1000 leütés

3,9 százalékosra nőtt a magyar infláció júliusban, ez a legmagasabb mutató az egész Európai Unióban – közölte a héten az Eurostat. Az EU-ban mindössze 0,9 százalékos volt az áremelkedés. Tegyük hozzá ehhez, hogy magyar inflációs adatokat a NER függeléke, a KSH szállítja, ezért a magyar adatok vélhetően lefelé torzítanak, a valós -- a tényleges életmódokra számított, nem manipulált -- infláció még magasabb.

A forint folyamatosan romlik 2010 óta, ami az import termékek árnövekedésén keresztül az infláció legfontosabb gerjesztője. A forint romlása a továbbra is magas relatív eladósodottságunk, a versenyképtelenségünk és a felelőtlen monetáris manipuláció együttes következménye.

Nem meglepő, hogy az utóbbi hónapokban a gyenge (szegényes belső piacú, tőkehiányos, koncentráltan exportvezérelt) gazdaság és a buta, korrupt költekezés okán elszállt az államháztartási hiány, már az éves hiánycél 589 százalékánál tartunk. Mindez pénzben kifejezve 2165 milliárd forint.

Közben a magyar állam költött Európában a legkevesebbet munkahelymegtartásra és szociális támogatásra a Covid kapcsán, viszont számolatlanul öntötte a pénzt az Orbán-család és környezetének vállalkozásaiba. A magyar gazdaság zuhant a legnagyobb mértékben az egészségügyi válság következtében. Mindösszesen ezek sokadszorra azt bizonyítják, hogy Orbán korrupt és nem ért a kormányzáshoz. De a nagy szája és exkluzív hozzáférése a propagandacsatornákhoz változatlan sikeresen fedik el a hozzá nem értését.

A népegészségügy egyik kimeneti kulcsmutatójában (a másik a várható élettartam, amelyben szintén az utolsók között vagyunk), az elkerülhető korai halálozások arányában, Magyarország messze a "legjobban" teljesít az EU-ban, azaz nálunk halnak meg arányosan a legtöbben életmódváltozással és korai felismeréssel elkerülhető rák-, keringési és egyéb krónikus betegségekben. Drága és alacsony hatékonyságú az ellátó rendszer, ami piacot teremtett a magánegészségügy számára, ez viszont csak a tehetősebbeknek elérhető, illetve az állami rendszeren élősködik a nagyobb műtétek terén és az időfelhasználásban (a kettős foglalkoztatottság időt lop ki az állami rendszerből), stabilizálva a (tipikusan NER-közeli) befektetők és az orvosbárók érdekösszefonódását.

Tudjuk, hogy folyamatosan csökken a felsőoktatásban tanulók száma, ebben az évben azonban a felvételi ponthatárok zuhanása azt is megmutatta, hogy egyre gyengébb átlaggal egyre gyengébb tanulók érkeznek a rendszerbe, mert -- vélhetően -- a jobbak külföldre mennek vagy nem tudják megfizetni a tanulás költségeit (pl. vidékről a fővárosban). Viszont tízezrek kaptak diplomát úgy, hogy képtelenek voltak az (alacsony) nyelvtudási követelményeknek megfelelni, ami kizárja, hogy versenyképes tudásra tegyenek szert a szakmájukban (akár csak a magyar őstörténetben is). A gyenge értelmiség tovább gyengülő országot vetít előre.

Romlik az életszínvonal a lehetőségekhez és a régiós átlagos növekedéshez képest, a magyar gazdaság külföldi kitettsége nem változik, a versenyképességünk stagnál vagy romlik, a hosszú távú szellemi és anyagi erőforrásaink porladnak. 2030-ra utol kell érnünk Ausztriát, mondja a cinikus propaganda. Aki tíz percet töltött már Ausztriában, akár mert éppen a rezsim ígéretének fényében érezte szükségét annak, hogy felmérje az ottani helyzetet (és ehhez nem is kell Vorarlbergig elkutyagolni, elég Burgenland), pontosan tudja, hogy az utolérésnek nulla az esélye. Viszont Bulgáriáé még meglehet.

Röviden, a rezsim minden szempontból -- összefüggéseiben, rendszerszerűen és tartósan -- aláássa a magyarok "európai" életkilátásait. Mindezért cserében a magyarok bezsebelhetik a nacionalista sódert, a folyamatos hazudozást és az elképesztő, idehaza példátlan, orosz és afrikai mértékű tolvajlást.

A magyarok ( = itt: a biztos szavazók) fele ennek ellenére Orbánt támogatja. Ép ésszel felfoghatatlan, öngyilkos makacsság.

A romlás garantált, kiút nincs, illetve a válságunknak csak abban a mélységében lesz vége, amikor -- nem tudok jobb kifejezést -- a leghülyébbek (az etnicista-autoriter manipuláció áldozatai) kritikus tömegének is elég rossz lesz már és megkockáztatják, hogy lejöjjenek az önsorsrontás drogjáról; ÉS addigra a mai ellenzéket is felváltja kulcsrészeiben valamilyen teljesen más -- kvázi nem magyaroschan amorális-inkompetens -- gyülekezet. Mikor lesz elég rossz? Nem lehet tudni, tekintve a tömegmagyar fantáziátlanságát, gyávaságát és szervilizmusát. Mikor lesz más az ellenzéki kínálat? Nem lehet tudni, tekintve a magyar politikai osztály hagyományos önzőségét, hazafiatlánságát és ostobaságát.

Állampolgársága: magyar. Identitása? Magyar is. De a műveltsége révén kötődik az angolokhoz, családja révén a Habsburg-házhoz, vállalkozásai révén Németországhoz. Kedvenc országa, ahol a legszívesebben lakna: Kanada (Québec). Kedvenc költészete a magyar. A nyelv, melyen a legszívesebben beszél, a francia.

Férjezett. A szexuális orientációja? A férfiakat jobban szereti, de nőkkel való kapcsolatról is fantáziál, esetleg volt is már ilyen szexuális élménye. Négy gyereke van egy férfitől. Három külföldön él.

Vallása: katolikus. Milyen értelemben? Megkeresztelték? Bérmált? Templomi esküvője volt? Jár templomba? Talán. Szimpatizál a magyar katolikus püspöki kar gazdasági és politikai tevékenységével? Nem. Sőt szimpatizál a Sole scriptura elvvel. A legjobban az anglikán egyházi énekeket szereti.

Az igazság és a tradíció között általában az előbbit választja. De ilyenkor hosszan lamentál magában, hogy megérte-e.

Politikai álláspontja? Egy kicsit konzervatív, sőt elitista, egy kicsit liberális, tegnap egy adott élethelyzetben kifejezetten kommunistának érezte magát. Rühelli a nacionalizmust, de szereti a néptáncot, a népdalokat és máig elő-elővesz egy Benedek Elek kötetet. Egyszerre utálja és sajnálja az ún. népet. A magyar uralkodó rétegeket százötven évre -- bár ha jobban belegondol, nyolcszáz évre -- visszamenőleg megveti.

Ez egy normális, talán nem átlagos, de a művelt emberek körében nem kirívóan bonyolult identitás.

A politikai ideológiák, amelyekbe primitív, cinikus tolvajok, vagy egyszerű törtetők belekényszerítenék ezzel szemben...?

Na de, kérdezik az utóbbiak, és mi tartja össze a boldog társadalmakat ezzel a -- majdnem gejl meg az átlagos -- variabilitással és szabadsággal, amire rendes ember mogorván és megvetően tekint? És kérdezzük mi, akik féltjük a szabadságot és a variabilitást itthon elsősorban az etnicista propagandától, de Nyugaton a progresszista dúlástól is: mik azok a normák és kulturális fogódzók, amikre ügyelnünk kell, ha meg akarjuk magunkat védeni?

Nos, ezekre a kérdésekre kell alkalmas választ találnunk a nyugati civilizáció érdekében, a keleti tolvaj hadurak és a nyugati egyenlősdi ellenében.

A liberalizmus nem tankönyvi, normatív példák megfogadásával alakult ki a civilizált világban ( = észak-atlanti térség), hanem évszázadok bevett társadalmi gyakorlatának teoretizálásával. Előbb volt a gyakorlat és a felhajtó ereje, utána a teória és a (többnyire sikertelen) expanziója. Az egyenlő szabadság reális igénye (szemben egyfelől az utópiákkal, másfelől a kisebbség szabadságának különböző korábbi tapasztalataival az arisztokratikus, oligarchikus és feudális rendszerekben) nem jöhetett volna létre a magántulajdonon alapuló tőke- és piacgazdaság párhuzamos fejlődése nélkül, ami a liberalizmus (és vele a tudás alapú átfogó modernizáció) anyagi és társadalmi alapját jelentette.

Magyarországon ma a piac kb. olyan (rossz) állapotban van, mint a szabadság -- kivéve, hogy az előbbinek sokkal "rosszabb a sajtója". Kapitalizmusunk tőke-, munkaerő- és tudásszegény oligopol szegmensekkel, a verseny államilag garantált (adminisztratív és a szelektív tőkeinjekciók okozta) deformitásaival, bizonytalan jogi környezetben. Ilyen helyzetben -- hogy a szabadság alapja, a magántulajdon és a működő tőke biztonsága jelentősen sérül -- maga a szabadság is csak korlátozott, az intézményrendszere súlyosan deficites lehet. A szabadság lehetőségeit pedig tovább rontja, hogy jórészt baloldali érzelmű értelmiségiek teoretizálták korábban és hiányolják most, akik egyébként a kapitalizmussal szemben is kritikusak. Noha nem okvetlenül vetnék el (idáig kevesen mennek el), de szkeptikusak az erkölcsi értékeivel szemben, folyamatosan növelnék a piacba való állami beavatkozást (ezt most megkapták deformáltan) és az elvonások szintjét (az adókat), illetve általában nem értik a tulajdon és a piaci csere összefüggéseit a szabadsággal.

Magyarországon ma azok képviselik a szabadság ügyét az etnicizáló legitimációjú rablógazdálkodással szemben, akik végső soron ugyanúgy -- tudatlanságból ("forradalmi tudásból"), divatból vagy személyes érdekből -- ellenségüknek tekintik a kapitalizmust, mindössze a legalizált lopást képzelik el másképp, ti. "civilizáltan". (Legalizált lopásnak nevezem a magángazdaságban megtermelt nyereség elvonását azon a közösségi szükségleten felül, amit piaci alapon nem lehetne hatékonyabban, legalább hasonló közhaszon mellett kielégíteni. Ehhez a szinthez állandó, strukturált adócsökkentéssel lehet -- folyamatosan közelítve -- eljutni, de ilyen trend harminc éve nem létezik Magyarországon.)

Nem véletlen, hogy a szabadságnak nincs kultúrája Magyarországon, annak azonban nem kéne szükségszerűnek lennie, hogy ne is törekedjünk rá legelőször kellő elméleti belátással. De mégis ez a helyzet (nem törekszünk), és ennek megfelelően a szabadság ügyének nem tesz jót, hogy a hazai baloldali értelmiség tudja a magáénak (habár ezt se nagyon hangoztatja). A szabadság így egy tényleg kicsiny kisebbség belügye marad a maga kevéssé reflektált formájában is, és a többség a szabadságra vonatkozó minden megszólalást a kisebbség politikai terrorjaként (műszóval: racionalista konstruktivizmusként) él meg. Ám mivel a kisebbség nem tudja, hogy a társadalmi méretű szabadsághoz a kapitalizmus propagálása elengedhetetlen, nem látszik, hogyan tudna kitörni a zárványból, nincs tudniillik, ami kézzelfoghatóan mutathatná a tömegeknek a szabadság eredményeit.

Amíg a kapitalizmus értékeiről nincsen konszenzus a rendszerváltásra törekvő közvéleményben, addig nem lehet komolyan venni a szabadság ügyét sem ebben az országban (nincsen hordozója és operatív közege) és semmi sem fog javulni a szabadság siralmas kulturális állapotában.

A kérdésen persze rögvest felháborodik a progresszív olvasó, amin nem kell csodálkozni. Ugyanez az olvasó tegnapelőtt nagy eséllyel üdvrivalgással fogadta Kozák Márton és Magyar Bálint elemzését, benne a következő (elvszerű) mondatokkal: 

"A rendszerváltásra szövetkező egyesült ellenzéknek a siker reményéhez már a választások előtt is egy jövőbeli kormányképességet felmutató együttműködésre van szüksége. Ennek legitimációs, elvi követelményei:

- kivonulás a rendszerlegitimáció szimbolikus tereiből; (...)
- a kormányzat legitimációjának a kommunikációban is megnyilvánuló megvonása; (...)",

majd ugyanez az olvasó tegnap óta vegyesen nem vesz tudomást vagy hagyja jóvá egyik üdvöskéje, a pártja népszerűségét messze meghaladóan kedvelt Donáth Anna fellépését az augusztus végi (pl. a 444.hu számára "nem sajtónyilvános") orbánista ifjúsági fesztiválon, a frissen ellopott Tihanyban. Fellép még Hajnal Miklós a nagy öreg, Mesterházy "Ellenzéki" Attila mellett. Na meg dottore Orbán (maga mellett) és a Szijjártó nevű futsallista putyinofil magyar embör.

Mármost a Donáth fellépését övező (átlagosan) óvatos optimizmus egyfelől nem meglepő a progresszív olvasó / közvélemény tévelygésének ( = politikai fogalmatlanságának) és elvszerűtlenségének ( = törzsi gondolkodásmód) ismeretében, másrészt üdvözlendő folyamat, ha valaki azt gondolja -- hozzám hasonlóan --, hogy ez a baloldali ellenzék soha a büdös életben nem fogja leváltani Orbánt, csak amikor az akarja. Na de hát az óvatosan optimista progresszív olvasó (és a nem olvasó) tipikusan nem gondolja ezt -- és ettől kezdve tényleg érdekessé válik, hogy mekkora rumli lehet a fejében.

Donáthék bevonzása a hatalom külső körébe nem véletlen. Donáth és Hajnal két kedvelt, megnyerő arcú fiatal politikus, a Fidesznek momentán nagyon nem áll jól a szénája a fiatalok körében, van valami nagyon halvány, távlati esély az ellenzék magára találására, az EU-ban mintha erősödne a türelmetlenség a hazai türkménbasival szemben, aminek a pénzforrások elapadása lehet a vége, Orbán viszont azért még itt szeretne lenni 2030-ig -- ezeket a dolgokat tehát a NER-szekértábor szemében megnyugtatóan kéne rendezni. A momentumosok rövid távon legitimációs, középtávon hatalmi partnerek lehetnek a politikai játszmában, ami semmi másról nem szól, mint erről... na, a hatalomról.

A fővárosi értelmiség hiába hiszi, hogy összetákolt dolgozatokkal, szigorú "kell"-ekkel (de legalábbis "kellene"-hegyekkel), specializált, n+1 lyukú erkölcsi szűrővel stb. irányt lehet mutatni egy -- funkcionális -- politikai pártnak. A moralizálás és a hatalom algoritmusai csak nagyon ritkán találkoznak.

Én a magam részéről nem leszek ellene annak, ha a Momentum a saját programjának egy részét kikövetelve összeáll egy kisebbségbe kerülő Fidesszel, és teljesül a címbeli kérdésem -- hányni fogok ugyan (most nem tudom elképzelni, 2022-ben mitől nem), de mivel (szemben a fővárosi értelmiséggel) valamelyest tisztában vagyok a magyar nép átlagos fiának-lányának-transzneműjének kompetenciáival és életfelfogásával, a hatalmi játékban érdekesebb és produktívabb fordulat lehet ez, mint egy hatpárti balos szövetség. (A Fidesz fedőnevű csoport persze bűnszövetkezet, de mindenekelőtt kulturális tény, pace Kozák-Magyar. Ezért az eltüntetésük se megy a V21, Draskovics Tibor és Karácsony Gergely összefogásával. A szabadságharcos népet Belorussziában keressétek! Itt a jó és rossz kiegyezések népe van, többnyire az utóbbit megvalósítva.)

Mindez persze, mint minden a jövőre vonatkozóan, ténybeli spekuláció, de nem politikamentes spekuláció. Van egyik oldalon a magyar nép, amelynek politikai kultúráját az utóbbi harminc évben nem sikerült közelíteni a nyugati átlaghoz (minden más ex-komcsi országban jobban sikerült, mi jobbára nemzeti szocialisták maradtunk), van a politika hatalmi algoritmusa, amivel logikusan és szinte magától értetődően élve a Momentum nem mond majd ellent a vázolthoz hasonló forgatókönyvnek (és ha ő nem lenne, élne vele más) és van a balos értelmiség moralizálása, aminek annyi a relevanciája, hogy semennyi.

Ez olyan ország, amelyben kevés jó dolog vár ránk ebben az évszázadban politikai szinten. Örüljünk annak, hogy Donáth Annának legalább sikerült bejárnia az utat viszonylag hamar kb. a liberális-erőszakoló apa erőszakoló leszbikus lányától a „jobboldali fiatalok legvagányabb közéleti fóruma és fesztiválja” (Pesti Srácok) díszvendégének pozíciójáig akkor is, ha a fideszes rövidtávú forgatókönyv szerint van ott egyelőre.

