével megtartott választáson. Balos párt nem jut be a parlamentbe.

A Nyugat fölényét egyetlen robusztus elv adja: az (egoizmustól megkülönböztetendő) individualizmus. Más néven, a szabadság. A szabadság képes létrehozni egyfelől a rend (hol éppen romló, hol javuló, dinamikus) állapotát, másfelől a legkreatívabb, a legnagyobb hozzáadott értékre képes közösségeket, és tipikusan alapja a legfejlettebb államok politikai rendszerének, a liberális demokráciának. A szabad emberek közössége megfelelő koordináció mellett olyan paradigmatikus értékteremtő erő, amelyhez képes minden más kísérlet jobb esetben is ostobaság, rosszabb esetben számító cinizmus.

Mióta az I. világháború környékén elindult a Nyugat alkonyáról szóló szisztematikusabb fantáziálás, és megjelent a piacellenes, kollektivista, romantikus, fasiszta alternatívák hulláma, megszámlálhatatlan próféta hirdette már a Nyugat, a polgári társadalmak, a piac, az individualizmus és a szabadság végét. Az eredmény? Több százmillió hulla, mérhetetlen emberi szenvedés, gazdasági hanyatlás -- és persze egyéni nyerészkedés a tömegek hozzá nem értésén és kiszolgáltatottságán. Ahol a szabadság és az individualizmus szükséges kritikájából helyettesítő gyakorlat vált, rendszerint a negyedik hatványára emelődött az emberi szenvedés mértéke.

Orbán Viktor az 1147-ik a politikai hatalommal is rendelkező hasonszőrű próféták sorában, megkülönböztetendő őket azoktól, akiknek csak az agyuk jelenti a fegyvert eszméik terjesztésében, mert belőlük, a Bogár professzorokból, akár többször is Dunát lehet rekeszteni. Annak, aki az államot nem az individualizmusok és az autonómiák koordinációjának óvatos eszközeként használja, hanem öncéllá emeli, nyilvánvalóan fogalma sincs az emberi motivációk és a kreativitás alapjairól. Az nem tudja, hogy olyan nincs, hogy egy koncentrált, államelvű közösség több jót és nagyobb igazságosságot tudjon létrehozni, mint az egyéni akaratok és vágyak egyensúlya. Az nem tudja, hogy az általa sztárállamoknak nevezett Oroszország és Kína is a Nyugat vívmányait tette magáévá, és ezeknek köszönheti a viszonylagos (egyre kérdőjelesebb) sikereit -- nem hoztak létre semmiféle új paradigmát, csak a piaci paradigmán élősködnek. Ugyanis nincs új paradigma. Csak ostobaság, fantáziálás, sérelmi politika, elmaradottság és hatalmi ambíciók vannak.

És vannak objektív problémák: vannak az államok és a nagy korporációk összefonódásából következő piackorlátozó mechanizmusok, amelyek néha gazdasági válságot eredményeznek. Vannak kiszolgáltatottabb nemzetek, amelyek a nemzetközi munkamegosztási hierarchiának csak az alján fordulnak elő. Van (még mindig) jelentős szegénység, vannak háborúk, és van -- sőt túlnyomórészt van -- emberi önzőség és gonoszság, elembertelenedés, intolerancia, és vannak soha meg nem oldható problémák. És akkor? A válasz minderre a magyar állam elfasizálása? A rend soha el nem érhető, pszichedelikus víziója?

Egy állam (a magyar állam is) akkor hoz létre jót, ha az egyéni játszmák szabályait úgy alakítja, hogy azok végül a lehető legnagyobb outputra legyenek képesek, és hozzásegíti az országot ahhoz, hogy mind értékesebb játszmák kaphassanak benne lábra. Ehhez a társadalmi készségeket kell javítani, nem az állam erejét. Ehhez az oktatási és egészségügyi rendszert kell radikálisan javítani -- nem felélni a még bennük rejlő tartalékokat. Ehhez az országon belüli megértését, bizalmat és együttműködési készségeket kell ápolni -- nem radikálisan tönkreverni mindezt valamilyen beteges, sértett vízió és sötét tusványosi blabla jegyében. Ehhez nyilvánvalóan nem tartozik hozzá a haveri kör közpénzen való hízlalása (főleg, ha a közpénzek nem fordulnak termőre a kezeik között, mert hát ahhoz nem értenek), a társadalom alsó felének kizsigerelése, közben a nemzeti handabanda és a blazírt hazudozás. Nem tartozik hozzá a Nyugat és a liberalizmus gyalázása, a fasiszta államvízió, és a beteges öntömjénezés.

Éppúgy, ahogy egy Putyin nem tudott a liberalizmussal versenyképes autochton orosz modellt létrehozni, úgy (sőt még úgyabbul) Orbán sem lesz képes ilyesmire Magyarországon -- ezen nincs mit csodálkozni. Azon van, hogy valakinek ilyen ambíciói vannak. Finoman fogalmazva ez aránytévesztés.

