1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.06.12. 08:30 HaFr

Szoci vírusgazdaságtan: legyen mindenki Hófehérke Einstein agyával és Jeff Bezos pénzével

Snow White: The messed up origins of a Disney classic

A Continental nevű hatalmas autóipari beszállító vezetője a napokban panaszkodott, hogy az állam nem hajlandó mentőövet dobni nekik, ezért kénytelenek hozzáigazítani a költségeiket a bevételeikhez (elbocsátani, tovább növelni a hatékonyságot). Normális ügymenet (kéne, hogy legyen). Az állam nem avatkozik a konkrét piaci döntésekbe, a piac vagy egyes szereplői meg nem kérnek különleges elbírálást. Jelzem, ettől független dolog, hogy az állam ettől még  szabályozza a nagy piaci folyamatokat (a big picture-t, a kereteket) a monetáris és a fiskális politikán, az adó-, szociális és nyugdíjrendszeren, a nemzeti gazdaságstratégiákon, de még az oktatási rendszeren keresztül is. A mostani válság kapcsán felvetődik: jól tették-e az államok, hogy konkrét piaci döntéseket hoztak, adót csökentettek, bért vállaltak át, hitelgaranciát adtak stb., szóval menőtövet dobtak a polgároknak és a vállalatoknak, ezzel növelve a piacon forgó pénz mennyiségét. (Persze a kérdést másképp kell feltenni pl. a német államnak, amelynek hatalmas tartalékai vannak és azoknak az államoknak, amelyek a pénznyomdát vették igénybe.)

Az állam és a piac viszonya nagyon bonyolult, messze nem egy ilyen poszt témája. A probléma -- az én kapitalista nézőpontom szerint -- akkor keletkezik, amikor általános szabályoknál és a hosszú távú folyamatok szabályainak szintjénél bármelyikük közelebb akar kerülni a másikhoz. Amikor az állam garanciákat vállal, beeszól a hitelezési (pl. jelzáloghitelezési) folyamatokba, "stratégiai" vagy egyszerűen jól lobbizó iparágakat támogat közpénzből stb., azt éri el, hogy nem a hatékonyság, az adekvátság és általában a piaci képességek válnak egy üzlet jövőjének egyedüli mércéjévé, hanem rövidtávú külső érdekek (is). Ilyen külső érdek egyébként a "munkahelymegtartás" is (szemben a munkabérek adótartalmára vonatkozó, remélhetőleg nem túl gyakran változó általános szabályokkal), mert rombolja a hatékonyságot, olyan költségeket gerjesztve, amelyeket valakinek -- és mindig az adófizetőknek -- valamikor ki kell fizetniük (hitel, életszínvonalromlás, munkaerőpiaci dezinformációk stb. formájában).

A piac lényege, hogy hatékonyan találkozzanak benne vevők, eladók és az áruk (köztük a pénz). A hatékonyság nem csak az előállításra, hanem a találkozók infrastruktúrájára is vonatkozik (az utakra, az információra, a jogszabályi környezetre). Egyenlőtlen információelérés, megbillent vagy preferenciális jogszabályok, átláthatatlan döntési sztenderdek, állami érdekű (deflektált, manipulatív) monetáris politika, korrupció stb. esetén a piac nem működhet a közjó érdekében. Ez az állam sara és felelőssége. A piac mindig alkalmazkodik az állam által előállított környezethez, akkor is, ha ez torzítja a versenyt, növeli a tőkecentralizációt, rombolja az üzleti esélyegyenlőséget. Ennek közvetve kumulálódó erkölcsi és szociális kára van, amit aztán a sértettek - teljes tévedésben -- a kapitalizmusra fognak, amire aztán az állam további torzító intézkedésekkel reagál. Ebben a spirálban már ott tartunk, hogy a rossz döntések iránti felelősségek lenyomozhatatlanok (valójában jó elméleti modelljeink sincsenek, amely bármiféle hatáselemzés/kvantifikáció/felelősségmegosztás alapjának volnának tekinthetők), viszont a társadalmak egyre elégedetlenebbek.

A piac annál hatékonyabb (annál kevesebb veszteséget görget), minél hamarabb "kisülnek" a veszteségei, amelyek az ideálisnál rosszabbul lebonyolított (torzult versenyben született) vevő-eladó-áru találkozókon állnak elő. Ha ezeket a veszteségeket elfedjük és elhazudjuk, tetézzük a bajt szemléletben és konkrét veszteségekben egyaránt. Az államok és a bürokráciák pedig nagyon jól értenek ehhez, hiszen más érdekeknek kell megfelelniük, mint a piacé, illetve megtehetik, mert túl nagy a hatalmuk a piacok fölött.

