Politikai szabadságon az állampolgárok egyforma terjedelmű társadalmi elismerését és cselekvési szabadságát értjük. Nagyon röviden, a címbeli kijelentést azzal indoklom, hogy ami határolatlan, az védhetetlen, mert nincsen olyan közös alapja, ahonnan a védelem kiindulhatna (nincsenek konszenzusos érvek és közös értekek, amelyek -- ebben az esetben -- a szabadságra irányulnának; anarchikus-agonisztikus közegben nem szabadság van, hanem folyamatos harc az önvédelemért és az elismerésért). Egy példán keresztül: ha mindenki más értékeket vall egy társadalomban, de legalábbis az értékek lényeges része között nincsen átfedés, akkor senki értékrendje nem igazolható a közösségben azon túl, hogy "hadd vallja mindenki, amit akar", ez (a radikális tolerancia) viszont a pusztán szimbolikus térben (tehát leszámítva az erőforrásokért folyó harcot) sem tehető konszenzusos elvvé, mert az értékek önvédelme (a vele konfliktusban álló más értékekkel szemben) logikailag megelőzi a radikális tolerancia normáját és állandóan fenyegeti az utóbbit. A radikális tolerancia állapota át fog billenni mindenki mindenki elleni harcába.
Praktikusan nézve ez a radikális (pszeudo-)liberalizmus ezzel egyenértékű kultúrát generál, ebben az esetben nem téve különbséget pl. a sátánizmus és a kantianizmus, fasizmus és liberalizmus, individualizmus és egoizmus, a szolidaritás és a közgyógyellátás felszámolása között ezek tágabban vett értékét illetően, azonos (vagy semmilyen) intézményes támogatást, közösségi elismerést és nyilvánosságot nyújtva nekik (nem számolva ennek szociológiai, politikai stb. következményeivel).
Ha mégsem akarjuk ezt az állapotot, akkor viszont rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi szerint preferáljon és diszpreferáljon, esetleg szankcionáljon egy társadalom hiteket, véleményeket, értékeket és rájuk épülő cselekvéseket. A "tolerancia algoritmusa" tipikusan absztrakt és/vagy generális érvekkel operál (így lesz emberjogi, majd "humanista" kérdés a homoszexuálisok egyházi házassága, invesztálva, átalakítva és végső soron érvénytelenítve a házasság hagyományos egyházi intézményét; így lesz a történelemből kiküszöbölendő tévedések sorozata és emlékezetpolitikai terror, a korábbi normákból a fehér emberi hatalmi eszköztára; így lesz egy kultúra szeretetéből a többi kultúra gyűlöletére következtető zérus összegű játszma stb.) A toleranciakényszernek éppen az absztrakt/generális volta miatt nincsen határa, szükségszerűen az egyenlőség és a homogenizáció felé mutat (ha nem is okvetlenül éri el ezeket). Röviden, nem érvek csapnak össze a nyilvánosságban (ami egy politikai társadalom fennmaradásának -- az ún. nyugati kultúrának -- kétezerötszáz éven át sokszor igazolt módon az alapja), hanem identitások, szenvedélyek, intolerancia -- röviden a burjánzó ostobaság öntudatosan ünnepelt, ikonikus televényei.
Az utóbbi évek erősödő progresszista mozgalma és az ennek kritikájaként (is) létrejött etnicista-xenofób radikalizmus egymást erősítve rombolják a szabadságról uralkodó korábbi normatív-intézményi konszenzust, ami persze nem volt tökéletes, de a két "tökéletes" (radikális) világnézetcsoporttal szemben fenntartotta a nyugati politikai társadalmak kultúráját és működését. Lényege az Isten (az erkölcsi törvény) és az írott törvény előtti egyenlőség (értelemszerűen igényt tartva a közös erkölcsi törvény és normák feltevésére), és ezektől elválasztva az emberek és közösségeik közötti szabad kulturális, piaci és politikai interakció/küzdelem. A progresszizmus ezzel szemben relativizmusba hullik ("minden identitás ugyanolyan értékű, nincs közös mérce, csak intoleráns ítélkezés hatalmi célokkal"), az etnicizmus törzsi gondolkodásba, mindkettő törvényi eszközökkel (nem riadva vissza akár az autoriter/diktatórikus megoldásoktól sem) szankcionálná a vetélytársait, azaz mindkettő felforgató a nyugati politikai kultúrában. Mindkettő ellensége a teljesítményelvnek és a szabadság intézményes védelmének (erkölcsi és írott normák + szabad küzdelem a nyilvánosságban); ellenségei az állam és a társadalom, az állam és a piac, mindösszesen pedig a piac, a társadalom és az egyén elválasztásának, illetve ezek koordinációjának, röviden a nyugati politikai kultúrának.
A politikai szabadság határait egészen a XXI. század elejéig sikerült többé-kevésbé megvédenünk, de a kétoldali radikalizmus most azzal házal, hogy a szabadságot alá kell rendelni "fontosabb" elveknek: az egyik szerint a radikális toleranciának, a másik szerint a törzsi egységnek, illetve -- állítják -- a szabadságnak úgy érjük el a valós értelmét, ha alárendelődik ezeknek. A szabadságot az alárendelésében "teljesítenék ki", holott a szabadságnak a határait kell megvonnunk ehhez -- elsősorban intézményesen (újra)definiálva azt erkölcsi, jogi és kulturális tekintetben --, amibe bőven belefér, hogy intoleránsak legyünk a szabadság ellenségeivel és megnyilvánulásaikkal szemben. Ezek könnyen felismerhetők Lajtán innen és túl arról, hogy -- döntően -- állami szankciókkal akarják biztosítani a maguk napirendjének kizárólagosságát a szabadság más szubjektumainak ellenében. Igaz, az őszintébb fajtáik már nem is beszélnek szabadságról.