1000 leütés

Hoppál Péter (barátom a Facebookon) skanzen-túrára hívogat a szép őszi időben. Elfelejti hozzátenni, hogy  folyamatos skanzen élményben van részünk életünk csaknem minden fordulatában ebben a kis országban, így akár szépen mindenki otthon is maradhatna, beleértve Hoppál Pétert is. Elég csak felébredni minden reggel.

A magyar élet kilátástalan, bezárkózó. Liberális konzervatívként nehéz beletörődni abba a kudarcba, amit egy versenyképes konzervativizmus népszerűsítésében szenvedünk el nap mint nap, és hogy kell ugyanilyen gyakran szembenéznem azzal a ténnyel, hogy az ország bezárkózása a lehúzó, farnehéz kultúrájába (értve ez alatt nem a népművészetet, hanem a társadalmi inkompetenciákat) hogyan vezet tévutakra minket. Az ún. kultúránkat meg akarjuk őrizni, de valójában jelentős részét nem szabadna. A mi hagyományaink, eszményeink és vágyaink már régóta nem újulnak, és sosem valósulnak meg. Kapaszkodunk beléjük, de nem táplálkozunk belőlük; ragaszkodunk hozzájuk, de nem neveljük és alakítjuk őket az életünkhöz. Ezért az életünk nehéz és eszköztelen, a hagyományaink és eszményeink elidegenültek tőlünk, a vágyaink csak a frusztrációt erősítik. 

Az a kultúra, amit őrizni vélünk, elfolyik az ujjaink között, használhatatlan, élhetetlen, skanzenekbe való, azt se tudjuk talán, micsoda, ami nem véletlen, ha a legtöbbünk domináns kulturális élménye a brazil szappan, a Coopok és a politikai propaganda világa; és közben nem teszünk szert a modern nemzetek jártasságaira, köztük elsősorban a saját identitásunk feletti uralom képességére, amiből következne a magabiztosság. Ennek a mikéntjét kellene kialakítania egy modern konzervatív politikának -- ehelyett a legrosszabbat kapjuk: etnicizmust, kivagyiságot, sérelmi politikát, vágyálmokat, önbecsapást. A gyenge nemzet rabja a hagyományainak, az erős együtt él velük, és uralja őket. Ahogy uralja saját kudarcait is -- miután felismerte őket.

Be kell ismernem: nem tudom pillanatnyilag, hogyan mozdulhatnánk ki innen, miközben nap mint nap apadnak el az erőforrásaink. A migrációs "vita" elkeserítő idáig, borítékolható megrögzöttségek összecsapása, pedig nemcsak Európa, Magyarország sem őrizhető meg úgy, ahogy bármelyik "oldal" hiszi, se erőforrásai, se identitásának versenyképessége, se jövőképe nem alkalmas erre  -- a vitából mégsem olvasható ki a megújulás lehetősége. Közben a nemzetnek nincs reális stratégiája önmagára vonatkozóan, és akinek a feladata lehetne ennek a megalkotása és érvényesítése -- a politikai osztály és az értelmiség --, az gyáva, gyenge, vagy éppen velejéig romlott. A sikeres átalakulás reménye csekély. Nem csak én nem tudom a módját, más sem (csak éppen én bevallom). Valahogy mégis meg kellene mozdulni. Valahogy fel kellene állni. Valahogy meg kell keresni magunkban a jövőnket.

Lázár János több fordulóban és hangfekvésben fejezte már ki nem tetszését a kormányzat működésével, Orbán káderpolitikájával, és konkrét fideszes személyekkel szemben. Legutóbb tegnap egy olyan dupla fenekű érvelésbe bocsátkozott, amelynek olvasataiban lehet a minisztert teljesen cinikusnak és lehet piacpárti (kormány)kritikusnak is gondolni.

„Eladtuk az összes mezőgazdasági cégünket, rég túl vagyunk már a gazdálkodáson. Nem csinálja a magyar állam. Mert miért? Mert nem tudott gazdálkodni. Mert szétlopták, ellopták és szétcsalták az állami mezőgazdasági cégeket. Kinek kell ez a világ? Nem hiszem, hogy bármelyikük is ezt akarja, hogy ezen a pár százezer hektárom elkezdjünk gazdálkodni, és amikor szocialista kormány van, akkor a szocialista menedzsment lopja szét, amikor fideszes kormány van, akkor meg a fideszes menedzsment lopja szét. Ez a világ kinek kell? Szerintem egyikünk sem akar ilyen világot. Egyszerűbb, ha van gazdája meg tulajdonosa ennek a földnek”

Lázár a magyar valóságról beszél, senki sem tagadhatja. A mondatai vonatkoztathatók akár az első Orbán-kormány lelépése előtt hozott döntésre a 12 állami gazdaság szétosztásáról, de előrevetíthetik konkrétan Simicska nyugat-dunántúli földjeinek újraosztását is az új nyaloncok körében. A fideszes (és a megelőző, kisebb léptékű szoci) földrablások árnyékában nehéz jóindulattal viseltetni bármilyen fejlemény iránt, de jellemző Lázár mondataira, hogy -- függetlenül a szándékaitól -- mennyire tudatában van a fideszes oligarchia is az állami tulajdonlás és menedzsment parazitizmusának. Ezek a fickók úgy aljasok, hogy közben tudják: nemcsak magukkal tesznek jót, de a közzel is rosszat.

Ha viszont Lázár valamiféle háborút visel éppen, ám Orbán mégsem akar (tud?) megszabadulni tőle, akkor valamit jól csinál. Mármint természetesen géfodori értelemben.

Kezeljük egy pillanatra hatalmi (név)értékén Magyarországot. Exportjának 80%-át multik adják, állami beruházásainak 95%-a jelentős uniós támogatással megy végbe, az adósságát nem tudja leszorítani, versenyképességben folyamatosan leszakad a regionális mezőnytől is, hadserege gyakorlatilag nincs, emberi erőforrás reprodukciós képessége (születések száma, migrációs egyenlege, oktatási és egészségügyi rendszere, szuverén értékteremtő képessége) romokban, nyugdíjrendszere fenntarthatatlan, politikai kultúrája végletesen terméketlen és megosztott (a nemzeti jelző a kifejezetlen nemzetietlen politikai oldalnak fenntartva, ellenzéke értékelhetetlen), politikai rendszere a korrupt autokrácia, kormányzása minősíthetetlen.

Ez az ország akarja megmondani a Nyugatnak, hogy mi áll a Nyugat érdekében. Vajon milyen alapon? Mit ért el ez a miniszterelnök ennek az országnak az élén, amely elfogulatlanul nézve alapot adhat a nevetséges gőgjének?

Ezt az országot, illetve a népét a miniszterelnöke a propagandában élvezett fölénye és ellenfelei korruptsága okán az orránál fogva vezeti. De mi történik nagy szerencséjére? Egy éktelen korrupciós botrány és süllyedő gazdasági mutatók közepette éppen időben érkeznek (küldetnek?) a migránsok ahhoz, hogy a kormányfő -- egyébként tagadhatatlan, Machiavelli-vénája és feltehetőleg külföldi titkosszolgálati súgói (tanácsadói) felhasználásával -- olyan válságot csiholjon a magyarok fejében, hogy rögtön stabilizálni tudja a helyzetét kormányzása minden irracionalitása és bűnei ellenére. Magyarország geopolitikai helyzete nemzetközi nyilvánossághoz juttatja, amit korábban sosem élvezett, amit a xenofób indulatok felkorbácsolására használ fel Európa-szerte. A pályaudvaron és a határainkon rendezett jelenetek meg az EU-s fórumokon hangoztatott radikalizmusa a megnyitás- és példányszámban érdekelt, ideológiailag keretezett újságok címoldalára repítik, és eljátszathatja a fontos embert. Nem tudni, van-e távlati küldetése -- távolról sem nemzeti, inkább -- idegen érdekek mentén, de nem zárható ki. De nem is ez a kérdés most. A kérdés az, vajon mit ért volna el ez a miniszterelnök a magányos, jelentéktelen, az európai szövetségi rendszerhez nem tartozó ország miniszterelnökeként, miközben kilóg az ország feneke az ország gatyájából -- nota bene, mit ért volna el szuverén országvezetőként, amire annyira vágyik? Akkor tehát, ha nem egy EU-tagország vezetője, akinek mások hivatalból meghallgatják a véleményét, és fórumot teremtenek a számára?

Hozzáteszem: a hívei látják azt a kifutást, amikor a szuverén fenék tényleg ki fog lógni a gatyából? Ha látják, szeretik? Ha nem szeretik, miért támogatják?

Ó, vagy talán semmi távlati cél nem lenne Európával (pl. nemzetállami szuverenitás visszaállítása, oroszbarátság, atlantizmus pusztulása, "keresztény Európa" védelme), hanem "csak" nemzeti érdekérvényesítés örvén elkövetett hatalmi stabilizáció? Kis nyomásgyakorlás, hogy utána erősödjön az ország presztízse (mondja az idealista) -- vagy a kormányfő hatalma (mondja a szkeptikus). Nos, jegyezzük meg, tények támasztják alá: az ország presztízse Orbán alatt folyamatosan hanyatlik. Az utóbbi hónapokban gyorsulva. Ez a személy már jó ideje nem az országot szolgálja.

De továbbmegyek, ha szolgálja, ha nem -- ami évek óta itt folyik az EU és Magyarország viszonyában, az nem Orbán igazát vagy tévedését minősíti, hanem egyszerűen egy klub civilizációs szabályainak semmibevételére való reakció a klubtagság részéről. Ha tegyük fel, szolgálja is Magyarországot (nem teszi), nem szolgálhatja a tágabb közösség szabályaival szembemenve. Az ő magyar stadionokban edzett hitével szemben ugyanis egy klubot nem az eredményei, hanem a szabályai és kultúrája éltet. Lehet, hogy ez a klub momentán ostobán viselkedik, és lehet, hogy Orbánnak egynémely dologban igaza van, és a véleményét egyre többen látszanak osztani is, de ezek mégis emlékezni fognak arra, hogy milyen ember véleményét kellett kényszerűen, legalább részben a magukévá tenniük. Emiatt talán magukat is szégyelleni fogják, a klubot is elhagyja a jó hangulat, de nem fogják kevésbé megvetni -- Orbánt. És lassan vele azokat is, akik hatalomban tartják. Minket. 