Erre a szocialisták nyilván feljajdulnak, hogy "de hát, kérem, ennek pont az ellenkezője az igaz". Well, "pont az ellenkezője" nem igaz. A helyzet inkább az, hogy a korábbi rossz gyakorlatok a piacszabályozásban és az állami beavatkozásban olyan veszteségeket szültek, következésképp olyan veszteségeket görgetünk magunk előtt, amelyekkel már az államok se tudnak mit kezdeni, ezért úgy tűnhet, hogy nincsenek jó eszközeik, vagy "maguk alá gyűrték őket a globális érdekek". Pedig adekvátan működő piacon, amelyet az államok megfelelő oktatási és jogrendszerrel támogatnak (általános szabályok és gyakorlat szintjén), egy Facebook vagy egy Goldman Sachs nem lenne "ellensége" a "kisembernek", hanem végezné azt a dolgát, amire szerződött a vevőivel, ellenben számtalan niche és köztes piaci réteg maradna a saját (itt példaként hozott) szektoraikban a kisebb versenyzőknek is. (És nem kell izgulni, egy konszern nem nőhet végtelenül nagyra, ahogy nem tud hosszú távon hegemón technológiát sem fenntartani: az uralma mindig átmeneti és partikuláris marad.) Igaz, ha viszont a FB vagy a GS bebukik, azokat nem lehetne kimenteni akkor se, ha munkahelyek százázrei vesznek el. Ez az érme másik oldala. Nem lehet egyszerre, kedves szocik és "kisemberek", azt várni a piactól, hogy méltányosan működjön, de közben belerúgni egy méreteset és állami (köz-) pénzpumpáért kiáltani, ha nekünk kedvezőtlen kényszerek jelennek meg benne (pl. a munkahelyek elvesztése). A közpénzpumpa lényege, hogy vagy azonnali kárt okoz a költségvetések más soraiban vagy hitelt/inflációt gerjeszt, amit megint csak állni kell valamikor.

Értem én, hogy a szocik olcsó árukat, teljes foglalkoztatást és alacsony adókat -- meg közben néhány "tőkést" a börtönben -- várnak el az igazságosságuk sajátos mércéje szerint. Én meg Hófehérke szeretnék lenni Einstein agyával és Jeff Bezos pénzével, és nagyon meg vagyok bántva, ha a tükörbe nézek.

Szóval, innen a válasz a kérdésre: mi legyen az államok vírusgazdaságtana. Semmi más, mint aminek a reguláris gazdaságtannak kéne lennie (kivéve, hogy ez utóbbi sincs, így aztán a vírus csak egy következő alkalom a hülye döntések halmozására, amelyeknek egyszer -- egyenként vagy egyszerre többnek -- úgyis megisszuk a levét).

25 komment

2020.06.11. 15:10 HaFr

Narratíva, árnyékkormány, előválasztás, választási párt -- elég nyilvánvaló dolgokat csinálhatna az ellenzék

Citrom | Lakberendezés

Ez most egy üres poszt, annyira magáért beszél a cím, ezért nem is magyaráznám. De valamiért az ellenzék nem akar nyerni 2022-ben, a lelke rajta. (Nem azt mondtam, hogy nyerhetne, azt mondtam, nem is akar.) Emiatt tehát kétszeresen is üres poszt lett: nincs, kinek szóljon. Választói hőbörgés mintegy. Nem is érdemes feltenni a kérdést: az ellenzék miért nem a választóival és magával foglalkozik, miért Orbánnal?

Miért gondolom, hogy nem akar nyerni az ellenzék? Mert úgy tesz. Ami citromnak tűnik és citrom íze van, az citrom. (Ellenzéki pártok vannak -- fogjuk rá. Ellenzék nincs. Ellenzékké válni a pártok közötti szoros koordináció nélkül lehetetlen. Egységes ellenzék nélkül pedig nem lesz kormányváltás, hiszen egyik ellenzéki párt, de kettő se tudja maga alá gyűrni a többit.)

(Ui. Az előválasztás persze befolyásolná, hogy győzelem esetén -- hehe, már vicc számba megy leírni is -- mennyi és milyen kormánypozíciókat kapna egy párt, ilyen értelemben tehát az árnyékkormány átmeneti lenne, de valamilyen megoldást lehet találni erre az inkonzisztenciára. Nem ezen a szinten van a baj. Sokkal mélyebben.)

A címből meg elvehet vagy hozzátehet bárki. Tök mindegy. (Én pl. rögtön hozzátenném az árnyékparlamentet, alias ellenzéki kerekasztalt. Több értelmes törekvést lehet permutálni, de természetesen semmi sem történik. Csak az idő történik. Az megy.)

7 komment

2020.06.11. 09:14 HaFr

A magyar kaszárnyagazdaság egyre veszélyesebb állapotban

Az OECD szerint az idei 8-10%-os visszaesést követően 2021/22 fordulójára áll csak vissza az idei év eleji GDP-növekedési ütem Magyarországon. Ennek foglalkoztatási és jóléti következményeivel nem foglalkozom, ezt már több százezer család érzi a bőrén (ahogy a kormányzati segítség hiányát is) és csak jobban fogja érezni az elkövetkező másfél évben. A kérdés, milyen állapotban van a magyar gazdaság, hogy a 2008/9-es válságnál is jobban sújthatja a COVID-keltette recesszió és jobban, mint a felvevő gazdaságait. Ehhez csak néhány ábrát hozok, átlagosan értő szemlélők számára. Az adatok egy alacsony hatékonyságú, duális szerkezetű, ezen belül rossz termelési szerkezetű, forráshiányos, a nemzeti tőkét nem fejlesztő, kevéssé innovatív, romló pályán lévő kaszárnyagazdaság képét mutatják -- szemben a kormányzati hazudozással.

No photo description available.

Grafika: Privátbankár

Grafika: Privátbankár

2016

No photo description available.

 

Image may contain: text

 

 Grafika: Privátbankár

 

(GDP Hungary, current USD, B)

58 komment

2020.06.10. 10:32 HaFr

A magyar nemzet a definíciója szerint öngyilkos

How to bury a robot - Ross O'Brien - Medium

Sokan sokféleképpen értékelhetik Magyarország utóbbi két évszázadát, én úgy értékelem -- és erre tanúként hívom a magyar irodalom, a társadalomtudományok és a politika utóbbi két és fél évszázadát --, mint amiből fokozatosan kiszorult az organikus modernizáció lehetősége. Kivétel nélkül minden nagy nemzeti gondolkodónk a magyar nemzet önsorsrontó beállítottságáról beszél, ha nem is tudja mindenki pontosan megragadni a lényegét, csak a megnyilvánulási módjait, és főleg kevesen értik az okait (itt mindenképp kiemelném Bibót, előtte természetesen Széchenyit, utána Kosáryt és Hankisst). A hamist, a giccset, a kurzusirodalmat félreérthetetlenül meg lehet ismerni onnan, hogy dicsőíti, dicséri, vigasztalja vagy a felelőssége alól felmenti a magyart.

Egyszerűbben, a modernizáció nem épült be a magyar nemzeti kultúrába, a lelkekbe és a napi gyakorlatba. A modernizáció -- értelemszerűen kicsit leegyszerűsítve -- nem más, mint a hagyományok és az egyéni képességek harmonikus integrációja a (gondolkodásmód, technológia, erkölcsi elvárások stb. tekintetében) folyamatosan változó környezettel. Az, hogy magunkat a modernségben önazonosként éljük meg.

Ettől estünk el eddig és ezt a hiányt nem értik és nem tolmácsolják a politikai erők se. A hiány más megfogalmazásban ennyi: nem ért össze és egyenként is eltorzult országunkban a függetlenség (haza) és a modernizáció (haladás) szemléleti útja, még véletlenül sem keresztezik egymást, ezért minden, ami itthon modernnek tűnik, az döntően fogyasztóként (gyakran kénytelen mintakövetőként) és nem termelőként (generikus képesség eredményeként) ér minket, ugyanakkor a generikus képességek megváltoztatására irányuló akarat rendre eltörik az országban, mert a terméketlen függetlenségi paradigma keresztbefekszik előtte, az identitásunkkal ellentétesnek ("idegennek", "nemzetellenesnek", "hazaárulónak") érzékelve azt.

Ezért vergődünk válságról válságra ötszáz éve, illetve -- reálisan szemlélve -- ezért romlik az ország ugyanennyi ideje. A XVIII. század elejétől a XIX. közepéig lett volna időnk/alkalmunk megalapozni a modernizációs fordulatot, utána -- szemben a közkeletű tévedéssel, hogy a dualizmusban érte el az ország a fejlődése viszonylagos csúcsát, ami legföljebb formálisan, tárgyi reprezentációit illetően lehet igaz -- már nem. Trianon és utána minden ennek a modernizációs hiánynak a lecsapódása a politikában, a tudati állapotunkban, a nemzeti képességeinkben, az államvezetésben. A modernizáció hiánya az alábbiakra bontható szét, ezek következménye a mai állapotunk, amit egyszerűen képtelen felfogni a politikai elit is (pontosabban Orbán valamennyire felfogja, de ellenében használja ki):

1. A nemzet úgy konstituálódott, hogy magát teszi tönkre, ez a magyar nemzet genetikus kódja. Definíciója szerint öngyilkos. Értő szemmel nézve erről szól a magyar irodalom és a társadalomtudományok utóbbi kétszázvalahány éve (így a nemzet és a politika folyamatos kritikájáról is). Ezt a -- kétségkívül nehéz körülményekkel megvert -- folyamatot illeti Orbán mindenféle dicsérő jelzővel, de az igazság mégiscsak az, hogy egy európai nagyhatalomból, ami, mondjuk, a XV. század elején voltunk, mára egy jelentős részben mások szellemi és anyagi forrásaiból élő, megosztott, megfogyatkozott, európai mércével szegény nép lettünk, és definíció szerint tovább haladunk önmagunk tönkretételében.

2. A nemzet -- értsd rajta a mindenkori kritikus tömeget -- életéből kimaradt a kapitalizmus, az individualizáció és a polgárosodás, és minden erejével az ellen van, hogy ezek megtörténjenek, de közben már elmúlt a polgárosodás ideje is, átléptünk a magyarok nagy részét nemcsak fogyasztóvá, hanem teljesen kiszolgáltatottá tevő IoT korba.

3. A magyaroknak nincs reális önképük, teljesen torz a történelem- és Európa-képük.

4. A politikát az állam leágazásának tartják, semmilyen autonómia-, bizalmi/kooperációs és a politikai közösséggel szemben semmilyen felelősségi kultúrájuk nincs.

Csak ezekből -- mivel mélyen ülő kulturális kódrendszet képeznek -- nagyon nagyon sok probléma adódik, amiket a politikai osztályunk csak hírből ismer, kezeléséhez, pláne a megoldásához közel sem elég színvonalas. A dolgok megértése -- amiről, ismétlem, az eleink legjobbjainak élete szól és semmi másról -- komoly munkát igényelne, de ez a munka harminc éve (is) elmarad. Azt hisszük -- mert nem értjük a problémakomplexumot --, hogy az egész csak "bölcsészaggodalom". Pedig nem. Ott van a lelkekben, a számokban és a jövőnkben. Ott van a folytatódó lemaradásunkban. Ott van a magyar nemzet várható következő válságaiban és felbomlásában. A "sírt hol nemzet süllyed el" -- ahogy prófétikusan megírta Vörösmarty a világ legszebb költeményében -- azonban gyászkönnyek helyett a megkönnyebbülés fogja körülvenni, a sírt pedig a legjobb esetben is a mesterséges intelligencia fogja megásni, amely attól fogva definiálni fogja -- immár nem a nemzet --, hanem a magyarok életét, vegyesen a Kárpát-medencében és azon túl. A nemzet, amely állami-politikai, kulturális és nyelvi egység, addigra (valamikor e század második felében) már feloszlott. Politikai egységként már most sem létezik, állama integrálódik az EU-ba, valamikori magaskultúráját zárványban őrzik a múzeumok és néhány száz írástudó, a nyelve az elitben az angol kódolt változata, a plebs-ben a primitivizált magyar lesz. Egy hosszú fél évezered szenvedésére kerül így pont az önazonosságunkat illetően.

