1000 leütés

Nyilván már önmagában vicces dolog egy diktatúrában igazságügy(!)-miniszternek lenni, ezért érzi kötelességének Trócsányi, hogy időről időre megnevettesse a nagyérdeműt. Tekintsünk most el a magyar tudományos élet reprezentánsainak alászállásától az élbolyon - Trócsányin, Palkovicson, Kásleren -- kívül is; tekintsünk el az MTA vezetésének szégyenletes megalkuvásaitól, a kormány társadalomtudományi intézeteinek (Veritas, Terror Háza, a XXI. Század Intézet, Századvég) csak politikailag értékelhető munkásságától, az oktatási rendszer szétdúlásába való belenyugvásuktól, az egész értelmiség- és szellemellenességtől. Nagyon úgy tűnik - bár szívesen veszem az ellenpéldákkal alátámasztott véleményeket -, hogy a "nemzeti" kormány a nemzeti nívó négy-öt szinttel való leszállításában véli megtalálni az önazonosságunk kulcsát. Nézzük csak azt a mondatot, ami a dolgok esszenciája Trócsányi Welt-beli interjújában: „Wir wollen nicht wie Westeuropa werden,“ azaz "mi nem akarunk olyan lenni, mint Nyugat-Európa".

Mintha olyanná válni olyan egyszerű feladat lenne. A hazai nacionalista közvélemény visszatérően elfelejti, hogy Európa szellemi, tudományos-újító, gazdasági, politikai-hatalmi stb. központja ezerötszáz éve Nyugat-Európa. Pont. Aki legalább átlagosan művelt, annak megközelítő fogalma lehet a Nyugat tágan értelmezett gazdagságáról, amihez képest a mai EU keleti végeinek tisztes, nekünk fontos sajátja bizony leginkább lokális jelentőségű csak. A Nyugatnak nem kellett gyarmatosítania ahhoz, hogy 600 és 1600 között az anyagi és szellemi műveltségnek olyan fokát érje el, amelyhez képest az európai Kelet már akkor elmaradottnak volt mondható, amely elmaradottság utána csak fokozódott. A Nyugat nem a magyar diplomácia által sugallt "operettállamok" és a '68-as hagyományban isteni rangra emelt ("als Folge der Werterevolution der 68er-Bewegung – das Individuum vergöttlicht") ember hanyatlásának helye, hanem szemben ezekkel a fentebb említett négy-öt emelettel leszállított nívót tükröző bődületes ostobaságokkal, az észak-atlanti, de hajlok rá, hogy a globális civilizáció máig megkérdőjelezhetetlen mintája.

Jól mutatja a valós helyzetet Magyarország tényleges kitettsége a Nyugatnak, ahonnan a mai exportképes működő tőkénk 90%-a érkezett, ahova a magyarok vágynak akár ha egyetemi tanulmányokról, akár ha turisztikai célpontokról, akár ha életmódról van szó, ahonnan a szellemi példáink és a kulturális mintáink származnak, és ami nem utolsó sorban eltartja Magyarországot a mai életszínvonalán. Trócsányi maga is Lyonban és nem Moszkvában vagy Ankarában volt egyetemi tanár, a közleményeit angolul és franciául írja, nem oroszul és törökül, az ügyvédi irodája többnyire nyugati bankokat véd a magyar lakáshitelesekkel szemben. Trócsányi könnyen mondja mindannyiunk nevében -- nyilvánvaló politikai céllal --, hogy nem akarunk olyan lenni, mint a Nyugat, ha elég, hogy a Nyugat ott van, ahova Orbánék Ráhelje iskolába jár, ahonnan a Tiborczék Istvánjának vásárlásait finanszírozzák, ahova a NER a pénzét hordja, és ahol az itt összerakott autókat kigondolják és megveszik.