Nem érdekel, milyen sanda szándékkal támadja Putyin és Orbán a Nyugatot, nekünk, nyugatosoknak is okunk van a bírálatára -- az önbírálatra, ha tetszik. És ennek a bírálatnak meg kell hallgatnia a liberális demokráciák ellenfeleit is, köztük Orbánt. És a liberális demokráciák ellenfeleinek van igazságuk, amikor a Nyugat kétszínűségét lobbantják a szemünkre legutóbb a közel-keleti válság értelmezésében és kezelésében (a mi bűnünk az ősbűn a métely elültetésében), a multikulturális projekt értékelésében (tényleg megbukott), a gazdasági szemlélet eluralkodásában (tényleg uralkodik a kultúra, a vallás, az erkölcsi rend, a szolidaritás, a fenntarthatóság fölött) stb. Az európai "szellemnek" mindig kell egy antiliberális, antiindividualista kihívás, hogy összekapja magát, miután korrumpálta a megelőző egy-két-három évtizedét.

Az összecsapás az oroszokkal, ha nem is lesz belőle komoly, elhúzódó konfliktus, ugyanezt a funkciót tölti be -- ha szerencsénk van. Putyin nyilván túl akar élni egy versenyképtelen ország élén, ugyanezt akarja Orbán -- és ezért megtesznek mindent a Nyugat lejáratása, erkölcsi meggyengítése, és összeveszejtése érdekében, de ezt csak azzal a Nyugattal tudják eljátszani, amelyik eleve magától gyengül. Nem gazdaságilag (nyilván összehasonlíthatatlanul sikeresebb régióról beszélnünk, mint Oroszország vagy, ami azt illeti, Magyarország), hanem a posztmateriális értékek konszenzusáról. Gondoljunk bele, hogy is beszélhetnénk konszenzusról, amikor Európa vezetőinek fogalmuk sincs, milyen fellépést követel tőlük a migráns ügyben Európa védelme. Nem tudják, mit értsenek liberalizmus alatt. Vagy konzervativizmus alatt, ami azt illeti. Nem szembesülnek a liberális demokráciák kulturális korlátaival se befele, se kifele, ugyanakkor hagyják elporladni az alapvetően erkölcsi alapú hagyományt. A politika számukra intézkedés, szabályozás, technika, jogalkotás, szakértés (ráadásul inkompetens szakértés). Nem tudják, hogyan kezeljék az etnicista-vallási kihívásokat, a korporatív és állami összefonódásokat (pl. a VW-csalás ügyében, mielőtt még nem lett botrány), vagy magát az EU-projektet -- akármit, ami szorosan vett politikai. A politikából kihalt az egzisztenciális, az emberi. Kihalt belőle az ember, akár a cselekvő, akár a meghatározó stakeholder (érdekelt, "ügyfél") szintjén. A politika pótszere pedig korlátolt bürokraták döntésképtelenségben és csapkodásban nyilvánul meg. Mindig azon vannak, hogy lekicsinyeljék és/vagy szőnyeg alá söpörjék az emberit mint meghaladandót, és amikor az rendre előbukkan, a Nyugat rendre válságba kerül.

Amikor azt írom, az európai szellem évszázadok óta küzd az antiindividualista (emberellenes) kihívásokkal, azt is írom, hogy egymásra halmozzuk azokat a csúnya etatista projekteket, amelyeknek sorában az Orbáné csak egy. Vegyük észre, hogy amikor ő vagy Putyin küzd a lelkekért, a szabadság szempontjából nem tudunk minőségileg mást képviselni a Nyugaton velük szemben, mindössze kvantitatív különbségek vannak a szabadságaink skáláján -- márpedig innen nehéz érvelni. A logika, amelynek nevében a szabadságot kellemkedve tiporjuk, ténylegesen ugyanaz: az állami és szupraállami gyakorlati (erkölcsi, intézményes, politikai) fölény az individuumokkal szemben. Orbán kritikája a Nyugattal szemben többször megállja a helyét, mint nem -- a jelenségek szintjén legalábbis. Az értelmezésben természetesen tendenciózus. De a jelenségek bírálatában nyugodtan oda lehet rá figyelmi. Rávilágít arra, hogy az antiindividualista meggyőződést egyszerre erősíti az egoizmus amoralitása és az államias szemlélet felemelkedése. A politikai individualizmus ugyanis eredetileg, a klasszikus liberális álláspont szerint, közösségi képesség, erkölcsi álláspont. Individuumnak nem születik valaki, hanem vagy azzá lesz önfejlesztés, erkölcsi nemesedés, piaci és közösségi cselekvés, művelődés, részvétel útján, vagy megmarad önző, egoista, rövid távú haszonmaximalizálónak és vágykielégítőnek, amiben -- ha többségre jut -- csak az államok vághatnak rendet. Az individualizmus bonyolult társadalmi képesség, az állami hatalommal komplementer. Minél több van az egyikből, annál kevesebb kell a másikból. És a nyugati népek egy ideje az utóbbira esküsznek -- közvetve az Orbán-projektet erősítik --, mert nem tudták megvédeni a koncentrálódó (korporatív és állam-) hatalmi nyomással szemben az individualizmus eredendő politikai intézményrendszerét, a piacot, az iskolákat, az önkormányzatiságot, a szabadságot, a nyilvánosságot. A NER ugyanolyan szocialista projekt, mint az EU. Kicsit nemzetibb és kevésbé szocialista mindössze.

Az államok erősödése mindig az individualizmus gyengeségére világít rá. Orbán erősebb, autoriter állama az európainál még erőtlenebb magyar individualizmus terméke, de Orbán Európával szembeni kritikája is csak azért állhatja meg a helyét, mert az európai individualizmus is lejtőre került az utóbbi évtizedekben. És a rombolás, amit az egoizmus végez a lelkekben még annak a szájából is megfontolandó diagnózisként hangzik, akinél senki sem alapoz jobban az individualizmus erőtlenségére. Röviden: amikor a Nyugatot bírálja, valójában az individualizmus gyengeségeit bírálja a jelenségek szintjén, de ahelyett, hogy az individualizmust visszahelyezné a jogaiba, a bírálatot az államok (tovább)erősítésének projektjeként adja el (állam = nemzetiszocializmus + szabályozás, bár a nemzetiszocializmus helyett pontosabb volna átfogóan identitásszocializmusokról beszélni). Félreértelmezi a jelenséget, hogy veszélyes gyógyírt adjon ellene. És a nyugatos tábor (itthon és külföldön is) -- önismerete és megfelelő diagnózis híján -- csak tátog. Azaz Putyin, Orbán, és a Nyugat ellenfelei (talán) pont időben jöttek az eszmélődéshez. Megfelelő önreflexióban reménykedni azonban némi bátorságra van szükség a mai nyugati panoptikumot elnézve.

A magyar választót nem túlságosan érdekli a vélemények koherenciája. Orbán Viktor személyes "fejlődése" a posztmodern balos radikalizmustól a jobboldali liberalizmuson és a polgári kegyességen át a radikális etnicizmusig meg se kottyan neki, de szívesen el van tények és a propaganda ellentmondásaival is, jólétből például nagy részünk megelégszik a virtuális fajtával; ahogy nem zavar minket, ha a kedvenc újságjaink máról holnapra 90 fokot módosítanak a hangfekvésükön, vagy ha a kormány plakátol, amikor a határok védelmére kellene készülni, és utóbb Európa védelmezőjének kiáltja ki magát, pedig Magyarországot se tudja megvédeni (csak augusztus végéig 200 ezer migránst engedett át, azóta meg már nem is számoljuk). 

Úgy is mondhatjuk, a magyar nép java az erős kezű vezetőt szereti, mióta csak világ a világ, és nem érdekli, az minek a nevében cselekszik. Kár lenne ezt figyelmen kívül hagyni. Orbán ezért viszonylag könnyű helyzetben van, ha a barna radikalizmust is vissza akarja szorítani, elég ugyanis azt beépítenie a narancsos univerzumba (azaz a saját karakterébe), ami semmivel sem nehezebb, mint a balos demagógia elsajátítása volt. Tekintve, hogy jó eséllyel igaza van, amikor arról beszél, hogy a régi elitet az EU-ban egy-két éven belül leváltják a radikálisok, nyilvánvaló, miről fog szólni a következő egy-két éve: arról, hogy ez Magyarországon ne történjen meg. És ez nem jó kormányzással, hanem jobbra tolódással fogja megvalósítani.

Amikor Orbán a liberális rendszerek bukásáról beszél, véletlenül se jut eszébe, hogy ezeknek versenyképes alternatívát nyújtson. A rendszere ugyanis nem ilyen. Az egy hatalmi mechanizmus, amely a nyugati tőkén épült fel, és annak megrendülése (akár egy VW botrány, akár egy pénzpiaci válság képében), vagy egy onnan kezdeményezett puccs döntheti csak meg. A miniszterelnök, mint mindig, őrlődik a Nyugat pénze és a politikai rendszerével szembeni ellenszenve között. A hazai ellenzék azonban a jelenlegi formájában még akkor sem tudná kikezdeni, ha legalább egy részének célja volna ilyesmi. Valóban vezérelvű társadalomban élünk (Körösényi András már régen észrevette ezt, amit egy következő generáció machiavelliánusai már büszkén vállalnak). Ha az ellenzék nem akarja megvárni, amíg a korrupció és a nyugati tőkekivonás nyomán szétrohad a magyar rendszer, egy megfelelő vezért kell keresnie. Az ismertek közül egyik sem az.

Figyelmetekbe ajánlom a http://pkpkozosseg.blog.hu/ blogot, most indult.

Egy korrupt, erkölcstelen kormányzat etikai kódexben szabályozná a magyar pedagógusok lélegzetvételét is. A korrupt, erkölcstelen kormányzat ilyeneket akar aláíratni a magyar gyerekeket oktató-nevelő értelmiséggel:

-- Elkötelezetten végzik a munkájukat, "azonosulva a magyar társadalom előmozdításának céljával".

-- "Cselekedeteink meghatározó erkölcsi mércéjének tartjuk a hivatásunk iránti belső tiszteletet. (Kiemelés az eredetiben.)

-- "Nem vállalunk közösséget jogi és morális szabályok illetve követelmények megsértőivel, tudatosan elkerülünk minden olyan helyzetet, amely tisztességtelen és jogellenes befolyás alá kerülésünkhöz vezethetne."

-- "őszinte és komoly önbírálatot is gyakorlunk"

-- "munkája térbeli és időbeli keretein túl is tudatában kell lennie annak, hogy minden megnyilvánulásával kollégái közösségét is minősíti"

-- "gondosan kerüli a szenvedélybetegségek kialakulását", és "küzd az elszürkülés (...) ellen"

-- nem tesz semmiféle "diszkriminatív különbséget" a szülők között

-- erkölcsi ítélőképességét megszokások és külső kényszerek nem tompítják...