21 komment

2020.06.09. 10:34 HaFr

Akkor hát mi is az a "nemzeti modernizáció", amiből kimaradtunk?

A birodalom öröme vagy bánata? - II. József életútja - Ujkor.hu

Sokan sokféleképpen értékelhetik Magyarország utóbbi két évszázadát, én úgy értékelem -- és erre tanúként hívom a magyar irodalom, a társadalomtudományok és a politika utóbbi két és fél évszázadát --, mint amiből fokozatosan kiszorult az organikus modernizáció lehetősége. Egyszerűbben, a modernizáció nem épült be a magyar nemzeti kultúrába, a lelkekbe és a napi gyakorlatba. A modernizáció -- értelemszerűen kicsit leegyszerűsítve -- nem más, mint a hagyományok és az egyéni képességek harmonikus integrációja a (gondolkodásmód, technológia, erkölcsi elvárások stb. tekintetében) folyamatosan változó környezettel. Az, hogy magunkat a modernségben önazonosként éljük meg.

Ettől estünk el eddig és ezt a hiányt nem értik és nem tolmácsolják a politikai erők se. A hiány más megfogalmazásban ennyi: nem ért össze és egyenként is eltorzult országunkban a függetlenség (haza) és a modernizáció (haladás) szemléleti útja, még véletlenül sem keresztezik egymást, ezért minden, ami itthon modernnek tűnik, az döntően fogyasztóként (gyakran kénytelen mintakövetőként) és nem termelőként (generikus képesség eredményeként) ér minket.

Ezért vergődünk válságról válságra ötszáz éve, illetve -- reálisan szemlélve -- ezért romlik az ország ugyanennyi ideje. A XVIII. század elejétől a XIX. közepéig lett volna időnk megalapozni ezt, utána -- szemben a közkeletű tévedéssel, hogy a dualizmusban érte el az ország a fejlődése viszonylagos csúcsát, ami legföljebb formálisan, tárgyi reprezentációit illetően lehet igaz -- már nem. Trianon és utána minden ennek a modernizációs hiánynak a lecsapódása a politikában, a tudati állapotunkban, a nemzeti képességeinkben, az államvezetésben. A modernizáció hiánya az alábbiakra bontható szét, ezek következménye a mai állapotunk, amit egyszerűen képtelen felfogni a politikai elit is (pontosabban Orbán valamennyire felfogja, de ellenében használja ki):

1. A nemzet úgy konstituálódott, hogy magát teszi tönkre, ez a magyar nemzet genetikai (oké, genetikus) kódja. Értő szemmel nézve erről szól a magyar irodalom és a társadalomtudományok utóbbi kétszázvalahány éve (így a nemzet és a politika folyamatos kritikájáról is). Ezt a -- kétségkívül nehéz körülményekkel megvert -- folyamatot illeti Orbán mindenféle dicsérő jelzővel, de az igazság mégiscsak az, hogy egy európai nagyhatalomból, ami, mondjuk, a XV. század elején voltunk, mára egy jelentős részben mások szellemi és anyagi forrásaiból élő, megosztott, megfogyatkozott, európai mércével szegény nép lettünk.

2. A nemzet -- értsd rajta a mindenkori kritikus tömeget -- életéből kimaradt a kapitalizmus és a polgárosodás, és minden erejével az ellen van, hogy ezek megtörténjenek, de közben már elmúlt a polgárosodás ideje is, átléptünk a magyarok nagy részét nemcsak fogyasztóvá, hanem teljesen kiszolgáltatottá tevő IoT korba.

3. A magyaroknak nincs reális önképük, teljesen torz a történelem- és Európa-képük.

4. A politikát az állam leágazásának tartják, semmilyen autonómia-, bizalmi/kooperációs és a politikai közösséggel szemben semmilyen felelősségi kultúrájuk nincs.

Csak ezekből -- mivel mélyen ülő kulturális kódrendszet képeznek -- nagyon nagyon sok probléma adódik, amit nem lehet elintézni egy webre felhintett "szakértői" pártprogrammal meg néhány fiatal politikus Brüsszelből küldött mosolyával. A dolgok megértése -- amiről, ismétlem, az eleink legjobbjainak élete szól és semmi másról -- komoly munkát igényelne, de ez a munka harminc éve (is) elmarad. Azt hisszük -- mert nem értjük a problémakomplexumot --, hogy az egész csak "bölcsészaggodalom". Pedig nem. Ott van a lelkekben, a számokban és a jövőnkben. Ott van a folytatódó lemaradásunkban.