Mielőtt nagyon elkedvetlenedne mindenki: van az ellenzéki értelmiségi törzsi moralizálásnak alternatívája. Ez az elfogulatlan értelem becsületes működtetése lenne népünk ismeretében és a haza javára a nemzeti modernizáció stratégiai programja alapján. Ennek az esélye azonban jóval kisebb, mint a Fidesz-Momemtum koalícióé. Hát akkor min csodálkozunk?

(...) Egy példát hozok arra, amit ők stratégiai felismerésként aposztrofálnak (de valójában, ahogy látni fogjuk, a wishful thinking kategóriájába tartozik): “[az előválasztásokon biztosítani kell, hogy] az előválasztási rendszer nyílt jellege az ellenzéki politikai szereplőket a legesélyesebb jelöltek indítására ösztönözze, ami összességében természetesen felülírhatja a közvélemény-kutatási pártrangsorokat, és segíthet az ellenzéki pártok bezápult személyi viszonyainak megújításában”. Ez a javaslat tehát nem kevesebbet vár el a pártoktól, mint hogy olyan előválasztási versenybe szálljanak bele (előre örülve “bezápult személyi viszonyaik” felrobbantásának), amelyből lehet, hogy az egyik a ma mért népszerűségétől várható mandátumarányának a háromszorosát, a másik viszont – ellenkezőleg -- csak a harmadát fogja végül bekasszírozni. Lefordítva egy fiktív példán keresztül, a Párbeszédnek 24 képviselője lesz a 2022-es parlamentbe, ha sorra nyeri az előválasztásokat, a jelöltjei pedig végül győznek is a választókerületeikben, a DK-nak meg 3, mert ő meg rosszul szerepel az előválasztásokon. (...)

Egy szamárvezető nem tekinthető stratégiának, ha elméletileg pontatlan és gyakorlati realitása sincs, márpedig az előadott anyagnak nincsen, mert – ahogy egy kiragadott példán érzékeltettem – a cselekvők (és nem is okvetlenül csak a kollaboráns fajtájuk) érdekeivel ellentétes elvárásokat fogalmaz meg.(...)

(A cikk az ÉS holnapi számában olvasható print vagy online verzióban. A Kozák-Magyar cikk itt érhető el. Mindkettő egy rövid reklám megnézése után díjmentesen olvasható.)

Miért kell egyetlennek, nagyon erősnek és vezérnek lennie annak, aki le akarja győzni Orbánt? Röviden: mert Magyarország nem polgári demokrácia. Kicsit bővebben: mert sosem volt az, tehát nem adott a kultúrájában az az erkölcsi, bizalmi, együttműködési képesség, amit finom úriemberek(nek látszó politikusok, egyáltalán: a szó klasszikus értelmében vett politikusok) türelmes, toleráns, könnyű súlyú vezetőként aktiválni tudnának. Karácsony Gergely vagy Márki-Zay sosem lesz ennek az országnak a miniszterelnöke, (sok ok miatt, de a poszt szempontjából azért,) mert nem tudnak mozgósítani annál jobban, amennyire az Orbán-ellenesség mozgósítja az ellenzéki szavazókat. Nem tudom, érthető-e ez a mondat. Az következik ebből, hogy az ellenzéki pártok mindig annyira erősek csak, amennyire a támogatóik utálják Orbánt (mert nincsen pozitív, saját jogú, saját erejű, inspiratív vezetésük), viszont így az Orbán iránti utálatot is Orbán irányítja, ami látszik is a táborának és ellentáborának hullámzásából. Amint Orbán -- volt rá példa -- kicsit visszavesz az agresszivitásából, rögtön lankad az ellenzéki szavazói kedv és cselekvési elkötelezettség is. Az ellenzéki szavazó számára is Orbán az iránytű, nem a saját vezetői. Ez utóbbiakban valójában nem bízik (eléggé).

Világos ez már csak az ellenzéki tüntetések sorsából is. Ahhoz, hogy M.o.-n tüntetésre járjon sok tízezer ember, legalább egy olyan vezetőre volna szükség (és egy elég is lenne), aki el tudja hitetni velük, hogy ennek értelme van, mert stratégiával rendelkezik és a tüntetéseknek stratégiai jelentőségük van a rezsim megdöntése szempontjából. 1. Minek elmenni, ha nem ilyen céllal megyünk? 2. Ha enélkül is elmegyünk tüntetni és ezektől várjuk a hirtelen rendszerhalált, akkor nincs szükség a vezetőkre, mert nem vezetnek, hanem élősködnek a tüntetéseken. Nekünk csak élősködő vezetőink vannak az ellenzéki oldalon, ezért sem kísérleteznek túl sokszor nagygyűlések szervezésével. De mivel egyébként mást se tudnak -- nincs országképük, narratívájuk, akaratuk, áttörő hatalmi ambíciójuk, végül pedig nincs bölcsességük sem visszavonulni -- pont olyanok, amilyennek mindenki tapasztalja őket. Enerváltak és cselekvésképtelenek.

