1000 leütés

A mai Sunday Times, a brit konzervativizmus hagyományos minőségi lapjának hétvégi (pünkösdi!) kiadása azzal szólítja meg a brit konzervatívot, hogy miként képzeli el a divatos (dizájner) dildót. A kérdés evidensen a magánélet szentségét kezdi ki (nem azzal, hogy a nyilvánosságot beengedi a magánéletbe, hanem bulvár módon: a magánélettel traktálja a nyilvánosságot), és mutatja, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a magánélet már rég a nyilvánosság (a politikum) részévé vált, illetve, hogy a magánéleti témák nyilvános áradása elől csak az tudna elmenekülni, aki beköltözne valamelyik erdő közepére. A hagyományos konzervatív témák (Isten, család, haza, esetleg a szorgalom, az érdem, a rend) hírértéke ellenben elhanyagolható, ritkán érdemes írni róluk akár mínuszos hírt/véleményt is.

Nem akarom eltagadni a kérdés óriási jelentőségét egy olyan politikai beállítottság számára, amelyik alapvetően erkölcs- és értékítéletekből, és végső soron transzcendens törvényekből eredezteti magát. Ami elválni látszik egymástól, az a politikai és a magánéleti konzervativizmus, és a magánéleti konzervatívoknak (akik nem szeretnének vibrátorokat látni a Sunday Times hasábjain vagy akár e blogon, homoszexuális párokat észlelni a 6-os villamoson vagy akár kiterjeszteni rájuk a polgári házasság intézményét) egyre nehezebb a globális politikai trendekkel azonosulniuk. Meggyőződéseiket ízlésnek, igazságaikat véleményeknek, a rendről alkotott felfogásukat kirekesztésnek tartja a közvélemény, ideértve a politikai konzervatívokat is, akik Nyugaton már egyértelműen más témák képviseletét várják el a pártjaiktól.

Ám azt se feledjük, hogy a konzervatív politika az utóbbi száz évben már megbarátkozott a nők szavazati jogával (vagy a proletárokéval, ami azt illeti), a deszegregáció sok fajtájával, és a konzervatív ember sem fordul már el, ha a strandon Speedóban lát egy férfit és félmeztelenül egy nőt, sőt adott esetben megéli a saját homoszexualitását is -- tehát "mégis mozog". A homogenizáció feltartóztathatatlan. A konzervatív magánélet és a nyilvánosság hatnak egymásra, és egyre több témát képesek megemészteni -- egyre inkább eltávolodva a biblikus, egyházi hagyománytól és a politikai diszkrimináció rendpárti elveitől. A magánéleti konzervativizmus hozzáidomul a nyilvánosság és a politikum követelményeihez -- de közben elveszíti az alapjait.

A konzervatív politika eddig a képmutatásra (a saját értékelése szerint: az emberi önmegtartóztatásra) épült, amit persze a legtöbb konzervatív (így én is) a nehezen körülírható társadalmi jó erkölcs iránti tiszteletnek lát, tehát a képmutatása, szerinte, jótékony. A képmutatásból és -- vele összefüggésben -- az erkölcsös és erős társadalom konzervatív doktrínájából azonban egyre kevesebben kérnek, és egyre kevesebb konzervatív képest azt meggyőzően és meghasonlás nélkül képviselni a nyilvánosságban. Míg a katolikus írek megszavazzák a melegházasságot, a katolikus osztrákok változatlanul imádják Conchitát, az "igazi" konzervatívok (tradicionalisták) viszont olyan szektává sorvadnak, amelynek semmilyen politikai ereje nem marad. Ezek azok, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a magánéleti meggyőződéseikkel egyre inkább szembe megy a konzervatív (tömeg)politika. Ezek azok, akikből jóval többen vannak még Kelet-Európában (elsősorban a nacionalizmusban és a rasszizmusban megtalálva a maguk politikai önkifejezését), de ők is érzékelik, hogy visszaszorulnak az értékeik, ami veszteségérzéssel, szomorúsággal, vagy éppen agresszióval tölti el őket -- és az alapja nagyon rossz politikai döntéseknek.

A magyar konzervativizmusból kitekintve a nyugat-európai homogenizáció és Európa tanácstalansága alapvető témákban (az állam funkciója, a bevándorlás, a nemzetállamok jövője, a kereszténység szerepe) erősen összefügg. Vezetői témái (a gazdaság és az adórendszer, a munkahelyteremtés, a jogegyenlőség, a sokszínűség, a tolerancia, a társadalmi integráció) az állam folyamatos növekedésével párosulva a konzervativizmust a liberalizmus egyik részhalmazává teszik, miközben maga a liberalizmus kimúlik úgy, hogy elvégezte a nyugati politikai kultúra trendjének kijelölését, amelyhez a konzervativizmus is kényszerűen illeszkedik. A konzervativizmusnak azonban nincsen önálló napirendje. Nem látni ma az identitását. Folyamatos egyensúlyozása a politikai versenyképesség kényszere és a saját önfeladásával szembeni lelkifurdalása között ugyan heroikus (vagy éppen kiábrándító) gyakorlat, de se nem tesz hozzá a kontinens megújulásához, se nem mutat egy új konzervatív paradigma felé.

Orbán Viktor öt éve vágyakozik többnek látszani egy kis ország kellemetlen, kissé faragatlan miniszterelnökénél, de a hazai nyilvánosságot leszámítva, amelynek letarolása kellemesen felnagyítja a külvilágbeli szerepét, sehol sem foglalkoznak a vágyaival. Pontosabban volt két olyan momentum az öt év alatt szoros egymásutánban (a Déli Áramlat körüli hercehurca és az ukrán háborúban meglebegtetett orosz kapcsolat), amelyben az ország földrajzi helyzete -- tehát nem a saját szabadságharcos megrögzöttsége -- adott neki némi befolyást, de ha megfigyeli a tisztelt olvasó, ezek úgy elmúltak, mint a füst. Állításával ellentétben, hogy a strasbourgi/brüsszeli fellépései erősítik Magyarországot, ezekkel a fellépésekkel túlnyomórészt eleve csak a kötelezően idefigyelő német ajkú sajtó foglalkozik érdemben, a többi a kontextustól (pl. a migrációs kérdéstől) elzárva, vagy az egzotikus ötleteit  tárgyalja, önálló műsorszámként, a szórakoztató kategóriában, főleg a retorikát értékelve, pontosan érzékeltetve, hogy Orbán csak a (fals) hangjával és az (erős) szavaival képes megszerezni magának a nyilvánosság figyelmét. Orbán a nemzetközi politika Bayer Zsoltja, neki is megvan a rovata az európai politikában, nélküle még szürkébb lenne a brüsszeli reptér és még íztelenebb a strasbourgi kávé. Megjött a keleti emberünk kissé elálló konfekcióöltönyben, mulaccság lesz.

Bárhogy erőltetem azonban az agyamat, nem jut eszembe semmi, ami az ország erősödésére utalna ilyen alkalmak után. Orbán egy többnyire -- a kulcskérdésekben, ideértve a mostani forró krumplit, a bevándorlási ügyet -- jelentéktelen ország folyamatosan tekintélyért pattogó hadura, akiről közben mindenki tudja, hogy két másodperc alatt rá lehetne omlasztani a "birodalmát", ha a nyugati tőke és nagyhatalmak úgy döntenének. Ez nem jó persze, de kb. elhelyezi "a Viktort", ahova való. A saját maga által írt és eljátszott bohózatba. Valamicske ereje a demokráciát illető kötelező és természetes tiszteletből fakad, hogy ti. őt akarja magának a magyarok országa, és ez ellen se Brüsszelben, se sehol nem tudnak tenni. Ez van, könyvelik el, megvonják a vállukat a hazautazó türkménbasi után, majd munkához látnak.

A világ meghatározó játszmái nagyjából az amerikai-orosz-kínai-német négyszögben folynak, Európáé a német-francia-brit háromszögben, amelynek valamelyik csúcsára rákapaszkodik néha néhány eurózónán kívüli ország, legfőképp a skandinávok és Lengyelország. (Mint most, a migrációs vita és a britek uniós jövője kapcsán.) Magyarország nem tényező. Következésképp Orbán sem az. Nem tette azzá az orosz kapcsolat sem (mindössze azt érte el, hogy megnyitotta az országot az orosz kémeknek, és megvehetett valamit, amit a kutya sem vett volna meg, és ami súlyos teherként fog nehezedni az életünkre még ötven évig), az unortodoxia terjedése ("mindenki minket másol") egy blöff volt, elérte, hogy a keleti nyitás is komédiába fúljon, hepciáskodik az "élen járó" GDP-adatainkkal (amelynek nagy részét a Nyugat termelteti meg), "fricskázza" a multikat (akik emiatt vagy nem jönnek, mint, hírlik, a Tata, vagy óriási letelepedési támogatásokat és adókedvezményeket zsebelnek be, és ha kell, továbbállnak), jól megküzd a bankokkal (miközben még mindig hatalmas kamatokat fizetünk nekik a magyar állam finanszírozhatósága érdekében, viszont cserébe tönkre vágják a magyar hitelpiacot és ledobják a béka feneke alá a lakossági szolgáltatásaik színvonalát), ízetlenkedik a homoszexuálisakkal, a halálbüntetéssel és a Szél Bernadettel, mint egy igazi tahó. Hát nem egy imádnivaló, győztes forma?!

Nos, nincsenek kétségeim afelől, hogy Orbántól nem is telik többre. A kormányzati tehetségtelensége Gyurcsánnyal helyezi egy szintre. De afelől sincs kétségem, hogy ha az a még mindig elég vastag magyar választói réteg, amelyik megbízhatóan megveszi tőle az alakítását, megtudná, hogy valójában mit ér el az emberük egy-egy ilyen nyugati koki és saller-úton, sírnának. Nagy szerencséjük, hogy nem bírja érdekelni őket, inkább megnézik a pártsajtót.

Ami engem illet, a véremben (ad hoc analízis a családi emlékezet alapján, régen láttam ugyan a családfát is, de túl terebélyes volt, hogy megjegyezzem) kb: horvát, szerb, zsidó, cigány, osztrák, szász, székely, magyar, kun, skót, román. Na ja, anyai ágon kiterjedt nemesi família, apai ágon homályba vesző, de a helységnevek alapján a honfoglalás korig is akár. Nehéz lehetett volna megúszni keveredés nélkül -- most mi lesz?

Vallásilag: evangélikus, katolikus, fideszes, kommunista, náci.

Identitásilag: hajjaj, európai, magyar, brit.

Én magam vagyok a multikulti. Orbán Viktor meg egy rossz vicc. Mi a magyar, kérdezem tőle.

(Ha itt dörömbölne 2 millió arab, nagyon magas falat húznék. Tán már százezernél is. De csak a Jobbik dörömböl, ugye, Orbán úr? Tetszett volna jobban kormányozni.)