29 komment

2020.06.08. 11:46 HaFr

Sötét-narancs árnyalat a Momentum elnökségében

Visszalép-e? Körömi Attila, Momentum (Baranya 2.) - YouTube

A Momentum elnöksége csaknem teljesen kicserélődött a hétvégén. Kikerült belőle pl. a fideszes csatornafirkászok által sokat támadott Donáth Anna, viszont bekerült Körömi Attila, ami minimum érdekes fejlemény. A hosszú fideszes múlttal rendelkező, majd (2004 és 2006 között) jobbikos, de minden rendelkezésre álló információ alapján azóta is antiliberális politikus eddigi megnyilvánulásai enyhén szólva inkonzisztensek a Momentum szlogenjeivel. Körömi -- még egyszer: a Mo-men-tum el-nök-sé-gi tagja -- 2004-ben már az EU-ellenes Jobbik álláspontját képviselve az EU-tagságunk ellen szavazatott (a parlamentben mindössze másodmagával leszavazta az EU-csatlakozásunk jóváhagyását), illetve 2009-ben ilyeneket nyilatkozott (gondoljunk bele ennek a mondatnak az értelmébe): "a kampány elején világossá tettem, hogy Szili Katalin személyét tartom alkalmasnak a városi közélet, a várospolitika megújítására [Pécsett].” Bár pécsi politikus, a Momemtum a Budapesti Közlekedési Központ Zrt igazgatóságába delegálta, ami minimum havi 700 ezerbe kerül az adófizetőknek. Ezt Körömi azzal kommentálta, hogy az itt gyűjtött tapasztalattal alkalma lesz a pécsi tömegközlekedést segíteni. (Nyilván.)

Hát. Én legalábbis úgy látom mindebből, hogy a lojalitására számítani egy "rendszerváltó" párt iránt, aminek a Momentum beállítja magát, enyhén szólva kockázatos. Az elnökség tagjává tenni pedig, hosszú fideszes múlttal, rengeteg fideszes, esetleg mélyállami kapcsolattal, hm, még kockázatosabb. Már-már a Momentum eredeti küldetését kérdőjelezi meg.

Körömi olyan sötét ló a magyar politikában, akit a hozzá kötődő tények és a megengedhető feltételezések miatt egy pártnak eleve távol kellene tartania magától, nemhogy az elnökségébe kooptálni. És ha ez a párt konkrétan a Momentum az ismert ambícióival és önképével, akkor az ilyen döntésnek nagyon rossz üzenete van. Nem tudni, Körömi a saját döntéséből vagy a Fidesz megbízásából ült át azonnal a Jobbikba, amikor a párt még  a parlamentben sem volt; nem tudni, miért hallgatott el nagyjából 2010 és 2017 között, ami után valahogyan megtalálta a szintén korai fázisban lévő Momentumot; ahogy nem tudjuk azt sem, hogy kerülhet (miért éppen ő, ilyen múlttal?) két-három évnyi kívülről jelentéktelennek tűnő momentumozás után a párt legfelső vezetésébe, két évre a következő parlamenti választásoktól. Az, hogy "nem tudni", bőven elég ahhoz, hogy az embernek ne legyen bizalma benne, egy ilyen döntésben, következésképp ne erősödjön a bizalma abban a pártban, amelyik ezt meghozza. Néppártosodásnak rossz személyzeti választás, minden másnak meg: csak az utóbbi száz év folytatása.

Ha végül a jelenléte "politikai hasznát" nézzük, ez alapján vajon mit keres Körömi úr a múlttól való radikális elhatárolódást hirdető Momemtumban? Ha egyelőre ki is zárjuk -- bizonyíték híján -- annak a lehetőségét, hogy régi környezetét, a Fideszt szolgálja, a jelenléte annak a jele, hogy újdonsült pártja letett az egyetlen lényegi feldatáról: arról, hogy kidolgozza a nemzeti modernizáció stratégiáját, narratíváját és programját, ehelyett az elnöki testületét töri fel irányzatokra és többféle nyelven fog csicseregni a választási kampányban, a régi fideszes tradíciót erősítve ("mindenkinek azt mondjuk, amit hallani akar"), de eleve elismerve annak győzelmét, hiszen jobbat nem tud nyújtani. Körömi egyféle választói közegnek fog beszélni, kb. az ún. "nemzeti érzékenységű" választóknak, amivel -- még egyszer -- a Momentum elismeri Fidesz-Magyarország felépítésének a logikáját. Nemzeti az, ahogyan a Fidesz azt definiálja, a választói rétegződés és gondolkodás az, ahogyan azt a Fidesz definiálja, a Momentum meg ehhez alkalmazkodik és valamiféle öncsalásból kifolyólag azt hiszi, hogy jobban fogja csinálni, mint az, aki az eredeti forgatókönyvet írta és a lapokat osztja: Orbán és a Fidesz. Szomorú, silány stratégia, végeredményben semmi több mint az elmúlt száz év folytatása.

84 komment

2020.06.06. 13:17 HaFr

Többet veszítünk a jövő elvesztegetésével, mint a múlttal

Vaskarika - Ismeretlen Trianon - Mi lett volna, ha…?

Hiába igaz, hogy a jelen megértéséhez szükséges a múlté is, nem azért élünk a világban, hogy értsük a jelent (pontosabban nagyon kevesen engedhetik meg azt a luxust maguknak, hogy pusztán a reflexióért éljenek); hanem azért vagyunk a világban, hogy folyamatosan zajló jelenben alakítsuk a jövőt. A jövő termékeny alakítása ideálisan azon múlik, hogy sikerül-e a múlt megértésének, a jelenbeli tetteinknek, a képességeinknek és a lehetőségeinknek összhangba kerülniük egymással.

