Kezd beérni a pc, a progresszivizmus és a safe space mentalitás: az egyetemi és az entellektüeli intolerancia játékteréből erőtől duzzadva kiszabadult az utcára és az Occupy és a Black Lives Matter romboló harciasságával beojtván nekiesett a szobroknak szerte az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában (egykori uralkodók, földrajzi felfedezők stb. mellett már Nelson admirális, Churchill, a cserkészet-alapító Baden-Powell emléke is sérelmes, David Attenborough cenzúra alá kerül, a Harry Potter-szereplők felsorakoznak a Harry Potter-szerző ellen, aki azt merte mondani, hogy a nők azok, akik menstruálnak). A Kelet-Európában nagyon is ismert emlékezetpolitikai (és nem kis részben a józan ész ellen elkövetett) gleichschaltung egy az egyben leképezése a másik oldali ("konzervatív", etnicista, fehér szuprematista) intoleranciának, semmit sem hányhatnak egymás szemére. A liberalizmus (nem a magyar és nem a New York-i értelemben) beszorult a kettő közötti szűk mezsgyére, általánosan abnormalitássá válik, győz a csőcselék és a "megbántott" nímandok sérelmi mentalitása. Az "emberi méltóság" ma már inkább csak egy rossz farce. A Nyugat lényege került kétoldali támadás kereszttüzébe.
A történelem történelem. Mindkét oldal úgy véli, a történelem az, ahogyan ő gondolja, esetleg a balos radikálisok megengednek annyit, hogy nem is kell történelem. Nem számít, hogy mindenki elismeri a szemléleti fejlődést (tehát nagyon kevesen gondolják ma már, hogy a rabszolgaság visszaállítása helyes volna, sőt a többség azt is mondja, hogy sose volt helyes). A déli konföderációs vezérek szobrainak tehát ebben az értelemben semmi relevanciája, egyszerűen részei a múltnak (ez különbözteti meg a ledöntésüket pl. az '56-os budapesti Sztálin szoborétól); még komplikáltabbá teszi a dolgot, hogy kevés történelmi alak van, akinek nevéhez csak szép és jó dolgok fűződnek. Ennek ellenére a csőcselék nekiesik a szobroknak és emlékeknek, mert nincs jobb dolga, pontosabban nem tud produktívan mit kezdeni a saját szenvedéseivel meg a világ (vélt és valós) igazságtalanságaival.
Nem számít, hogy az adott emberek által is formált nyugati szellemi és anyagi kultúra teszi lehetővé, hogy ezek az emberek lázadjanak, összekötve a szociális egyenlőtlenséggel kapcsolatos sérelmeiket az alapvető identitáskeresésükkel (bár a legtöbb már túl van a serdülőkorán). Hogy a kulturális és politikai emlékezetben találják meg dühük tárgyát, az csak szánalmas, de az, hogy a mainstream kultúra reprezentánsai térdhajlítással válaszolnak erre, az már egy folyamat és egy mélyebb identitásválság jele, amely egyre mélyül a Nyugaton. A térdhajlítás persze érthető, hiszen az őrület melegágyai éppen a mainstream kultúra intézményei: az egyetemek, a minőségi újságok, illetve a balos kultúra maga, ami a régi szocdem célok és a mai progresszivista identitáspolitika közötti terméketlen átmenetben elfeledkezett a tömegekről. Éppen csak a tömegekről, amelyek (távlatos) nevében az elitje a lazacos szendvicseket és a Moët & Chandont tolja magába a vernisszázsokon, a robotosai meg az igazságosságról való fecsegéssel kárpótolják magukat (olvasóként) a New York Review of Books hasábjain. (Van még lejjebb is, de azok már jobbára csak irigykednek a deklasszálódásukban, és örülnek egy celeb véletlenül elkapott utcai látványának is. Hja, a progresszivista miliő is elég hierarchizált.)
Lehet, hogy az evolúciónk (a humánetológia) és a produktivitásunk mintázatai végső soron nem tesznek alkalmassá minket a szabad koordinációra? Buzog fel az igény a szabadság szűkítésére, eddig volt a szabadság csúcsa, innen a lejtmenet; úgy tűnik, kell valamilyen autoritás, ma a diktátorok és a manipulátorok, holnap a mesterséges intelligencia, ami kijelöli a tömegmozgás határait.