1000 leütés

Politikai szabadságon az állampolgárok egyforma terjedelmű társadalmi elismerését és cselekvési szabadságát értjük. Nagyon röviden, a címbeli kijelentést azzal indoklom, hogy ami határolatlan, az védhetetlen, mert nincsen olyan közös alapja, ahonnan a védelem kiindulhatna (nincsenek konszenzusos érvek és közös értekek, amelyek -- ebben az esetben -- a szabadságra irányulnának; anarchikus-agonisztikus közegben nem szabadság van, hanem folyamatos harc az önvédelemért és az elismerésért). Egy példán keresztül: ha mindenki más értékeket vall egy társadalomban, de legalábbis az értékek lényeges része között nincsen átfedés, akkor senki értékrendje nem igazolható a közösségben azon túl, hogy "hadd vallja mindenki, amit akar", ez (a radikális tolerancia) viszont a pusztán szimbolikus térben (tehát leszámítva az erőforrásokért folyó harcot) sem tehető konszenzusos elvvé, mert az értékek önvédelme (a vele konfliktusban álló más értékekkel szemben) logikailag megelőzi a radikális tolerancia normáját és állandóan fenyegeti az utóbbit. A radikális tolerancia állapota át fog billenni mindenki mindenki elleni harcába.

Praktikusan nézve ez a radikális (pszeudo-)liberalizmus ezzel egyenértékű kultúrát generál, ebben az esetben nem téve különbséget pl. a sátánizmus és a kantianizmus, fasizmus és liberalizmus, individualizmus és egoizmus, a szolidaritás és a közgyógyellátás felszámolása között ezek tágabban vett értékét illetően, azonos (vagy semmilyen) intézményes támogatást, közösségi elismerést és nyilvánosságot nyújtva nekik (nem számolva ennek szociológiai, politikai stb. következményeivel).

Ha mégsem akarjuk ezt az állapotot, akkor viszont rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi szerint preferáljon és diszpreferáljon, esetleg szankcionáljon egy társadalom hiteket, véleményeket, értékeket és rájuk épülő cselekvéseket. A "tolerancia algoritmusa" tipikusan absztrakt és/vagy generális érvekkel operál (így lesz emberjogi, majd "humanista" kérdés a homoszexuálisok egyházi házassága, invesztálva, átalakítva és végső soron érvénytelenítve a házasság hagyományos egyházi intézményét; így lesz a történelemből kiküszöbölendő tévedések sorozata és emlékezetpolitikai terror, a korábbi normákból a fehér emberi hatalmi eszköztára; így lesz egy kultúra szeretetéből a többi kultúra gyűlöletére következtető zérus összegű játszma stb.) A toleranciakényszernek éppen az absztrakt/generális volta miatt nincsen határa, szükségszerűen az egyenlőség és a homogenizáció felé mutat (ha nem is okvetlenül éri el ezeket). Röviden, nem érvek csapnak össze a nyilvánosságban (ami egy politikai társadalom fennmaradásának -- az ún. nyugati kultúrának -- kétezerötszáz éven át sokszor igazolt módon az alapja), hanem identitások, szenvedélyek, intolerancia -- röviden a burjánzó ostobaság öntudatosan ünnepelt, ikonikus televényei.

Az utóbbi évek erősödő progresszista mozgalma és az ennek kritikájaként (is) létrejött etnicista-xenofób radikalizmus egymást erősítve rombolják a szabadságról uralkodó korábbi normatív-intézményi konszenzust, ami persze nem volt tökéletes, de a két "tökéletes" (radikális) világnézetcsoporttal szemben fenntartotta a nyugati politikai társadalmak kultúráját és működését. Lényege az Isten (az erkölcsi törvény) és az írott törvény előtti egyenlőség (értelemszerűen igényt tartva a közös erkölcsi törvény és normák feltevésére), és ezektől elválasztva az emberek és közösségeik közötti szabad kulturális, piaci és politikai interakció/küzdelem. A progresszizmus ezzel szemben relativizmusba hullik ("minden identitás ugyanolyan értékű, nincs közös mérce, csak intoleráns ítélkezés hatalmi célokkal"), az etnicizmus törzsi gondolkodásba, mindkettő törvényi eszközökkel (nem riadva vissza akár az autoriter/diktatórikus megoldásoktól sem) szankcionálná a vetélytársait, azaz mindkettő felforgató a nyugati politikai kultúrában. Mindkettő ellensége a teljesítményelvnek és a szabadság intézményes védelmének (erkölcsi és írott normák + szabad küzdelem a nyilvánosságban); ellenségei az állam és a társadalom, az állam és a piac, mindösszesen pedig a piac, a társadalom és az egyén elválasztásának, illetve ezek koordinációjának, röviden a nyugati politikai kultúrának.