Hosszan idézhetnék még annak bizonyítására, hogy az ún. Kódex végtelenül ostoba, prosztó, megalázó, kontraproduktív, szakmaellenes -- és erkölcstelen. Éppen olyan ostoba és erkölcstelen, mint az egész oktatási kormányzat, az élén Baloggal, az aktuális Hoffman-alteregóval, a Karral, a Klikkel, a PÖCS-csel, a cinikus életpályamodellel, a megalázó bérezéssel, a minőségi oktatásnak a magyar társadalmi életből való kipusztításával. Ostoba és erkölcstelen, mint a jelenvalónk, az Orbán-éra teljesen egészében. Mégis alig lesznek, akik csatlakoznak majd az Illyés akciójához. Végül is, igazuk van: minek az ugribugri, úgyis előbb-utóbb elviszi az ördög ezt a kormányt is. Csak az évek, az évek múlnak el addig tanárok és gyerekek ezrei fölött visszavonhatatlanul. 

"Nem vállalunk közösséget jogi és morális szabályok illetve követelmények megsértőivel, tudatosan elkerülünk minden olyan helyzetet, amely tisztességtelen és jogellenes befolyás alá kerülésünkhöz vezethetne." Nos, ha ez így van (feltételezem, jól értem a bikkfanyelvet), akkor a pedagógus nem is adhatja nevét ehhez a fércműhöz, amelyek kiötlői nap mint nap, lépten-nyomon megsértik jogi és morális szabályok garmadát. A Kódex úgy illegitim és önellentmondó, ahogy van.

Nem akarok nagyon hosszan alapvetni, ezért csak ennyit: a kereszténység gyökerében egy univerzális hit és embertan áll, nacionalista módon értelmezni, ahogy a bevett egyházak és a Hit Gyülekezete nevű szervezet teszik általában és a muszlim bevándorlás ügyében konkrétan -- hamis tanúság, eretnekség, de minimum ízléstelenség és tudatlanság. Azt jól tudom, hogy az egyházak rendszeres megáldják a tényleges vagy politikai fegyvereket (köztük az ideológiák egyikét, másikát), de ez semmit sem jelent az igazság szempontjából. Az egyházak jó ideje nem az igazságot, hanem a hatalmi, minimum az intézményes szempontokat képviselik, amelyek törvényszerűen nem a szeretet és az igazság szempontjai. (Vö. "Az én országom nem e világból való", illetve "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.") Nem azt mondanom, hogy intézményekre nincs szükség (sőt nagyon is azt gondolom, szükség van rájuk), de ettől még el kell választanunk őket a tanítástól. Amikor az egyházak megnyilvánulnak (láttuk ezt a teljesen ellentmondó nyilatkozatokból), akkor minimum keverednek ezekben a tanítás és a hatalom szempontjai -- győzze csak mindenki elválasztani őket, ezért megtévesztőek.

A valódi keresztény (jézusi) "politika" -- szemben az egyházi gyakorlattal -- nem lehet nacionalista. Sorolhatnék még politika fából-vaskarikákat analógiaként, mert nem ez az egyetlen politikai hazugság, és csak azért nem sorolok, mert ez nem egyszerűen a politika hazugsága, hanem egy sokkal fontosabbé: a kereszténységé mint egyházi-hatalmi intézményrendszeré. Úgy tenni (azt sejtetni, úgy viselkedni), hogy a kereszténység nemzeti alapon áll, sőt, hogy egyáltalán bármi köze van a nemzethez, egyházi gyakorlatnak hazug, amit a mindennapossága se tesz igazzá. Több mint 1500 éves reflex az egyházakban az aktuális politikai-hatalmi leosztáshoz mérni magukat, ezért a mai nemzeties érdekük -- főleg egy posztfeudális országokban, mint a magyar -- csak annyira meglepő, minthogy az eső felülről esik. Ideológiáknak és nemzetállamoknak a tanítást ugyanígy megcsúfolni sokkal kisebb szégyen -- ezek nem tartoznak elszámolással a tanítás tisztáságáért. De az egyházaknak minden pillanatban tiltakozniuk kellene a hamis olvasat és a kereszténység nevében folyó politikai manipuláció ellen.

Az egyházak kétségbeesetten kapaszkodnak a nemzetállamokba -- és annál is jobban egy nacionalista, posztfeudális államba --, mert ettől remélik a megkapaszkodásukat a társadalomban. Ám természetesen pont az ellenkezőjét érik el, ami azonban a legkevésbé sem zavarja a személyes horizontjukon élő prelátusokat. A legnagyobb hibájuk persze a mi szempontunkból: hogy nem kérik ki maguknak, amikor egy nacionalista, autokrata politikus a "keresztény" Európa védelmére szegődik. Kettős hiba ez: egy, mert ahogy az eddigiekből is következik, egy politikusnak esélye nincs Európa keresztény, bibliai maradékának, akár az ilyen hagyományainak a megvédésére -- akkor se lenne, ha komolyan gondolná a küldetését. Ezek a hagyományok nem nacionalisták, sőt nem is politikaiak. Hitbeli, társadalmi és kulturális hagyományok, amelyek védelmére a társadalmakat kell megerősíteni -- aminek a magyar társdalom esetében a Vezér éppen az ellenkezőjét teszi azzal, hogy állami rabszíjra fűzi.

Kettő, amit Európán védeni kell, az nem csak a keresztény és a nemzeti volta (ha már így kapcsolódik össze Vezérünk fejében a végső jó), hanem a humanista, felvilágosodott, kapitalista és polgárosult volta is. Magyarország példája éppen azt bizonyítja, hogy az (állítólagos) kereszténysége tehetetlen a társadalom szervezésében az elmaradt polgárosodás miatt. (Külön érdekesség, hogy a protestantizmus viszont a korai polgárság erkölcsi rendjére ráfűződve, erkölcsteológiaként meg tudta őrizni a hit univerzalitását is, ami a túlnyomórészt protestáns társadalmak nagyobb versenyképességében is megmutatkozott rövidesen.) A nemzetét valóban féltő és segítő politika legalább annyira lenne polgári, kapitalista, demokratikus és emancipatórikus, mint keresztény, nemzeti, vagy konzervatív. Mert ezek mind jelentik Európát.

Bónusz: a muszlim bevándorlás ennek az összesített értékcsomagnak a védelmében is legalább olyan érvénnyel moderálható, az EU ostorozható, ego pedig körbehordozható, mint pusztán prokeresztény nacionalista propagandával. Csak az utóbbival szemben az előbbi értelmes is lenne és némi jövőképességgel bírna.

Amíg ízlés szerint népünk egy -- kisebb része -- felháborodik a migránsokkal szembeni bánásmódon, egy másik -- nagyobb része -- pedig (az ünnepelttel egyetértésben) az új Hunyadi Jánost látja Orbánban, a kép sokkal bonyolultabb ennél. Világos, hogy Orbán legalább az év eleje óta tudott a migráció várható felerősödéséről, és hogy a kibocsátás megnőhet a közel-keleti menekülttáborokból. Egy kérdés, hogy honnan tudta ezt (az EU-ban beadott menedékkérők relatív többsége, kb. 80 ezer ember, már 2014-ben szír, de a menekültútvonal áthelyeződése a Balkánra és a menekültek megtöbbszöröződése új fejlemény), a másik, hogy miért teltek el hónapok a nyilvános felismerés óta azzal, hogy teleplakátolta az országot, (kudarcosan) nemzetikonzultált, és menekültek tízezreit engedte át nagyrészt titokban az országon -- ahelyett, hogy felkészítette volna a határőrizetet az erősödő nyomásra. Ami az utóbbit illeti, a legártatlanabb válasz Orbán szokásos kormányzásképtelensége és a magyar államszervezet alacsony hatékonysága. Az állam gyenge minőségű, a szervezetei, így a titkosszolgálat és a határőrizet is nagyon távol van a professzionális szervezetektől megkívánható szakmai és vezetési szinttől, centralizáltak, átpolitizáltak, következésképp manipulatívak befelé, tehetetlenek kifelé (a magyar ember ezt az oktatás, az egészségügy, és az egyetlen adminisztratív reformot jelentő kormányablak-rendszer totális kudarcából is láthatja, ha már nem hisz a korrupcióról szóló híreknek).

A kevésbé ártatlan válasz -- ami egyúttal a korábbi kérdésre is választ ad, hogy honnan tudta a hullám várható erősödését, és főleg a nyilvánosság ingerküszöbének átütését --, hogy Orbán tavasz óta egy viszonylag kiszámított mederben hergeli a magyar közvéleményt belpolitikai és EU-célokkal, esetleg az oroszokkal együttműködve, aminek az eszkalációja eddig a röszkei "támadás" volt, de tegnap már a horvátok schengeni csatlakozásának blokkolása meg egy bohózatba illő rendőri ál-attak is belefért, úgyhogy a kérdés egyre inkább az, megtorpan-e még a miniszterelnök a háborús pszichózis kialakulása előtt, vagy ez a célja? Az orosz külpolitikával összhangban Orbánnak se érdeke az erős, ráadásul liberális EU (zavarja a személyes szuverenitását), az ország -- ha nem is annyira radikálisan, mint Oroszország -- gazdasági harapófogóban van, a finanszírozása nyugati döntéseken múlik, miközben unortodoxia ide vagy oda, folyamatosan gyengül. Nyilvánvalóan nem ideális helyzet egy autokrata hajlamú kormányfőnek, amivel valamit kezdeni kell -- például átrendezni a frontokat képletesen vagy a szó szoros értelmében, pozíciót erősíteni későbbi tárgyalásokhoz -- lásd az utóiratot. Ráadásul Putyinhoz hasonlóan Orbán is méltóbbnak érzi magához a támadást a védekezésnél, és ahol korlátozzák, onnan pszichés kényszere inkább kitörni, vagy új frontot nyitni, és mennél inkább vesztésre áll az ortodox logikával szemben, annál agresszívabban képviseli az unortodoxiát. Az utóbbi hónapok gyanús hallgatása az orosz-magyar viszonyban is a háttérben folyó egyeztetésekre utal. Szhófal, ketves barhátaim, Jánosh az, csak nem Hunjadhi -- inkább csak amolyan Szapolllyai...

Az egész közel-keleti régió a világ legbonyolultabb hatalmi övezete, amelyben egymást követik, ha csak 2011-től nézzük is, az ostoba, aljas, egoista, és veszélyes lépések az amerikai, tágabban nyugati, az orosz, és a tucatnyi szemponttal keresztbe metszett helyi erők részéről. Szíria ezen belül is a koncentrált hatalmi vetélkedés színhelye, amelyben egyre erősödő szerepet szereznek maguknak az oroszok, akiknek iráni segédlettel közük lehet a menekülthullám elindulásához, hogy ezzel gyengítsék az EU-t és bírják kiegyezésre, a szankciók felfüggesztésére, az atlanti szövetség gyengítésére, közben pedig ezzel is hozzájárulnak -- ahogy régóta teszik -- a szélsőjobbos erők felemelkedéséhez. De szerepet játszik itt az olajár, a Törökországon át az ISIS-be és Szíriába szivárgó közép-ázsiai muszlim terroristákkal szembeni preventív támadás, és további néhány olyan szempont, ami az orosz lépéseket semmivel sem tünteti fel rosszabb színben, mint a nyugatiakat. Nagyon nehezen lehetne azt mondani, hogy a Közel-Keleten bárkinek igaza van. Amerika tevékeny szerepet vállalt a 2011-es "arab tavasz" mozgalmaiban, pénzelte és kezdettől fegyverezte a status quot felborító ellenzéki csoportokat, és az éves legalább egymilliárd eurós fegyverüzleteiből kivette részét az elegáns Kanada éppen úgy, mint az Egyesült Királyság és Franciaország, miközben ugyanezek a fülük botját sem mozdították az erősödő migránshullámra, pedig az olaszok évek óta kérik a Földközi-tenger egyesült erővel történő ellenőrzését.

Ostobaság, késlekedés, egoizmus, számítás... sorolhatnám. Ezek vezettek oda, hogy a kritikus helyzet mára elérte Európát, és ebben a neki kedvező helyzetben a maga szempontjából megint hatékonyan (az ország szempontjából látszólag szintén, de valójában nagyon kockázatosan -- lásd az utóiratban) politizáló Orbánnak érdeke Magyarország "megvédésén" túl az EU gyengítése is, azaz ezekben a hetekben és ki tudja, még meddig, a feszültség szítása a szomszédokkal és bárkivel -- már csak azért is, hogy még évekig el lehessen hárítani a nemzetközi nyilvánosságban az őt bíráló véleményeket ellenséges és inkompetens véleményekként. Továbbmenve azonban, ideálisan a saját belföldi hatalmának hosszú évekre történő biztosításán túl az európai föderalizáció és a liberális .konszenzus visszavetése, és az eurázsiai kapcsolatrendszer erősítése lehet a távlati cél. A magyar Patyomkin-ellenzék ehhez asszisztál minden bizonnyal titkosszolgálati nyomásra és koordinációval (leginkább az MSZP-t értve ide -- Gyurcsány nem titkosan is Orbánt erősíti minden megszólalásával, a drága).

Ui.: Az olyan kormányfői megszólalások, mint a tegnapi heti rendes, már-már apokaliptikusan, kikerülhetetlenül egy új szövetséget vetítenek előre, amelyre Magyarország a "önvédelme" érdekében kényszerül: "amikor helyzet van -- mondta tegnap Orbán -- akkor mi délről, sem a szerbektől, sem a horvátoktól, nem számíthatunk segítségre". Rosszabb hír továbbá - folytatta -, hogy Magyarország Nyugatról sem számíthat segítségre, "onnan sem csitul majd a bennünket kritizáló hang". Szavai szerint az európai média és politika egy részében a liberalizmus egy olyan válfaja érvényesül, amely "öngyilkos liberalizmus", mert a saját életformánkat sodorja veszélybe. Ugyanakkor -- bizonyítékául annak, hogy a gazdasági mozgásterünk nulla -- rögtön itt van az egyezkedő, tarháló hangnem is: a miniszterelnök politikai bűncselekménynek nevezte azt a felvetést, hogy pénzkérdéseket - a strukturális források egy részének megvonását - összekötnének a bevándorlás - a kvótarendszer - kérdésével. Az uniós forrásokkal kapcsolatban megismételte azt az álláspontját, hogy "gyarmat lennénk", ha fennmaradnának a hatalmas különbségek az EU-ban újonnan belépő, korábban kommunista országok és a régi EU-tagállamok között. Európa éppen azért dolgozott ki bizonyos gazdasági mechanizmusokat - magyarázta -, hogy az újonnan belépő országok ne gazdasági gyarmatként létezzenek, hanem részt tudjanak venni a fair versenyben. Nos, mindent összevetve ezt nevezik, azt hiszem, kockázatos politikának. Az ország egyetlen ember agyának rabságában.

Egy átlagos amerikai konzervatív is elmondhatta volna a saját kontextusában, rendben vannak a fő motívumai:

1."...[E]gy közösségnek elemi érdeke, hogy ha van országa, és azt akarja, hogy továbbra is legyen, annak a határait meg kell tudni védenie."

2. "Magyarország – és most nem akarok más országok helyett beszélni, de kívánom, hogy Európa többsége úgy gondolja, mint mi – etnikai és kulturális összetételét meg kell védeni." (A beszélő célja mellesleg az európai föderalizáció visszafordítása is.) Ugyanakkor a „Szabadság és felelősség" kapcsán ez: "magában hordozza mindazt, ami a liberalizmusból jó, vagyis a szabadságot, és melléteszi mindazt, ami nélkül azonban a szabadság értelmezhetetlen. Ilyen értelemben egy keresztényi és nemzeti identitás alapjait veti meg, ez benne van a mi alkotmányunkban."

3. "[K]özben sikeresnek kell maradnod gazdaságilag, mert a modern korszellemben hiába van igazad, hiába vagy morálisan a tökéleteshez legközelebb eső pozícióban, ha nem vagy gazdaságilag sikeres, eltaposnak." (Ne firtassuk most, hogy a gazdaságunk sikeressége 80%-ban -- ha az exportunk multinacionális hátteréből indulunk ki -- a globalizáció sikerén múlik.)

4. "a mindennapi patriotizmus" (máshol nacionalizmust mond, ami persze nem ugyanaz, és inkább az utóbbi jellemző rá, de itt inkább az előbbire gondol): "ahhoz, hogy valami mindennapivá váljon, ahhoz magas szintű megfogalmazás kell, amit ki lehet fejezni, ami méltóságot, erőt és önbizalmat ad nekünk, akik képviseljük. De aztán a mindennapok szintjén kell megvalósítani, ahogy mondtam: a munkahelyeken, a boltban, a beszélgetésekben, és sorolhatnám még tovább."

Nos, ez nem egy pluralista alapvetés. Se európai, se magyar kontextusban. Kifejezetten bírálja a liberalizmust a képmutatása és az öngyilkos hajlamai miatt (ez utóbbi alatt értve a kultúránk védelmére való képtelenségét, amely nélkül maga sem létezhet), ami nyilván nem tetszhet mindenkinek, de akinek nem tetszik, vajon hogy néz szembe a világunk paradoxonaival -- a szabadságok formálissá válásával, a multikultiból -- azaz a radikális pluralizmusból -- való kiábrándulással, a liberális vízió hiányával, Európa materialista redukciójával?

Orbán ezúttal egy konzervatívnak beillő hitvallást tett közzé. Legyünk vele elnézőek, és ne firtassuk a gyakorlatot -- nézzük ebben a pillanatban csak a szöveget, amely nyilván nem egy filozófus tollából született, de nincs is ilyen ambíciója: politikai hitvallás, egy politikus víziója, amire rá lehet mondani, hogy a lopást és a diktatúra építését leplezi, de vajon megfelelő értelmezése-e ez neki? És kritika ide vagy oda, hol a liberális hitvallás, amely tömegeket tud mozgósítani vele szemben? Vagy szoci? Vagy kommunista? Félreértés ne essék, ebben az országban a jobboldali pártokon kívül senki nem ad politikai hitvallást a magyarok kezébe. És a senkik csodálkoznak, hogy nem valakik?

Tegnap mellszobrot avattak Horn Gyulának az Európai Parlamentben, és megjelent Juncker is! Erről áradozott Bolgár úr tegnap a műsorában. És megjelent Juncker is! Csak úgy, előzetesen harangozás nélkül, mintegy betoppanva. És a figyelmünkben ajánlotta Hornt nem kisebb arroganciával, minthogy -- idézem -- akire a magyaroknak büszkének kell lenniük! Nyilván Orbánnal szemben: az egyik kerítést bontott, a másik épített, ugye. Micsoda finom szimbolika!

Légyszi, légyszi, nem lehet, hogy egyikre se legyünk büszkék, Jean-Claude? Mert, ugye, ott vannak az előzmények, és ott van az örökség, és a legjobb ezek számbavételéhez mindjárt a pártot megnézni, amelyet Horn szolgált. Ez a párt ma ott tart, hogy a kerítésépítéssel (stb.) szemben (vagy mellette, mindegy -- bármit!) nemhogy tenni, de mukkanni sem bír, és amikor az ember már azt hihette, hogy Mesterházy volt a mélypont az MSZP-történetében (amelyhez képest Horn és a '90-es évek valóban maga a Dobogókő), akkor itt van ez a mai bagázs, akit olyanok fémjeleznek, mint Tóbiás, Kunhalmi, Szanyi, és az elmaradhatatlan Lendvai Ildikó, akik sikeresen lenyomják pártjukat Gyurcsány alá, mert a magyar nép nem hülye, pontosan tudja, mit ér ez a párt.

Ez a párt, amelynek elődje -- amellyel még mindig összekötik a mai káderei -- bűnben és vérben fogant, majd sikeresen puhította majdnem felismerhetetlenre a magyar nép gerincét, levezényelte a spontán, majd a tervezett privatizációt, és káderei betegre híztak a lopott szajrén, egyetlen karakteres húzása Bokros volt (rosszkor, rossz helyen, rossz eszközökkel), a 2002-2003-tól 2006-ig terjedő időszakban tartósan tönkre vágta a magyar államháztartást, úgyhogy a legendás bolsevik szakértelem révén az ország úgy fordult bele a válságba, hogy rögtön egy hajszálra került a csődtől... ez a párt, amelynek vezetőit vélhetően lábon megvette a Fidesz 2010 és '14 között, mert nincs egyéb racionális magyarázata annak, hogy feladták a választásokat már a kiírásuk előtt, ez a párt, amelynek a mai vezetői a legszínvonaltalanabb politikusi réteg a rendszerváltozás történetében (ezek szállnának szembe a legkártékonyabbal, amelyik a Fideszé -- de nyilvánvalóan nem szállnak, nem foglalkoznak ilyesmivel), ez az a párt, amely a mai migránsválságra csak azt tudja mondani, hogy a szó szoros értelmében a semmit.

Ennek a pártnak nem csak a helye van a történelem szemétdombján már régóta, de mára oda is került, ezzel elérve egy másik célt is: átadva Gyurcsánynak a demokratikusnak szenvelgett ellenzék vezetőjének szerepét, biztosította ennek az ellenzéknek a vereségét 2018-ban is. Ilyen körülmények között az ember csak egyet akar: soha többé nem hallani se az említett párt, se a képviselőinek a nevét, se Bolgár úr, se mások kártékony, retardált műsoraiban, amint okoskodnak, védekeznek, állítanak, tagadnak, fogadkoznak és beismernek -- és még mindig, rendületlenül jelen vannak. Soha többet nem látni, nem hallani ebből a pártból senkit, amíg van minimális jó ízlés és jóérzés a szerkesztőkben.