1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.07.06. 09:20 HaFr

Elhervadt a sárga rózsa

Illés | Rockbook.hu

Szörényi és Bródy elhíresült demeterszilárdos képét követően -- amelyet sokan, e sorok írója is, csalódással vegyes viszolygással fogadott -- most a Válasz Online jelentetett meg velük egy "tisztázó" interjút, amely azonban csak még szomorúbbá tette a képet.

Bródy szerint -- nem fogok sokat idézni, akit valóban érdekel az ügy, az olvassa el Stumpf András interjúját már csak azért is, hogy a saját álláspontját is kialakíthassa -- a "PANKKK-program Bozóki András 'rockminisztersége'  idején sok tekintetben hasonló volt. Sajnos az is elhalt egy idő után. A másik programját senki sem szokta tovább vinni. Ez a mostani stratégia mindenesetre a minőséget a lojalitás, a politikai szempont fölé helyezi. (...) számomra hiteles a törekvés."

A legkedvezőbb értelmezés szerint, amit még el tudok fogadni, csak nem értenek semmit. De az a szégyenteljes mismásolás, amellyel a 2010-et közvetlenül megelőző állapotokat analógiaként citálja Bródy, ahogy "bizalmas anyagok olvasására" kapható (mondja szinte örömmel), ahogy fanyar gúnnyal viszonyul a kritikához, Szörényi lelkesedéséről nem is beszélve -- hát, a magyarok szórakoztathatják egymást, de a sárga rózsa-halmok mögött az erkölcsi lét ugyanúgy "aczélos", mint sok-sok évtizede.

Nyilván a zenészeknek meg kell élniük valamiből. Ahhoz, hogy megnyissanak előttük arénákat, meghívják őket fesztiválokra, játssza őket a Retro rádió, manapság -- és egyre inkább -- ki kell egyezni az Orbán-rezsimmel. Legalábbis ez a közhiedelem a körükben, mert összefogni a helyzet ellen persze sose próbáltak. Nem okvetlenül várhatjuk senkitől -- még azoktól sem, akik generációkra voltak/vannak páratlan hatással --, hogy sutba dobják a megélhetés parancsát. (Jelzem, éppen az különbözteti meg kb. a nagy embereket kb. a népszerű emberektől, hogy az előbbiek mégis megteszik, de hát, ugye, ahogy mondtam, ez nem elvárás.) De azért az felvetődik, hogy az összes Bródy-szöveg ismert szintagmái, verssorai, a "klasszikusok" (túlnyomórészt a szabadságról és a rendíthetetlenségről) milyen hitelességgel fognak elhangzani ezek után a színpadokról meg a lemezekről. Ezt majd megítélik azok, akiknek a "nagy generációból" meg a fiatalabbak közül a Fonográf, az Illés meg az István, a király számítanak.

Még problematikusabb, hogy milyen fény vetül ezek után a szerző- és előadópáros örökségére, benne a kádárizmusban betöltött szerepükre, az ellenzéki lét általános felfogása szempontjából. Úgy tűnik, lehetett akkor hitelesen "lázadni" az MSZMP-kormány pénzén és engedélyével. A közönség jóváhagyta, elhitte, szerette. (Ilyen is lett a rendszerváltás.) Nincs kétségem afelől, hogy akik ezt az interjút most adták, azok szerint NER-engedéllyel és -pénzen ellenzékinek lenni szintén összefér az ép erkölccsel és a józan ésszel. A közönségükben meg talán egy picit felsejlik a -- az idősebbekben utólag is, a fiatalabbakban a jelenre vonatkozóan -- a becsapottság érzése, de ez is majd könnyes emlékezéssé szelídül. A magyarok köztudomásúlag giccset csinálnak az erkölcsi létből, mióta nem tudnak vele semmi mást kezdeni.

Én persze éppen ezért Szörényi és Bródy egyetlen szavát sem hiszem el, a kontextus az én szememben megnyomorítja a művészi textust, nem beszélve az ilyen interjúszövegekről. (Ami viszont továbbra is releváns probléma marad: lehet-e úgy igaz valami, hogy azok, akik állítják, nem fedik fel vagy nem ismerik a kontextust, ami az igazságukból politikai terméket csinál és hatalmi hasznot húz -- vö. igaza volt-e Hofinak, igaza volt-e/van-e Bródynak a művészi szövegeikben? Van-e különbség a két szereplő között?) A rock legendák betagozódása a mai autokráciába (is) konzekvensen nézve a textusukat (a szabadságot) korrumpálja. A rezsimnek ugyanis ez a célja (mindennel). Az interjújuk -- előtte meg a fénykép -- a magyarok szerepmodelljeinek, hazug önképének és tragikus sorsú erkölcsi-politikai közösségünknek az n-edik metaforája.

416 komment

2020.06.29. 21:23 HaFr

Menjen Matolcsy a büdös francba!

Matolcsy: kizárt, hogy újra 7 százalék legyen az alapkamat | 24.hu

Nem lőnék utána Jótündér kartárs jól megírt posztjának a Vincent blogon -- amiért idecitálom a reálisan várható 6-7%-os GDP csökkenés helyett az idénre 2-3%-os növekedést jósoló (sacc per kábé 4 ezer milliárd forint a differencia), jelenleg éppen 356 forintos euróval operáló (stb.) Matolcsy vágyálmait, az az, hogy íme, egyetértsek vele. MINDEZ, amiről írt és itt lejjebb idézem, a modernizálódó Magyarország programja lehetne... (lehetett volna szisztematikusan alkalmazva 2010-től, vagy 1990-től, huh, lássuk, mit veszítettünk az "elitünkkel"), ha nem volna az őt alkalmazó Orbán valósága éppen -- teljesen véltlenül -- az Augiász-istálló Pro változata, kivéve, hogy a lovakat már ellopták belőle. Azaz elég pontosan tudják, mi kéne, ha vóna, de ellopják, a trágyát meg itt hagyják a népnek. Szóval menjen Matolcsy a büdös francba.