Van azonban ezeknél az evidens dolgoknál egy sokkal fontosabb belátás, amit viszont Trócsányi sem okvetlenül ért (míg az előbbiekről csak hazudik). There is no cherry picking. Nincs olyan, hogy mi a kollektívumot meg a nemzeti identitást állítjuk középpontba (ami persze az igazság szerint, aminek Trócsányi a minisztere, megint csak hazugság, hiszen idehaza Orbán és a politikai bűnözés van a középpontban, a nemzeti sóder a kisemmizett magyar választóknak juttatott napi betevő), kárhoztatjuk az individualizmust és a szabadságot, és közben "nagy nemzetté" akarunk válni. Trócsányi és kormányának társadalomtudományos műveltségű tanácsadói tudhatnák, hogy "nagy nemzetté" válni azt jelenti, hogy hatékony, nagy értékteremtésre képes, más nemzetek által megbecsült társadalom vagyunk, amely nem lehetséges a szabadságok nagyrészt spontán koordinációja és az állam visszafogott, segítő, hatékony -- de ezeken nem túlterjeszkedő -- jelenléte nélkül. A kormány éppenséggel nem nagy nemzetet akar csinálni, mert ha így tenne, nem ócsárolná folyamatosan, hanem az értékén becsülné a nyugati civilizációt, ahonnan az újítások, a versenyképesség módszerei, a technológia, a jogrend hatékony felfogása stb. származik. A Nyugattal "az a baj", hogy sose szívta komolyabban azt a szert (az etnicizmusét), amit a magyarok, mert ha így tett volna -- és nem adott volna elsőbbséget eltérő, de világos hangsúlyokkal az individuumnak, a polgárosodásnak, a modernizációnak, a jognak és az alkotmányosságnak az autoriter központi érték- és érdekakarattal szemben --, akkor nemzetei könnyen eshettek volna maguk is egy diktátor és tolvaj bandájának fogságába, és ma nem BMW-gyárat építenének a civilizációjuk félperifériáján, hanem maguk is a paprikájukban és a kolbászukban látnák a nemzeti identitás megtestesülését, a minisztereik telehazudnák a sajtót, külügyminisztereik, ha hinni lehet a híreknek, még nagyobb diktatúrák hazai ügynökei lennének, és a legnagyobb diadal, aminek megélésére képesek lennének, az az Indo-Európai-Kurultáj Egyesített Világjátékokon elért aranyérmek.

Röviden, nincs és nem lehet nagy nemzet a Nyugattal és a tágan értelmezett, de Magyarországról fennen utált modelljével szemben. Amit Trócsányi többes szám első személyben állít a magyarokról, az nem több, mint kártékony politikai manipuláció. A miniszter -- úgy is mint valaha tudós -- feladata az lenne, hogy a kormányon belül egy valamennyire is értelmes álláspontot képviseljen az individualizmusnak, a szabadságnak és a modernizációnak a nemzeti identitással és a kultúránkkal való összehangolásával kapcsolatban, amelyre vonatkozóan - megnyugtatom - voltak már kísérletek a magyarországi múltban. Ennek jegyében (is) telt a főleg szász etnikum felvidéki városi élete, Erdély aranykora döntően a XVII. században (polgárosodás, vallások kiegyezése és vallási türelem, korlátozott fejedelmi hatalom!), Mária Terézia uralkodása (felvilágosult abszolutizmus, gazdasági reformok, kiegyezés a rendekkel), a reformkor és a dualizmus első két-három évtizede, ill. halovány nyomokban, inkább lappangóan a XX. század. A bezárkózás az etnicista hagyományba ellenben gyáva, improduktív, gyenge nemzetre vall. Nem mindenkitől várható el ebben az alapvetően tahó, bűnöző alkatú vagy szervilis emberekből álló kormányban, hogy tudja olvasni a magyar műveltség legfényesebb lapjait, de hát egyetemi professzorokat és akadémikusokat is utoljára a hetvenes években hajtottak igába és tereltek pártlogós vályúhoz ilyen egyértelműséggel. Gratulálok.

Isten nem nézi az emberek nemét, a bőrük színét stb. csak a Megváltóba vetett hitét, amellyel bűnbocsánatot nyerhetnek és elnyerhetik a helyüket a Mennyországban (Róm. 5,1). Az, hogy nincsenek fekete bőrű angyalábrázolások a keresztény művészet meghatározó századaiból tehát nem éppen a Mennyország szükségszerűen hű reprezentációjára utal, hanem a keresztény vallás akkori elterjedésének határoltságára és az így kialakult kulturális paradigmára. Ez a kulturális paradigma pedig tovább él a korunkban is, amikor a fehér bőrű hívők aránya folyamatosan hanyatlik a keresztény populáción belül. (Nem térek most ki arra, hogy mégis miért volt elterjedt a fekete bőrű ördögábrázolás már a középkorban is, illetve általában a fekete és a fehér színek milyen erkölcsi stb. konnotációt hordoztak.)