A múltbeli veszteségeken nem lehet változtatni, csak megérteni lehet őket, ami feladat is, mert -- pl. az ismert hazai politikai körülmények között -- csaknem minden az ellen hat, hogy jól értsük múlt- és jelenbeli magunkat. A jövőbeni dolgainkat ellenben alakítani tudjuk és minden pillanatban (a megfelelő objektív feltételeken belül) csak rajtunk múlik, milyen lesz. Ha megfelelően működik a képzelőerőnk (amire oktatással, szabadsággal és változatos tehetséggel teszünk szert), akkor pontosan tudjuk, hogy sokkal többet veszíthet minden ma élő ember a jövő elvesztegetésével, mint a múltban. A múltat már nem lehet elveszíteni, hiszen elmúlt. Ami megtörtént benne, azon nem lehet változtatni (leszámítva a hazudozást, a hazug idealizálást és a néha szükséges lelki gyakorlatokat). Még az élete alkonyához érő embernek is többet tartogat a jövő, mint a múlt; egy egész társadalomnak pedig hatványozottan minden (még elérhető) vesztesége a jövőbe tolódik.

Az, hogy Trianonról nem sikerült eddig kialakítani viszonylag konszenzusos tanulságot, baj. De eltörpül ahhoz képest, amekkora baj, ha nem működik a képzelőerőnk, nincs szabadságunk és képességünk a jövő termékeny alakítására. Valamiért -- annak ellenére, hogy ez az egész gondolatmenet triviálisnak tűnik -- népünk nagy részének idegen ez a hozzáállás. Sőt, valójában nagyon kevesek életében elég intenzív az a motiváció, hogy elképzeljék: mi mindenre juthatnának az előbbi három jellemző birtokában (még egyszer: képzelőerő, szabadság, képességek). Az emberek hajlamosak az életüket a jelenhez, még rosszabb esetben a múlthoz mérni, és sokkal többet foglalkoznak a múlttal (a személyes életüktől Trianonig), mint a jövőjükkel. Így amit ma tesznek, azt kevésbé élik meg veszteségesnek, mintha ugyanezt azzal vetnék össze, ami megtehető vagy amilyenné a jövőjüket formálhatnák.  

Egy polgári társadalomban a jelent a jövőhöz (és a lehetőségekhez) való hozzáállás alakítja; egy posztfeudális, autoriter társadalomban az állam és képviselői ellenben folyamatosan a (többnyire hazug) múlthoz igyekeznek visszaterelni az állampolgárokat, ami óhatatlanul bizonyos elégedettséggel (vagy éppen sérelemmel) tölti el őket, de mindenképpen a múltban fixálja az életük mércéjét, amitől a jelenük édesebbé válik, a jövőjük viszont kicsúszik a kezükből. Egy konzervatív embernek a múlt -- megfelelő értékítélettel -- viszonyítási pont, identitása és hagyományai talaja, de nem lehet az élet komplex mércéje. A jelent gúzsbakötő és a jövővel nem számoló reakciós politika -- amelyik ráadásul duplán hazug esetünkben azzal, hogy anyagi és hatalmi céljai érdekében csak tetteti a reakciósságát -- egy egész nép sírját áshatja meg.

98 komment

2020.06.04. 13:54 HaFr

Trianon egy fejezet a XVI. sz. eleje óta tartó hanyatlásunkban

Amikor a Tanácsköztársaság a románok kardjába dőlt - 100 éves a ...

 

A Horgász: "sunyi háttértárgyalásokon dőlt el Magyarország sorsa".

A térképen fehérrel a magyar kézen maradt területek 1919 késő nyarán. Valójában a magyar állam -- történelmünk egyik legválságosabb évének (1918 ősze -- 1919 ősze) végére -- gyakorlatilag összeomlott. Az, hogy egyáltalán létezünk ma államként, nem rajtunk múlott, hanem -- ugyanúgy, ahogy a történeti Magyarország kivégzése -- a nagyhatalmi érdekeken. Nem mondanám sunyinak és háttértárgyalásnak, ami a térképen látható.

Magyarország története 1514 óta a folyamatos hanyatlásé nagyon rövid felívelő periódusokkal. A török és a Habsburg-ellenes kétfrontos harc reménytelensége csak 1867-re érlelte meg helyzetünk elég pontos felmérését, de az utána következő ötven év, majd az 1920-at követő huszonöt év nagyon hasonlatos lett az 1990 óta eltelt harminchoz. Viszonylagos függetlenségben sem sikerült a magyar eliteknek hosszútávú, fenntartható stratégiát kialakítani az ország megőrzésére és gyarapítására. Három elég hosszú időszak állt a rendelkezésükre -- és mindegyikben jóval alacsonyabb szinten teljesítettek az optimálisnál. Nem ismerték fel az ország problémáit, a kitörés útjait, a szisztematikus, professzionális nemzeti politika "emeltyűit" (az objektív korlátozó feltételeket beszámítva se), nem alkalmazkodtak és nem újítottak. Gyengék maradtak erkölcseikben, tehetségükben, a nemzet legjobb felfogásához való hűségükben.

Az 1990-es rendszerváltó kormányok -- benne különösen az utóbbi tíz év -- ezen túlmenő, elévülhetetlen bűne, hogy a fejlődésre és a felzárkózásra kínálkozó valaha volt legkedvezőbb időszakot vesztegették el. Míg az ötszáz év legnagyobb részében hitegethettük magunkat azzal, hogy a függetlenség hiánya, a forráshiány, az ellenséges környezet stb. rombolták az országot, kivált az elmúlt harminc évben ez aligha mondható el. Be kell látnunk, erre vagyuk képesek (sok, itt nem felsorolható, a blogon visszatérően elemzett ok miatt).

