1000 leütés

Orbán nyilvánvalóan emelte a tétet az utóbbi napokban, és már 500 millió embernek játszik -- a nemzetek saját demokratikusan megválasztott kormányaival szemben. A röszkei események nem maradnak visszhangtalanul a kontinens sajtójában, és a hatása ellentétes lehet a liberális mainstream várakozásaival: adott esetben Orbán mellé állíthatja a nyugati közvélemény jelentős részét. A világos (had)üzenet bármiféle közös európai fellépésnek (NEM, NEM, NEM), az egyre radikálisabb, provokatív magyar diplomácia, az intifádát idéző -- a magyar beléptetési radikalizmus és a radikális migráns populáció találkozásában törvényszerűen kirobbant -- csatajelenetek a határnál, a pipogya nyugati vezetők együtt járulnak hozzá Orbán és a nyugati radikális jobb felemelkedéséhez, a liberális Európába vetett hit, az atlantista gondolkodás, és a nyugati establishment meggyengüléséhez. Olyan helyzetben vagyunk, amelyben Orbán nem veszíthet: vagy győzelemre viszi a saját véleményét Európában, ezzel ő lesz Európa "megmentője", de szétesik Schengen, és kezdhetünk mindent -- ha nem is ugyanazt -- elölről Eurázsiában; vagy lenyomják a magyar miniszterelnököt, és ez esetben ő lesz -- ha nem Európa, akkor -- a haza "megmentője", és Magyarország adott esetben távozik az EU-ból, és német közvetítéssel orosz szövetségre lép. Hiszi ő. Szerintem viszont a szétesés megreked majd negyed úton, az EU egyben marad, de hosszú bizalmi válság elé néz, Orbán meg 2018-ban újra miniszterelnök lehet a még EU-s Magyarországon. Az ország sodródása és elszegényedése felgyorsul. Hacsak nem kapunk a fejünkhöz, és nem kezd el működni az egészséges veszélyérzet a magyarok többségében, amely 2018-ra valamiféle politikai megújulásban ölt testet.

Ja igen, már nem csak gipszet és pelenkát kell vinni a kórházakba, WC-papírt és krétát az iskolába, de a tanári életpályamodellért is fizetni kell a Balog-féle univerzumban. Világos, hogy a HR (emberi erőforrás) megújítását -- az esketésével és a temetésével együtt -- régóta, bár egyre egyre jobban tolják át az egyébként Európa egyik legtöbb adóját fizető polgárra, de a fejlett világban található bérek ötödét kereső tanároktól az is elváratik, hogy maguk fizessék ki az életpályamodelljük költségét: konkrétan azt a kétéves egyetemi továbbképzést, amellyel az éhbért jelentő Pedagógus I. fizetési osztályból feljebb kerülhetnek. A nagy dérrel-dúrral beharangozott korporatív testület és a sokmilliárdos tartozást görgető KLIK kettős biztonsága odáig terjed, hogyha akar valaki, és megfelel a követelményeknek, saját pénzből feljebb léphet az állami ranglétrán -- sajátos ötvözete ez az állami és a privátszférának (PPP), hogy így mondjam: diametrális ellentéte a másik ismert PPP konstrukciónak, amelyben a közpénzt lopják el magánvállalkozásban. Az előzőben még többet kell beadnod a saját pénzedből, hogy megkapd, ami a törvény szerint jár, az utóbbiban pedig még többet lophatsz abból, ami eleve sem jár (hanem versengeni kéne érte). Nem sok tanár fog így -- anyagiak híján -- látványosan emelkedni a fizetési létrán, de hát Istenem, ha nem, hát nem. Több marad a másik PPP konstrukcióra.

Fapados országunkban már mindenért fizetni kell, ami az életben maradásnál egy fokkal jobb. Az állam mint olyan egy fabatkát sem ér, a törvényesség és a közpénzek gondos kezelése egy álom, a szakértelem dögrováson. De van Mad Max drótos kocsi, hepaj, füst, hőzöngés és terelés. Nem véletlenül kellett kihirdetni a válsághelyzetet. Csak a legtöbben nem tudják, hogy nem azért. És azt sem, hogy már régen ki kell volna hirdetni, mert ebben az országban bizony válság van már hosszú évek óta. Elképesztő állapotban vagyunk mindösszesen, és én nap mint nap csak csodálkozom és csodálkozom a magyar nép végtelen jámborságán.