Matolcsy szerint tehát a történelmi (!) méretű gazemberség tanulságok alapján 2030-ra szükségünk van:

"Teljes demográfiai fordulatra, legalább évi 110 ezer újszülöttel.
Teljes életmód fordulatra, ami az egészséges és aktív életmódot teszi általános mintává.
Teljes intézményi fordulatra az egészségügyben.
Új biztonságos, tehát fenntartható nyugdíjrendszerre.
Versenyképes oktatási rendszerre, egyetemekre az első 100 között.
A pénz és technológia házasságából előálló új pénzügyi rendszerre.
Világszínvonalú közlekedési infrastruktúrára.
Egészséges mezőgazdaságra és biztonságos élelmiszeriparra.
Tőke- és technológia-intenzív iparra.
Fejlett kreatív iparra.
Sokszínű és dinamikus szolgáltató szektorra.
Versenyképes és hatékony, iránymutató állami intézményekre."

Na, majd hasonlítsuk össze 2030-ban ezt a kis listát azzal, ami ténylegesen lesz (ha valaki nem tudná máris vizionálni). Szóval, azt hiszem, a címben még finom voltam és nőies.

250 komment

2020.06.29. 09:55 HaFr

Eljött a permanens jelen kora: az USA túllép a történelmén

The Forgotten Man: a fitting oil painting for Trump's America ...

A progresszió eszményi állapota, amikor a történelemmel már nem kell megküzdeni, mert szétromboltuk: minden a jelenben zajlik a jövőre vonatkozóan megfogalmazott programok szerint és semmi nem áll az Eszményi Társadalom útjában, amelyben mindenki egyenlő, az ember közötti kapcsolatokat algoritmizálta a Bölcs Állam és gondolatrendőrség vigyázza a Potenciális Elhajlókat.

Az USA-ban ez annyival könnyebben megvalósítható, hogy a történelme európai mércével vékonyka, rövidecske és sekélyecske. Az ország nem a történelemből nőtt ki, hanem egy (kvázi) társadalmi szerződésből, ami a független nemzetté válását  -- a nyelvvel, a kultúrával, a történelemmel és a hierarchiával szemben -- elsősorban meghatározta, sok szempontból éppen a történelem (az "öreg kontinens") ellenében. (Ahogy vált egyre befogadóbbá és sokszínűbbé az ország, úgy távolodott el az alapításban még tagadhatatlanul szerepet játszó európai -- főleg angolszász -- kulturális örökségtől. A kezdetben a fehér-protestáns szupremácián alapuló ország a kulturális önképe szerint előbb az olvasztótégely, majd a patchwork / multikulti logikája szerint működött, de ma már leginkább a multidivergencia képét mutatja.)

A történelmietlen kultúrán -- miután a szabadság, az alkotmányos patriotizmus és az amerikai (gazdasági) álom, miszerint bárkiből bármi lehet, legalább húsz, de inkább negyven éve egyre látványosabban erodálódik -- ma végképp kiütközni látszik a gyengéje: nem tudott gyökeret verni a történelmen kívül, nem volt elég a megalapozásához a szabadság eszménye, az alkotmány és a jólét (egyre nehezebbben beváltható) ígérete. A kultúra integratív szerepének be nem érésével a társadalom összetartásának talán legfontosabb ágensétől esett el az ország, amelyet így az európai társadalmaknál sokkal könyebben vet szét a multikulturalizmus, a multietnicizmus, a gazdasági és szociális egyenlőtlenség és az ezeket meglovagoló radikális mozgalmak. 

Az amerikaiak nem tudják, hogy a történelem: történelem. A progresszista zendülés nem képes úgy felfogni a történelmet, amihez képest a haladást élvezhetjük, tehát éppenséggel nem árt emlékezni rá a köztereken is. Ehelyett gleichschaltolnák a történelmet, hogy a két-három évszázaddal ezelőtti kor is a mai ízléseket és meggyőződéseket tükrözze. Nemcsak elképesztő barbarizmus ez, de a progresszizmus mély butasága, amiből kitűnik, hogy a haladás helyett régóta inkább a leninista forradalomban érdekelt (de legalábbis nincsen beépített kontrollja vele szemben).

Nem azért vagyok itt, hogy dicsérjem Amerikát, de nem is azért, hogy temessem. Mindössze azt a konklúziót akarom levonni, hogy a szabadság virágzása csak jól kiegyensúlyozott közösségekben (társadalmakban) valósítható meg. Nem elég ehhez csak a piac, vagy csak az állam. Még tudták ezt a (XVII-)XVIII. századi angolszász és -- jóval kisebb részben a -- francia morálfilozófusok, akik a gazdaságot és a politikát is erkölcsi, közösségi intézményrendszerként (a jogot pedig evolutív közösségi gyakorlatként) fogták fel. De a liberalizmusnak ez az antik eredetű etikai és a személyes erkölcsi előírásokat tartalmazó szegmense már régen elesett, már csak politikafilozófiai és politikaelméleti lába van (egyébként már az amerikai alkotmányozás óta). Amiért végül a liberalizmus nehéz évtizedeket él át, illetve gyakorlatilag szétesett neokon/neolib (piaci) és progresszív (identitás-) mintákra, az e második -- politikafilozófiai, vagyis a jó társadalmak normatív berendezésére irányuló, röviden: a szabadság közösségi -- doktrínájának érvényvesztése a politikai gyakorlatban (ez a láb már csak akadémiai közegben, "teoretikusan" sántikál). Sajnos a liberalizmus kimosódása a politikából pontosan végigkövethető folyamat. A demokrácia integrálta, amennyire tudta, de most félő, kijjebb löki. Amerikában ennek látjuk a következő fázisát. Eljött a permanens jelen kora, amit az egyetemi-akadémiai progresszizmus alapozott meg elméletileg és most az utca beteljesíteni látszik. És a jelen egyetlen legfontosabb mozgatója: a harc a hatalomért.

