A Continental nevű hatalmas autóipari beszállító vezetője a napokban panaszkodott, hogy az állam nem hajlandó mentőövet dobni nekik, ezért kénytelenek hozzáigazítani a költségeiket a bevételeikhez (elbocsátani, tovább növelni a hatékonyságot). Normális ügymenet (kéne, hogy legyen). Az állam nem avatkozik a konkrét piaci döntésekbe, a piac vagy egyes szereplői meg nem kérnek különleges elbírálást. Jelzem, ettől független dolog, hogy az állam ettől még szabályozza a nagy piaci folyamatokat (a big picture-t, a kereteket) a monetáris és a fiskális politikán, az adó-, szociális és nyugdíjrendszeren, a nemzeti gazdaságstratégiákon, de még az oktatási rendszeren keresztül is. A mostani válság kapcsán felvetődik: jól tették-e az államok, hogy konkrét piaci döntéseket hoztak, adót csökentettek, bért vállaltak át, hitelgaranciát adtak stb., szóval menőtövet dobtak a polgároknak és a vállalatoknak, ezzel növelve a piacon forgó pénz mennyiségét. (Persze a kérdést másképp kell feltenni pl. a német államnak, amelynek hatalmas tartalékai vannak és azoknak az államoknak, amelyek a pénznyomdát vették igénybe.)
Az állam és a piac viszonya nagyon bonyolult, messze nem egy ilyen poszt témája. A probléma -- az én kapitalista nézőpontom szerint -- akkor keletkezik, amikor általános szabályoknál és a hosszú távú folyamatok szabályainak szintjénél bármelyikük közelebb akar kerülni a másikhoz. Amikor az állam garanciákat vállal, beeszól a hitelezési (pl. jelzáloghitelezési) folyamatokba, "stratégiai" vagy egyszerűen jól lobbizó iparágakat támogat közpénzből stb., azt éri el, hogy nem a hatékonyság, az adekvátság és általában a piaci képességek válnak egy üzlet jövőjének egyedüli mércéjévé, hanem rövidtávú külső érdekek (is). Ilyen külső érdek egyébként a "munkahelymegtartás" is (szemben a munkabérek adótartalmára vonatkozó, remélhetőleg nem túl gyakran változó általános szabályokkal), mert rombolja a hatékonyságot, olyan költségeket gerjesztve, amelyeket valakinek -- és mindig az adófizetőknek -- valamikor ki kell fizetniük (hitel, életszínvonalromlás, munkaerőpiaci dezinformációk stb. formájában).
A piac lényege, hogy hatékonyan találkozzanak benne vevők, eladók és az áruk (köztük a pénz). A hatékonyság nem csak az előállításra, hanem a találkozók infrastruktúrájára is vonatkozik (az utakra, az információra, a jogszabályi környezetre). Egyenlőtlen információelérés, megbillent vagy preferenciális jogszabályok, átláthatatlan döntési sztenderdek, állami érdekű (deflektált, manipulatív) monetáris politika, korrupció stb. esetén a piac nem működhet a közjó érdekében. Ez az állam sara és felelőssége. A piac mindig alkalmazkodik az állam által előállított környezethez, akkor is, ha ez torzítja a versenyt, növeli a tőkecentralizációt, rombolja az üzleti esélyegyenlőséget. Ennek közvetve kumulálódó erkölcsi és szociális kára van, amit aztán a sértettek - teljes tévedésben -- a kapitalizmusra fognak, amire aztán az állam további torzító intézkedésekkel reagál. Ebben a spirálban már ott tartunk, hogy a rossz döntések iránti felelősségek lenyomozhatatlanok (valójában jó elméleti modelljeink sincsenek, amely bármiféle hatáselemzés/kvantifikáció/felelősségmegosztás alapjának volnának tekinthetők), viszont a társadalmak egyre elégedetlenebbek.
A piac annál hatékonyabb (annál kevesebb veszteséget görget), minél hamarabb "kisülnek" a veszteségei, amelyek az ideálisnál rosszabbul lebonyolított (torzult versenyben született) vevő-eladó-áru találkozókon állnak elő. Ha ezeket a veszteségeket elfedjük és elhazudjuk, tetézzük a bajt szemléletben és konkrét veszteségekben egyaránt. Az államok és a bürokráciák pedig nagyon jól értenek ehhez, hiszen más érdekeknek kell megfelelniük, mint a piacé, illetve megtehetik, mert túl nagy a hatalmuk a piacok fölött.
Erre a szocialisták nyilván feljajdulnak, hogy "de hát, kérem, ennek pont az ellenkezője az igaz". Well, "pont az ellenkezője" nem igaz. A helyzet inkább az, hogy a korábbi rossz gyakorlatok a piacszabályozásban és az állami beavatkozásban olyan veszteségeket szültek, következésképp olyan veszteségeket görgetünk magunk előtt, amelyekkel már az államok se tudnak mit kezdeni, ezért úgy tűnhet, hogy nincsenek jó eszközeik, vagy "maguk alá gyűrték őket a globális érdekek". Pedig adekvátan működő piacon, amelyet az államok megfelelő oktatási és jogrendszerrel támogatnak (általános szabályok és gyakorlat szintjén), egy Facebook vagy egy Goldman Sachs nem lenne "ellensége" a "kisembernek", hanem végezné azt a dolgát, amire szerződött a vevőivel, ellenben számtalan niche és köztes piaci réteg maradna a saját (itt példaként hozott) szektoraikban a kisebb versenyzőknek is. (És nem kell izgulni, egy konszern nem nőhet végtelenül nagyra, ahogy nem tud hosszú távon hegemón technológiát sem fenntartani: az uralma mindig átmeneti és partikuláris marad.) Igaz, ha viszont a FB vagy a GS bebukik, azokat nem lehetne kimenteni akkor se, ha munkahelyek százázrei vesznek el. Ez az érme másik oldala. Nem lehet egyszerre, kedves szocik és "kisemberek", azt várni a piactól, hogy méltányosan működjön, de közben belerúgni egy méreteset és állami (köz-) pénzpumpáért kiáltani, ha nekünk kedvezőtlen kényszerek jelennek meg benne (pl. a munkahelyek elvesztése). A közpénzpumpa lényege, hogy vagy azonnali kárt okoz a költségvetések más soraiban vagy hitelt/inflációt gerjeszt, amit megint csak állni kell valamikor.
Értem én, hogy a szocik olcsó árukat, teljes foglalkoztatást és alacsony adókat -- meg közben néhány "tőkést" a börtönben -- várnak el az igazságosságuk sajátos mércéje szerint. Én meg Hófehérke szeretnék lenni Einstein agyával és Jeff Bezos pénzével, és nagyon meg vagyok bántva, ha a tükörbe nézek.
Szóval, innen a válasz a kérdésre: mi legyen az államok vírusgazdaságtana. Semmi más, mint aminek a reguláris gazdaságtannak kéne lennie (kivéve, hogy ez utóbbi sincs, így aztán a vírus csak egy következő alkalom a hülye döntések halmozására, amelyeknek egyszer -- egyenként vagy egyszerre többnek -- úgyis megisszuk a levét).