Orbán számára nyilvánvalóan a nyugati liberalizmus megbélyegzése és kudarcának bizonygatása vált a legfontosabb ideológiai fegyverré a választások óta eltelt időben. Az, hogy az utóbbi hetven év világtörténelme szempontjából teljesen tévesen a 2008-ban kirobbant válságot tartja a meghatározó eseménynek mint amely véget vetett a liberális paradigmának; az, hogy már a saját, személyes Alaptörvényének történetszemléletét is radikalizálva 1988-90-et nem a szuverenitásunk visszanyeréseként, hanem legfeljebb egy enyhe kanyarként fogja fel a baloldali-liberális irányultságú logikában, egyaránt mutatják azt, hogy az etnocentrista-autokratikus szemléletében a (bukott) liberális demokráciánk maradékainak sincs már helye, azt, hogy hogy nem tekinti ellenfélnek a hazai ellenzéket, és azt, hogy immár bevallottan a programja tengelyében helyezte az antiliberális, fasiszta típusú államszervezést. 

A liberalizmus világméretű hanyatlásának bizonygatása az ország politikai kultúrájának további radikális jobbra tolásában fog kifejezésre jutni, amelynek feltartóztatására joggal képtelennek tartja a hazai "demokratikus" ellenzéket. Egyetlen ellenfele a nyugati világrend, amely viszont -- szemben a megrögzöttségével -- ma is alapvetően ugyanaz, mint 2007-ben. A "liberalizmus", a verseny, a meritokrácia, a nyugati szemlélet ma is a globális értéklogika premisszáit képezi, semmi változás nincs ebben, ha csak annyi nem, hogy pont a "liberalizmussal" járó kompetenciák miatt a kapitalizmusok adaptálódnak. Szemben az általa "sztárállamoknak" tartott Oroszországgal, Kínával, Törökországgal, amelyeket egyre kezelhetetlenebb belső konfliktusok feszítenek, és szemben Magyarországgal, amelyik a kudarcosságában már evidensen kirí a közép-európai versenytársai közül.

Orbán azért hazudik a nemzetközi liberalizmusról, mert a hazai liberalizmus már nem ellenfél neki. Hazai liberalizmus ugyan nem volt az utóbbi 25 évben (ő sem volt soha liberális), viszont az a tény, hogy a rettenetes posztkommunista-radikális közeg kisajátította a liberalizmus, a jogállam, a demokrácia stb. fogalmait, aztán pedig végletesen korrumpálta őket, a tényleges liberalizmust stb. sosem megtapasztaló magyar közvélemény szemében egyet jelent a liberalizmus mint olyan bukásával. A magyar közvéleményt ezért aligha lehet hibáztatni, miért kellene neki ismerni a különbséget a nyugati polgári gyakorlat és a megbukott hazai posztkommunizmus között? Orbán meg éppen annyira ismeri, amennyiben kihasználta eddig. Csakhogy a balos ellenzéki pártok az utolsókat rúgják már, ellenükben -- pont a gyengeségük miatt -- nem lehet tovább radikalizálni a magyar jobboldali politikát, amely mostanra egy virtigli náci párt és egy fasiszta párt között oszlik meg. Ehhez -- ti. Magyarország nyugatról való kitolásához, a megmaradt hazai erőforrások még biztosabb kézbevételéhez -- a nyugati liberális gyakorlatról kell leszedni a keresztvizet, jórészt nettó hazudozás mellett.

A magyar jobboldal radikalizálódása egyúttal a magyar jobboldali kormányzati sikertelenség bizonyítéka is. Megmaradt még a kulturális ellenzéke, a nagytőke lavíroz, szkeptikus a menedzsment réteg, ízlésükhöz képest illojális a bürokrácia, miközben a gazdasági növekedésből származó elosztható (ellopható) többlet hiányzik, fogy a tömeg mögüle, a társadalom pacifikálása legfeljebb időleges. A reakció: további központosítás és az egyre nyíltabb terror. Ezen sem kell csodálkozni, Észak-Koreától Iránon és Belorusszián át át Kubáig pontosan ismerjük a diktatúrák dinamikáját. Ha Orbán nyíltan Oroszországgal példálózik, miért kellene azt gondolnunk, hogy a jövőben eltekint az orosz állam ellenzékkel szembeni gyakorlatától? Mi indokolná ezt a naivitást? Az igazság: az orbáni rendszer máris belekerült a hanyatló autokráciák spiráljába, amelyben azok már jóval többet rombolnak, mint teremtenek.

Ceterum censeo: a posztkommer ellenzék Orbán kezére játszik, vagy -- amint korábban többször írtam -- egyes tagjai belőle is esznek. Ameddig vannak, ameddig a balos média őket reprezentálja Orbán demokratikus ellenzékeként, ameddig a balos véleményformálók fontosabbnak tarják a törzsi hűségüket hozzájuk, mint a demokrácia visszaállítását, addig a fasizálódás nem állítható meg. Az ördögi kört a magyar választók 99%-a nem látja át, a maradék 1% tenni nem tud ellene, az ország sorsa valójában 20-25 emberen múlik az itt említett közegből, akik nem képesek felelősen gondolkodni.