Ezt az országot meg kell még csinálni. Nem aktiválni a (nem létező) belső képességeit. Ehhez elkötelezett, inspiratív, modernizáló, kulturálisan bekötött, a kapitalizmust értő és szociális kontextusba helyezni képes polgári-liberális vezérre -- komoly egyéniségre -- van szükség, aki a hatalomra kerülése után képes átvinni az országot a kritikusan szükséges, meredek, de járható modernizációs pályára -- immár visszavonhatatlanul.

Ellenzéki vezérre várunk. Még nem ismerjük.

A rövid válasz: lehet, de nem holnap. Akarom-e ezt? Nem. Azt akarom, hogy megálljunk a lejtőn, mielőtt erőszakra kerülne a sor. Van emény erre? Fogyóban.

Az Orbán-rendszer sikeresen telepedett rá a magyar politikai kultúra antimodernizációs, etnicista fősodorvonalára, de ez a vonal és a vele járó közösség inkompetencia óhatatlanul a hanyatlás felé visz. Közben a rezsim elzárja a politikai ellenállásnak azokat az intézményes csatornáit, amik valóban számítanak és a lehetővé tennék a gyakorlat korrekcióját. Ha Orbán nem száll le erről a vonatról, az ország előbb-utóbb olyan állapotba kerül, amit a többség észre fog venni és hirtelenül, kétségbeesetten fog reagálni rá. Ez nem a szokványos ballib jajveszékelés (hadd dobjam ezt a csontot a kutyáknak), hanem pusztán logikus következtetés, amire -- az értelemre és a logikára -- a magyar történelem ugyan visszatérően rácáfol, de ez nem ok a büszkeségre. (Nézzünk rá a sorsunk alakulására úgy ötszáz évre visszamenően!) Az értelmet kiröhögni sokba kerül. Rövid idejű kielégülés, hosszú siránkozás, permanens tévelygés.

A rezsim tíz éve van uralmon és ezt a tavalyi eredményt produkálta. (A táblázatban az EU "alsó háza", megjelölve a mi országunk -- láthatóan tökösek vagyunk, mindenkit legyőztünk, minden csatát megnyertünk. Vagy mégse. A baloldali oszlop a vásárlóerővel kiigazított fogyasztás (kb. az életszínvonal) százalékos aránya, a másik az egy főre jutó GDP aránya az EU átlaghoz képest, az Eurostat kimutatásában. Az előbbihez nézni kell még az államadósságot, valamint háztartások eladósodottságát és likvid vagyonát, az utóbbiakat itt lehet. Nem javít a képünkön.) Világosan a harmadikak vagyunk -- a végéről. Ezek a fiúk tényleg értenek a kormányzáshoz! (A kutyám jobb lenne benne.) És még a forint romlásával elért GDP-növekedést le se számoltam ebből. Az intézményes korrupcióról nem beszélek.

Ezt nem lehet sokáig űzni így, ennek meglesz a böjtje. Ha valaki nem hisz a számoknak, elég, ha elfogulatlanul körbenéz az országban. (Tudom, ez sokaknak nehezére esik, mert inkább gebednének meg maguk is, minthogy elismerjék választott kormányuk példátlan kártékonyáságát. Mit mondjak erre? "Okos.") A közszolgáltatásokban és a közpénzek felhasználásának hatékonyságában romlás mindenhol. Nem véletlenül.

Ahogy a dakoták mondják, a magyar türelmes, béketűrő fajta, én meg azt mondom, történeti kondicionálása miatt túlnyomórészt jobbágyi a mentalitása (ez valahol a tekintélytisztelő és a szolgai között van) és nem enged a fantáziája játékának, amit a soros urai is kihasználnak. De egyszer majd rájön, hogy átverték. És akkor lehet Minszk itt is -- főleg, ha előtte Orbánék is rákényszerülnek egy-két választás elcsalására. Előbb-utóbb rá fognak. Eltart még egy darabig ez, de nincsenek csodák, ahol ilyen számok vannak, mögöttük meg ilyen aljas kormányzati gyakorlat.