Az előző posztban amellett érveltem, hogy a konzervativizmusok meghatározó momentuma az életek védelme -- akár a nemzettel (mint a legnépszerűbb kollektívummal) szemben is --, és azzal fejeztem be, hogy visszamaradt még annak az eldöntése, hogy az élet védelmét előíró általános normán túl vannak-e a konzervativizmus szempontjából speciálisan védendő életformák.

Először is az élet védelme nem merül ki az élet megóvásában, továbbörökítésében és fenntartásában (a táplálkozásban). De a konzervativizmus álláspontja elég világos ezekben: egy társadalomnak szavatolnia kell tagjai számára -- ha szükségük van rá és elfogadják -- az életük megőrzéséhez szükséges feltételeket, forrásokat, valamint az új életek felnövekedésének alapvető közegét. Magyarul, az erőszakos haláltól való maximális védelmet, az éppen elégséges betevőre valót (éhezés felszámolása), támogatnia kell a gyerekvállalást és a családokat, és amennyire lehet, vissza kell szorítania az abortuszt. Mielőtt továbbmegyünk, az utóbbi kapcsán -- amelyben látványosan ütközik az egyén szabadsága az élet védelmével -- meg kell válaszolnunk egy általánosabb kérdést: mi történjék, ha élet és szabadság konfliktusba kerülnek egymással?

Anélkül, hogy ezernyi apró részletet a kérdés kapcsán tisztázni lehetne (korábban már foglalkoztam az üggyel itt), hadd szögezzem le köntörfalazás nélkül, hogy az élet elvétele nem mérhető össze a szabadság időleges korlátozásával, tehát az abortusz -- az anya életének megóvását és az erőszaktevés esetét leszámítva -- nem nyerheti el egy konzervatív támogatását. (A szabadság bármilyen okból való reménytelenül végleges korlátozása -- pl. rabszolgasors, életfogytiglani szabadságvesztés -- pontosan az alább kifejtendő okok, azaz az élet személyes értékének radikális csökkenése miatt azonban összemérhető lehet az élet kioltásával.) Ez a válaszom azonban nem jelenti azt, hogy az élet és a szabadság összeütközésében a szabadságnak mindig a rövidebbet kell húznia. Sőt: az önfeláldozás kényszerű, de szép példái gyakran arra figyelmeztetnek, hogy az életbe bele lehet savanyodni, értékét veszítheti, és a bármi áron való önfenntartása lehet ugyan pszichés reflex, de nem okvetlenül erkölcsös a szabadsággal vagy, más esetekben, a családunk védelmével szemben. A konzervativizmus azt mondja éppen ezért, hogy a szubszisztencia (a létfenntartás) nem lehet célja az életnek. Ez az ember voltunk (potenciális emberi képességeink) maximumának elérése, illetve az ezzel kapcsolatos folyamatos önreflexió.

Különböző szerzők az önreflexió hiánya helyett használják más-más kontextusban a létfelejtést (Heidegger), az elidegenedést (Hegel, Marx), Isten halálát (Nietzsche), a világ elvarázstalanodását (Weber) stb., de mind egyre gondolnak és arra, ami ezzel jár: az ember kényszerű vagy szabad önfeladására, amoralitására, autentikusság-vesztésére, elembertelenedésére. A konzervativizmus az autentikus élet rekonstrukciójának politikai gyakorlata. A konzervativizmus ügye ebben az értelemben az értékes élet. Ezt azonban nem definiáljuk tovább. Értékes élet lehet bármi, amit kellően reflexív emberek annak hisznek. Sejtjük persze, hogy vannak kevésbé autentikus (a konzervativizmus számára nehezebben vállalható) életek, de nem szelektálunk közöttük, és nem bíráljuk őket, legfeljebb idegenkedünk tőlük.Egy konzervatív nem intoleráns, legfeljebb kényszeredett. Az intolerancia ízléstelenség.

Könnyebb persze beazonosítani az értékes életet, ha egy elismert tradícióhoz kötődik (ugyanakkor pl. a kereszténysége nem okvetlenül tesz bárkit politikai konzervatívvá), azaz a konzervativizmus jóindulattal elismeri a hagyományok, intézmények, kollektívumok értékét, pusztán amiatt, hogy léteznek, azaz kiállták az Élet próbáját -- amíg ki nem derül róluk, hogy miért, miért nem, az emberi életek ellen alkalmazzák a saját normáikat. (Lásd legújabban a katolikus egyház súlyos megrendülését a pedofil ügyek kapcsán.) A nemzet jó dolog, amíg az állam nem alakítja bunkósbottá vagy feleslegesen egyoldalú azonosulási ponttá a polgárai számára. (A nacionalizmus ízléstelenség.) A vallások remek rendszerek, amíg nem szólítanak fel emberek megalázására és kinyírására. (A prozelitizmus ízléstelenség.) A klubok és társaságok gazdagítják az emberi életet, amíg nem törnek a tagjaik privát szférájára, vagyonára, életére. (Persze, ha egy klub szabálya megengedi, netán előírja ezt, akkor hajrá!) A falusi hagyományok fontos összetartó erőt képviselnek, amíg az összetartás találkozik mindenki egyéni ambícióival. (A falusi romantika, a tisztaforrásozás, az édeserdélyezés inautentikus, szánalmas és ízléstelen.) Mindegyik érték, amíg az Élet, az emberek és az intézmények közötti energia lüktet bennük. Mind konzervatív helyek pusztán amiatt, hogy világos érték- és szubsztantív (nem pusztán eljárási) normarendszert képviselnek, intézményesültek, megszerveződtek, tudást hordoznak -- egészen addig, amíg nem válnak élősködővé.

Összefoglalva, a konzervativizmus vezérelve az életek és az Élet védelme. Az értékes élet azonban mindig személyes judíciumot igényel, ami bizonyos embereknek bizonyos körülmények között az, az másoknak máskor nem az. A konzervativizmus tehát a reflexióban érhető tetten, a puszta benneállás, a tradíciók és az egyéb hatalmak szerinti bamba élet nem konzervatív, hanem premodern vagy fasiszta. Mi, konzervatívok, a szabadságot elsősorban az önreflexióra, a reflexiót követő döntés lehetőségére, és a döntésnek megfelelő cselekvésre vonatkoztatjuk. Nem emeljük polgárjogi kategóriává, pontosabban, ami jogokat szabadságjogokként ismerünk, azokat messze nem tartjuk elégségesnek az autentikus élethez. A liberalizmus formalizálja és kiüresíti a szabadságot (ez a spéci liberális kollektivizmus), amivel megöli az Életet. A fasizmus eltörli a szabadságot, amivel szintén gyilkol. Konzervatívnak lenni megnyugtató dolog.