Szörényi és Bródy elhíresült demeterszilárdos képét követően -- amelyet sokan, e sorok írója is, csalódással vegyes viszolygással fogadott -- most a Válasz Online jelentetett meg velük egy "tisztázó" interjút, amely azonban csak még szomorúbbá tette a képet.
Bródy szerint -- nem fogok sokat idézni, akit valóban érdekel az ügy, az olvassa el Stumpf András interjúját már csak azért is, hogy a saját álláspontját is kialakíthassa -- a "PANKKK-program Bozóki András 'rockminisztersége' idején sok tekintetben hasonló volt. Sajnos az is elhalt egy idő után. A másik programját senki sem szokta tovább vinni. Ez a mostani stratégia mindenesetre a minőséget a lojalitás, a politikai szempont fölé helyezi. (...) számomra hiteles a törekvés."
A legkedvezőbb értelmezés szerint, amit még el tudok fogadni, csak nem értenek semmit. De az a szégyenteljes mismásolás, amellyel a 2010-et közvetlenül megelőző állapotokat analógiaként citálja Bródy, ahogy "bizalmas anyagok olvasására" kapható (mondja szinte örömmel), ahogy fanyar gúnnyal viszonyul a kritikához, Szörényi lelkesedéséről nem is beszélve -- hát, a magyarok szórakoztathatják egymást, de a sárga rózsa-halmok mögött az erkölcsi lét ugyanúgy "aczélos", mint sok-sok évtizede.
Nyilván a zenészeknek meg kell élniük valamiből. Ahhoz, hogy megnyissanak előttük arénákat, meghívják őket fesztiválokra, játssza őket a Retro rádió, manapság -- és egyre inkább -- ki kell egyezni az Orbán-rezsimmel. Legalábbis ez a közhiedelem a körükben, mert összefogni a helyzet ellen persze sose próbáltak. Nem okvetlenül várhatjuk senkitől -- még azoktól sem, akik generációkra voltak/vannak páratlan hatással --, hogy sutba dobják a megélhetés parancsát. (Jelzem, éppen az különbözteti meg kb. a nagy embereket kb. a népszerű emberektől, hogy az előbbiek mégis megteszik, de hát, ugye, ahogy mondtam, ez nem elvárás.) De azért az felvetődik, hogy az összes Bródy-szöveg ismert szintagmái, verssorai, a "klasszikusok" (túlnyomórészt a szabadságról és a rendíthetetlenségről) milyen hitelességgel fognak elhangzani ezek után a színpadokról meg a lemezekről. Ezt majd megítélik azok, akiknek a "nagy generációból" meg a fiatalabbak közül a Fonográf, az Illés meg az István, a király számítanak.
Még problematikusabb, hogy milyen fény vetül ezek után a szerző- és előadópáros örökségére, benne a kádárizmusban betöltött szerepükre, az ellenzéki lét általános felfogása szempontjából. Úgy tűnik, lehetett akkor hitelesen "lázadni" az MSZMP-kormány pénzén és engedélyével. A közönség jóváhagyta, elhitte, szerette. (Ilyen is lett a rendszerváltás.) Nincs kétségem afelől, hogy akik ezt az interjút most adták, azok szerint NER-engedéllyel és -pénzen ellenzékinek lenni szintén összefér az ép erkölccsel és a józan ésszel. A közönségükben meg talán egy picit felsejlik a -- az idősebbekben utólag is, a fiatalabbakban a jelenre vonatkozóan -- a becsapottság érzése, de ez is majd könnyes emlékezéssé szelídül. A magyarok köztudomásúlag giccset csinálnak az erkölcsi létből, mióta nem tudnak vele semmi mást kezdeni.
Én persze éppen ezért Szörényi és Bródy egyetlen szavát sem hiszem el, a kontextus az én szememben megnyomorítja a művészi textust, nem beszélve az ilyen interjúszövegekről. (Ami viszont továbbra is releváns probléma marad: lehet-e úgy igaz valami, hogy azok, akik állítják, nem fedik fel vagy nem ismerik a kontextust, ami az igazságukból politikai terméket csinál és hatalmi hasznot húz -- vö. igaza volt-e Hofinak, igaza volt-e/van-e Bródynak a művészi szövegeikben? Van-e különbség a két szereplő között?) A rock legendák betagozódása a mai autokráciába (is) konzekvensen nézve a textusukat (a szabadságot) korrumpálja. A rezsimnek ugyanis ez a célja (mindennel). Az interjújuk -- előtte meg a fénykép -- a magyarok szerepmodelljeinek, hazug önképének és tragikus sorsú erkölcsi-politikai közösségünknek az n-edik metaforája.
Az utolsó 100 komment: