Két cikket olvastam a hétvégén -- Bruck Gáborét és a Kozák-Magyar szerzőpárosét -- arról, hogy mit kellene tennie az ellenzéknek. Mintha 2013-ba léptem volna vissza. Annyi haszna biztosan volt, hogy hét évvel fiatalabbnak érezhettem magam egy rövid időre. Előrelépés talán annyiban van a szerzők korábbi munkáihoz képest (nevezzük őket a progresszív-liberális mainstream képviselőinek), hogy az egyik írás végre elismeri a kollaboráns pártok és/vagy pártvezetők létét (amit Mesterházy kapcsán már 2013-ban nagyjából pontosan lehetett tudni). Mindkettő osztozik azonban abban a hagyományos tévhitben, hogy a számottevő ellenzéki pártvezetők elég nagy része le akarja váltani a rezsimet. Nem, nem akarják, mert nem bíznak se magukban, se a többiekben -- helyet akarnak benne, ami inkább (be nem vallott, fű alatti, passzív) versenyre, mint együttműködésre ítéli őket. Ezért nincs is együttműködés. Mindkét cikk alapvetően naív, vágyvezérelt és szükségképpen "betelefonálós" szintű technikai javaslatokba fullad ("nőket a politikába!", "működjenek együtt!"), a lényeget ellenben -- hogy miért vagyunk itt és mit kell tenni, mielőtt bármiféle ellenzéki boltolásról szó eshetne -- nem vagy alig kapargatva. A Kozák-Magyarról majd írok hosszabban, kicsit felcicomázva a lényeget, hogy a címével ellentétben a javaslatai semmiféle stratégiai áttöréssel nem kecsegtetnek az ellenzéki cselekvésben.