Az utóbbi írásaim -- sőt mások írásainak szemlézése (!) -- alapján elfoglaltam helyem a nemzeti, jobboldali Pantheónban -- legalábbis néhány balra sorolt prominens véleményformáló szerint, ugyanis néhányuk lerasszistázott és -szalonnácizott, illetve a "próbanácik" körébe utalt (bármit jelentsen is ez, de kiötlőjének érzékeny miliőjében biztos van értelme). Nem a személyem a fontos -- azzal jól elvagyok, meg tudom védeni, ha kell --, hanem az országra jellemző vitaképtelenség, amely megszülte ezeket a jelzőket.

Nagyon igaz, hogy a liberális tolerancia halálosan pontosan addig terjed, amíg az "illiberális": a beszélő beidegződéseinek végéig. A tolerancia  ezen a tájon nem létezik. Eredeti értelme, hogy partnernek fogadom el az életben és az együttélésben azokat, akik más nézeteket vallanak, majdnem tökéletesen ismeretlen Magyarországon. Élet-halálharc folyik dogmák és érdekcsoportok között, akik közül az egyik éppen magát a tolerancia és a demokrácia bajnokának tünteti fel, mert -- ahogy a másik a nemzetet -- ők a demokráciát választották a saját hívószavuknak, amelyre felismerik egymást, összegyűlnek, érzékenykednek (magukkal) és dühöngenek (másokkal). Az egyik éppen annyira nemzeti, mint amennyire a másik toleráns: semennyire. A törzsi előítéletek alapján működtetett véleményközösségek összecsapásában se a valós nemzetnek, se a tényleges toleranciának nem osztottak lapot. Ugyanez megfigyelhető kevésbé öntudatos berkekben is (láttam ezt az Eleven Emlékmű közösségen belül, egy idő után itt szintén utolértek a már említett jelzők), ahol az antiszemitizmus-ellenes kultúra szociológiai összetartó ereje olyan erős, hogy -- már szinte patologikusan -- képtelenek vitára bármilyen semleges (tehát nem ellentétes!) nézettel is, közben -- a maguk módján őszintén -- mégis toleránsnak gondolják magukat. A magyarországi antiszemitizmus és az anti-antiszemitizmus valóban egymást erősítő állapotok.

Lassan 20 éve, hogy írtam egy kritikai cikket a Századvég című folyóiratba Kis János liberális filozófiájáról "Liberalizmus a morális egyenlőség igézetében" címmel. Mivel nem tartoztam a brancsba, Kis nem tisztelt meg a válasszal, pedig a cikk fontos hiányosságokat feszegetett a liberalizmus filozófiai és szociológia "cleansing" (megtisztító, kiüresítő, felszámoló, purifikátori) működésével kapcsolatban. Röviden: a liberalizmus mindent megenged (és ami ugyanaz, támogat, mert még Aczél elvtársnál is kisebb elkötelezettséget mutat a szimpla tűrés iránt), tehát mindent támogat, ami az egyenlősítés, a lokális és az alternatív világképek és intézmények semlegesítésének, felszámolásának, átalakításának, elfoglalásának, és egy tágabb, átfogó individualizációnak az érdekében és/vagy jegyében történik, és mindent üldöz (kiszorítással, forrásmegvonással, agyonhallgatással, diszkreditálással), ami nem írható le a modern analitikus liberalizmus eszközrendszerével, mondván, intoleráns (magyarul nem támogatja a liberális premisszákat, gondolkodásmódot, egyenlősítést, relativizmust, homogenizációt). Ez az üldözés rövid távon (adott megszólalások) kapcsán is működik, de hosszabb távon evidens, jól leírható. A tolerancia egy formális elvárás örvén nagyon is tartalmi jegyeket hordoz benne.

Magyarország messze legnagyobb sorscsapása, amelyben minden szociális inkompetenciánk és politikai-kulturális provincializmusunk lecsapódik, a szabad beszéd (kommunikáció, viták, a nyitottság) kiűzése ebből az országból. Az országot nem Orbánnal hagyta el az emberiesség, ő csak tovább tágította ezt az űrt, kihasználta, és belakta. Magyarországon nem emberek, hanem emberek szájába adott dogmák csapnak össze a megértés reménye és az emberek önreflexiója nélkül, hiszen a legtöbb ember egyszerűen nem elég művelt, hogy ezeket felülvizsgálja, fél elveszíteni az identitását és a csoporttagságát, ha pedig elég művelt és bátor, akkor inkább a csoport élére törekszik, és kihasználja a mások műveletlenségét és félelmét a dogmák erősítésével. És a dogmák nem beszélnek, pláne nem beszélgetnek.

Mindig jó idegen nyelven olvasni, és idegen nyelven külföldön lenni. Megszabadító érzés.  

A végsőkig leegyszerűsítve a közösség és az egyén szembenállásáról van szó, amelyben nem lehet igaza a közösségnek. Lássuk be, a konzi mindig az egyéni szabadságot korlátozná a közösségi képességeink érdekében (mondván, hogy az életek a közösségek mátrixában fogannak és folynak, ne gyengítsük hát ezeket), ezzel azonban azonnal defenzívába kényszerül a feltartóztathatatlan egyéni vágyakkal, kíváncsisággal, és önérdekkel szemben, amely konfliktusból nem is jöhet ki győztesen. Hiába igaz, hogy közösségi kontextus nélkül nincsenek olyan értékek sem, mint szabadság és egyenlőség, az utóbbiak mégis programszerűen a kultúra ellen fordulnak, amely létrehozta a rájuk vonatkozó igényt. Ragadozó fogalmak. Egyoldalúan az egyént szolgálják, abból élnek, hogy mindent homogenizálnak, minden különbséget megszüntetnek, minden jellegzetességet lokálisnak és felülírandónak bélyegeznek.

A szabadság (konkrétan a jogokká redukált formájában) és az egyenlőség (emancipáció, eltömegesedés, kulturális nivellálódás, a legkevésbé viszont a gazdasági egyenlőség) folyamatos feszítése végül végletesen meggyengíthet, kiüresíthet egy egész társadalmat, és -- láthatjuk -- áldozatul veti azt a szabadság és/vagy az egyenlőség garanciájaként tetszelgő gyarmatosító államnak. Az végül, hogy éppen gazdasági értelemben sikerül a legkevésbé az egyenlősítés, oda kulminál, hogy a társadalmakban a domináns anyagi megosztottság anyagi célokért viszi keserű ellenállásba a (TV és a politika által kulturálisan) megszervezett tömegeket, az egész társadalmi együttélést alávetve a pénz és az elosztás körüli konfliktusoknak. (Magyarországon a Nyugaton már nem jellemző kulturális harc valódi jótétemény ehhez képest, bár a homogenizáció ugyancsak elkerülhetetlen.)

Ahogy haladunk előre a történelemben, egyre nehezebb (volt) azzal korlátozni egy felnőtt embert, hogy nem elég bölcs ahhoz, hogy belássa a tettei következményeit, hiszen a modern korban a kísérletezés, az önmegvalósítás és a progresszió korparancsokká váltak. Nem lehet ezekkel szemben úgy érvelni, hogy a személyes szabadságok mind szélesebb érvényesítése sok esetben nem csak ama közösségek és intézmények érdekeit sértik, amelyek a szabadságnak legitimitást és tartalmat adnak, hanem az egyénét is, aki a növekvő szabadságában nem talál boldogságot, mert nem tud hozzá értelmes célokat, tevékenységet, értékeket rendelni. A szabadság önmaga fétisévé vált, önmaga adja az értékét, nem az, aminek érdekében igényeljük magunknak.

A szabadság korlátozása főleg a "természetes" (helyettesíthetetlen) közösségek, mint a család, a nemzet, és az erkölcsi közösségek (pl. egyházak), esetében lehetne életbevágó, a mesterséges közösségek jobban variálhatók és helyettesíthetők, miután a szabadságok aktuálisan szétvetik őket. Az az általános (természeti) törvény (transzcendens alapú erkölcs), amely korábban egységet hozott létre az egyéni akaratok korlátozásában, ma már nincs, vagy nem elismert általánosan, helyette egyre mélyebbre vág a relativizmus a társadalmak húsába, és nehéz megindokolni, hogy miért kellene vagy hogyan lehetne feltartóztatni.

Ettől kezdve a konzervativizmus elveszti a talaját. Ha nincs mindenek felett megóvandó és megóvható közösség és intézményes rend, akkor nincs megóvandó hagyomány sem, illetve bármi van -- látjuk -- az vagy elképzelt, vagy erőszakos (állami). A konzervatívok nem szeretnek számot vetni azzal a ténnyel, hogy nem sikerült elfogadtatniuk a nyugati világban a szabadság és az egyenlőség közösségi alapú korlátozásának politikai programját, ezért bármi, amit tesznek változatlanul reaktív és/vagy erőszakos. Szembe megy a civilizáció fősodrával. A liberálisok nem is értik, mit akar egyáltalán. (Persze kevés dolgot értenek.)

Ez akkor is így van, ha a szabadság heterogén rendjét óvandó, és az egyenlőség előtörését lassítandó a konzervativizmusnak sikerül a kisebb rosszat képviselő bizonyos intézményeket (pl. a piacot) megerősíteni a nagyobb rosszal (jellemzően az állammal) szemben -- jóllehet ennek fordítottja is érvényesült már a kontinentális hagyományban. De -- a Nyugat erkölcsi rendjének szétesése után -- azt már nem tudjuk elérni, hogy a piac valóban értékteremtővé váljon az emberi életek érdekében, ennek a kikényszerítése már csak állami erőszakkal menne, amit a neokonzervativizmus ugyan megpróbált, de kudarcot vallott benne Amerikában, és "Kárpát-medencei értelemben véve" -- a Fidesz színeiben -- kudarcot vall Magyarországon is.

A konzi folyamatos alkalmazkodás mellett életképes csak, dogmatikus (nemzetvédő, keresztény, autoriter) változatai rendre politikai kudarcokba torkollanak, mert szembefordulnak az egyenlő szabadságok homogenizáló erejével. Az autonómiák megerősítésének és az állam korlátozásának politikai programja ("a szabadság méltányos rendje", vagy "az igazságos egyenlőtlenség" hagyománya) azonban olyan tovább élő fejezetek a konzervativizmus történetében, amelyeknek fontos szerepük van a progresszív baloldal visszafogásában, a homogenizáció feltartóztatásában, és az emberi közösségek őrzésében. Kevés lenne ez? Lehet. De az emberiség sorsával szemben nem lehet csodát művelni.

Ma emlékezünk a "mássággal" szembeni gyűlöletre és az LMBTQ emberek elleni diszkriminációra -- ma van a Nemzetközi Homofóbia és Transzfóbia Ellenes Nap. Ez alkalomból tíz magyar nagykövetség intézett felhívást a magyarokhoz ezzel a mottóval: Your gender is your business. I only have to respect it. (A nemed a te dolgod. Nekem csak tisztelnem kell.)

Magam túl erősnek találom a "tiszteletet" ebben a felhívásban. A "respect"-nek lehet egy olyan fordítása (és értelmezése) -- a tiszteletben tartani --, amely kevesebb elvárást támaszt azokkal szemben, akik egy tőlük idegen, esetleg számukra viszolyogtató nemi beállítottsággal állnak szemben. De ezt a gyengített értelmet sem találom megalapozhatónak -- lásd a következő bekezdést. Ám itt a magyar mondatban kifejezetten a tiszteletet várják el, a tiszteletre szólítanak fel. Nem szerencsés ugyanakkor (vagy nem egészen fair) a "have to" alkalmazása sem, amelyik erős, külső, nem-morális tekintélyre vagy tényre (kényszerre) utal a tiszteletet megalapozandó, ami szintén elég furcsa beállítása a dolgoknak, ilyen kényszer ugyanis -- ha általános -- csak jogi eredetű lehet egy demokráciában, ami viszont nem felhívásokon áll vagy bukik -- az vagy van, vagy nincs. (Magyarországon nincs.) Mindösszesen tehát azt mondanám, a transzneműség, leszbikusság stb. (ahogy a heretoszexualitás) sem közhatalmi/jogi alapon tiszteletre méltó/szankcionálható dolog, illetve közjogi védelmet annyiban élvez, amennyiben az alapjogok védelme kiterjed rá.

E -- tehát elég agresszívre sikerült -- mondat megfogalmazói érvelhetnének úgy, hogy a kisebbségeket (tágítsuk most a tisztelet címzettjeit, ám a jogias érv bukása után egyszersmind maradjunk az erkölcsi érvelésnél) azért illeti tisztelet (azért tartandók tiszteletben), mert kisebbségek, elnyomottak, sok esetben szenvednek. Ez az értelmezés azonban mélységesen cinikus az elnyomottakkal szemben, hiszen stabilizálni akarja az elnyomott voltukat -- amiért kijár nekik a tisztelet. Ha fel akarná őket szabadítani, akkor nem tisztelni (vagy tiszteletben tartani) kéne őket -- és nem erre felszólítani, hanem a felszabadításukra.

Lehet még egy olyan érv, hogy azért érdemel tiszteletet a nem megválasztása vagy megélése, mert emberekről beszélünk, és ember voltunkból következik a választásaink iránti kötelező tisztelet. De messze nem minden döntés, emberi választás, vagy állapot érdemel tiszteletet, vagy azt, hogy tiszteletben tartsuk. Az LMBTQ-állapot sem. A heteroszexuális állapot sem. Miért? Mert ez teljesen kiüresítené a tisztelet szót, illetve -- ami ebben a felhívásban történik -- visszaélnénk vele. Tisztelet illet emberi erényt (egy állapot nem erényes vagy nem erényes, az LMBTQ-állapot nem írható le erényességként), tettet, jellemet -- általában valamilyen átlagon felüli "jó"-ságot. Az LMBTQ-állapot nem ilyen. 

Emlékezzünk -- ez esetben -- a nemiség nehézségeire és a vele szembeni szelektív türelmetlenségre? Igen, emlékezzünk! De ha előírnánk vele kapcsolatban mások számára követendő viselkedést (sőt gondolkodást!), ami ráadásul túlvezet a jogon és a törvényeken, azt kétszer is meg kell gondolni! Különben könnyen esünk az illetéktelen arrogancia csapdájába, ami egy ilyen fontos misszióra nézve bőven káros lehet. Tiszteletre tehát ne számítsanak a transzneműek stb. Megértésre, elfogadásra, beletörődésre, érdektelenségre -- toleranciára, ha tetszik -- viszont teljes joggal.

Ui.: A konzervativizmus több érvrendszer alapján sem annyira lelkes az LMBTQ-állapottal kapcsolatban, mint a liberális és baloldali vélemények. Ami számomra releváns itt, az ama megfontolás, hogy a vállalt nemünk és az ebből fakadó cselekvésünk nem kizárólag magánügy. Közösségi (társadalmi) lényként a személyes gyakorlatunknak közösségi konzekvenciái is vannak, ezért közösségi alapon is megítélhető. Például a társadalmi és kulturális reprodukció szempontjából. Ez azonban már túlvezet ennek a posztnak a keretein, de ezzel alá akarom húzni azt, hogy a tolerancia kötelessége konzervatív szempontból még mindig problematikus. A tisztelet kötelessége viszont -- az itt vázolt problémakötegen túl -- erkölcsileg is elfogadhatatlan.   

Az elit (establishment) természete, hogy ha már valaki a része, akkor az is akar maradni, és a demokráciát az osztályos része elleni veszélyforrásnak tekinti, amely ellen harcolnia kell. Arisztotelésznek nem volt teljesen igaza, amikor az oligarchiát (a korrupt kevesek saját érdekükben gyakorolt uralmát) kizárólag az arisztokrácia (az erényes keveseknek a közjó érdekében gyakorolt uralma) romlásaként értelmezi, hiszen a szemünk előtt látjuk, hogy az oligarchia a (kvázi) demokráciából is létrejöhet (itt az utóbbit nem az arisztotelészi értelemben használom).