Akár az oroszok küldik rá a menekülteket Európára, mint ahogy néhányan pedzegetik, akár az ISIS, akár gazdasági bevándorlás folyik, akár kulturális és politikai térhódítás, a válság még éppen kezelhető mértékű ahhoz, hogy 1. ne kelljen válsághelyzetet hirdetni, ha egyébként uraljuk a helyzetet, 2. jobban jöjjünk ki az egészből, mint ahogy belementünk.

Európa borzasztó gyenge elitje, amelyet én már évek óta ostorozok ezen a blogon, utoljára akkor hallott az egykori Európa gerincében lévő értékekről (nem akarom őket végigsorolni az antikvitástól kezdve), amikor leomlott a berlini fal. Azóta Európa úgy sodródott bele a globalizációba, hogy semmi más nem érdekelte, mint a (szupra)állami és korporatív -- "kemény" -- szempontok érvényre juttatása a hagyományos "puha" értékeinkkel és identitásunkkal szemben, és merem állítani a kommunizmus megszűnése ebből a szempontból igen rosszat tett a Nyugatnak. Ráadásul a nevezett "kemény" állami és korporatív szempontok szembefordultak a versenyképességgel is, a megrekedt föderalizáció talán a legrosszabb forgatókönyv, amelyik a kontinenst irányíthatja: se ki, se be, a globalizáció előnyei másutt jelentkeznek, legfeljebb a nagy tőkeexportőrök érzik, a lakosság inkább csak bérnyomást, amit a beáramló olcsó munkaerő jelent, miközben az államok már nem bírják el a jóléti kultúra terhét. Az egész konstrukció se kellőképp kitalálva, se kellőképp szabadjára engedve nincs. Van okunk félni ilyen körülmények között a migránsoktól? Hogyne lenne. De ez semmi mást nem bizonyít, mint a gyengeségünket.

A menekültválságtól azt remélem, hogy jó irányba fog változni az EU önreflexiója. A lassú eróziót felválthatja a versenyképességünk visszahelyezése a hagyományos alapjaira, a szellemre és az erkölcsi normákra, az egyénre és a kisközösségekre, a kultúránkat érintő büszkeségre és az ebből kiinduló (korlátos) toleranciára, a törvényességre és a méltányosságra. A kulturális relativizmus, a radikális tolerancia, az államkorporatív (bürokratikus) társadalommenedzsment, a bérek és a jövedelmek elszakadása, a lobbista piac, a rövidtávú gondolkodás talán veszítenek a befolyásukból. Talán. Jobban összekapaszkodunk, de közben jobban magunk is leszünk, polgárok, közösségeik, köztük a nemzetek.

A 444.hu c. portál arról tudósít, hogy "Bencsik András, Bayer Zsolt és nagyon sok nyugdíjas azért vonult a szerkesztőség elé, mert a lap szögesdrótból Hitler-bajuszt rajzolt Orbánnak." Közben egy volt maszopos kormánytag "Őrzik a kerítést - zseniális képaláírás a CÖF tüntetéséről" címmel posztolja a portál itt is hozott fotóját. A helyszíni jelentés szerint "a Mester utca megtelt nyugdíjasokkal, akik egyébként rendezetten vonultak, atrocitás nem történt, de ha történik bármi, azonnal szólunk."

Én magam is várom azt a vidám pillanatot, amikor a felhergelt nyugdíjasok összecsapnak majd a tűzcsapokkal. De addig is oly felhőtlenül, mint a mai ég, kacagjunk egy sort rajtuk. Rajtuk, akik a zseniális képaláírókat meg tudták ihletni, noha ez utóbbiak nyilván erejük teljében lévő, és az élet teljével elfoglalt fiatalemberek, maguk mindég és örökké fiatalnak maradandók úgy testben, mint lélekben, szolgálva jó modort, demokráciát, gyülekezési és szólásszabadságot, pécét, míg a világ és egy nap. Ahogy egy rendes radikális baloldali portálon mindenki teszi. Vagy nem.

Ui. A CÖF-ös tüntetés létszámát alig haladta meg a baloldali pártok szintén mai, egyesült Orbán-ellenes tüntetéséé. A Hitler-bajusz pont annyi embert mozgatott meg, mint az Orbánnal szembeni "szégyen". Esetleg nem volna érdemes inkább ezzel foglalkozni ekkora tehetségeknek?

Akármennyire nem szereti a hazai közvélemény egy része Orbánt (és joggal nem szereti, ha a menekültválság bel- és súlyos külpolitikai (?) célú manipulációját, vagy a migránsokkal való szakszerűtlen állami bánásmódot nézzük), az utóbbinak sajnálatosan igaza van abban, hogyha Magyarországon (és Görögországban előtte) nem sikerül érvényesíteni a menekültekre vonatkozó beléptetési szabályokat, akkor előbb-utóbb meg fogjuk érni Schengen végét, és az országonkénti határőrizet visszaállítását. De lehet, hogy ez már veszett fejsze.

Hiába tüntet a migránsokat segítő szervezet, az nem szolgálja se Magyarország, se Nyugat-Európa érdekeit. Érdemes tüntetni teljes joggal az állami menekültellátás hatékonyságáért, de a tranzitfolyosó ötlete nem az, amiért bárki hálás lesz nekik. Az "egy ember sem illegális, hiszen mindenki egyenlő" jelszava pedig egy óriási tévedés, részint az erkölcsi és jogi álláspontok összekeverése, részint egy pillanat (a ma) erkölcsi érzékének a jövőbe való korlátlan és ellensúlyozatlan kivetítése miatt. És akkor nem beszélek a "Jézus is migráns volt" mentalitásról, amely sajátosan megfér a bevándorlókból nyerhető gazdasági előnyök hirdetésével.

Ez a teljesen kaotikus véleményhalmaz, amelyet egy valami köt össze -- a kormány utálata -- megnyerő lehet egy bizonyos politikai dimenzióban, de sajna jóval károsabb az országnak, mint az Orbán-kormány álláspontja, amelyik elsősorban nem embertelen, hanem szakszerűtlen és manipulatív -- kormányhoz méltatlan. De, mint mondtam korábban is, oka van ennek. Ám ha a kormánynak ilyen ellenpontjai jelennek meg a nyilvánosságban, mint a tranzitfolyosós ötlet, akkor menten emelkedik a szakszerűség érzése vele kapcsolatban. Ez a hátránya a felszínen roppant emberbarát tüntitknek.

A magyar liberális demokrácia története 2010-ben újra megrekedt -- a polgárság (az egyszerűség kedvéért a középosztály) túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megvédje a politikai rendszerét, és az sem véletlen, hogy az oligarchia kormánya azóta mindent megtesz a középosztályosodás akadályozására. A liberális demokrácia bevezetése eleve a radikális-erőszakos formát követte: rendszert alapított, elitet választott ki -- amelyek azonban túl korruptnak és megosztónak bizonyultak ahhoz, hogy nyugatias, versenyképes irányba tudják terelni a viselkedéseket és értékeket.

Az első húsz évben ugyan létrejött a liberális demokrácia kerete, de a politikai gyakorlat nem az erősítésére, hanem a feszegetésére irányult azzal, hogy nem volt konszenzus ennek a keretnek a visszatérő erkölcsi és politikai igazolásában a társadalom felé. A rendszer vezetői korrupcióban éltek, a magánérdekeik és a kulturális megosztottságuk is jóval erősebb volt annál, hogy feladatuknak tekintették volna a demokrácia gyakorlatát és értékeit közösen propagálni és igazolni. Ehhez járult még, hogy a kapitalizmusunk is gyenge maradt, a jó esetben középosztálynak szánt társadalmi rétegek nem érezték a felhajtó erejét, és nem látta az összefüggést a hatékony piacgazdaság és a liberális demokrácia között. Amikor 2010-ben Orbán támadást indított mindkettő ellen, nem volt, aki megvédje őket.

A liberális demokrácia kudarca egy posztfeudális társadalom radikális átszervezésének kudarca volt. Ma már biztosan tudjuk, hogy ha vissza is jutunk a liberális demokráciához, az nem fog hasonló, radikális projektként végbe menni. Ehhez kerülőútra, polgári demokráciára van szükség, amely hatalomra jutva mindenekelőtt a középosztály tartós megalapozására és szélesítésére fog koncentrálni, és a demokrácia intézményrendszerét a kapitalizmus és a részvétel oldaláról is megtámogatja, és minél több embert bevon a társadalmi értékteremtésbe.

A polgári demokrácia a liberális demokrácia mint politikai rendszer implementációs kerete. Ez az út, amelynek a végén ott állhat egy liberális demokrácia, de csak úgy, ha túlnyomó többségben vannak azok, akik elég gazdagok és öntudatosak ahhoz, hogy élni tudjanak az értékeivel. A puszta, deklarált jogrend nem garancia semmire, és nem is érték. Sokkal fontosabb az, aminek révén értékké válik. Az út (a polgári demokrácia erősödése) jóval fontosabb a végcélnál (a liberális demokráciánál).  

Liberális demokráciánk az Alaptörvény és az első Orbán-kormány jogalkotásának súlya alatt elporladt, visszatérni nem érdemes hozzá, legalábbis addig nem, amíg azok a baloldali és radikális politikusok akarják vezényelni ezt a visszatérést, akik felkent védelmezőiként hagyták leépülni és kiszenvedni. Míg a liberális demokrácia az egyéni szabadságjogok formalista nyelvén íródott, és ennek megfelelően egy szűk körhöz tartozó szíveket mozgatott csak meg, a polgári demokrácia -- amelyet ajánlok -- nem az egyéni jogokra, hanem az egyének felemelésére épül, a jogokat nem kiinduló- és végpontnak, hanem eszköznek tartja az egyéni önkiteljesítésben. 

A szenvtelen liberális demokráciával -- és ellentettjével, a fideszes nacionalista-korporatív, "illiberális" demokráciával -- szemben a demokráciát a polgárok szolgálatába kell állítani, és mindegyikük számára elérhetővé tenni. Ez a képviseleti rendszeren (illetve annak önkormányzati megerősítésén) túl a jóval erősebb on- és off-line részvételt, a politikai centralizáció visszafordítását, a társadalmi kompetenciák erősítését, és a jogszolgáltatás demokratizálását jelenti, ami nem valósulhat meg az állami intézmények és az egyéni jogok nyelvéből és eszközeiből kiindulva -- nem valósulhat meg tkp. a demokratikus érintkezés piacosításával.

Ellenkezőleg, a demokrácia gyakorlását a formális és alkotmányos szintről (de itt is megőrizve azt) a polgárok közé kell vinni. A liberális jogállam érzelmileg, értelmileg, hasznosulását és stabilitását tekintve is retardált maradt a rendszerváltás első húsz évében-- a polgárok előtti lehetőségek megnyitása helyett az előjogok rendszerét erősítette távol lévén a szélesebb tömegektől, akik a liberális demokráciát nem tekinthették a saját eszközüknek önnön védelmükben és a produktív élet berendezésében, hanem leginkább idegen maradt számukra, egy részüknek pedig -- a megértésben, a jogszolgáltatáshoz való hozzájutásban, annak minőségében, az államnak és a pártrendszernek való politikai kiszolgáltatottságban stb. -- kifejezett hátrányt okozott. Nem véletlenül meg se próbálták megvédeni -- azért nem tették, mert nem érezték a sajátjuknak, nem szolgálta az életüket, nem érezték értéknek.

A polgári demokrácia liberális, de annál jóval több is. Cselekvésre, részvételre és gondolkodásra ösztönöz. A közösségi kapitalizmussal (vö. Mackey-Sisodia, George R. Tyler,) együtt, amely a piac köré a valamikori, 18. századi liberális kezdeteknek megfelelően (!)  erkölcsi és közhasznossági hálót von, a fenntartható egyéni életstratégiák keretét jelenti; a kettő korlátozza az állami és korporatív túlsúlyt és a nekik való kiszolgáltatottságot az életvilágokban, erősíti a kooperációt, hatékonyabbá teszi a versenyt, szétteríti a nyereséget, nagyban csökkenti a korrupciót, és növeli a boldogságot. A legjobb keretét adja egy kompetenciáiban erősen hiányos társadalom magára találásának és folyamatos fejlődésének. A részletekről később.

