Elfogadhatatlan nekem mint adófizető polgárnak, aki az ellenzéket is finanszírozza, az a minősíthetetlen teljesítmény, amit a politikai térfélnek ez a fele nyújt. Olcsó kifogás erre a teljesítményre, hogy "de hát az ellenzéknek se (elég) pénze, médiája (sic!), se intézményes jogkörei, a rezsim semmilyen fellépést nem szégyell vele szemben, és egyébként is megosztott".
Több tévedés áll össze az ellenzék kíméletes megítélésében. Az egyiket már említettem: hogy nem felelősek az adózok pénzéért. De, azok. Azért kapják tőlük a pénzt, hogy ellenzékként funkcionáljanak és hatalmi ellenpontot tudjanak képezni a kormánnyal szemben. Ha úgy érzik, erre képtelenek, akár azért, mert a rezsim végletesen behatárolja ezeket a lehetőségeiket, akár másért, akkor ad absurdum nem szabad elfogadni a pénzt. (Vagy egyértelműen tudatni a választókkal, hogy mit és miért ennyit tesznek érte.) Nem tudom, mennyibe kerül nekünk az ellenzék, nyilván senki se vitatja, hogy összehasonlíthatatlanul kevesebbe, mint a rezsim egyéb szereplői, de ne legyen ez indok a nullához konvergáló munkára. Nullához? Ahhoz. Nem beszélve most az önkormányzati feladataikról szerteszét az országban, országos szinten talán fél tucat ellenzéki szereplő van, akiről lehet tudni, hogy legalább verejtékeznek. Sok haszna az ő munkájuknak sincs (erről lejjebb), de legalább lehet tudni, hogy úgy tesznek, mintha volna.
A kíméletes megítélésben szerepet játszó következő tényező, hogy "nem jutnak el a választókhoz". Ezen az ellenzéki szereplők általában az adáspercek korlátozottságát értik. Két dolgot mondanék erre. Egy, hogy kicsit kényelmetlenebbül (több benzinnel és lábmunkával) bármikor és folyamatosan el tudnának jutni. (Mindenhova máshova érdemesebb lenne, mint a parlamentbe, a képviselői irodaházakba vagy a pártirodákba, ahol evidensen semmilyen hasznos munkát nem végeznek.)
Kettő, ami még fontosabb, hogy hiába jutnának nagyobb nyilvánossághoz, akkor se tudnának semmit mondani. A fenti hiányosságaikat (média, demokratikus ellenőrzési jogkörök, egység) logikailag megelőzi a messze legnagyobbik: hogy nincsen eladható termékük. Legutóbb a Momentummal járt úgy a nagyérdemű, hogy dacára a beharangozott kiválóságuknak, aminek bizonyítéka a nyugati egyetemi diploma és a rendszerváltó szándék lett volna, semmit se tudnak mondani, ami megmozgatná legalább az ellenzéki politika állóvizét, ha már az országét nem. Megírtak egy programot, aminek egyes részleteit valamikor olvastam, de az a legkevesebb, hogy engem nem hozott lázba. Sokkal fontosabb, hogy nem tudják politikává gyúrni. Nem tudnak megszólalni és konzisztensen cselekedni a szellemében (tegyük fel, van szelleme). A politikában (egyébként mindenhol máshol is) az eladás döntően két dologra fókuszál. Az eladó személyére és a narratívára, ami szükségleteket szólít meg vagy -- ha még invenciózusabb -- teremt. Ilyet sajnos a Momentum nem képes produkálni, egyiket sem. (Nem mondom, hogy könnyű lenne ebben az országban.) Vezetői nem alkalmasak, narratíva, ami "vásárlásra" ösztönözne, nincs. Ezért a párt beszorult az ellenzéki térfélre és az MSZP meg az LMP oszló tetemeiből csemegézik.
A Gyurcsány házaspár DK-jától -- hogy már ez is szóba kerüljön -- nem tudom, mit várnak egyáltalán a hívei. A formállogika alapján gondolom, hogy nem erőltetik meg jobban a képzelőerejüket annál, amit végül kapnak. A Jobbikról fogalmam sincs. Láthatóan a párt sem tudja, mit akar, mi képvisel, mire van egyáltalán, hacsak nem azért, mert valamikor létrejött.
A politika mindenekelőtt beszéd, amely valóságot hoz létre. Ha ellenzékben van, akkor versenyképes ellenvalóságot vetít a választók elé. Ha erre képtelen, sose kerül kormányra. Ha erre képtelen, akkor tölthetnek az ún. politikusai tizenhatszor ennyi időt is a TV-stúdiókban, csak a nézők idejét és pénzét rabolják.
A kíméletes megítélés utolsó lényegi ismérve az ellenzék megosztottságára hivatkozik. Nos, ha az ellenzék valóban komolyan gondolja, amit néha mond, nevezetesen, hogy a kormány mekkora kárt okoz az országnak, akkor kérdezem, mit tarthat még ennél is fontosabb szempontnak, ami miatt tíz éve nem alakít ki stratégiailag értékelhető, üzemképes együttműködést már két választás között (hogy tényleg meggyőző, reményt keltő legyen aztán a választási összefogása). Nyilván nem amiatt, mert féltékenyek egymás gondolataira és nem tudnak megegyezni arról, hogy a sok kiváló országmentő ötlet közül melyik nem fér már be az együttműködés keretrendszerébe. Egy dologra tudok gondolni, ami a kritikus részeinek még fontosabb az országot ért kárnál: a saját hasznuk, amit a rezsimtől várnak és kapnak és értelemszerűen nem terjed túl a rezsimen.
NER-es mércével olcsó az ellenzék, de a mai teljesítményéhez mérten nagyon drága. Olcsó (drága) kifogás, hogy az ellenzéket a kormány lehetetleníti el -- valójában el se jut odáig, hogy a kormánynak ezt meg kelljen tennie. Már jóval ezelőtt megbukik. Azt se teszi meg, ami csak rajta múlik.