A tévedések elkerülése végett Japántól Iránon, Burundin és Oroszországon át, Magyarországtól és Franciaországtól Nagy-Britannián át az Egyesült Államokig se szeri se száma az oligarchikus országoknak, mindössze az oligarchiák nyitottsága/átjárhatósága és a hatalmuk fenntartásának eszközei térnek el. Nyitottságban pl. a Westminster, a Whitehall és a City háromszögében randevúzó brit oligarchia rosszabb helyzetben van, mint a magyar -- oda bekerülni Eton és Oxford érintése, rokoni segítség vagy sok pénz nélkül gyakorlatilag lehetetlen, noha a legutóbbi választások éppen a valamikor igen zárt tory párt leheletnyi megnyílását mutatják a bevándorlók, a színesek és egyéb földi halandók előtt, de ezek számára a normává a létező establishment válik, nem annak megváltoztatása/letörése. Eszközeiket tekintve pedig nyilván vannak egészen rettenetesen véres rezsimek és "egyszerű" elitpárti társadalmi gépezetek.

A társadalmi mobilizáció beszűkülése Magyarországon is mindennapos gyakorlat. A mobilizáció (a felfelé áramlás) hiánya miatt az egyre inkább megmerevedő magyar oligarchia (politikusok, gazdagok, közvéleményformálók) társasága ("a magas társaság") egyformán a demokráciával szembeni ellenállásban érdekelt, és ez az érdekük ideológia és pártállástól függetlenül összeköti őket a többi 9,8 millióval szemben. Az oligarchiába újonnan meghívott vagy bekerülő személyekre jellemző, hogy a létező játékszabályokat próbálják elsajátítani, és az oligarchián belül is védelmezőket választani, akik a belső harcok során akár erősíthetik őket. De az oligarchián belüli harcok mit sem változtatnak azon a tényen, hogy az egész oligarchikus rend egyetért a demokrácia gyengítésében, illetve amely oligarcha "demokratikusabbnak" tűnik, az is csak manipulálja a demokráciát a saját pozícióinak erősítése végett.

Az oligarchia ellen csak forradalommal és felkeléssel lehet tenni, de a forradalom is csak új oligarchiát hoz létre. Így felvetődik, érdemes-e tenni egy nyitott oligarchikus csoport ellen, amelyik alapvetően érdem alapján jön létre és rekrutálódik, és a közjót szolgálja (kvázi arisztokráciaként)? Ez utóbbi nem biztos. Lehet, hogy elég lenne ez utóbbit célul tűzni -- a realitás talaján maradva. Kövér László a "normális emberek lázadásával" nagyjából egyszerre szólalt meg Steve Hiltonnal, Cameron korábbi stratégiai tanácsadójával ("Állampolgárok, fel!"). Ne legyen kétségünk afelől, hogy mind a ketten az oligarchia érdekeit szolgálják, csak most valamiért úgy ítélik meg: demokratikusabban kell játszaniuk. Jó lenne, ha ez a demokratikus játék intézményes és policy megoldásokban is kifejezésre jutna, de egyik országban sem errefelé tartanak a fejlemények. Márpedig a nyitott oligarchikus rendszer csak így érhető el -- olyan, amely nyitva áll bárki előtt, akit az érdemei felemelnek.

A GDP-növekedésünk forrásai:

- csökkenő -- ám agyontámogatott, tehát hosszasan nemzetgazdasági veszteséget produkáló -- külföldi beruházások termőre fordulása, az egyenleget csak a Jóisten tudja,

- rezidens külföldi (multi) működőtőke és tőkepótlás,

- multik magyar és külföldi tulajdonú beszállítói (multik ellátási lánca),

- közpénzből elkövetett állami beruházások (többnyire vasba és betonba -- emberi "erőforrás" helyett --, tehát nagyon alacsony megtérüléssel, és ideértve az ellenőrizhetetlen, illetve "irányított" közbeszerzési körülményeket, nyilvánvalóan hosszú időre veszteségesen),

- EU-támogatások (a nyugati adófizetők pénze),

- a magyar kivándorlók repatriált (haza utalt) jövedelméből történő fogyasztás,

- MNB-tartalékok (közpénzből finanszírozott növekedési program ismeretlen hatásokkal és megtérüléssel).

Mindösszesen a magyar (nemzeti) hozzáadott érték mérhetetlenül, siralmasan alacsony, a magyar nemzetgazdaságot a külföld tartja el, az ország termelékenysége folyamatosan erodálódik, a humántőke újratermelése ismeretlen fogalom, a gazdaságszerkezet többszörös (külső/multi és belső/állami) gyarmati státusra utal, Londonban viszont örülnek annak, hogy finanszírozhatnak minket. 

Eközben a kiadási oldalon rekordméretűre emelkedtek az állam működési kiadásai (3 ezer milliárd köré, tehát nő az ellopható likvid pénz, miközben magánkezekbe kerülnek komoly állami vagyonelemek is), stagnál vagy szűkül minden más közfinanszírozási fejezet.

A kormány nem végzi a dolgát. Valójában maximálisan inkompetens Vargástul, Matolcsystul, az összes vajákos gazemberestül, veszteséget termel, folyamatosan kárt okoz a magyar nemzetnek. Félő, hogy az egész kormányzás tényleges célja az ország kifosztása.

Ha még egyszer valaki azzal jön, hogy ez a kormány milyen sikeresen stabilizál, növeszt, hat, alkot, gyarapít, akkor -- jöjjön. Az értelmesebbje meg hadd kacagjon, vagy sírjon. Magadon kacagsz, Olvasó. Cumi.

Ui.: Picit kerge az, akit érdekel a puszta GDP-növekedés, ha nem lát mögé + nem érdekli a növekmény hasznosulása. Nálunk a növekménynek kevés köze van a nemzeti géniuszhoz (lásd fent), kivéve persze azt a részt, amit ellopnak. Na ez viszont igazán geniálisan történik. Nem is hasznosul, csak néhány zsebben.

Ma olvasom a kiváló Pogátsa Zoltán Facebook-bejegyzésében, miszerint részt vett Zágrábban a Subversive Festivalon (subversive = felforgató, lázadó), ahol meghallgatta a globalizációellenes, mellesleg GMO-ellenes celeb, Vandana Shiva előadását. Azt gondolom, hogy Pogátsának jó volt, jól tette, hogy ott volt, és nem volt érdektelen, amit ott hallhatott. Ami a lényeg: annak a szubkultúrának a részeként, amelyben mozog, együtt mozog a világgal. Ezt érezheti az, aki New Yorktól Londonon és Párizson át adott esetben Krakkóig részt vehet (a maga szerencséjére) a világ ideológiai, művészi, tudományos, vagy egyszerűen csak utcai forgatagában, részese lehet a valóságnak -- amiről nálunk többnyire -- minél közelebb van a téma a politikához -- csak hazudnak. 

Én magam igencsak nem kedvelem a szubverziót, de bírom kedvelni Pogátsa Zoltánt, mert amellett, hogy a legtöbb tekintetben teljesen más nézeteket vall mint én, megmarad a nyugati civilizáción belül, amelynek határait a nyitottság, a diszkusszió, a tolerancia, a pluralizmus és a humor jelölik ki. Nem minden balos lázadót tekintek ilyennek, de a legtöbb balos lázadó tiszteletben tartja az évszázados atlanti intézményrendszert, és Pogátsa is ilyen. És az ilyennel jó és termékeny beszélgetnie egy konzervatívnak is. Mármost az ő lázadása éppen ezért az egérfarok csapkodása a korrupció és a nacionalizmus civilizációellenes lázadásához képest, ami az Orbáné. Szívesebben nézem a Trafalgaron a toryk ellen felvonuló anarchistákat (noha nyilván a torykkal szimpatizálok), mert tudom, hogy többnyire a lelkiismeretüknek élnek, és semmi veszélyt nem jelentenek a társadalomra (sőt, éltetik azt), mint Orbán és gengjének erkölcsi és materiális fosztogatását, amely kivezet a civilizációnkon, de azt hazudja magáról, hogy Európa avantgárdja.

Mindenki, aki a nevezett és a meg nem nevezett városokban gyakrabban megfordul, az tudja, hogy Európa manapság nem Magyarországon van. Aki néhány órát eltölt ezeken a helyeken, az pontosan tudja, hogy Magyarország nemhogy nem avantgárd, de lassan már csak a szanitécek gondja. London, Párizs és Róma él, nem tud Orbánról, viszont Budapest haldoklik, mert nagyon is tud róla. Európa folyamatos lüktetése, harca az öndefinícióért, a mindennapokkal és önmagával olyan klasszikus szépségű tour de force (erőfeszítés), amely (ha valaki ismeri a történelmünket), mindig is a sajátunk volt a Római Birodalom határainak kiterjesztése óta, és semmi esetre sem keverendő össze egy valamikori ideális állapottal, amelyet mára "elveszítettünk", és "vissza kell állítanunk", lehetőleg barbár gazemberek kezei által.

A barbár Orbán utóbbi hetekben tett megnyilatkozásai menekültek, halálbüntetés és Európa erkölcsi fundamentumainak ügyében olyan gesztusok, amelyek Európa gyökerére -- a kereszténységre és a jogállamra -- sújtanak le. Orbán Európa egyetlen barbár kormányfője, akinek még csak ismeretei sincsenek arról, mit csinál. Az egésznek csak a saját provinciális hatalma szempontjából van értelme, amelyhez úgy ragaszkodik, hogy semmit nem kímélne a megtartása érdekében. Miközben a beteges hatalomféltése elemészti Magyarországot, jól asszisztál ehhez a két legfontosabb baloldali erő, az MSZP és a DK, amelyeket vagy fizet a Fidesz, vagy nem, de az biztos, hogy amíg itt lesznek, addig ez a baloldal mindig is ellenzékben lesz ebben az országban. Nem mintha -- értelemszerűen -- többre volna hivatott.

Jó egy éve lehetett talán, hogy megírtam már, ha a baloldali értelmiségnek és az újbaloldali hangadóknak egy csöppnyi eszük lenne (nincs), akkor a saját pártjaik székházai előtt tüntetnének, követelve az azonnali teljes tisztújítást, vagy valami hasonló naivitásokat. De mégis ott lenne a helyük. Ebben az országban igény lenne hiteles, európai baloldalra, ehhez legelőször is ilyen ideákra (amelyek képesek megvédeni az európai civilizációt, benne a magyar demokráciával, annak külső és belső ellenségeivel szemben) és méltó emberekre volna szükség, de a mai kontraszelektált, buta környezetben ez csak úgy tud megvalósulni, ha az MSZP- és DK-vezetők lemondanak, és visszavonulnak. Ezt kéne elérniük a tisztelt közvéleményformálóknak. Ezt azért is mondom, mert a még kicsi, de remélhetőleg megnövekvő pártunk nevében kijelenthetem, hogy legalábbis amíg én vagyok az elnök, ezzel a két párttal a jelenlegi vezetésük, politikai kultúrájuk stb. mellett soha, semmilyen módon nem lépünk szövetségre se az ún. demokrácia égisze alatt, se annak védelmében. Akkor inkább -- a kudarcunk elismeréseként -- feloszlunk. Addig azonban azon leszünk, hogy a legnagyobb közös osztó legyünk a polgári demokrácia és az európai civilizáció hazai híveinek, ideológiai megfontolásaiktól függetlenül. Tehát várjuk a polgári baloldalt is, ha mást akar.