A sajátos magyar 20. századi liberalizmus, amely Marx köpönyegéből bújt elő, és végtelenül intoleráns mindennel szemben, ami nem a Marx köpönyegéből előbújt liberalizmus (=progresszív radikalizmus), sajátos kultúrafelszámolási projektbe fogott rögtön a rendszerváltozást követően. Ennek lényege, hogy a liberalizmusnak nincsen szüksége liberális kultúrára, hagyományra, műveltségre, gondolkodásra, mert elég a jogok formális (elitista) rendszere, az ország vájt fülűeknek fenntartott alkotmánya, és szűk körben megvívott vitái, ezek érvényesülését aztán a semleges állam garantálja, és garantálni tudja a Nyugaton, amíg világ a világ. Akkor is, amikor már liberális emberek sem lesznek.(Egy másik magyarázat Egedy professzor tollából itt.)

Az elgondolás kudarcosságát fényesen igazolta 2010. Erre most mit történik, amikor migránsok százezrei jelennek meg a kapuk előtt? A magyar liberalizmus (=progresszív radikalizmus) úgy dönt, nincsen szüksége a maradék liberális kultúrára, hagyományra, műveltségre, gondolkodásra sem, mert elég a jogok formális (elitista) rendszerének maradéka, az ország vájt fülűeknek fenntartott alkotmánya, és szűk körben megvívott vitái, ezek érvényesülését aztán a semleges állam garantálja...  (elnézést, ezek utóbbiaknak már annyi). És ezt csinálná addig, amíg minden még meglévő politikai érték is elveszne...

A magyar progresszív radikalizmus az absztrakt ember iránti invazív jogérzékenységét az emberi kultúra és a beágyazott politikai gyakorlat iránti konkrét megvetéssel kíséri, és csak azokat a dolgokat nem védi (az eleink hektoliterszám kiontott vére árán kialakított, beágyazott politikai gyakorlatot és kultúrát), amelyek a szabadság hordozói voltak, mióta szabadságról egyáltalán beszélni lehet. A magyar progresszív radikalizmus nem veszi észre, hogy már eddig is sikerült egyenlő jogokká formalizálnia a szabadságot (az egyenlőség lájtos jármába hajtva azt, kísérletezett persze súlyosabb jármokkal is), de most az eseti és esetleges empátiát is a kultúra maradéka ellen indítja, amikor a kultúránk védelmezőit (a kormány humanitárius deficitjével nem vádolható, de az egyoldalú baloldali problémakezelés miatt mellette szorosan felzárkózó jobboldalt) mindösszesen részvétlenséggel vádolja. Nincs is ennél abszurdabb, hiszen az elődeink Európában éppen az empátia, a tolerancia és a humanizmus társadalmi pozícióit erősítették meg egy bonyolult intézményes mechanizmussal (a piaccal, a jogállammal, a viták kultúrájával, és az ezekre való kulturális felkészítéssel stb.), Isten, a boldogság, és a társadalmi hatékonyság nevében. A magyar progresszív radikalizmus ellenben szemmel láthatóan úgy véli, hogy az ebben a kultúrában csiszolódott emberek nélkül is lehet liberális demokráciát működtetni, mert a formális jogegyenlőség és annak kiterjesztése mindenkire, akit közénk vet a sors, elég ok mindenkinek a hűségre a liberális intézményrendszer iránt. Súlyosan fognak csalódni, ha már eddig nem volt érzékenységük hozzá.

A magyar progresszív radikalizmus téved. Az absztrakt elvek és emóciók ködébe burkolózva, az absztrakció és az emótiv erkölcsi érvek zavaros kettős nyelvét beszélve mit se látszik tudni egy konkrét kultúra radikális kikezdésének veszélyeiről -- hogy eltűnik körülöttünk minden, ami összeköt, ami megélhetővé teszi... mit? A liberalizmust. Magyarországon nincs a szabadságnak, a közjónak, a kapitalizmusnak, a vitának stb. kultúrája. Nincs beágyazott liberális konszenzus. Orbán Viktor hibája lenne? Az övé is. De hát hol lenne ő, ha lettek volna liberálisaink?