A politikai szabadság határait egészen a XXI. század elejéig sikerült többé-kevésbé megvédenünk, de a kétoldali radikalizmus most azzal házal, hogy a szabadságot alá kell rendelni "fontosabb" elveknek: az egyik szerint a radikális toleranciának, a másik szerint a törzsi egységnek, illetve -- állítják -- a szabadságnak úgy érjük el a valós értelmét, ha alárendelődik ezeknek. A szabadságot az alárendelésében "teljesítenék ki", holott a szabadságnak a határait kell megvonnunk ehhez -- elsősorban intézményesen (újra)definiálva azt erkölcsi, jogi és kulturális tekintetben --, amibe bőven belefér, hogy intoleránsak legyünk a szabadság ellenségeivel és megnyilvánulásaikkal szemben. Ezek könnyen felismerhetők Lajtán innen és túl arról, hogy -- döntően -- állami szankciókkal akarják biztosítani a maguk napirendjének kizárólagosságát a szabadság más szubjektumainak ellenében. Igaz, az őszintébb fajtáik már nem is beszélnek szabadságról.

A magyar társadalom döntő többsége a kormány válságkezelési politikájával ellentétben növelné a szociális kiadásokat még adóemelés árán is, továbbá támogatja az alapjövedelmet. Ez derül ki a Republikon most közzétett, a gazdasági válságkezeléssel kapcsolatos társadalmi véleményeket bemutató elemzéséből.

Nemzeti szocialista társadalomban élünk. A "nemzeti" áll az ellenzéki szavazókra és a bizonytalanokra is és oka annak, hogy a Fidesszel szemben a pártjaik képtelenek nyerő narratívát összerakni más -- szocális, ne adja Isten, liberális -- alapokon. (Ami persze itt épp bók, mert azt feltételezi, hogy a pártvezetők tudatában vannak ennek a problémának.) Az más kérdés, hogy a "nemzeti" gondolkodás modernizálására is képtelenek, amivel éppenséggel kívül esnek a reformkori--nemzeti-liberális--polgári-radikális tradíción is, az egyetlenen, amihez közük lehetne az ország múltjából, miután a szocdem iránnyal már régen leszámoltak. Így viszont mihez van közük? Úgy tűnik, mindegyikük azt hiszi, hogy tradíció és kontextus nélkül is ellehetnek és hatékonyan politizálhatnak. De amint az utóbbi tíz évük mutatja, már csak ezért sem.

Nem véletlen, hogy a mondanivalójuk az országról kimerül az anti-orbánista jelszavakban. Nem értik, hova térhetnének vissza a magyar történelemben, ahol fel kellene venni a fonalat; mitől válhatnának relevánssá és otthonossá egy nemzetben és/vagy nemzeti emlékezetben; kik az elődeik, akikkel rokonságot vállalhatnak és párbeszédre léphetnének; mi az a közeg, amelyet létre kellene és létre tudnának hozni, hogy a szavaiknak legyen megtartó erejük. Egyetlen emberről már biztosan tudjuk, hogy miniszterelnök akar lenni: az éppen pártonkívüli Márki-Zay Péterről. A nyilatkozataiból azonban az ambíciói mellett csak az világos, hogy milyen választási technikákban gondolkodik. Semmit nem tudunk meg tőle, ami az ország számára alkalmas értékeket, változási stratégiát, a célul kitűzött alternatív politikai kontextust jelentené, amire folyamatosan referálnának szavai és a Fidesz-világgal szemben vonzó jövőképet jelenthetne.

Az a hiú remény és gőg, hogy műveletlenséggel, gondolattalansággal és a pártok közötti boltolással sikeres ellenzéki világot lehet létrehozni (mintegy a semmiből való teremtéshez hasonlóan) pont igazolja, miért tart ott az ellenzékiség ma, ahol tart.