Bár a Fidesz nem mondja ki, de a párt alapvetően a globalizáció nyertese, ahogy a baloldal -- bármennyire is paradox -- a vesztese. A globalizációval olyan szintre jutott a felvilágosodás, az univerzalizmus és a modernizáció programja, hogy egyrészt megvalósította a mai centrista, liberális baloldal álmainak egy részét (ami a szekuláris progressziót illeti), másrészt a megvalósult álom maga alá temette a baloldal megkülönböztető jegyeit, az egyenlőség, az emancipáció és a "munka" képviseletét a közéletben -- némileg leegyszerűsítve azért, mert a progressziót változatlanul a tőke finanszírozza, és emancipáció stb. csak addig van (kivált a Nyugaton innen), amíg üzletileg megéri.

A "baloldal" nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, amelyben nincs alapja fellépni a modernizáció logikájával szemben, míg Fidesznek úgy maradt meg a globalizációval szembeni kritika helyi fegyvere, a nacionalizmus és az etnicista indíttatású bevándorló-ellenesség (ami nem tévesztendő össze a járulékvadászó migrációval szembeni európai fellépéssel), hogy közben az országot természetesen a globális tőkével -- mivel mással -- finanszíroztatja, de azt folyamatosan bírálja, sőt adott esetben ebben a kis országban gyengíti is, ami népszerű. Míg a "baloldal" nem elég demagóg ahhoz, hogy nyakló nélkül populista és egalitárius legyen (alapvetően blairista lévén), más szóval nem elég demagóg ahhoz, hogy a nacionalizmushoz képest szemtől-szemben harcoljon a tőke logikájával (lám, a legkézenfekvőbb Piketty-t sem tette magáévá senki a mérvadó "baloldali" politikusaink közül), addig a globalizmus "fenyegetésével" nem tud semmit szembe helyezni, magyarul nem tud viszonyulni a vezető narratívához, tulajdonképpen elhazudja azt. Nem csoda, hogy olyan terméketlen. 

Ez a nehézség volt az egyik, ami sújtotta Ed Miliband kampányát is, nem véletlenül, mert nemzetközi problémája ez a mainstream baloldalnak. A másik nehézségük a megfelelő politikai vezetők hiánya. Amikor a politika homogenizálódik, uniszexé válik, mert a modernizáció logikája ezt követeli, akkor a személyiség súlya eldöntheti az amúgy többé-kevésbé egységes narratíva képviseletének hatékonyságát. Ezt sem érti a magyar baloldal. Amikor már nincs fegyverük a Fidesszel szemben, ezt azzal tetézik, hogy ugyanazt a leszerepelt bagázst küldik az arcvonalba, mint mindig. És ez értelemszerűen nem fogja meghozni a győzelmet a minden felhajtóerőt nélkülöző "baloldali" politizálás korában.

Tony Blair felismerését magáévá téve, miszerint Nagy-Britanniában megszűnt az osztálytársadalom, David Cameron is jó úton van afelé, hogy a Konzervatív Pártból a dolgozó emberek (kék galléros) pártját faragja, és egyességre juttassa benne a hagyományos establishmentet az alsó középosztállyal (ahová gyakorlatilag mindenki tartozik, aki még szavaz). Ezzel próbálkozott a Fidesz is, csakhogy rossz vonatra szállt, amikor megnyitotta a korrupciót áradását. Ez olyan hitelveszteséget okozott már a pártnak, ami a Jobbikot legalábbis hasonló erejű ellenféllé növesztette, holott az utóbbi működési és valóságértelmezési logikája gyakorlatilag ugyanaz. Csak éppen ő még hitellel tud szólni a "dolgozó kisemberhez" (újra elorozva a baloldal elől -- amit a Fidesz egyszer már megtett -- a szociális kérdések képviseletét [vö. a proletariátusból mára szociális kérdések maradtak, nem kis részben az előbbi ön-átdefiniálása -- önfeladása? -- miatt]).

A politikai törésvonal a világ fejlettebb részén egyre kevésbé a bal és a jobb között húzódik. Ha valahol, akkor az etatizmus és a libertarianizmus között, az államelvűség és a szabadságelvűség között. A hasonlóan államelvű logikát képviselő bal és jobb közötti határok elmosódása közepette a mainstream baloldal megszűnt a hagyományosan baloldali kérdések képviselőjének lenni, és újra kell definiálnia magát, ha a porondon akar maradni a globalizáció politikai világában -- ez azonban egyelőre nem megy. (Mielőtt néhányan elkezdenénk lelkendezni, a Syriza, a Podemos stb. pont olyan pályát fognak befutni, mint az Occupy. Minden második vasárnap vonulás, autóborogatás és gyújtogatás, meglehet, orosz importból származó off-the-shelf Molotov-koktélokkal.)

A baloldal agóniája után néhány éven belül marad nálunk egy 80%-os jobboldal (nevezzük így), nagyjából ezekből: egy középre nyitott, a jelenlegi bal-jobb leosztást meghaladni akaró, nyugatos, autonomista Polgári Konzervatív Párt; egy jobboldali posztkommunista, "harmadik utas", korrupt, etatista Fidesz; és a plebejus, középre húzó radikális, etatista Jobbik.