A liberalizmus nem tankönyvi, normatív példák megfogadásával alakult ki a civilizált világban ( = észak-atlanti térség), hanem évszázadok bevett társadalmi gyakorlatának teoretizálásával. Előbb volt a gyakorlat és a felhajtó ereje, utána a teória és a (többnyire sikertelen) expanziója. Az egyenlő szabadság reális igénye (szemben egyfelől az utópiákkal, másfelől a kisebbség szabadságának különböző korábbi tapasztalataival az arisztokratikus, oligarchikus és feudális rendszerekben) nem jöhetett volna létre a magántulajdonon alapuló tőke- és piacgazdaság párhuzamos fejlődése nélkül, ami a liberalizmus (és vele a tudás alapú átfogó modernizáció) anyagi és társadalmi alapját jelentette.
Magyarországon ma a piac kb. olyan (rossz) állapotban van, mint a szabadság -- kivéve, hogy az előbbinek sokkal "rosszabb a sajtója". Kapitalizmusunk tőke-, munkaerő- és tudásszegény oligopol szegmensekkel, a verseny államilag garantált (adminisztratív és a szelektív tőkeinjekciók okozta) deformitásaival, bizonytalan jogi környezetben. Ilyen helyzetben -- hogy a szabadság alapja, a magántulajdon és a működő tőke biztonsága jelentősen sérül -- maga a szabadság is csak korlátozott, az intézményrendszere súlyosan deficites lehet. A szabadság lehetőségeit pedig tovább rontja, hogy jórészt baloldali érzelmű értelmiségiek teoretizálták korábban és hiányolják most, akik egyébként a kapitalizmussal szemben is kritikusak. Noha nem okvetlenül vetnék el (idáig kevesen mennek el), de szkeptikusak az erkölcsi értékeivel szemben, folyamatosan növelnék a piacba való állami beavatkozást (ezt most megkapták deformáltan) és az elvonások szintjét (az adókat), illetve általában nem értik a tulajdon és a piaci csere összefüggéseit a szabadsággal.
Magyarországon ma azok képviselik a szabadság ügyét az etnicizáló legitimációjú rablógazdálkodással szemben, akik végső soron ugyanúgy -- tudatlanságból ("forradalmi tudásból"), divatból vagy személyes érdekből -- ellenségüknek tekintik a kapitalizmust, mindössze a legalizált lopást képzelik el másképp, ti. "civilizáltan". (Legalizált lopásnak nevezem a magángazdaságban megtermelt nyereség elvonását azon a közösségi szükségleten felül, amit piaci alapon nem lehetne hatékonyabban, legalább hasonló közhaszon mellett kielégíteni. Ehhez a szinthez állandó, strukturált adócsökkentéssel lehet -- folyamatosan közelítve -- eljutni, de ilyen trend harminc éve nem létezik Magyarországon.)
Nem véletlen, hogy a szabadságnak nincs kultúrája Magyarországon, annak azonban nem kéne szükségszerűnek lennie, hogy ne is törekedjünk rá legelőször kellő elméleti belátással. De mégis ez a helyzet (nem törekszünk), és ennek megfelelően a szabadság ügyének nem tesz jót, hogy a hazai baloldali értelmiség tudja a magáénak (habár ezt se nagyon hangoztatja). A szabadság így egy tényleg kicsiny kisebbség belügye marad a maga kevéssé reflektált formájában is, és a többség a szabadságra vonatkozó minden megszólalást a kisebbség politikai terrorjaként (műszóval: racionalista konstruktivizmusként) él meg. Ám mivel a kisebbség nem tudja, hogy a társadalmi méretű szabadsághoz a kapitalizmus propagálása elengedhetetlen, nem látszik, hogyan tudna kitörni a zárványból, nincs tudniillik, ami kézzelfoghatóan mutathatná a tömegeknek a szabadság eredményeit.
Amíg a kapitalizmus értékeiről nincsen konszenzus a rendszerváltásra törekvő közvéleményben, addig nem lehet komolyan venni a szabadság ügyét sem ebben az országban (nincsen hordozója és operatív közege) és semmi sem fog javulni a szabadság siralmas kulturális állapotában.
Az utolsó 100 komment: