1000 leütés

Nem érdekes most a polgárait belpolitikai céllal menekültválságba hergelő kormány (amelyik nem gondoskodott már évek, de legalább ez év eleje óta a határőrizet megerősítéséről, határközeli civilizált menekülttáborok felállításáról, hatékony állami kompetenciákról, és minden várható döntési kényszert végigzongorázott volna az EU-val -- magyarán, kormányzott volna), nem érdekes néhány európai állam vezetésének és sajtójának fölényeskedése (miközben egymásnak ellentmondó értékeléseket fogalmaznak meg), nem érdekes most sok minden: ami minket a legjobban kell, hogy érdekeljen, az önmagunk, a magyar társadalom, ami számunka levonható ebből a válságból.

A társadalom, amelyik -- tagjai összességének domináns viselkedését nézve -- magát, lehetőségeit és céljait sem ismerve bolyong a kormányzati propaganda útvesztőiben. Amelyik elvileg rendpárti, de fogalma sincs, mi a rend (amit a többség annak hisz, az az erősebb hívásához való alkalmazkodás, az erősebb joga -- az erkölcs és a társadalmi egyensúly helyett), fogalma sincs, hogy lehetne sikeres, emiatt frusztrált, állandó félelemben él, állandóan marakodik, állandó bosszúvágyat táplál, fogalma sincs, hogyan lehetne szabad, nagylelkű, szép -- ami mind szeretne közben lenni, ezért a képe elszomorító, de megható is egyben. Szenved és küzd önmagával, értékeket kerget, amelyek nincsenek, értékeket utasít el, amelyek megmenthetnék, és gyakran fásultan adja át magát a nagyhangú, agresszív, fenyegető megoldásoknak.

Amik sosem megoldások. Orbán miniszterelnök a legkártékonyabb magyar politikus a magyar rendszerváltás történetében. Semmit nem adott az országnak, amely fenntarthatóan sikeressé tehette volna, ellenben tévútról távútra vezeti a saját önérdekeinek, hiúságának és tudatlanságának következtében. Nem volt még olyan -- az EU-val vagy belpolitikai téren kirobbantott -- mikroválsága az országnak, amelyből sikeresen jöttünk volna ki az ő vezetésével, amelyen a nagy többség nyert volna -- ellenkezőleg. Az ország egyre távolabb kerül egy európai, sikeres pálya lehetőségétől (amelyben a menekültválság mind közül a legnagyobb gellert tartogatja számunkra), és kényszeres vágyakat táplál egy senki által nem ismert alternatív világ iránt, amelyben majd elnyeri a rég megérdemelt jutalmát. 

Egy évszázados történeti válságban lévő országot szabadulási pályára állítani és a népét hozzásegíteni a felemelkedéshez -- ki ne örülne egy ilyen feladatnak, ha kellő formátumú személyiség. De amit Orbánnak sikerült a hatalomhoz vezető úton ennek feltételéül létrehozni (a kétharmad), azt a feladat ellenében használta fel. Valaki azt írja nem egészen ok nélkül, hogy Közép-Európa válsága nem a migrációból, hanem a liberális demokráciája (nem kellő) minőségéből fakad. Magyarországra triplán igaz ez, sőt esetünkben nem is egyszerűen rendszerválság: nem egy Európán belüli, hanem egy Európával szembeni kulturális és identitásválság ez. Egy illúziók és az önismeret hiányának szorításában élő, kellő kompetenciák nélkül cselekedni képtelen, lelkét vesztett nép válsága, amelyik nem képes megkapaszkodni, az ehhez szükséges sikereket és motivációt megszerezni.

Nem tudni, egy gyakran nem méltányos és velünk szemben biztosan nem elég érzékeny Nyugat ellen hova akarja vezetni a harcát a miniszterelnök -- de egy ilyen harcban csak veszíthetünk. Ahelyett, hogy értelmes szóval és civilizált viselkedéssel elfogadtatnánk a szempontjainkat, Orbán fejjel megy a falnak, miközben az okosabbak csak néznek, mit ér el, majd amikor már betörte a fejét, kiválasztják a maguk optimális megoldását. Nekünk viszont miniszterelnökből, renoméből, és az eredmények mérlegéből is a legrosszabb jut. Nem kell félnünk, lesz elégséges nemzeti egység Orbánnal szemben: amikor az EU belengeti a jogaink egy részének felfüggesztését, visszafogják a pénzek nagy részét, és megfagy a levegő körülöttünk -- tehát olyan nagyon nem aggódok. Aggódok viszont az addigiak miatt -- túl sok idő van még előttünk. Túl sok elveszített hónap, év..., és vajon nem lesz-e már túl késő a visszataláláshoz.

Van ez a -- méltán mondhatjuk -- baloldali-liberális világlap, a The Guardian, amely folyamatosan aktualizált cikkben húzza el az országunk nótáját (kicsit összetévesztve azt a kormányunkkal, de hát nem először esik ez meg velünk), és dicséri az egekbe az osztrákokat meg egy picit a németeket is, tulajdonképpen bárkit, csak ne kezdődjön a neve H-val. Napok óta követem a címlapos írást, apró-cseprő tartalmi változásokon kívül a cikk lényege nem változik: Magyarország (úgy az egész) ciki.

Nem fogok fordítani, érdemes elolvasni az egészet (sajnos angolul van), de szemezgetek: a korábbi verziójából kiderült például, hogy valóban valamennyi migráns kb. kutatóorvosnak és csillagásznak készül, hiszen bárkit megszólaltattak, hasonlónak készült (mai analógia: minden szír kisgyerekben ott lakik egy Steve Jobs), aranyosak és jó részük háborús traumán esett át, átáztak, éhesek, fáznak, és minden vágyuk csak az, hogy európai életet élhessenek. Ausztria és Németország civilizált, befogadó -- szemben a jobbos kormány uralta zord Magyarországgal. A töviről-hegyire kikérdezett aktuális szereplő, Omár szerint pl. a magyarországi helyzet egyenesen horribilis volt. Mohamed arra az álláspontra helyezkedett, hogy Magyarországot azonnal ki kéne vágni az EU-ból. Ausztriában a kimerült kisgyerekeket viszont víz és gyümölcs várta, amint megtették azt a néhány utolsó lépést a magyar buszoktól nyugat felé. Korábban volt utalás a magyarok összefogására és segítségnyújtására is, de ez mára eltűnt. Magyarország egy gonosz hely. Egy árva szó sem az osztrák és a német kormányok követhetetlen, zagyva állásfoglalásairól.

Magyarország keményít a határőrizetén is, szomorkodik a Guardian. (Nem írnak a Calais-ből feléjük kívánkozó ezrekkel szembeni határőrizetről, de hát nem is dolguk, ugye. De dolguk lenne utalni rá az egyensúly végett.) A magyar kormány ragaszkodik a dublini eljáráshoz is (aminek kötelessége érvényt szerezni), teszi hozzá a lap. (Ami engem illet, havonta többször lépek be az Egyesült Királyságba. Őfelsége Kormánya még egyszer sem eresztett be anélkül, hogy a beléptetésre vonatkozó fennálló törvényeknek érvényt szerzett volna.) A Guardian cikke inkonklúzív, zavaros, és bántóan részrehajló. Minőségi, független újságírás helyett gyenge, hatásvadász cikk egy pártos lapban. Nem csak bennünk van a hiba.