65 komment

2020.06.26. 12:38 HaFr

A fideszesek: szegényebbek, képzetlenebbek és kiszolgáltatottabbak

Nagyon érdekes, láthatóan alapos kutatásból készített cikket a hvg.hu, amelynek konklúziója: "a magyar társadalom felső tizede döntően ellenzéki, onnan pedig lefelé haladva folyamatosan csökken az ellenzék, és nő a kormány támogatottsága, a legkiszolgáltatottabbak között pedig kiemelkedő a Fidesz népszerűsége."

Mi ennek az oka? A linkelt cikkben megtalálható, érdemes elolvasni már csak a módszertan miatt is.

Keine Fotobeschreibung verfügbar.

Az eredmény -- és a kutatók értékelése -- egybecseng a blogon folyamatosan közölt saját véleményemmel, miszerint aki a nemzetet és az államot (e két kollektivista, az egyént a saját sorsa iránti felelőssége alól felszabadító politikai eszmét) egyszerre tudja a szavazói értékrend részéve tenni és képviselni ebben az országban, az nagy valószínűséggel uralni fogja a közéletet. Mivel a nemzetnek (=etnicista nemzetképnek) és az államnak tulajdonított érték jellemzően fordított összefüggésben (negatív korrelációban) áll az állampolgárok tudásával és versenyképességével (ideértve a politikai cselekvőképességét), nagy tömegben rendelkezésre álló szegény, képzetlen ember esetében a nemzeties és államias beállítottságnak már csak domináns médiára és a sérelmek és a "védelem" között oszcilláló, sokszor megerősített, primitív üzenetekre van szüksége a választói többség biztosításához. A kiszolgáltatott, a helyzetükből kitörni képtelen, reménytelen rétegeknek nincs jobb választásuk, mint az őket a sorsukban megerősítő és ebből szavazatok millióit szerző Fidesz-rezsimre szavazni. Nem véletlenül tartja őket a Fidesz ebben a helyzetben, miközben a gazdagabb, individualistább ellenzéki szavazóknak nem áll (egyelőre) érdekükben szembeszállni a rezsimmel (indirekte az elesetteket is felszabadítandó). A helyzet úgy cinikus, ahogy van, de közben az ország egésze süllyed.

Nem mellesleg így ejti rabul a demokrácia egy részben aljas, részben kollaboráns politikai réteg kezében az országot és rombolja a jövőjét. Arisztotelész reloaded.

Engem mind emiatt is sokkal jobban meglepett ennél a kutatásnál a napokban napvilágra került másik: hogy a magyarok nagyon nagy része mindeközben a liberális demokrácia pártján áll az "illiberalizmussal" szemben (80-81% választja, csakúgy, mint -- sokszor megerősített felmérések szerint -- az EU-t). Ezt nem is tudom egyelőre értelmezni. Csak játszanak a tűzzel? Kalandvágy az országhatárok között? Miért ez a hatalmas eltérés a gondolkodásuk és a tényleges választásuk között? Egyszerűen nem bíznak abban, hogy a mai ellenzék sikerre tudja vinni a vágyaikat, ezért kénytelenségből megelégszenek a Fidesz-jelentette torzóval? Várják a kompetens ellenzék felemelkedését?

123 komment

2020.06.23. 09:11 HaFr

A nép fontosabb, mint a nemzet

Nemzet – Wikipédia

A nép -- némileg leegyszerűsítve -- az egy területen tartósan lakó emberek összessége. A fogalom semmit nem mond egy adott nép kultúrájáról vagy kultúráiról, a képződése történetéről, a tagjai cserélődéséről és összetartozásuk logikájáról stb. Általában egy népet egy országhoz rendelünk, ezen belül különböztetünk meg népcsoportokat. (Vö. a középkori Magyarország népe -- populus regni Hungariae -- vs. magyar etnikum.) A nemzet ezzel szemben ideologikus fogalom, ami idővel -- ha történeti mércével elég későn is -- átfedésbe került a néppel (kibővült és előbb-utóbb ugyanazok lettek a tagjai). A lényeges különbség az, hogy a nemzet mindig valamilyen, a nép részére vagy egységére vonatkozó közös jegy / ideológia mentén jön létre már létező népek körében, mindössze az ideológia változik az idők folyamán (Magyarországon a "nemzet" fogalma az első krónikáktól a mai napig folyamatosan alakult, de a középkorinak gyakorlatilag semmi köze a maihoz.) A nép (az emberek összessége) időben és logikailag megelőzi a nemzetet (az összesség összetartozásának területiségen túlnyúló ideológiáját). Nép lehetséges nemzet, nemzet nem lehetséges nép nélkül. A nemzet -- mondhatnánk inkább hegeliánus, mint arisztoteliánus ködösítéssel -- a nép végső formája, formát ad a népnek. A probléma az, hogy -- amint alább írom -- Magyarország esetében kártékony formát.

A nép (jelentős tragédiákat leszámítva) lassan cserélődik generációról generációra, ritkulás és sűrűsödés között hullámzik, bevándorlással gyarapodik, kivándorlással fogy, új területen (kisebbségi) népcsoportot hoz létre, változik a kultúrája -- döntően szociológiája van, míg a nemzetnek politikája és ideológiája. A nemzet modern fogalom (valójában az első olyan politikai fogalom, amely az egyenlőségre épül), minden XVIII. sz. vége előtti formája (pl. a latin natio, illetve ennek a középkori krónikákban [="ideológiai" traktátusokban] kidolgozott genezise) valamilyen privilegizált csoportra terjedt csak ki: Magyarországon a nemességre, amellyel szemben ott álltak a magyar és más etnikumok, amelyek azonban nem voltak a korai nemzet részei, ahogy az állam se nemzeti alapon jött létre és működött. A nép és a nemzet több szempontból egymást kizáró jelentést hordoztak és csak a XIX. század második harmadára egyesültek úgy-ahogy (de ekkor is a nemzetnek -- a népek eltérő jegyei miatt -- olyan nyelvi, kulturális és politikai többértelműségében, amivel a történeti Magyarország nem magyar ajkú népei sose tudtak megbarátkozni). Ismert tragédiánk, hogy a nemzet és az állam határai sose estek egybe: Trianon előtt az állam volt tágasabb, utána a nemzet. (Akit ezen túl is érdekel a premodern nemzetfogalom ága-boga, az itt meg itt fejleszheti magát.)