Amikor egy civilizáció nem tud megfelelni a saját magas igényeinek, avagy szükségképpen kirekesztővé kell válnia, mert az igényei érvényesítéséhez gyenge, akkor csak rossz választások vannak a civilizáción belül. Ilyen korban élünk, amiről éppen olyan kevéssé tehetünk egyenként, mint azok, akik igényt tartanak ránk. Akiknek a mércéje az egyes ember, a jogai és a boldogsága, a humánum mögé odatennék a közösség pénzét, és csupa optimizmussal tekintenek az emberi harmónia lehetőségeire, valószínűleg nem tévednek nagyobbat, mint akik nagyobb kincsnek tekintik a sok-sok ember életével és nem ritkán halála árán létrehozott európai és magyar kultúrát, mint az egyes ember vágyait és életét, és féltik e kultúrát azoktól, akik most éppen kiszolgáltatottnak tűnnek, de könnyen öntudatra -- és nem éppen európai öntudatra -- ébredhetnek. A helyzet tragikumát éppen az adja, hogy nincsen veszteség nélküli megoldása. (És itt nem számolok az egyoldalúan vesztes forgatókönyvekkel, amelyek szerint terrorhullámba, kulturális és vallásháborúba, vagy éppen teljes kulturális relativizmusba sodródhat Európa a saját területén.)

Most hiába bánunk -- ami mellesleg kötelesség -- emberségesen a bejövő embertársainkkal, nyilvánvalóan előbb-utóbb le kell zárni az utat előttük. Ha nem a második százezer, akkor a második millió ember előtt, és aki elég reálisan gondolkodik, akkor tudnia kell, milyen jelenetek fogják ezt követni a magyar határon. Vagy hányadik millió előtt kelljen ennek megtörténnie? Nem kvantitatív, hanem minőségi (elvi) döntést kell hozni. És mi legyen ez?

Akik most vakon ordítoznak bele a nyilvánosságba és félig-meddig ideológiai-politikai elhivatottságból vádolják hol embertelenséggel, hol nemzetietlenséggel és hagyományellenességgel a másikat, azok vajon megfontolták-e a másik tábor véleményét (igazát) is? Ha meg is, a magyar nyilvánosságban ez nem jelenik meg, mert már jó ideje képtelenek vagyunk beszélgetni egymással, ezért nem is vagyunk képesek több-kevésbé konszenzusos álláspontra jutni, hogy enyhítsük az eddigi és várható döntéseink súlyát.

Szokja meg mindenki: ez egy olyan helyzet, ami miatt az ember: ember. Az élet tragikuma miatt. Ami aztán a jobb közösségeket összehozza, a rosszabbakat csak még jobban szétforgácsolja. Erről is döntenünk kell. Európa nem lehetséges (keresztény és humanista-aufklérista) emberiesség, de a nemzeti kultúrák és hagyományok ereje nélkül sem (amelyek formálódnak ugyan, de radikálisan formálni nem lehet őket nagy traumák nélkül). A problémánk, hogy Európának mindkét pillére meggyengült az utóbbi évtizedekben a  fogyasztói társadalmak nyomása alatt, de attól még a civilizációnk legnagyobb értéke, a történetiségéből táplálkozó egyensúlya nem borult fel. Ezt az egyensúlyt kell mindenáron megőriznünk, és erre tekintve kell a bevándorlás kérdését kezelnünk. És ki tudja, ezzel akár nőhet a megbecsülésünk a saját civilizációk alapértékei iránt is.

Olcsó húsnak híg a leve. Ez még áll a Wizzairre, de nem áll a magyar államra (hiszen nagyon is drága a magyar társadalomnak): ennek ellenére a két eset összevethető. Hogyan?

A Wizzairt, ezt az ún. fapados légitársaságot, a keleti-európai EU-csatlakozás teremtette piac élteti (a turizmus és a munkaerővándorlás/ingázás), és ez a piac nem tudja megfizetni a minőséget -- csakhogy a Wizzair ugyan alacsony árakra rendezkedett be (ami máshol is megtörtént a repülésben), de indokolatlanul rombolja a minőséget és a szolgáltatási élményt is. Ez a következő dolgokat jelenti: nagyarányú pontatlanság (a napközi járatok -- tehát a napindító, reggel 6 körüli járatokat leszámítva bármelyik, és a nap végéhez közeledve egyre több -- olyan eséllyel késnek, akár jelentősen, hogy aki időpontra menne egy helyre, biztosan nem választja őket, biznisz utasok jelentős része kilőve); kényelmetlen gépek (az ember feneke alatt adott esetben egy WC-szerű lyukkal, 185 cm fölött kínszenvedés stb.), a személyzet fiatal és folyamatosan cserélődik (ami nem zavarja a döntően fiatal utazóközönséget, de aki tapasztalt légiutas-kísérőkhöz szokott, finoman szólva érzékeli a különbséget), agresszív marketing (folyamatos harsány, ráadásul két nyelvű árusítás) a fedélzeten, ami erősíti az érzést, hogy a kellő időben lefoglalt olcsó jegyekért meg kell szenvedni: az embert nem célnak, hanem eszköznek tekinti a légitársaság a nyereségszerzésben, és bár a legtöbb helyen ez így van, de az ábrázolt szolgáltatási minőséghez hozzátartozik, hogy ez minden ponton (az on-line bookingtól kezdve a beszállításon át a telefonos ügyfélszolgálat botrányos minőségéig) lesír a vállalati gyakorlatról. A további minőségi visszásságok általában a fapadossággal járnak (vidéki, szintén alacsony minőségű repterek, az olcsó jegyre rárakodó gyakran pofátlanul magas plusz tarifák, pl. foglalás módosítása, a sztenderdből kilógó poggyászméret esetén), de az előbbiek nem okvetlenül: mindent összevetve a Wizzairrel olyan élmény a repülés, hogy az ember győzi elfelejteni. Olcsó? A minőségi társaságokhoz képest az. Megéri az árát? Nem. Pontosabban csak azoknak, akik mást nem tudnának megfizetni, ezért ezek az emberek ehhez a légi minőséghez szoknak.

A magyar állam hasonlóan működik. Részint önmagáért (és nem az őt fizető társadalomért) van, részint borzasztó drágán csinálja, amit csinál. Összeomlik minden kritikus helyzetben (hóhelyzet, menekültek, nagyobb reformok) és összeomlik (csak kevésbé látványosan) a napi helyzetek túlnyomó részében is (amit mindenki tapasztal -- csak már fel sem tűnik -- a napi életében). A magyar állam ugyanúgy az alacsony minőségre rendezkedett be, mint a Wizzair, és ugyanúgy kihasználja a társadalom szegénységéből kialakuló monopolhelyzetét: ha meg is lehet kerülni (pl. az egészségügyben), az a többség számára megfizethetetlen, illetve ami a légitársaság esetében rossz minőségű, de mégiscsak piaci -- szabadon választható -- szolgáltatás, ha szerintem vissza is üt középtávon, az az állam esetében kényszer. Az a működtetésen felül megmaradó rész, ami az előbbi esetben legitim profitként keletkezik az ár/minőség szintből következően, az az állam esetében a vezetőinek és pereputtyainak zsebében landol. Az állam is nyereséget termel furcsamód (ugye, nem ez lenne a dolga) -- és azt el is lopják. De mindkét esetben úgy van, hogy az emberek beletörődnek ebbe a minőségbe, megszokják, és erre lövik be az életüket. Nem ugrálnak (nix ugribugri: a Wizzair esetében a hatalmas késésekért is alig kérik az IATA által előírt kompenzációt -- persze, azt nem kérniük kellene, az jár, csak nem a Wizzairnél --, ahogy a többség a magyar kormányzás és az állam minőségébe is beletörődik, "lehetne rosszabb is" alapon). 

Magyarul, mindkét entitás a magyarok (az előbbi esetében általában a szegénység) szerénységéből ("nekünk így is jó") termeli a hasznot még úgy is, hogy alapvető funkcióit és a fair működést hagyja maga mögött. Nem egyszerűen ár-érték arányról van szó egyik esetében sem, hanem egyfajta erkölcsi minőségről a fogyasztókkal szemben, amit azok -- mivel ez pontosan illeszkedik abba a rossz erkölcsi minőségbe, amiben nap mint nap részük van, és adott esetben maguk is újratermelnek -- elviselnek. Mindkét entitás erre a kiábrándultságra épít. Se a Wizzair, se a magyar állam nem javítja a saját minőségét, hogy javítson a kiábrándultságon, hanem inkább kihasználja ez utóbbit, és lefölözi a hasznát. A kapitalizmus alaplogikájának a züllése látszik belőlük, amelyik egy gyenge társadalmat még jobban lenyom.