Ennek kapcsán felvetődik néhány fontos kérdés. Néhány, amit nem tárgyalok: így a művészet hatalmi aspektusai (a művészet - főleg a múltban - ugyanolyan hatalmi nyelv volt, mint ma a politika, amely a kánon vagy narratíva révén formálta az emberek gondolkodását), illetve a kereszténység különböző rétegeinek -- a Szentírás, a dogmatika, az egyház(ak), a (többnyire nacionalista érdekű) politikai kereszténység, a népi vallásosság, a római-zsidó-keresztény-felvilágosult civilizáció (kvázi a Nyugat), a keresztény artefaktumok és nem utolsó sorban a személyes hitek -- akár jelentősen eltérő szemantikai világa (eltérő "kereszténysége"). Ami itt érdekel, az az, hogy a nacionalizmus és a világi politikai érdekek hogyan nyomják rá a bélyegüket a kereszténységre. 

Magyarország természetesen az élen jár abban, ahogy az államelvű nemzetkép korrumpálja a szó tág értelmében vett keresztény rendet (értve ez alatt az előbb felsorolt komplex szemantikai környezetet, az európai bonyolultság gerincét) és redukálja azt ténylegesen egy adott nemzetkép (a nemzeti közösség konstruált reprezentációjának) politikai normáira. Ilyen politikai normák eddig is befolyásolták a kereszténység modus operandiját. Az államrezon, a felvilágosodás, a szekularizáció, a nacionalizmus, a tömegdemokrácia, a kapitalizmus, a relativizmus és a politikai korrektség kulturális hatásai stb. eddig is korlátozóan hatottak a kereszténység világi befolyására, mindenekelőtt kikezdve ennek univerzális értelmezési keretét, de a nacionalizmus az egyetlen, ami nem korlátozni, hanem átértelmezni akarja a kereszténységet a saját céljai szerint. A manapság sokat emlegetett kereszténydemokrácia ezért nem fejezi ki jól pl. az orbánizmus érdekét a kereszténységgel kapcsolatban. Itt valójában nemzeti kereszténységről van szó, amely épp a "nemzeti" volta miatt fér meg viszonylag jól a nacionalizmus pogány hitű, ezoterikus, ateista, törzsi, rasszista rétegeivel.

A nacionalizmus célja a kereszténységgel egy adott konstruált nemzetkép erősítése (szemben más nemzeti konstrukciókkal, amelyek kevésbé etnicisták, inkább politikaibbak, ezért befogadóbbak). Ennek ára a kereszténység átfogó - és ekként sok ellentmondást tartalmazó - szemantikai környezetének pusztítása; tulajdonképpen a globális szemantikum több évszázada tartó gyengülésének politikai érdekű abúzusa. Ehhez asszisztálnak a "nemzeti egyházak" is. Fekete angyalábrázolások azért nem lesznek ilyen feltételek között, mert a nacionalizmus ad absurdum meg akarja határozni a hívők és a nem hívők felfogását a Mennyországról is. Nem mintha az Úr oldalán ne volna legalább annyi fekete angyal ebben a pillanatban, mint fehér.

Lassan többet foglalkozunk a gyártó szektorban a jövővel, mint a jelennel. Ebben sok a hype és a kiforratlan gondolatok adásvétele, de elég világosan lehet látni, ahogy az üzleti érdekek hajtják az innovációt a mesterséges intelligencia, a dolgok internete és az alkalmazott digitalizáció egyéb formái felé. A változások iránya eléggé egy irányba mutat és a magam részéről nem látok semmit, ami fenyegetné vagy módosíthatná, a változás sebességét pedig mindössze a technológia rendelkezésre állása és a gazdaságosság korlátozza.

Valamennyire ismerem a helyzetet, mert a cégem a mai vállalatirányítási rendszereket (ERP-MES mainframe) és a digitalizáló frontline-t összekapcsoló menedzsment digitalizációban dolgozik, amelyek mindösszesen (összekapcsolódva) azt fogják eredményezni, hogy teljesen megváltozik a gyárak pozíciója nemcsak az értékláncokban, hanem az emberi ökoszisztémában is. A mi menedzsment platformunk - ami kvázi autonóm, emberi beavatkozást nem igénylő szervezeti intellektusként fog működni az erőforrás-felhasználás irányításában - egy-másfél év múlva alkalmas lesz arra, hogy tervezzen, ütemezzen, gyártást indítson, monitorozza a gyártási folyamatot, újraütemezzen, jelentsen és biztosítsa közben a folyamatos egységköltség-csökkentést. Ne csak támogassa az emberi döntéseket, hanem sokkal pontosabban döntsön odáig menően, hogy adott források mellett lehetővé teszi a közel veszteségmentes értékteremtést.

Az ERP várható redukciójával és az analóg pluginokkal kiegészített AI/IoT-működtette munkaterületekkel együtt az internetre kapcsolt gyár (csoki, autó, ruha) úgy fog kinézni, hogy a vevő (bárki, akár a kiskereskedelem kikapcsolásával) elindíthat egy tökéletesen személyre szabott termékre irányuló gyártási folyamatot, amely az indítás pillanatában (de legalábbis köztes módosítással) percre pontosan meg tudja mondani, mikor fogja kézhez kapni az árut (csoki, autó, ruha, értelemszerűen az aktuális gazdaságossági korlátok mellett). Még egyszer, nehéz nem látni ezt a végpontot. És nehéz nem látni, hogy a gyártáson kívül, ami még a komplex formájában is már most ebbe az irányba fejlődik, a szolgáltató és  legvégül a szellemi folyamatok nagy része is ezekkel a lehetőségekkel és egyszersmind kényszerekkel fog szembenézni.

Mármost, ahogy itt többször beszéltük, aki eltalálja a közelebbi és távolabbi jövőt, az tudja csak megnyerni. Ebben a folyamatban az lesz a győztes, aki a gondolkodást és az algoritmusokat irányítja és tulajdonolja majd. Kivált azokban az országokban, amelyek nem állnak a változások élén (legfeljebb néhány másikkal együtt), már összeszerelés sem okvetlenül fog jutni, ha nem képesek biztosítani a szükséges magasabban képzett (karbantartói. gépbeállítói, szoftvermérnöki) réteget, és a munkanélküli tömegek állami gondoskodás alá kerülnek. A folyamatos átalakulással képződő, alacsonyabb képzettségű embereket sújtó munkanélküliség és az FNA metszéspontjában a társadalmi pacifikációt szolgáló újabb - szórakoztató, rekreációs - (negyedik) szektor jöhet létre. Magyarország töretlenül halad ezen a pályán úgy, hogy a negyedik szektorban a NER máris építi a hadállásait. Az Orbán-rezsim megelőzi a korát, de a kor utol fogja érni. Mikorra a társadalmunk feleszmél (2025-30 között?), már nem lesz esélye a nemzetközi gazdaságot irányító algoritmusok irányításában osztozni, mert annyira leszakadt az oktatási és általában az értékteremtési rendszere; marad neki az állami apanázs, amelynek elköltésével is a NER-t gazdagítja majd..

Hazánk 1541 óta összesen alig több mint ötven éven át (1918-1944, 1945-47, 1990-tól máig) volt független. A teljes majdnem ötszáz év alatt kudarcok sorozata érte a magyar népet, amelyek a XX. századra - mikorra az ország a megcsonkított állapotában függetlenné vált - fokozatosan kiölték a nemzet tagjaiból az értelmes együttműködésre való képességet. Elvesztettük az autonóm polgári modernizáció lehetőségét, vele a problémákra való termékeny közösségi reakció és a nemzeti önismeret képességét. A függetlenségünket előbb és azóta Trianon -- és a sérelmi etnicizmus Auschwitzot is elhazudó -- fogságában éltük meg, a nemzet valós problémáira és a kiútra félvakon. A rendszerváltás aztán a kádárista illúziókkal súlyosbított, teljessé vált vakságban érte a társadalmat, amelynek a politikai elitje - most már világosan - felkészületlennek és felelőtlennek bizonyult a helyzet kezelésében. A közelébe se jutott az öröklött problémák értő rekonstruálásának és - amiatt - a megoldásukhoz vezető útnak.

Az utóbbi száz év függetlenségben töltött évtizedei visszatérően a rossz problémaismeret, a hazudozás és a manipuláció uralmát hozták el, legfeljebb ezek hangsúlyai és nézőpontjai változtak. 2010 óta a helyzet annál is tragikusabb, hogy a függetlenséget egyre inkább a Nyugattal szemben értelmezi a kormányzó többség, holott 1990 valódi korrekciója kínálkozott ekkor a nemzeti modernizáció útjának kikövezésében. De az Orbán-rendszer bűnösen elmulasztotta ezt a lehetőséget. Ahogy a berendezkedő Horthy-rezsimnek lehetősége lett volna nem a sérelmi nacionalizmust a nemzet homlokterébe állítani; ahogy 1945-től világosabban látó elittel - ugyan gyorsan fogyatkozó eséllyel - a Nyugat, a polgári demokráciák és a kapitalista fejlődés felé lehetett volna felzárkózni; ahogy 1990-ben azonnal le kellett volna zárni az öröklött ostoba vitákat a népi-urbánus stb. frontokon és ezzel párhuzamosan mindenki országát a fejlődés céljává tenni; úgy 2010 kiemelkedően fontos az elmulasztott lehetőségek sorában, mert éppen a fejlődés nemzeti érdekeltségét és egyúttal a nemzeti logikáját teszi hiteltelenné azzal, hogy hagytuk belecsúszni a szélsőjobbos nemzetrablók zsákjába.

A Nyugat elleni lázítással ma sokadszorra idézzük fel történelmünk kurucos, minden egyes alkalommal éppen a terméketlensége, a kompromisszumképtelensége, a csökönyössége, az ostobasága miatt megbukó szellemét, amely miközben egyszerre szól a modernizáció, az individualizáció, a polgári autonómiák, a verseny, az értelmesség, az érdemesség és a szolidaritás ellen, úgy rombolja az etnikum örvén - a nemzetet. Jó lenne végre szembenézni azzal, hogy az etnicizmusnak nincsen termékeny formája. Az etnicizmust csak korrumpálni lehet a túlélés érdekében, ahogy máris megkezdődött ez azzal, hogy valójában multicégek járszíján van az ország, politikai urai szétlopják a nacionalizmussal kábított országlakosok vagyonát, folyamatosan hitelekre szorul az állam és szubjektumai újra alkalmazkodó-kikerülő-összekacsintó üzemmódban igyekeznek semlegesíteni a rezsim diszfunkcionalitását. Az etnikumot (az ezer éve változatlan, homogén, őseredeti, nagyra termett, mindenki által becsapott, mégis folyamatosan győzelmet arató nemzet hazugságát) véres kardként hordják körbe ma is, de a véres kard mögül akkor is kilógna a lóláb, ha nem legalább ötödször élnénk meg öt különböző (a "toleráns", "művelt" kultúrnacionalista formájától a rasszista tömeggyilkosig terjedő) speciesében ugyanezt a butító aljasságot. A lóláb meghosszabbításában a sovány gebe a szellem önemésztő kártékonyságára utal; arra utal, hogy nincs és nem lesz, kérem, Magyarország a Nyugaton innen. Vagy ha lesz, hát nem olyan lesz. Az nem lesz ország, mert elüldözi az övéi egy részét: a népe túl nagy része elhagyja annak bizonyságául, hogy magyarnak lenni teher; az itthon maradók pedig minden tekintetben szegények és nyomorultak lesznek, ahogy már most belátni az utat. Saját vagyon, egészség, tudás, családok híján, cinikus urainak kitéve fog itt vergődni a nép maradéka, mert sorozatosan nem volt képes szembenézni a saját hibáival, legelőször azzal, hogy kiket tesz meg urainak. Az ország megmaradhat ugyan "etnikailag tisztának" (ami természetesen már önmagában értelmetlen szókapcsolat a Kárpát-medencében), csak éppen a népe, a jelene és a jövője híján. Ahogy az antiszemitizmus is működik zsidók nélkül, úgy a magyar etnicizmus is fog magyarok nélkül, hazaacsarkodó etnicista magyar zárványokkal Münchenben, Londonban, Stockholmban, ahova elmenekülünk a saját művünk elől, a bizalmunkat bevallatlanul (=ebben is hazudva) más kultúrák önfenntartó képességébe vetve.