A modern nemzet a nép összetartozásának egy specifikus értelmezése általában eredet, nyelv, hagyományok, kulturális minták, vélt (etnikai) lényeg és/vagy politikai közösség mentén -- népe válogatja, hogyan. (Tehát nyugodtan lehetne más is, mint amilyen aktuálisan!) Olyan értelemben bizonyosan fiktív közösség, hogy a néppel szemben nem szociológiája, hanem ideológiája van. Magyarországra visszatérve: a nemzetet csinálták / csináljuk (a XVIII. sz. végétől nyelvi, kulturális, politikai, majd sajnos etnicista, xenofób és rasszista alapon), míg a nép a honfoglalás óta van. A nemzetnek értelmezése van (országról országra különbözően és egyes országok történeti koraiban is változatosan), a népet meg számlálják. A nemzet eszme, a nép tény. A nemzet politika, a nép élet.

A nemzeti ideológiák a népek azonosságtudatát és kollektív ösztöneit erősítendő jöttek létre programmatikusan, egy cél érdekében. Mivel a politikai helyzetek, programok és célok változnak, változhat -- ahogy változott az utóbbi két évszázadban Magyarországon többször is -- a nemzet értelmezése. Ma a nemzet értelmezése itt egyszerre ankronisztikusan tág (döntően a királyi Magyarországhoz kötődve területileg, a területen élő magyar etnikum egészéhez nyelvileg és kulturálisan, szélsőséges esetben xenofób és rasszista módon) és egyszerre szűk (kész kizárni magából -- protagonistái domináns hangján -- kurz und gut mindenkit, aki nem orbánista). A magyar nemzet mai értelmezése az utóbbi két évszázad viszontagságai között is kirívóan kaotikus és kártékony a népre.

Mindebből talán látszik, hogy a védendő érték egy országban és egy állam számára elsődlegesen a nép és autentikus-organikus kultúrája -- akár az ideologikus nemzetfogalmakkal (a nemzettel) szemben is. A nép az emberi életek összességét jelenti, a nemzet politikai programot. Nem kell hosszan taglalni, miért fontosabb az előbbi. Különösen nem kell, ha a nemzet (mint ma) látványosan a nép ellen fordul és a nép erőforrásait rombolja. A "nemzet" -- egészen kirívó módon a modern nemzetek között -- a magyarok élete ellen dolgozik és azért teheti meg, mert a magyaroknak (a népnek) nem áll rendelkezésére semmilyen alternatív önértelmezési és cselekvés logika, nem áll rendelkezésére a közös cselekvésnek semmilyen más eszköze, csak az, amit a nemzet és értelmezése ad neki. Ami lehetne még -- a polgári életformát, a piaci koordináció képességét, a kooperációhoz szükséges alapvető kompetenciákat, a termékeny hagyományokat, az önbizalmat és a reális önértékelésre való igényt --, azt nem sajátíthatta el nem kis részben a mindenkori értelmisége folytatódóan bűnös, önző, rövidlátó országvezetése miatt. Így maradt mára rabja nép a nemzetnek, amely rombolja tovább -- beláthatatlan ideig.

29 komment

2020.06.21. 20:04 HaFr

Néhány olcsó kifogás az ellenzék teljesítményére

Az ellenzék szerint Orbán Viktor elárulta a magyar embereket | 24.hu

Elfogadhatatlan nekem mint adófizető polgárnak, aki az ellenzéket is finanszírozza, az a minősíthetetlen teljesítmény, amit a politikai térfélnek ez a fele nyújt. Olcsó kifogás erre a teljesítményre, hogy "de hát az ellenzéknek se (elég) pénze, médiája (sic!), se intézményes jogkörei, a rezsim semmilyen fellépést nem szégyell vele szemben, és egyébként is megosztott".

Több tévedés áll össze az ellenzék kíméletes megítélésében. Az egyiket már említettem: hogy nem felelősek az adózok pénzéért. De, azok. Azért kapják tőlük a pénzt, hogy ellenzékként funkcionáljanak és hatalmi ellenpontot tudjanak képezni a kormánnyal szemben. Ha úgy érzik, erre képtelenek, akár azért, mert a rezsim végletesen behatárolja ezeket a lehetőségeiket, akár másért, akkor ad absurdum nem szabad elfogadni a pénzt. (Vagy egyértelműen tudatni a választókkal, hogy mit és miért ennyit tesznek érte.) Nem tudom, mennyibe kerül nekünk az ellenzék, nyilván senki se vitatja, hogy összehasonlíthatatlanul kevesebbe, mint a rezsim egyéb szereplői, de ne legyen ez indok a nullához konvergáló munkára. Nullához? Ahhoz. Nem beszélve most az önkormányzati feladataikról szerteszét az országban, országos szinten talán fél tucat ellenzéki szereplő van, akiről lehet tudni, hogy legalább verejtékeznek. Sok haszna az ő munkájuknak sincs (erről lejjebb), de legalább lehet tudni, hogy úgy tesznek, mintha volna.

A kíméletes megítélésben szerepet játszó következő tényező, hogy "nem jutnak el a választókhoz". Ezen az ellenzéki szereplők általában az adáspercek korlátozottságát értik. Két dolgot mondanék erre. Egy, hogy kicsit kényelmetlenebbül (több benzinnel és lábmunkával) bármikor és folyamatosan el tudnának jutni. (Mindenhova máshova érdemesebb lenne, mint a parlamentbe, a képviselői irodaházakba vagy a pártirodákba, ahol evidensen semmilyen hasznos munkát nem végeznek.)

Kettő, ami még fontosabb, hogy hiába jutnának nagyobb nyilvánossághoz, akkor se tudnának semmit mondani. A fenti hiányosságaikat (média, demokratikus ellenőrzési jogkörök, egység) logikailag megelőzi a messze legnagyobbik: hogy nincsen eladható termékük. Legutóbb a Momentummal járt úgy a nagyérdemű, hogy dacára a beharangozott kiválóságuknak, aminek bizonyítéka a nyugati egyetemi diploma és a rendszerváltó szándék lett volna, semmit se tudnak mondani, ami megmozgatná legalább az ellenzéki politika állóvizét, ha már az országét nem. Megírtak egy programot, aminek egyes részleteit valamikor olvastam, de az a legkevesebb, hogy engem nem hozott lázba. Sokkal fontosabb, hogy nem tudják politikává gyúrni. Nem tudnak megszólalni és konzisztensen cselekedni a szellemében (tegyük fel, van szelleme). A politikában (egyébként mindenhol máshol is) az eladás döntően két dologra fókuszál. Az eladó személyére és a narratívára, ami szükségleteket szólít meg vagy -- ha még invenciózusabb -- teremt. Ilyet sajnos a Momentum nem képes produkálni, egyiket sem. (Nem mondom, hogy könnyű lenne ebben az országban.) Vezetői nem alkalmasak, narratíva, ami "vásárlásra" ösztönözne, nincs. Ezért a párt beszorult az ellenzéki térfélre és az MSZP meg az LMP oszló tetemeiből csemegézik.

A Gyurcsány házaspár DK-jától -- hogy már ez is szóba kerüljön -- nem tudom, mit várnak egyáltalán a hívei. A formállogika alapján gondolom, hogy nem erőltetik meg jobban a képzelőerejüket annál, amit végül kapnak. A Jobbikról fogalmam sincs. Láthatóan a párt sem tudja, mit akar, mi képvisel, mire van egyáltalán, hacsak nem azért, mert valamikor létrejött.

A politika mindenekelőtt beszéd, amely valóságot hoz létre. Ha ellenzékben van, akkor versenyképes ellenvalóságot vetít a választók elé. Ha erre képtelen, sose kerül kormányra. Ha erre képtelen, akkor tölthetnek az ún. politikusai tizenhatszor ennyi időt is a TV-stúdiókban, csak a nézők idejét és pénzét rabolják.

A kíméletes megítélés utolsó lényegi ismérve az ellenzék megosztottságára hivatkozik. Nos, ha az ellenzék valóban komolyan gondolja, amit néha mond, nevezetesen, hogy a kormány mekkora kárt okoz az országnak, akkor kérdezem, mit tarthat még ennél is fontosabb szempontnak, ami miatt tíz éve nem alakít ki stratégiailag értékelhető, üzemképes együttműködést már két választás között (hogy tényleg meggyőző, reményt keltő legyen aztán a választási összefogása). Nyilván nem amiatt, mert féltékenyek egymás gondolataira és nem tudnak megegyezni arról, hogy a sok kiváló országmentő ötlet közül melyik nem fér már be az együttműködés keretrendszerébe. Egy dologra tudok gondolni, ami a kritikus részeinek még fontosabb az országot ért kárnál: a saját hasznuk, amit a rezsimtől várnak és kapnak és értelemszerűen nem terjed túl a rezsimen.

NER-es mércével olcsó az ellenzék, de a mai teljesítményéhez mérten nagyon drága. Olcsó (drága) kifogás, hogy az ellenzéket a kormány lehetetleníti el -- valójában el se jut odáig, hogy a kormánynak ezt meg kelljen tennie. Már jóval ezelőtt megbukik. Azt se teszi meg, ami csak rajta múlik.

86 komment

2020.06.20. 09:14 HaFr

A Turul a nemzeti deformitás és a beteg nemzettudat jelképe

D KOS20120509032

A XII. kerületi turulszoborról mondta a napokban egy történészi vizsgálóbizottság, hogy a rajta szereplő áldozati ("hősi") lista több tömeggyilkos nevét is tartalmazza (Pokorni nagyapjáén kívül is), így

  • Novák Andrásét, aki nyilas kivégzőosztagot vezető parancsnok volt;
  • Horváth Zoltán karmesterét, a XII. kerületi nyilaskeresztes szervezet egyik legfontosabb embere; és
  • Szédelyi Gábor vendéglősét, akinél a kifosztott zsidók vagyontárgyait a nyilasok rendszeresen leadták.

Az emlékművön szereplő áldozati lista ugyanakkor nagyon nem volt teljes: miközben a XII. kerületi tömeggyilkosságok több elkövetője, mint kiderült, szerepelt rajta, ezeknek a tömeggyilkosságok az áldozatai nagyrészt még most is hiányoznak.

Kivételesen helyes mederben folyik tehát egy "emlékezetpolitikai" ügy ebben az országban. Fontosnak tartom azonban a puszta névsorolvasáson túl kiemelni a történészek egy további megállapítását, miszerint maga a Turul mint jelkép problematikus (részletek a linkelt cikkben), ami persze szintén nem újdonság. Ennek kapcsán  egyetlen gondolatot szentelnék annak, hogy miként függ össze egy ország ereje (pontosabban gyengesége) a mítoszainak funkciójával.

Minél gyengébb egy nép, annál nagyobb hazugságokra van szüksége az önbecsülése fenntartásához. Magyarország több száz éve hanyatló, ma már gyenge ország, ami képtelen szembenézni a gyengeségével, ezért értelemszerűen harcias a kulcsmítoszaiban. Az, hogy a széljobbon a mítosz egyenesen egy fiktív totemállam előtti hódolatba hullik vissza, világos jele a szélsőjobbos eszmekör terméketlenségének, irracionalitásának, a nemzetet illető kártékonyságának. Minél szélesebbre tárul ugyanis a szakadék a környezet realitása és a nemzet önképe között, a nemzet annál kevésbé tud alkalmazkodni a világhoz (azt meg értelemszerűen hiba várni, hogy a környezet alkalmazkodik majd hozzá). Akik a nemzeti önképet a világ ellenében gyúrják, azok ráadásul rendszerint félművelt, legtöbbször korrupt, rossz arcú akarnokok (lásd a mai magyar kultúrpolitika reprezentánsait). Annak esélye, hogy bármit képesek létrehozni, ami a nemzet megközelítően helyes önismeretét, versenyképességét, boldogságát és reális megelégedettségét szolgálja, a nullához konvergál.

Nem állítom -- másokkal szemben --, hogy egy népet és egy nemzetet kizárólag racionális alapokon kellene vagy lehetne vezetni: ennél én sokkal kevesebbet gondolok az ún. népről és az ún. racionalitásról. A népnek -- különösen ha nemzetnek akarja érezni magát -- szüksége van a kollektív emlékezetre, ami a történelmi narratíván túl szimbólumokban, mitológiában, hősi eposzokban, némi önáltatásban és önmagának a világtól való megkülönböztetésében jut kifejezésre, ám ezekre lehetőleg nem nagyon összekeveredve, illetve világosan elválasztva a nép valós teljesítményétől. Míg az "egészséges" nemzeti önbecsülés a nemzet vágyait és önképét rendszeresen összeveti a világ állásával és nem engedi nagyon elszállni az előbbit, addig a zsákutcás, sikertelen nemzetek egyik legfőbb ismertetőjegye önképük zavartsága, növekvő konfliktusossága az objektív valósággal, a környezetükkel és az egészséges közösségi lelkület tankönyvi leírásával.

A Turul-szobrok a hozzájuk kapcsolódó világ- (benne a nemzet-) értelmezéssel /-érzékeléssel, különösen kvázi-politikai rangra emelve, egyértelműen beteg nemzettudatra utalnak. Fontos a történészek munkája, de a Turulról és a hátteréről való vita szerintem nem a történészekre tartozik, vagy csak a nemzeti deformitás tágabb kérdésének részeként. Ez főként civilizációs vita, csak utána szaktudományos (művelődéstörténeti, történelmi, szociálpszichológiai, politológiai). Minden oka megvan kétségbeesésre annak a népnek, amelynek egy turul a "szent állata" (és a szükségesnél messze komolyabban is veszi ezt), miközben "nemzeti oldala" etnicista (tehát az "igazi magyart" a kulturálisnál, az államinál és a nyelvinél jóval szűkebben felfogó, azaz teljesen  értelmetlen) mérce szerint politizál 2020-ban. (Vajon milyen racionális meghatározása lehet az ún. magyar etnikumnak, amely egyfelől a honfoglalás kora óta folyamatosan [!] érvényes lenne, másfelől adott esetben kizárható belőle a mai ellenzék és a rászavazók is? Nyilván semmilyen, pedig a -- kormányzati -- felfogás ezt a kettőt egyszerre akarja képviselni, amiből így nem lesz más, mint a nemzet megcsúfolása.... Pontosabban az lenne, ha nem tudnánk, hogy az egész tohuvabohu csak a gátlástalan politikai marketing terméke.)

158 komment

2020.06.17. 12:52 HaFr

Állítólag egy picit fasiszta vagyok

ART and ARCHITECTURE, mainly: Anti-Fascist Art Exhibition ...

A haladárok versenyre keltek és balról előzik Orbán & Co-t az emberi szabadság széttaposásában. Rövidesen érkeznek a haladár békemenetek (ja, ezek már folynak is a szobrok és a boltok között lüktetve), az alternatívamentes haladár egyetemi lét (itt előztek is, nemzeti matematika még nincs, de fekete matematika lesz), haladár identitástudat (az etnicista lényegkonstrukciót a lényeg dekonstrukciójával ellentételezik, de közben minden tisztelet- és szubvencióköteles, amit Johnny és Árnika magáról állít, ellenkező esetben fasiszta vagy), a történelem egyformán hazugság a kezük alatt (persze egyformán az igazságot követelve magának), szóval ilyen csecsebecsék. Egy részük már ismert az akadémiáról, most csak vörös-fekete árnyalatot, fej mellett lábakat és még több szenvedélyt kapott. Mindig utáltam többségben lenni valahol (rossz ómen), de most a liberalizmusom egy törpe kisebbségé már. Megnyugtató állapot.

Tamás Tanár úr szerint aki nem antifasiszta, az egy picit fasiszta. Tamás Tanár urat nem érdekli, hogy a fasizmus és képzett alakjai rendszerkategóriát képeznek a politikatudományban, az antifasizmus viszont (radi balos) mozgalmi hívószó (ahogy a "fasiszta!" ebben a lingóban egyszersmind határtalan referenciájú káromkodás). Én pl. fasizmusellenes vagyok, de kifejezetten nem vagyok antifasiszta, tehát Tamás Tanár úr szerint legalább egy picit fasiszta vagyok. Ebből csak az látszik, milyen értelemetlen dolog a gondolkodás, ha értelmetlen dolgokra pazaroljuk. Tamás Tanár úrnak elég lett volna azt kifejeznie, hogy "baj van" és röviden megindokolnia, miért; ellenben, ha (radi balos) hívószavakat kezd el használni, azzal a fasizmusellenesek táborát szeleteli, bármennyire blikkfangos is a posztja (gondolata). És akkor ne beszéljünk arról, hogy mi a kommunizmus (amihez Tamás Tanár úr sorolja magát) történeti és analitikus viszonya a fasizmushoz, mert az meg éppen nem szolgálná a házi békét itt a blog körül. 

Senki se tagadja, hogy a Földön rengeteg igazságtalanság van, mindössze két baj van ezekkel. 1. Eléggé szór, hogy ki mit tart igazságtalanságnak. 2. A megoldásuk -- akár egy apró igazságtalanságé is -- általában komplex folyamatok átalakítását kívánja, ami nem egyszerű. Az esetek egy részében -- pl. a "kizsákmányolás" megszüntetése -- lehetetlen. (Szerintem ez egy értelmetlen szó az általában alkalmazott -- rendszerkritikai -- értelmében, de a vita kedvéért most feltettem, hogy nem az.) Másik részükben évtizedek szisztematikus, koordinált munkáját kívánná embermilliárdok között (pl. az ún. generációs igazságtalanság a Föld erőforráskészletével való gazdálkodásban, de ebben speciel már a közvetlenül érzékelhető veszélyek sem elég félelmetesek a kollektív cselekvési problémák megoldásához és csak a technológiai előremenekülés tűnik járható útnak). Stb stb. Megfordítva, azt is tudom, hogy az esetenkénti rombolás elkerülhetetlen, mert a politikai rendszerek nem alkalmasak minden politikai vélemény becsatornázására, a demokráciák sok kérdést kizárnak az intézményes nyilvánosságból, pláne a döntéshozatalból, illetve távolról sem élünk javuló egyensúlyi állapotban. Van, akinek csak a rombolás marad, néha -- mint most -- sokaknak csak ez marad. (Ezzel együtt nem nehéz észrevenni, hogy a szélsőséges, destruktív szenvedélyek milyen veszélyt jelenthetnek a civilizált élet lehetőségére. Fürdővíz, gyerek. (Itt meg arról nem beszélek, szervezett-e és van-e távlati célja a dúlásnak.)

Amiről itt végül is szó van, az, hogy az emberi sérelmeket hogyan játsszuk meg, csoportosítjuk és tüzeljük. De mivel általában sérelmek és szenvedélyek csapnak össze, túl sok okosság nem jöhet ki a radikalizálódó hangulatból.

Mindenestre izgalmas kort élünk.

38 komment

2020.06.15. 18:42 HaFr

A perverz állami lét velejárója az utcai rombolás

Propaganda Outlet': Scholar Calls BBC Out on Anti-Russian Bias ...

Tény, hogy szobrokat rombolni és Tutanhámonig visszamenően számonkérni a "rasszizmust" minden, csak nem progresszív tett. Ezzel ugyanis az elkövetők éppen a progresszió lényegét tagadják, azt tudnillik, hogy már jónéhány ezer éve fejlődik az emberi civilizáció, egy “rosszabb” állapotból a “fejlettebb” állapotba tartva. (Más szavakkal: ha valaki progresszív, tudnia kell, hogy "halad", amivel el kell fogadnia azt is, hogy -- jó esetben -- régebben rosszabb volt. Különben mi értelme a haladárságának? Önellentmondássá válik. E belátás nélkül a progresszív hozzáállás -- ha már a baloldali lingóhoz ragaszkodunk -- forradalmiba "csap át". A történelmi emlékek felszámolása éppen a haladás tényének kézzelfoghatóságát csökkenti amellett, hogy egyszerűen elhazudja és a mai igények szerint gleichschaltolja a múltunkat.)

Most akkor döntsék el végre, mondhatnánk, miben is áll a progresszizmus, mielőtt tényleg csak a rombolás marad belőle.

Másrészt jelzem, ha az államnak nem volna ekkora (fölösleges, diszkrecionális, tehát az általános szabályok megalkotásán és betartatásán túlmenő) hatalma a gazdaság felett, senki sem korrumpálná a tisztviselőit (vagy ők magukat), nem lobbiznának termeiben a nagy gazdasági társaságok és érdekszervezetek (a szükséges stratégiai együttműködés kialakításán túl), nem oligarchizálódna gyakorlatilag mindegyik nyugati politikai rendszerben, és senki nem ejtette volna foglyul. Se nálunk, se máshol. A vagyoni különbségek növekedésének ez a bőven buzogó forrása azonnal megszűnne buzogni. Állambetegségben szenved a világ -- újra el kellene gondolkodni azon (mert már régóta nem tesszük), hogy mire is való. Az államok nemcsak az újraelosztásban, hanem a létükben képviselnek már perverziót, méghozzá az emberek önállóságának/szabadságának és egyéb együttműködési logikáinak kárára. A mai állapotot látva nehéz nem arra következtetni, hogy az állam is csak üzlet azoknak, akik működtetik, hiszen indokolatlanul és igazolhatóan károsan túlterjeszkedett már az eredeti belső és külső védelmi (integrációs) funkcióján. Ez természetesen nem jelentheti a mai közfelfogás szerint, hogy megszűnhet a progresszív adórendszer, a szociális támogatások méltányos rendszere stb., hiszen ezek az általános szabályok körébe tartoznak. De az állam körüli korrupciót csak az állam gazdasági és diszkrecionális hatalmának szigorú korlátozásával lehetne észrevehetően csökkenteni.

Amit az amerikai és -- kisebb mértékben -- az európai utcákon látunk most, abban összefolyik a szociális elégedetlenség (az "igazságtalanság" érzete, súlyosbítva a vírushelyzet keltette félelmekkel) és az identitáskáosz, amiben a nyugati emberek vannak. (A hagyományos kisebbségek mellett egész genderszótárak képviselik már az n-edik generációs, egészen elképesztő elismerési igényeket.) Az előbbi -- véleményem szerint -- döntően az államok túlterjeszkedésének, illetve ezek indirekt hatásának: a piac zavarainak, az utóbbi a nagyobb állam iránti tovább fokozódó igénynek köszönhető, amennyiben minden újonnan feltalált identitás konfliktust gerjeszt és generális védelmet követel magának, és közben egyre ritkul a nyugati társadalmakat összetartó etnikai, etikai, kulturális, hagyománybeli/gyakorlati és alkotmányos konszenzus. Magyarán a bankvezérektől és az olajmágnásoktól a magát kisemmizettnek és elnyomottnak érző bronxi SJW-ig (a társadalmi igazságosság harcosáig) mindenki nagyobb államot akar a saját igényeinek érdekében.

Ilyen körülmények között, ahol az egyre összetettebb igények egyre szövevényesebb tehetetlenséget hoznak létre az optimális társadalmi koordináció szempontjából, nem véletlen az, hogy a szenvedélyeké lesz a főszerep a (persze átláthatatlan) problémák megoldásában. Megoldás ugyan nem lesz, mert a fő problémaforrást, az államot, és kivált ennek gazdasági és jóléti funkcióit, képtelenség szimptómák kezelésével újraszervezni, viszont az elszabadult indulatok esetleg elgondolkodtathatják az arra hivatottakat. Az a baj, hogy a problémák annyira komplexek, annyira nem alkalmasak tervszerű/tervezett kezelésre, illetve olyan szemléletváltást igényelnének nemcsak a politikai osztály, hanem egész társadalmak -- maga a Nyugat -- részéről, aminek lehetőségét én legalábbis kizárom. Attól tartok, elértük már a szabadságunk maximumát és a visszaesés elkerülhetetlen. Innen már csak valamiféle autoritás -- leginkább a mesterséges intelligencia hatalma -- tudhat viszonylag stabil koordinációt létrehozni közöttünk. (Kevésbé futurisztikusan -- noha ezt magam reálisnak tartom -- azt mondhatom, hogy ma az emberiség olyan veszteségesen működik akár a környezeti hatásait, akár a forrásfelhasználás és -újraosztás gyakorlatát nézve, ami a folyamatos egyensúlytalanság állapotában tartja, ez az egyensúlytalanság pedig -- nem szükségszerűen, de -- könnyen válhat robbanékonnyá túl nagy terhelés alatt.)

65 komment

2020.06.12. 10:19 HaFr

A haladár csőcselék ellepte az utcákat

How Is Champagne Like Art? It's About Time And Taste

Kezd beérni a pc, a progresszivizmus és a safe space mentalitás: az egyetemi és az entellektüeli intolerancia játékteréből erőtől duzzadva kiszabadult az utcára és az Occupy és a Black Lives Matter romboló harciasságával beojtván nekiesett a szobroknak szerte az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában (egykori uralkodók, földrajzi felfedezők stb. mellett már Nelson admirális, Churchill, a cserkészet-alapító Baden-Powell emléke is sérelmes, David Attenborough cenzúra alá kerül, a Harry Potter-szereplők felsorakoznak a Harry Potter-szerző ellen, aki azt merte mondani, hogy a nők azok, akik menstruálnak). A Kelet-Európában nagyon is ismert emlékezetpolitikai (és nem kis részben a józan ész ellen elkövetett) gleichschaltung egy az egyben leképezése a másik oldali ("konzervatív", etnicista, fehér szuprematista) intoleranciának, semmit sem hányhatnak egymás szemére. A liberalizmus (nem a magyar és nem a New York-i értelemben) beszorult a kettő közötti szűk mezsgyére, általánosan abnormalitássá válik, győz a csőcselék és a "megbántott" nímandok sérelmi mentalitása. Az "emberi méltóság" ma már inkább csak egy rossz farce. A Nyugat lényege került kétoldali támadás kereszttüzébe.

A történelem történelem. Mindkét oldal úgy véli, a történelem az, ahogyan ő gondolja, esetleg a balos radikálisok megengednek annyit, hogy nem is kell történelem. Nem számít, hogy mindenki elismeri a szemléleti fejlődést (tehát nagyon kevesen gondolják ma már, hogy a rabszolgaság visszaállítása helyes volna, sőt a többség azt is mondja, hogy sose volt helyes). A déli konföderációs vezérek szobrainak tehát ebben az értelemben semmi relevanciája, egyszerűen részei a múltnak (ez különbözteti meg a ledöntésüket pl. az '56-os budapesti Sztálin szoborétól); még komplikáltabbá teszi a dolgot, hogy kevés történelmi alak van, akinek nevéhez csak szép és jó dolgok fűződnek. Ennek ellenére a csőcselék nekiesik a szobroknak és emlékeknek, mert nincs jobb dolga, pontosabban nem tud produktívan mit kezdeni a saját szenvedéseivel meg a világ (vélt és valós) igazságtalanságaival.

Nem számít, hogy az adott emberek által is formált nyugati szellemi és anyagi kultúra teszi lehetővé, hogy ezek az emberek lázadjanak, összekötve a szociális egyenlőtlenséggel kapcsolatos sérelmeiket az alapvető identitáskeresésükkel (bár a legtöbb már túl van a serdülőkorán). Hogy a kulturális és politikai emlékezetben találják meg dühük tárgyát, az csak szánalmas, de az, hogy a mainstream kultúra reprezentánsai térdhajlítással válaszolnak erre, az már egy folyamat és egy mélyebb identitásválság jele, amely egyre mélyül a Nyugaton. A térdhajlítás persze érthető, hiszen az őrület melegágyai éppen a mainstream kultúra intézményei: az egyetemek, a minőségi újságok, illetve a balos kultúra maga, ami a régi szocdem célok és a mai progresszivista identitáspolitika közötti terméketlen átmenetben elfeledkezett a tömegekről. Éppen csak a tömegekről, amelyek (távlatos) nevében az elitje a lazacos szendvicseket és a Moët & Chandont tolja magába a vernisszázsokon, a robotosai meg az igazságosságról való fecsegéssel kárpótolják magukat (olvasóként) a New York Review of Books hasábjain. (Van még lejjebb is, de azok már jobbára csak irigykednek a deklasszálódásukban, és örülnek egy celeb véletlenül elkapott utcai látványának is. Hja, a progresszivista miliő is elég hierarchizált.)

Lehet, hogy az evolúciónk (a humánetológia) és a produktivitásunk mintázatai végső soron nem tesznek alkalmassá minket a szabad koordinációra? Buzog fel az igény a szabadság szűkítésére, eddig volt a szabadság csúcsa, innen a lejtmenet; úgy tűnik, kell valamilyen autoritás, ma a diktátorok és a manipulátorok, holnap a mesterséges intelligencia, ami kijelöli a tömegmozgás határait.

41 komment

süti beállítások módosítása