Így emlékezzünk Trianonra.

57 komment

2020.06.03. 09:54 HaFr

Széljegyzetek Kövér gátlástalan hazudozásához

 A nők, akik megérdemlik Kövér Lászlót - pufferblog

Kövér az évforduló apropóján adott nyilatkozatban kijelentette, a trianoni országvesztés egyértelműen a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája:

először vérrel, utána az ország kétharmadával fizettünk amiatt, hogy komolyan vettük, miszerint mi vagyunk a keresztény Nyugat védőbástyája.

A mostani évfordulón a trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni, hangsúlyozta Kövér, hozzátéve: arra, hogy egy halálraítélt ország és nemzet nemcsak él, hanem a szétszakított részek külön-külön és együttesen is olyan teljesítményt tettek le a világ és azon belül Európa asztalára, amely jogos büszkeséggel tölthet el bennünket.

A jövőt illetően pedig hinni kell az egy isteni örök igazságban.

A kormány nemzetpolitikai teljesítményét és külpolitikáját dicsérő interjúban Kövér László kitért arra is:

a magyar baloldal – immár több mint száz éve – újra és újra rátámad a saját nemzetére. Trianonban sem így szabták volna meg a határainkat, ha 1918-1919-ben a magyar baloldal nem árulja el a nemzetet.

Szemben azzal mármost, amit a házelnök mond:

1. Trianonnak semmi köze a védőbástya voltunkhoz, ami szintén mítosz. Magyarországot Habsburg pénzből is védték (Habsburg érdekeknek megfelelően) és a Habsburg- és egyesült európai csapatok szabadították fel a török uralom alól a XVII. század végén, "vérüket ontva a kereszténységért" (ahogy az antant parancsolta vissza a románokat Győr alól is -- ameddig eljutottak, elfoglalva az egész Észak-Dunántúlt -- már a vörösuralom után; az antant nélkül nemhogy történelmi, de semmilyen Magyarország nem lenne most). Valaha is csak azért tűnhettünk védőbástyának, mert az országot meg a földbirtokait védte, aki védte, és keresztény volt, aki védte. Olyan valós motiváció nem volt, amely a kereszténység védelmére korlátozódott volna. Ráadásul számosan voltak az évszázadok során "jobboldali" magyarok (!), akik nem védték a kereszténységet se közvetlenül, se közvetve, hanem pl. a muszlim szultánnal szövetkeztek Béccsel szemben, a mai kormányzatéhoz kísértetiesen hasonlító felfogásban, kvázi nagyhatalmi függésben a magyar függetlenség érdekében (pl. Thököly, akitől névleg a függetlenségi [-kuruc, a.m. keresztes!], valójában a nyugatellenesség tradíciója származik ebben az országban, ami idővel a vármegyei burokban haladás- és modernizációellenességgel egészült ki, a kettő -- a "függetlenségi" és a modernizációellenes felfogás -- aztán éppen Trianon körül az etnicizmusban egyesült és mára a kormánypolitika rangjára emelkedett egy amúgy független nemzetállamban, értelemszerűen álproblémákat keltve és fantomokat üldözve, mindenesetre a nemzetet nyomorítva).

2. Trianon okai számosak. Kövér tálalásának semmi köze az igazsághoz. Az ő döntése, hogy mivel eteti az egyszerű narratívára éhes nyilvánosságot, és a döntése pontosan minősíti őt.

3. "A trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni". Meg vagyok zavarodva, pontosan mire: a permanens nyomorra, a zsidótörvényekre és Auschwitzra, a bolsevizmusra, a "spontán" privatizációra, a rendszereken átívelő titkosszolgálatokra, az olajszőkítésre, a gyurcsányi rendőrattakra, a jogállam felőrlésére vagy a Mészáros Lőrinc fedőnévre? Meg egyáltalán: nem az áll az Alaptörvényben, hogy 1944 és 1990 között nem voltunk felelősek magunkért (tetszhalálba vonult a magyar önmaga elől)? Nem lehet, hogy a Házmester úr össze-vissza hord hetet-havat? Fel se tételezem, hogy nem ismeri az Alaptörvény Nemzeti Hitvallásnak nevezett bevezetőjét.

4. Ha Kövér valóban hisz az "egy isteni örök igazságban", akkor jó lesz felkészülnie egy alapos pokolbéli séjourra, mert amit ebben az országban ő és az elvtársai művelnek, az olyan messze áll az isteni stb-től, amennyire csak lehet, illetve -- ami a közelebbi témámat illeti -- az égvilágon semmi köze nincs Trianon semmiféle olvasatához. Ez csak a hatalomgyakorlás egyik fedősztorija, amelyet a volt kommunista párttag, később radikális liberális, majd nacionalistába váltó Kövér mára kitanult.

5. Kövér az egyik legkártékonyabb a kormánypropagandisták között, akinek a hazugságait a félművelt, sértett közönsége önigazolásként fogadja. Nem, a "baloldal" semmiféle "árulást" nem követett el 1918-19-ben, sőt. A mai "baloldalnak" meg aztán végképp semmi köze ehhez. Ám ha Kövér az akkori "baloldal" (Kun Béla? Szamuely? Garami? Károlyi?) utódainak állítja be őket, akkor hadd tegyem én ugyanezt éppen ilyen konzekvensen Horthy, Gömbös, Szálasi és Kun páter Kövérhez való viszonyában.