Orbán tavasz óta melegíti folyamatosan a migráció témáját, kérdőívezéssel, plakátozással, kerítéssel -- de semmit sem tett a mostani vagy egy hasonló helyzet megelőzésére. Sőt, várta annak bekövetkeztét. Attól tartok, a Keleti pályaudvari helyzet semmi más nem volt, mint egy (titkosszolgálati, külügyi információk birtokában) többé-kevésbé előrelátható fejleményből (százak és ezrek megérkezése a magyar határra) annak csillapítása helyett a válság (szándékos) előidézése. A schengeni határőrizet amatőrsége (régi EU-s mantra hazánkkal szemben), funkciótlan, viszont durva pengekerítés, és a várható áthatolás rajta, a migránsok felengedése Budapestre és összezsúfolása a város közepén egy szűk helyen, a lehetetlen közegészségügyi és tisztálkodási körülmények, a MÁV szégyentelen játszadozása, az állig beöltözött rendőrök, közben az állam és a csatolt egyházainak látványos tétlensége a minimálisan emberi körülmények kialakításában, a harcias propaganda, a válságtörvénykezés, majd és a végső fázis: a menekültek üvöltöző szkinhedekkel körített útra kelése, amit a poszt írásának pillanatában követett Lázár ígérete buszok kiküldésére, mert a lehűlésben és az esőben menetelő szíreket azért már nem akarták bevállalni a CNN-en -- ez az egész szándékosan előidézett tetőzése volt egy szándékosan előidézett helyzetnek, amit a világsajtó a várakozással teljes összhangban kürtölt szét mindenhova, így a magyar háztartásokba is.

Orbánnak egy célja volt, nehogy a Jobbik lenyúlja előle a témát, és pontokat szerezzen vele a rendpárti többségnél. Egyébként is gyalázat, ami itt folyt -- a látványos összemosása két dolognak: a bevándorlás stratégiai kezelésének és az itt lévő emberek menedzselésének, a mosott holmit aztán a Dublin 3 körüli kötelességeink szószával öntve le, miközben regisztráció az éppen nem folyt --, de különösen kegyetlen és aljas játék volt az egész ennek a belpolitikai célnak az árnyékában. Gyalázatos banda. Viszont a Jobbik tényleg nem tudott megnyikkanni se. Íme, a magyar politika. Íme, az ember. PKP!

Vezetői összefoglaló: - fél éve tudják, hogy jönnek, de képtelenek voltak (=nem is állt szándékukban) felkészülni a határ védelmére, nem szerveztek menekülttábort a határnál, hanem felengedték őket Bp központjába, nem folyik semmiféle regisztráció és menekülteljárás, ami a kötelességünk lenne, pénzt kaptunk volna mindenre -- pontosan hol az EU felelőssége? Itt politikai kormányzás folyik, szakmai nincs. A "menekültek" nagy része nyilvánvalóan nem az -- de a magyar kormány ettől még olyan, amilyen. Lehetőséget akart magának csinálni a Jobbikkal szemben, ezért gerjesztette a válságot.

A Migration Aid írta a Facebookon, hogy a raktáraik megteltek, ráadásul hatalmas mennyiségű online rendelt adomány várható még a napokban, ezért arra kérik az embereket, hogy olyan szeptember 15-ig szüneteltessék az adományozást. A tranzitzónát a raktárakból már bőséggel el tudják látni. (index.hu)

Mert két dolgot nem szabad összekeverni: hogy mi legyen az ország és Európa stratégiai válasza a migráns-/menekült-hullámra, és azt, hogy hogyan viszonyuljunk -- a nem kis részben a nem létező stratégia és a gyenge politikai vezetés miatt -- ide került és itt aszalódó emberekhez. Ez az amit, Erdő bíboros, teológus, kánonjogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) elnöke, a XIV. rendes püspöki szinódus főrelátora, a Piarista rend konfrátere, a Bonifác-érem tulajdonosa sem ért.

Szép volt. Már csak a saját országunk politikai jövőjéért kellene összefogni, és sikerrel cselekedni.

Rövidesen kezdődik az Irgalmasság Szentéve, amelyet együtt méltatott Erdő Péter, a Katolikus Püspöki Konferencia leköszönő és Veres András, a testület új elnöke. Az Irgalmasság Szentévéről megemlékezve mellesleg kifejezték, hogy az egyházi intézmények Magyarországon nem fogadnak be menekülteket, mert ha így tennének, akkor embercsempészek lennének a magyar törvények értelmében, ami egy új szempont, köszönjük, szorgalmas tanulóra vall. Mondták ezt hatalmas aranykereszttel a hivatalaikban, a nyakukban, a falon, és amerre a szem ellát -- mondták ezt Jézus Krisztus nevében, és a keresztény Európa gyökereit ápolva.

De a bíboros visszautasítja az "érzéketlenség" vádját. De hogy mennyire nem tudja, hogy őt nem az érzékletesség és az érzékenység képviseletével bízta meg az egyháza, az egyházát meg Krisztus, hanem a feltétlen szeretetével, az látványosan kitűnik az egyház által kiadott hivatalos nyilatkozatból:

„A jelen történelmi helyzet súlyának tudatában aggodalmunkat fejezzük ki közel-keleti keresztény testvéreink sorsa iránt. Ezzel egyidejűleg hangsúlyozzuk, hogy az államok joga és kötelessége megvédeni polgáraikat.”

A katolikus egyház Magyarországon súlyba görnyedve aggódik a közel-keleti keresztények sorsáért. A muszlimok stb. sora iránt most nem. Mert azok nyilván jól vannak. Hadd jelezzem finoman ezt a tökéletesen antikrisztiánus allűrt, amellyel kiváló egyházunk az emberben először a vallását (bőre színét?) bírja nézi -- a "jelen történelmi helyzet súlyának tudatában", sőt csakis úgy -- és az egészet nemcsak nem szégyelli, hanem egy nyilatkozatban is rögzíti. A második mondattal pedig biztos, ami biztos, belekóstol a magyar állam (képviselőinek) alfelébe. Államnak "joga" van "megvédeni" a magyarokat. Egyháznak, úgy tűnik, dolga erre figyelmeztetni. Semmi más dolga ebben a mi Tündérkertünkben, mint épp ez. Ferencbe (pápa) egyet rúgni még talán.

Vallás (bőrszín?), náció lezongorázva, az emberről talán majd holnap. Aranykereszteket súlyba, stólát rendez, meghajol, hazamegy. (Este új párlat érkezik a pincéből.) -- Elhatárolódni? Ezektől?

Ui. Konzervatív-e a poszternek így gondolkodni? Hát hogy a ménkűbe ne lenne az? Elvégre a kultúránk, az eszményeink, és a hitünk a tét, amiket ezek folyamatosan korrumpálnak. Hosszabb távon lehet, hogy ráfaragunk a migránsokkal, de a főpapoknak ezzel a szemléletével biztosan. Gondot okoznak a migránsok? Igen, gondot okoznak. De a dolognak ez a része nem rátok tartozik, bíboros uram.

A demokráciánk válságban van. Feladatát (1) a nemzetet a helyi közösségiben és egészében megmozgató viták intézményes, folyamatos elősegítésére, e mérlegelés nyomán (2) a megfelelő szintű döntéshozatalra, (3) a döntések átlátható, hatékony végrehajtására, majd (4) az eredmény korrekciójára mind nem végzi el -- sőt a célja éppen ennek a négy fázisú folyamatnak az akadályozása. A magyar demokrácia döntési demokrácia, kellő vita, előkészítés és mérlegelés nélkül, gyenge minőségű végrehajtás mellett, és a korrekció minden lehetősége nélkül. A magyar demokrácia mélyen diszfunkcionális.

A magyar politikai gondolkodásnak abban a vékony szeletében, amely keresi a kiutat ebből a válságból túlsúlyban vannak a tartalmi jegyek: hol az alkotmányosság visszaállításáról, hogy eseti döntések kritikájáról, hol általános ideológiai vitákról szólnak. Ezen az alapon azonban sosem alakítható ki olyan társadalmi józanság és közakarat, amely túllendíthet minket a demokrácia válságnak gyökerében lévő kulturális megosztottságon.

Véleményem szerint az egyetlen út, amely sikerrel kecsegtet, és visszaállíthatja, sőt jelentősen növelheti a társadalom regenerációs képességét az őt foglyul ejtett politikával szemben, az éppen a demokráciánk első hiányosságának, a sokrétű viták intézményrendszerének a helyreállítása. A Fidesznek (de a korábbi kormányoknak is, kevésbé radikálisan) az első legfontosabb feladata a nyilvánosság szerkezetének átalakítása és az új nyilvánosság uralása volt. A magyar társadalom viszont -- úgy vélem -- hiányolja és már megértené azt az érdekét, hogy végre meg tudjuk beszélni a dolgainkat, és ehhez megfelelő keretek álljanak a rendelkezésre, ne csak a párhuzamos valóságok; de ha ez nem, a társadalom akkor is sokkal megértőbben viszonyulna a nyilvánosság átjárhatóságának és diszkurzív (a.m. vita-) értékének radikális javításához, mint egyes csoportjai a saját ideológiai vagy értékfelfogásuk felülvizsgálatához. Ezért ez egy jó út lehetne egy politikai párt számára ahhoz, hogy egyfelől értelmes céllal, másfelől a támogatásának növelése reményében szólaljon meg.

A PKP ezt is fogja tenni, ha szeptember újraválaszt a tagság, amellett, hogy az álláspontunk hirdetése érdekében rendszeres, lehetőleg napi videós esszével és hírmagyarázattal fogunk jelentkezni egy youtube csatornán -- a sokrétű nyilvánosság, a plurális viták, és az autonóm véleményfórumok igényét képviselve (tehát a saját nyilvánosságunk eszköz lesz a végcél érdekében, amire csak azért van szükség, mert a hivatalos nyilvánosságba nem jutunk be, hogy terjesszük az álláspontunkat). A párt szeptemberi közgyűlése ugyancsak döntést fog hozni a párt által képviselendő egyéb kulcstémákban, amelyek között egy következő a kapitalizmus közösségi formája és intézményrendszere, egy harmadik pedig a magyar oktatási rendszer újragondolása lehet. Én magam nem tervezem, hogy a PKP-nak túl sok stratégiai témában kellene versenyezni más pártokkal (a napi politikai megnyilvánulásokon túl), inkább azokat helyezem előtérbe, amelyek az ország lehető leggyorsabb, versenyképes átalakulásához nélkülözhetetlenek. Az említett három az. Továbbra is várunk mindenkit, akit részt szeretne venni -- partvonalról be a pályára jeligével.

Németország egyre fenyegetőzőbb hangot üt meg a kvóták elfogadtatása ügyében, miközben egyszersmind befogadná az összes szírt -- Merkel kormánya talán még sosem volt ilyen bizonytalan a nyilvánosságban. Érthetetlen ez a felkészületlenség egy bizonyos ideje azért már húzódó válságban. Pénteken kezdődik Luxemburgban az informális (!) menekültügyi EU-s külügyminiszteri találkozó, a német-francia-olasz trió ennek napirendjére szeretne hatást gyakorolni az EU külpolitikai képviselőjének írt nyilvános (!) levéllel, amelyben követelik a kvótarendszer európai bevezetését. No comment, ami az ügyintézés hatékonyságát illeti. 

De nekünk el kell-e fogadnunk egy ilyen kvótarendszert, amellyel talán "jobban járnánk", mint bármilyen nemzeti hőzöngéssel? De miért kéne, kérdezhetik az ellenzők, ha ez az ország sokkal kevésbé alkalmas (gazdaságilag, kulturális, politikailag -- értve ezalatt a jobbos véleménytöbbséget) más kultúrájú népcsoport letelepítésére és integrálására, mint az Egyesült Királyság, Németország, vagy gyakorlatilag bármelyik nyugati tagállam? Ki, milyen legitimációval kötelezheti az országot? 

A helyzet az, hogy közben mégis (nagyjából) EU-s pénzekből élünk. Ez lehetne akár elég erkölcsi kényszer -- a hála, úgymond. De e mögül mégis hiányzik valami, amire a menekültáradat nagyon élesen hívja fel a figyelmet: Európa szellemi, kulturális, erkölcsi egysége, amely szolidaritásra kötelezne minket, magyarokat, más népekkel szemben. Pont az hiányzik az EU-ból, amelynek révén az ilyen válságokban számíthatnának egymásra az államok: a sorsközösség tudata. De ez nincs meg, mert/ezért nincs az EU-nak nemzetek fölötti legitimitása.

A kvótarendszer -- ha már egyszer nincs jobb megoldás -- csak egy olyan kontinensen vezethető be a siker reményében, keserű szájíz nélkül, amelyben a sorközösség tudata automatikus szolidaritásra sarkall más nemzetekkel a közös problémák megoldása érdekében. Furcsamód, miközben állandóan Európa közös kulturális gyökereiről papolunk, ezek a gyökerek száraznak tűnnek -- nem teremtik meg a közösség élményét, ezért mi sem érthetőbb, mint néhányak ágálása a kvótarendszer ellen. Nemcsak Orbánnak, de jó néhány európai politikusnak el kell döntenie, most akkor mire tartják az Uniót? Alapvetően megvédendőnek a létező közös értékei és hagyományai okán, de ez esetben el kell fogadniuk a kvótát az erős közösségből ránk háruló kötelességnek engedve, vagy alapvetően értékeit tekintve üresnek, és ez esetben legfeljebb a finanszírozásért érzett hála kötelezheti a szabódó népeket a kvótába való belenyugvásra. A kvótarendszer ügye itt van elásva, eddig kell leásni érte. Ha már egyszer nincs jobb megoldás.

Kapitalista szempontból -- ahogy egyébként a befogadó országok leginkább kezelik a kérdést -- a bevándorlás ügye a szimpla munkaerővándorlás esete: ha a hegy nem megy Mohamedhez, nomest est omen, Mohamed megy a hegyhez -- de nem csak Mohamed, hanem Vlagyimir, Petru, és Marcsi is elmennek, vagy már korábban elmentek a hegyhez. A munkaerőnek ez az agresszív -- menekülésbe és a társadalmak szétesésébe ojtott -- vándorlása egyébként semmivel sem hoz gyökeresebb változást az európai társadalmak életébe, mint a nyugati tőke hozott a harmadik világéba, mégis nehezen mondunk le arról a nézőpontról, hogy mi csak hadd küldjük a tőkét, és hadd zárkózzunk el a globalizáció valódi kiteljesedése, a munkaerő globális vándorlása elől, ahogy nekünk tetszik. Mi felforgathattuk száz meg száz premodern, vagy legalábbis nem-nyugati típusú közösség, régió és ország életét a piacaik átalakításával, fegyverrel, vagy akárcsak azzal, hogy milyen életformát állítunk eléjük követendőként, de azt már nem szeretnénk, ha ezt az életformát szó szerint tűzön-vízen át el szeretnék érni -- különösen akkor, ha ezért a Nyugatot is bevennék. Ám mivel most éppen nem a tőkének, hanem a munkaerőnek vagyunk a híján, ott az erő náluk. 

Én persze szívesen elzárkóznék ezektől a folyamatoktól, de Európa nem fejlődött elég harmonikusan ahhoz, hogy megtehesse. A tőkeexport révén átalakította a fejletlen társadalmakat, de közben ő maga is megváltozott, ami a saját biológiai reprodukciós képességét és a jóléte finanszírozását illeti (ami túl nagy részben külföldről és hitelekből történik). Az EU egy tökéletesen diszfunkcionális szervezet, amelynek a stratégiai ereje egy karcagi napközijével vetekszik, nyilvánvalóan agyalágyultak vezetik, a többiek meg felveszik a fizetésüket, és kihúzzák a mandátumukat. Néhány tízezer migráns dolgához legalább két éve nem képes hozzászólni a kukkot sem, a budapesti események kapcsán pedig egyszerűen összeomlik. Se ezt a válságot, se Európa jelenét és jövőjét nem sikerül perspektívába helyeznie -- mindent összevetve valószínűleg az egyik legnagyobb pénzkidobási projekt, amibe az emberiség valaha is belefogott.

Az EU döntéshozóinak és bürokratáinak imbecillitása okán természetesen fogalmunk sincs, mi lehetne a Közös Piac és az intézményeinek szerepe a válságok megelőzésében vagy hatékony leküzdésében. A munkaerőpiaci (és bevándorlási) válság éppen olyan stratégiai és gazdasági gyengeségre utal, mint a tőkepiacok rendszeres válságai, de semmiféle előrejelzés, komplex elképzelés, pláne mechanizmus nincs arra, hogy mit kezdjünk vele. A legtöbb, amit az emberiség ki tud hozni a közgazdaságtanból, hogy a világ valószínűleg leghülyébb intézményei, a "külföldi elemző cégek" módosítják a gazdasági előrejelzéseiket. (Lennék én szívesen ilyen elemző cég, amelyiknek -- Istenem! -- nem jön be egy forecast, három hónap múlva módosít rajta csillió dollárért. Most éppen, jaj, quelle surprise, leesett a második negyedéves magyar növekedési adat, nosza módosítjuk az éves előrejelzést. És közben mindenki komolyan bólogat, eh, micsoda szellemi teljesítmény! Előtte is fél százalékpont volt a Morgan Stanley meg a Brooklyn-alsói "szakértők" között, azt se nagyon tudni, hogy miért, ők se tudják, hát most lesz köztük plusz kéttized, alacsonyabb bázison. Az egész egy vicc, az időjárás előrejelzésekben is több a muníció. És ebből táplálkozik az EU, egymást jelzik előre és fizetik, aztán minden következmény nélkül bele a vaksötétbe. Na majd mostantól lesz a sok faktor között még egy: a migránsfaktor. Meg egy Keleti pu. faktor. Plusz félcsillióért, csak nektek.)

A jó kormányzás folyamatos konfliktusban alakul ki -- az egyének és a közösségek egyaránt maximális megbecsülése között. Mit jelent ez magyarul? A jó kormányzásnak egyfelől a nemzet egészének lehető legnagyobb értékteremtése, másfelől az individuumok legnagyobb szabadsága közötti egyensúly aktuálisan legjobb, igazolható formájának előidézésére kell irányulnia. Egyszerűbben, a kormányzás a lehető legjobb minőségű -- tehát fenntartható -- közösségi regenerációs képesség és a lehető legnagyobb egyenlő személyes szabadságok egyensúlya: a közjó és a maximális egyéni szabadság közötti kompromisszum. A jó kormányzás (tágan értelmezett) haszonelvűségének az értékelvűsége, a magáért való értékelvűségnek a haszonelvűsége szab gátat, és az egészet egy több-kevésbé zavartalanul alakuló kultúra és civilizáció támogatja meg.

Ez egy nagyon egyszerű elv, amelyre egy viszonylag jól átlátható gyakorlatot lehet építeni, amit minden állampolgár meg tud érteni és ellenőrizni tud. Egy példa: ha a GDP jobban növelhető a természet kizsigerelésével, akkor azt nem tesszük (mert ellen szól az élet minőségének és fenntarthatóságának). Ha a GDP jobban növelhető a gazdagok jövedelmének csaknem teljes visszaosztásával, mert ezáltal jobban nő a belső fogyasztás, azt nem tesszük (mert ütközik az egyéni szabadságok korlátozó erejével). Ha az egyén szabadságok növelése (formálisan) megkövetelné a teljes identitásalapú jogegyenlőséget (melegházasság), de az üti a kollektívum biológiai és kulturális regenerációs képességét is, akkor mérlegelni kell, mi a fontosabb -- de a mérlegelésnek legalább érthetőnek és átláthatónak kell lennie, ahogy az aktuális döntésnek is.

Ha a választási alapú jogegyenlőség kiterjesztése az élet és a halál kérdéseire (abortusz, eutanázia, halálbüntetés, sorkatonaság stb.) konfliktusban áll az életről alkotott felfogással, akkor az utóbbi legalábbis meg fog jelenni az előbbiekre vonatkozó jogalkotásban. Ha a gazdasági jogegyenlőséggel együtt (alacsony egykulcsos szja) jelentősen csökken a közösségi regeneráció pénzügyi alapja, és ezzel hosszú távon veszít az ország, ráadásul az előbbi szembemegy az igazságosság intuitív fogalmával, akkor megfontolandó a gazdasági jogegyenlőség (egyenlő szabadság) korlátozása (többkulcsos, progresszív adórendszer). Ha a gazdasági előnyök szabadon válthatók át az élethez és a méltósághoz fundamentálisan kötődő előnyökre (a magánegészségügyben, az igazságügyi eljárásokban stb.), akkor adott esetben érdemes korlátozni a társadalmi intézmények piacosítását, a gazdasági előnyök konvertálásának szabadságát.

Az egyedi mérlegelés nagyon bonyolult lehet, ha egy filozófiai vagy alkotmányjogi vita mélységét képzeljük bele, de a politikai döntésekben elég csak felfogni, hogy a közösség és az egyének érdeke közötti milyen aktuális egyensúly találkozik a kultúra és a közvélemény helyeslésével. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a kultúra és a közvélemény semmilyen körülmények között ne korlátozhassa a deliberáció (mérlegelés) bizonyos alapfeltételeit, amelyen keresztül a közvélemény egyáltalán módosulni tud, ezért se a demokrácia (a többségi elv vagy a legnagyobb haszon elve), se a liberalizmus (a személyes szabadság) nem korlátozható egy szinten túl (az előbbi pl. a plutokrácia vagy a jogok széles katalógusa, az utóbbi a többség által). A miheztartás végett, ma ennek a mérlegelésnek csak korlátozottan tudunk érvényt szerezni.

Ez mind egyébként elég kézenfekvő, ha itt-ott bonyolultnak tűnik is. Egyetlen egy dolog miatt írtam le: mert a politikai vitáinknak ezekről az elvekről és döntésekről kellene szólniuk ahhoz, hogy ez az ország mindenkié lehessen, és mindenki -- némi tanulás árán -- értően tudjon megnyilvánulni a közösségi életben.  Addig, míg ez nem történik meg, és ez a készség nem rögzül, mindvégig rabjai maradunk a pocsék kormányzás pocsék céljainak.

A franciák után már Merkel is kijelentette -- nyilvánvalóan Magyarországra, de néhány más kelet-európai államra is célozva --, hogy "asztalra kerülhet a schengeni tagságunk", ami pontosan megmutatja, milyen hordereje van a menekültkérdésnek az európai vezetők szemében. És pontosan mutatja azt is, mennyire lettünk szuverének Orbán Viktor kormányzósága idején. Szuverén módon választhatunk egyre rosszabb megoldások között -- és ennyiben valóban sikerült a miniszterelnöknek elérnie Horthy teljesítményét.

Nem akarom túldramatizálni a fejleményeket, de mindenki tudja, mit jelentene, ha kidobnának Schengenből, amit egyébként egyedül is kiérdemelhetünk, ha más országok sorban megtörnek Merkel akarata előtt. Kallódás, gyorsuló hanyatlás, esetleg orosz gyámság. Sok víz le fog még folyni addig a Dunán, de Orbánnak sajnos sikerült olyan belpolitikai helyzetbe lavíroznia magát a Jobbikkal konkurálva, hogy nehezen tudná arcvesztés nélkül megadni, amit Merkel kér. Ez a menekültügy annyiban hasonlít Trianon két világháború közötti, a politikai társadalom egészén átjáró szellemére, hogy aki egyszer beleállt, nagy csinnadrattával belevitte a híveit, és visszavonhatatlanul a menekültek/migránsok távol tartásával azonosítja a nemzeti érdeket meg a saját "magyarságát", annak ki kell tartania mellette, akár a nemzet válságba taszítása árán is. 

A menekültügy integratív kezelése valamiért -- amit korábban igyekeztem magyarázni -- nagyon fontos Merkelnek. Olyan összebékíthetetlennek tűnnek az ellentétek a német és az orbánmagyar nemzeti stratégiák között, hogy a kialkudandó kompromisszumban éppen most nehezen tudok elképzelni olyan nyereséget, ami ellensúlyozhatja Orbán veszteségét. Ami nagyon rosszul hangzik az országunk számára. Miközben a bevándorlást a minimumra kellene korlátozni, és meg kellene tudni védeni a zöldhatárt, lehet, hogy a kvóta még mindig a legjobb megoldás az ország számára.