A radikális baloldali egyenlőségeszmény a (döntően) anyagi és a (döntően) erkölcsi/elismerési/szimbolikus egyenlőségek között oszcillál már kétszáz éve, de minden esetben abból az ideális állapotból indul ki, amelyben a (közelebbről sosem definiált) egyenlőség tény és hozzá képest a valóság a különböző mértékű és mechanizmusú elnyomások meghaladandó (átmeneti) állapota. Minden egyenlőtlenség e felfogás szerint elnyomás, minden elnyomás pedig hatalmat feltételez, amelyet a birtokosaik valamilyen jog- és politikai rendszerrel legalizálnak. A radikális baloldaliság ezért végeredményben a politikai rendszerért folytatott permanens harc, amely nem érhet nyugvópontra, amíg el nem éri a célját; minden egyéb állapota a megalkuvás vagy az erőgyűjtés fázisa a harcban. Az öntudatos radikális baloldal Marx tanaival összhangban, gondoljunk az Occupy vagy a BLM terminológiájára, nem személyi ambíciókat és személyes függőségeket bírál (azaz nem erkölcsi alapú), hanem rendszerszerűnek állítja be az elnyomást, amelyet éppen emiatt csak "rendszerszinten" lehet orvosolni.

A radikális baloldaliságnak ugyanakkor meghaladhatatlan korlátja a "kapitalista kényszer". Eddig bármilyen szocialista kísérlet próbálkozott -- per definitionem -- az állam gazdasági monopóliumával, annak villámgyorsan beálló szegénység, társadalmi káosz és még nagyobb egyenlőtlenség lett a vége. Az állam "megszerzése" (leánykori nevén a proletárdiktatúra) nem garancia a politikai és a bürokrácia szakszerű működésére (ki őrzi az őrzőket?), ugyanakkor a gazdaság centralizálása -- ha volna is esély "a termelőeszközök társadalmasítására" -- világosan bedönti a vágy + szükséglet alapú cserék rendszerét. A baloldaliság nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az erőforrások (tőke, vásárlóerő, munka, javak) leghatékonyabb elosztását a piac végzi, ennek célszerű alternatívája -- a termelőeszközök antropológiai gleichschaltunggal párosuló köztulajdonba vétele -- pedig rettenetes terror melegágya. A piacba és az emberi minőségbe belenyúlni csak nagyon óvatosan, célzottan és korlátosan lehet az összesség anyagi jólétének komoly veszélyeztetése és a társadalmak lerobbanása nélkül. Ezt nevezem én -- a változatosság kedvéért -- "kapitalista kényszernek". A radikális baloldalnak meg kell elégednie valamilyen hibrid megoldással, amely viszont vészesen közeli sodorja az "opportunista" szociáldemokráciához és szakszervezeti mozgalomhoz (tegyük fel, hogy léteznek még ezek): végső soron az újraelosztás és az elismerési/szimbolikus egyenlőség közötti spektrumra korlátozódik a tömegtársadalmi ereje. (Az ennél radikálisabb felfogások megmaradnak a fringe-ek játékszerének.)

A radikális baloldaliságot -- a kapitalista kényszeren túl -- újabb csapás érte azzal, hogy az erkölcsi/szimbolikus térben komoly vetélytársa akadt a "jobboldali" nemzeti/etnicista/identitárius mozgalmak révén, amelyek az utóbbi tíz évben egyenesen állami szintre emelkedtek a nyugati világban. Kettejük versengése és összecsapásai, kiegészülve a globalizáció alsó középosztályokra gyakorolt hatásaival, vészesen szűkítik a liberális demokrácia tartóoszlopait jelentő polgári, liberális demokrata, kapitalista ethosz hátországát. A helyzetet bonyolítja, hogy az erkölcsi/szimbolikus radikalizmus (nemzeti kivételesség és xenofóbia az ún. jobboldalon, a biológizáló politika és a civilizációs revizionizmus a radikális baloldalon) összekapcsolódik az antikapitalista, antiglobalista szociális elégedetlenséggel. Összekeveredve egymást radikalizálják komolyan vehető megoldási javaslatok nélkül. A végső baloldali cél -- a tiszta egyenlőség -- felé tartó csúszós lejtőn nincsenek fogódzók és az egyre radikalizálódó jelszavakhoz egyre inkább lehetetlen fenntartható "rendszerszintű" megoldásokat rendelni. Közben a globális gazdasági társaságok -- egyszerűen a fogyasztási kalkulációk alapján -- megszállják a szélsőbaloldali napirendet és részben beépítik a marketinggyakorlatukba "az utca" követeléseit. Ezzel ugyan az utca szimbolikus győzelmet arat, de csak fogyasztóként; kétséges, hogy akár a materiális egyenlőség, akár a foglalkoztatási/értékteremtői egyenlőség növekszik vele. Hacsak az állam nem siet az utóbbiak védelmére/előmozdítására, a piaci érdekek értelemszerűen továbbra is diktálni fognak az utóbbi ügyekben. Viszont ha az állam komolyan beleavatkozik a piaci megoldásokba pl. a pozitív diszkrimináció, kvóták stb. előírásával, akkor csökkenti a piaci hatékonyságot és felrémlik a tágabban értett szocialista megoldások veszélye.

Mindannak ellenére, amiről idáig szó volt, a politikai rendszereinket joggal éri az a baloldali kritika, hogy nem képesek becsatornázni az objektíve forrásszegény osztályok, rétegek, csoportok céljait, ami óhatatlanul odavezet, hogy ezek időről-időre az utcára viszik az elégedetlenségüket. Az a baloldali kritika, ami ebből -- és nem a "rendszerszintű" elnyomásból -- indul ki, legitim kérdésekert feszeget. Politikai gyakorlatunk a Nyugaton vészesen köze sodródott már az Arisztotelész által oligarchikusnak (a kevesek uralmának) nevezett rendszertípuséhoz, amelyben az információ, a vagyon, a befolyás és a politikai kinevezés egyre szűkebb csoportoknál összpontosul, illetve a "nép" legfőbb vagyontárgya a hangja (vox populi) és/vagy a szavazati joga, amit az enyhe megtévesztés eszközeitől a választási csalásokig és represszóig megpróbálnak kifejteni belőle a versengő oligarchák. Ez semmi esetre sem új felismerés, de egyúttal olyan is, amely sokkal könnyebben megragadható, fűzhető fel rá (az ellenállásra) épkézláb politikai napirend és a végén még szankcionálható is. Az oligarchikus politikával szembeni kiállás értelemszerűen összekapcsolódhat a hagyományos grass root szemlélettel, de nem ugyanaz. A liberális részvételi demokráciára irányuló akarat számol a kapitalizmus realitásaival, de a mainál sokkal magasabb (alkotmányos) falat emel a politikai és a gazdasági hatalomgyakorlás közé. Alapérdeke szerint egyszerre igazságos (kiindulva a nem piacosítható és/vagy intuitív értékek társadalmi hasznából) és hatékony az értékteremtés támogatásában, illetve bemeneti esélyegyenlőséget hoz létre az oktatási, egészségügyi és jogrendszerek abszolút minősége révén.

Az "elnyomottak" felszabadításának kaotikus napirendje lehetetlen és fölösleges küldetés. Az emberiségnek semmilyen szempontból nem ideális állapota a tiszta egyenlőség, és aki ebből indul ki, az biztosan rosszat tesz az emberi életeknek és az élet realitásának. Közösen létrehozott értékeink fair újraosztása -- minimálisan az értékteremtést lehetővé tevő kooperáció stabilitásának biztosítása érdekében (ami talán a legfontosabb közösségi jószág) -- viszont parancsoló szükséglet. Elég ma körbenéznünk ennek a felfogásához. 

Magyarországon a biztos szavazók fele életben tartja és támogatja az Orbán-rezsimet annak minden ismert gazemberségével. (Csontot vetek az objektivitásnak: van a mai Orbán -- elsősorban a migrációval, a multikulturalizmussal, a hagyományokkal és a progresszista-radikális egyenlőséggel kapcsolatos -- politikai nézőpontjában olyan szelet, amellyel egyetértek. Más kérdés, hogy én ezzel egyetértettem volna huszonöt éve is, amikor Orbán még csak éppen távolódóban volt a radikális, akontextuális liberalizmustól, illetve jó tudni, hogy ahogy a korábbiak se, a mai álláspontja se erkölcsi, hanem hatalomtechnikai.) Magyarul, az aktív politikai társadalom fele hatalomban tart egy olyan rendszert, amelyik bizonyíthatóan nemzet-, nép- és emberellenes. (Ezek mind különböző bűnök, a különbségeikbe most nem megyek bele.) Azért van lehetősége hatalomban tartani ezt, mert demokrácia van abban az értelemben, hogy a számbeli többség dönt és mindenkinek egyenlő mennyiségű szavazata van (leszámítva a külhoni magyarokat, akiknek a jogai a szóbanforgó kérdésben persze tovább rontanak az összképen, meg a külföldön dolgozókat, akiknek a szavazását viszont megnehezítik.)

A demokráciánk tehát az emberek ellenében működik. Nem azért, mert ne tükrözné az emberek véleményét -- szerintem alapvetően tükrözi, amiben a kormánypropaganda csak megerősíti őket, de lényegesen nem változtatja az eleve meglévő véleményüket. (A többség az etnicizmus és az erő kettős bűvöletében él, Orbánnak ezt a két motívumot kell tudnia folyamatosan reprezentálni.) A többségi vélemény, amely a Fideszre adott szavazatokban mutatkozik meg, az ország kulturális, értelmi és érzelmi állapotának többé-kevésbé hű tükre, ami évszázadok óta alakul -- döntően kudarcról kudarca, zsákutcákban érlelődve --, tehát a demokrácia jól tükröz. A probléma mindössze az, hogy amit tükröz, az fokozatosan élhetetlenné teszi az országot: a nyugatiasabb felfogásúak számra kulturálisan stb., a mostani többség számára pedig -- még mindig nagyrészt észrevétlenül -- gazdaságilag, szociálisan és mentálisan. Nem a demokrácia, hanem a (politikai) kultúra az, aminek fájnia kéne. Többségi nemzeti kultúránk, amit a demokrácia bevisz a politikai rendszerbe, alapvetően romlásra ítéli magát a nemzetet, boldogtalanságra kárhoztatja a nemzet tagjait és folyamatosan rombolja az erőforrásainkat.

A címben feltett kérdésre adható ugyan az a -- szerintem helytelen -- válasz, hogy nem kéne szavazati jogot adni azoknak, akik legalább mininálisan nem fogják fel ésszel és kultúrával a választásaik távlatos következményeit, de ezzel csak az eszközön szorítanánk. A probléma maga a nemzeti kultúránk képtelensége a nemzet védelmére -- mert árvalányhajjal és gyulai kolbásszal ugyan jól állunk a lelkekben, de a nemzetet tápláló bonyolultabb algoritmusokhoz -- miért fontos a személyes szabadság? miért kellene minél több embernek saját vállalkozásból megélnie? miért kell ragaszkodnunk a kiváló oktatási rendszerhez? miért fontos a jogállam? miért ne hagyjuk elrohasztani az önkormányzatainkat? stb. -- a többségnek lövése sincs. Pedig ezek a bonyolultabb dolgok döntik el egy nemzet jövőjét. Ha hagyjuk bedőlni őket (ahogy hagyjuk), azzal bedől a nemzet is. Persze nem sieti el; akinek nincs szeme és esze, az ma is sikerrel téveszti össze a folyamatot valamiféle nemzeti reneszánsszal. Szépen lassan dől, de amikor végül eléri a dőléspontját (szakértőnk javítása: metacentrumát), ahonnan már nem tudja megtartani magát, mindenki észre fogja venni a zuhanását, majd a becsapódást.

És akkor még mindig sokan a belső és a külső ellenséget fogják keresni.