De nyilván az egész csak a politikailag motivált csatornabeszédeknek egy újabb példánya. Kövér egy aljas, szenny alak. Az újságoknak nem idézgetni, hanem mélyen elhallgatni kellene őt, de legalább egy magyarázó lábjegyzetet írni minden megjelenése mögé fact checking gyanánt. Persze az a lábjegyzet rendszerint hosszabb lenne, mint maga Kövér szövege, éppen mert egyetlen mondat hazugságához kell minimum három, ami magyarázza azt ebben a szerencsétlen, hazugságra trenírozott, kirabolt országban.

45 komment

2020.06.02. 14:14 HaFr

Tényleg Trianonnak kellene fájnia? - Ugyan.

Trianon - A Turulmadár nyomán

Nagyon kellemetlen, hogy a nemzethez tartozás állampolgársági és/vagy nyelvi és/vagy (teljesen szubjektív) érzelmi kritériuma helyett (aminek mindegyikét felfogni "pusztán" racionalitás kérdése) az irracionalitás büszkeségével válaszol az irracionális magyar etnicizmus a nemzeti identitás kérdéseire. Ez pedig Trianon kapcsán -- vö. "magyar az, akinek fáj Trianon" -- irracionális két okból is: mert etnicista-nemzeti alapon kelti a vágyakozást az elmúlt hungarus (tehát nem etnicista logikájú) államalakulat iránt, amelyet a nyugati nemzetek és a keleti etnicizmusok szedtek szét, tehát éppenséggel a nemzeti marakodás áldozata lett; és irraconális, mert a 'nemzeti érzelmű magyar" a jelenéből sem tanul, hogy tudnillik ez az etnicizmus teszi tönkre ma is annak ellenére, hogy már csaknem teljesen homogén országban él -- és mégsem tudja ezt sem termékenyen belakni. Magyarul világosan senki másnak nem köszönheti a bajait, mint saját magának.

Én magyar vagyok mindhárom említett kritérium (állampolgárság, nyelv, érzelem) alapján, de meg kell mondanom, kapásból tudnék húsz dolgot mondani, ami jobban fáj Trianonnál. Az egyik a fentebbi zárójelben van (a terméketlen magyarkodás), de köztük van az egyik lábujjam is, amivel nemrég belerúgtam egy székbe. Ennyit arról, hogy mi minden fájhat és hogyan, miközben magyar vagyok. Nota bene konzervatív. Már-már érthetetlenül bonyolult állapot.

Ezzel szemben nagyon rühellem a kollektivista nógatást arra vonatkozóan, hogy miben kell ezen a 93 ezer négyzetkilométeren hinnem, ha meg akarok felelni valami magasabb akaratnak, "nemzeti igazságnak" vagy "magyar ügynek". Amiknek a nevében nem mellesleg százegynéhány éve visszatérően gyilkolják ezt a népet, rombolják és lopják az erőforrásait, és teszik ezt nagyrészt reménytelen tahók, akiket hallgatni, látni, de akárcsak tudni róluk is kínszenvedés -- az ún. vezetőink. Egyre nagyobb a szegénység az országban, minden mérce szerint folyamatosan maradunk le már a régión belül is, harminc éve még Ausztria lebegett pédaként előttünk, húsz éve már csak Csehország, tizenöt éve Szlovákiától is lemaradtunk, ma már Románia előz több tekintetben. A magyarok boldogtalanok, betegek, acsarkodnak egymásra és a világra. Miféle Trianon? Miről beszélünk? Mi ennek az egésznek az értelme a jelenünk és a jövőnk szempontjából?! (Mintha a kisebbségi magyarok testületileg az anyaországhoz csatlakoznának, ha tehetnék! Ugyan. Világosan látni onnan is, mire vagyunk képesek. Nem épp attraktív.)

Ha majd a magyaroknak az ország szegénysége fáj, ha majd az iskolarendszerünk tönkretétele fáj, ha majd a szabadságunk és a jogrendünk romlása fáj, ha majd a tehetségeink elvándorlása fáj, ha majd..., ha majd..., ha majd lesz minimálisan reális önképünk..., na akkor Trianon is elnyeri majd méltó helyét: a veszteségeink között, amelyből -- ez optimizmus szerint -- sikerült nagy sokára talpra állnunk. De addig ez is csak egy (testes) fejezet a veszteségnarratívánkban, amelyből mindent összevetve száz év alatt se tanultunk semmit (nem is lehet, mert kevesebb benne a tudás, mint a politikai érdekű, önfelmentő, hazug mítosz), viszont máig meghatározza a világhoz és a környező népekhez való (kollektív) viszonyulásunkat. Száz év nem volt elég arra, hogy tanuljunk a veszteségeinkből, mintha nem lett volna belőlük épp elég. Nem tanultuk meg megbecsülni a létező erőforrásainkat, óvni a következő generációkat a mai hibáinktól, elővenni a legbölcsebb eszünket, amivel elleshetünk egy és mást azoktól, akiknek jobban megy: mindösszesen ennyi idő alatt sem tanultuk meg névértéken kezelni magunkat.

Minden emlékezés, ami a veszteségekre koncentrál és közben a mitikus ködben elvesznek a tanulságok, újabb veszteségek forrásává válik.

143 komment

süti beállítások módosítása