Dühítő, amennyire az ellenzéki gondolkodás -- értve ezalatt a tényleges ellenzéki gondolkodást, nem a fizetett, álellenzéki úgytevést -- nem érti a rezsim fundamentumait. A lényeg: Orbán Viktorral az ország nyugalmi -- más idiómában: természetes -- állapota tért vissza a kádárizmus harminc éve (1958-1988) után. Ez felel meg a legjobban a kínálkozó elméleti alternatívák közül a történelmileg szerzett (1.) beidegződéseknek és (2.) kollektív inkompetenciánknak, amelyek hagyományosan az ország romlásának algoritmusát alkotják a XV. század vége óta. Az orbánizmus nem kisiklás, nem megtévesztés, nem orientációvesztés -- hanem ezeknek pont az ellenkezője. Orbán cinikus tehetsége nem kialakította a helyzetet, hanem (2002 után végre, addig maga is keresve a receptet) rátalált, beleült és a végletekig kihasználja azt. Ha kell, megismétlem világosabban is, hogy az egész, amiről szó van, nem a kádárizmus "öröksége", hanem ennél jóval problematikusabb: az orbánizmus és a kádárizmus (a horthyzmussal stb.) együtt fakad ugyanabból a talajból, azonos fajtaként, mindössze a viráguk más színű, és az orbánizmusé egy jóval fejlettebb mutáció.

A történeti szociológia pontosan mutatja, ahogy Magyarország legalább százötven éve tömegesen irtja a neki nem megfelelő (nyugatias, versengő, individualista, kritikus, nem-etnicista, nem államias) gondolkodást és képviselőit: ilyen vagy olyan ideológiai uralom alatt (itt mindegy). Ezeket az uralmi formákat rendszeresen a saját képére gyúrja (a kádárizmus is a bolsevizmus nemzetileg felpuhított konszenzusos útja volt, vö. gulyáskommunizmus) és kiválasztja az ezek fenntartására legalkalmasabb korrupt dzsentri-párttitkár osztályt, amely a nemzeti javak hűség- és inkompetencia-alapú újraosztásának járszíja az egymást követő rezsimekben. A rezsimdzsentri és a (csaknem) röghöz kötött jobbágyság alkotja a társadalom 80%-át, bármelyik korszakról és rendszerről legyen szó, mellettük alig változó, minimális létszámú polgársággal, szabad értelmiséggel és mobilisabb elemekkel, a csúcson pedig az egykor a születési arisztokráciát és a történeti elitet is magában foglaló, mára értelemszerűen kiveszett, az országot valójában irányító 3-5%-nyi politikai vállalkozóval.

Ez az ország akkor modernizálódott csak, amikor valamilyen külső hatalom rákényszerítette (ideértve sajnos a rettenetes '50-es éveket), egyébként a saját képességeiből nem futja erre, mert kritikus tömegében nem képes koordinált, racionális cselekvésre már középtávon sem. A szabadságharcos hagyományai valójában a korábban említett vézna progresszív, polgári-értelmiségi mentalitás (kevésbé a cselekvés) lázadási kísérletei voltak: szenvedélykitörések, amelyeket nem követhetett -- nem elsősorban a külső elnyomás, hanem a belső készséghiány miatt -- teljesítményelvű konszolidáció. (A mai esélyeinken tovább ront, hogy a tehetséges fiataljaink elvándorolnak, ami a rendszerrel szembeni elégedetlenségnek is fontos szelepe -- és nehezen tudnám indokolni, hogy miért ne tegyék.) Az uralkodó történelmi viselkedés nem szabadságszerető, hanem a szabadságtól rettegő, illetve a rettegését részint megvetésbe, részint védekezésbe konvertáló nagy többség irracionális valóságértelmezésének lenyomata.

Ha itt bármilyen ellenzéki gondolat hosszabb távon győzni akarna, ahhoz változtatnia kell ezen a mélyen ülő tragikus összképen -- ami az ellenzékiség mai színvonalán lehetetlen küldetés. Az Orbán-rezsim optimális esetben -- tehát tektonikus külpolitikai vagy gazdasági változásokat kivéve -- velünk lesz Orbán természetes haláláig. Ami pedig utána jön, az sem lesz fáklyásmenet.

1. „Láttunk már szép országokat, de olyan szépet, mint a miénk, nem.”

Ez persze erősen szubjektív. Túllépve a nemzeti érzés okozta szemferdülésen, én pl. legalább huszonkét olyan országban jártam már, amelyik szebb Magyarországnál. Ez van. (Mondom: hegyek, völgyek, tengerek, városok stb. számítanak, ellenben a nemzeti érzés és a szegények, műveletlenek, tájékozatlanok felé irányzott kormányfői hazudozás -- családi birtokában a hazai turisztikai ipar jelentős részének -- nem. Érdemes nem a személyes érdekeltségben bővelkedőktől vásárolni a bédekkereket, ahogy a hóhértól sem a kötelet, ha már a nyakunkba köti.)

2. "A nagy fenét, nem kapunk pénzt az Uniótól, csak visszaszereztük az innen a nyugatiak által kivitt pénz egy részét."

Ez a nacionalista fűtőelem régóta része a kormányzati manipulációnak és az egyébként ínségben és tudatlanságban tengődő szabadságharcosokra szabott retorikának. A birkapörköltszagú szájból kiböffenő szabadságharcos odamondás teszi megbocsáthatóvá a magyarok túl nagy része számára azt is, ha éppen a miniszterelnökük családja viszi haza az EU-s pénz tekintélyes hányadát. "Jól kitoltunk velük", vagy mi. Szegény emberek!

Lássuk a tényeket! Magyarország egy nagyrészt súlyosan, kisebb részben alaposan lerobbant gazdaságot "örökölt meg" a kommunistáktól (akik legitimitása -- élükön Kádárral -- ma is a legmagasabb az utóbbi száz éve rendszerei közül, tehát láthatóan minden a legnagyobb rendben vele!), amit vitatható privatizációs gyakorlat mellett tőkebevonással (túlnyomórészt nyugati vállalatoknak eladva) integrált a globális munkamegosztásba. Enélkül márhetetlen szegénységben lennénk, mert ennek révén jutottunk versenyképes technológiához, menedzsment gyakorlathoz, új piacokhoz, munkahelyekhez, ízléshez -- röviden: tudáshoz. Aki ezt tagadja, mit mondjak, egyszerűen hülye (a szó orvosi értelmében).

Az ország a XV. századtól a félperiféria állapotában volt, a kommunisták csak rontottak ezen, 1990 óta pedig alkalmunk lett -- jól-rosszul, de intézményesen -- csatlakozni ahhoz a civilizációhoz, ahonnan ezer éve a kulturális mintáinkat merítjük és ami a legversenyképesebb majd' ugyanennyi ideje. Az EU konkrétan évente változó  mértékben a magyar GDP 3-7%-ával finanszírozza az országot (ezt "nyeri meg" részben Orbán családja és politikai vállalkozó-környezete), miközben a nyugati magáncégek harminc év alatt a lakosságunk arányában a legtöbbet (vagy második legtöbbet) fektetettek be ebben az országban a saját korábban, máshol megtermelt nyereségükből (tehát nem az adófizetők pénzének ellopásából, leszámítva most az adóparadicsomok problémáját, de ez nem tartozik ide). Ezeket a vállalatokat -- nem a magyarokat, ahonnan a nemzeti szív a hatalmas versenyképességet várná -- támogatja még (agyon) a kormányunk, hogy elég erőt jelentsenek az itteni érdekeik a kormányaik felénk irányzott esetleges jogállami elvárásaival szemben. Ezeken a nyugati cégekkel kötött stratégiai megállapodásokon csorbul ki az időnként fellángoló EU-s akarat az Orbán-rezsim megrendszabályozására (amennyiben van egyáltalán eszköze ennek az akaratnak).

Versenyképes gazdaság nélkül -- ami versenyképesség csak lassan tanulható, mert végső soron kulturális és mentalitás-kérdés, csak utána tőke és technológia dolga -- ez az ország elmondhatatlan állapotban lenne, ami pont látszik a KKV szektorunkon. Amelyik magyar tulajdonú kisebb termelő vállalat nincsen benne egy nyugati ellátási láncban, az kevés kivétellel tengődik vagy -- jobb esetben -- csak nem tud kilépni a belföldi piacról. Orbán úr fenti mondatai -- nem fűzném tovább, bár tehetném, hiszen vannak még szempontok --  a többnyire szegény, vesztes emberekből álló szavazóbázisa megnyugtatására irányulnak, de mert ez a céljuk, súlyosan megtévesztőek, nemzetellenesek, cinikusak: éppen, mint Orbán úr tízéves ténykedése. Semmit nem szerzünk  "vissza". Ehelyett piszkosul örüljünk, hogy a nyugati befektetők még fantáziát látnak bennünk (miután a Nyugat már korábban felszabadított a törökök, a románok és '89-re az oroszok alól), ha olyan színten is, ahogy az érdekeiknek -- és Orbán érdekeinek -- megfelel. A szegény emberek olcsó országaként. De magyarok 50%-ának, akik Orbán úrra szavaznak, így is jó. Sőt így jó.

3. A közszolgáltatások -- a kilopott pénz arányában, nem meglepően -- folyamatosan romlanak. Az eü-ből, az oktatásból, a jogrendszerből, az önkormányzai rendszerből stb. folyamatosan érkeznek az egyre mellbevágóbb adatok (legutóbb a felsőoktatási ponthatárok és statisztikák vetítik előre az -- ország szándékos rombolását valószínűsítő -- jövőt). A magyar egészségügy Európa egyik legjobbja, hazudja erre Orbán úr, Európa egyik legnagyobb halandóságú, legegészségtelenebbül élő népének ura. Hát, azoknak legyen mondva, akik nem tudják megfizetni a magánellátórendszert, miután hazavágta őket a koleszterin és a vércukruk. Legfőképp pedig a magyar egészségügy 2010 óta folyamatosan romlik és veszíti a szellemi és anyagi erőforrásait. (A romlás már korábban kezdődött, de a NER ráerősített, illetve korábban sosem volt mértékig hazudozik az állapotáról megint csak elsősorban azokat megtévesztve, akiknek túlnyomórészt se összehasonítási alapjuk, se igényük, se lehetőségük nincs másra.)

4. Nem kéne Orbán úrral foglalkoznunk, ha lenne ellenzéki narratíva, jövőkép, cselekvési terv, amit boldogan ismételgetnénk, ragoznánk és terjesztenénk, mert reaktivitás és unalmas orbánozás helyett reményt adna. De tehetségtelen ellenzékkel magunk mögött csak minden forog tovább Orbán úr és a hazugságai körül.

Az index.hu és a blog.hu NER-esítése okán -- megelőzendő, hogy Orbánnak és barátainak termeljek pénzt a felületemen történő hirdetésekből -- addig hirdetésmentesre állítottam a blogot, amíg helyre nem áll a szerkesztőségek viszonylagos függetlensége. A blog így nem kerül be a "blogketrecbe", kisebb lesz a látogatottsága, de aki akar, az ezentúl is megtalál.

Üdv,

HaFr

Épp kérdezte egy kedves, tiszteletreméltó kollégám az EU-döntésről való olvasatomat, ami kb. ennyi, mint itt. A sok kompromisszum legalább annyi halasztott döntést is rejt, végeredményben pedig arra mutat, hogy az EU-magországok magukévá tették a "kétsebességes", avagy mag- és periféria-Európa gondolatát, végre felfogva egyebek mellett, hogy a magyar kultúra "felzárkóztatása" (vagy nevezzük, aminek akarjuk) egyelőre (?) nem lehetséges. Ez a felismerés nem kevesebb immár, mint Európa (a nyugati civilizáció) önvédelmének része.

Látni vélem mag-Európa integrációjának felgyorsulását az utóbbi hónapokban hozott döntésekben (ideértve a legújabb adópolitikai irányelveket). Nyilván megvárják a végső döntéssel a 2022-es választásaink eredményét, de kedvezőtlen esetben (ami a magyar ellenzék képességeinek ismeretében egyben a reális forgatókönyv is) elindulhat Magyarország leválasztása az EU politikai és jogi mechanizmusáról, meghagyva nekünk a "közös piaci" tagságot némileg limitált érvénnyel. Orbánnak és keleti barátainak tehát -- ha minden jól megy* -- nem sikerül szétverniük az EU-t. Csak Magyarországot. Azaz, ha volt valaha életbevágó választás nálunk, 2022 az lesz.

*Nyilván megkönnyítené az EU dolgát, ha novemberben Trump megbukna, illetve Kína (és a kevésbé súlyos kérdés: Ororszország) ügyében a magországok magukévá tudnák tenni -- és itt a németek lehetnek a legnagyobb vesztesek -- a brit stílusú "beleállást". A két feltétel némileg ellentmond egymásnak, de nem hiszem, hogy a demokraták Kína ügyében túl sok illúziót kergetnének, és talán Merkel vagy az utóda sem számol már komolyan Putyin Ororszországának  megszelíditésével. Semmi sem fekete-fehér, de az EU megindulni látszik egy olyan úton, amely végül Orbán-Magyarország kicsúszását vonja majd maga után.