1920-ban, 1945-ben, 1990-ben, 2010-ben ugyanaz az első lépés maradt el: az etnicizmus felváltása a modernizálódni képes nemzetre való igény bejelentésével, és ezzel párhuzamosan a nacionalizmus új értelmének megkeresése. Polgári készségek híján ugyanis a nacionalizmus revíziójával kell kezdenünk, ha be akarjuk bizonyítani, hogy képesek vagyunk a függetlenségre. Eddig nem sikerült. És már majdnem visszafordíthatatlanul felszámoltuk magunkat.

Az átlagmagyar fülnek kétszáz éve - mióta egyáltalán felvetődhet az alternatíva - sokkal borzasztóbban hangzanak a piaccal és a versennyel kapcsolatos szavak és történetek, mint az állam, az adó, az egyenlőség stb. kontextusa. Az utóbbitól várjuk az előbbitől való "védelmet" ahelyett, hogy mindenki magát "védené meg" (ha már ragaszkodunk ehhez a szóhoz) azzal, hogy megfelelő kompetenciák, hozzáállás és önmegvalósítás mellett a maga javára fordítja a piac játékszabályait. Nem beszélek most arról az arroganciáról (és persze a benne rejlő tévedésről), hogy az állam környezete védi a humánumot is a piactól, de egy megjegyzés erejéig még visszatérek rá a cikk végén.

Nos, vegyük Jeff Bezos-t és az Amazont. Az átlagamerikai fül valamivel kevésbé süket a piac érveire, mint a magyar, de azért -- és főleg a progresszivista véleményformálók nagyításában -- itt is felmerül, hogy az előbbiek a Sátán reinkarnációi, mert régebbi logika alapján működő cégeket és munkahelyeket tesznek tönkre és - ami egy másik vád - kizsigerelik a saját beosztottaikat. Jellemző, hogy az etatista fül Bezos sikerében a "tönkretételre" hegyeződik ki, holott régi struktúrák felforgatásához hatalmas innovatív és szervezőerőre van szükség, amely minden haladás alapja. (Innen az, hogy nem használom a progresszív jelzőt a progressziót ideológiai vircsafttá torzító újbalos álláspontra: ez a progressziót lényeges tekintetben inkább akadályozza, kizárólag hatalmi szempontból értelmezi és támogatja, elsősorban identitáspolitikai oldalon.)

Mármost mit tehet hozzá az állam egy ilyen paradigmaváltozáshoz -- jelen esetben ahhoz, ami a retailben (kiskereskedelemben) bekövetkezett Bezos és az Amazon színre lépésével? Elvileg -- belenyúlva a piacba -- kötelezhetné a munkáltatót minimumbér és ellátások, bizonyos munkakörülmények stb. biztosítására, amely neki magától nem lenne érdeke, és/vagy az állam segíthetné a versenyképtelen cégeikben munkahelyüket vesztett dolgozók átképzését, munkanélküli járadékainak kiterjesztését, vagy egyéb még emészthető agyrémeket. Az utóbbiakkal az állam azt is sugallja, hogy a dolgozónak (felnőtt embernek) nem feladata, nem várható el tőle stb. a saját életkörülményeinek és reális jövőképének gondozása és a tudásának a piaci elváráshoz való igazítása. Ellenben az állam jelenléte egyik említett körülmény esetén sem szolgálja ugyanezek érdekét, akiknek minden állami agresszió ellenére továbbra is a piacon kell eladniuk a munkaerejüket (tudásukat), mert az állam egyet nem tud: nem tudja megváltoztatni azt a piaci logikát, hogy az olcsóbban eladásra ajánlott nagyobb érték (termék, szolgáltatás, tudás) cseréjének a legnagyobb az esélye. Senki sem fog drágán rosszat venni, ha olcsón vehetne jobbat, ami párosítva azzal a ténnyel, hogy a piac nem iktatható ki a cseréből és a gazdaságból, egyértelművé teszi, hogy az államtól csak nagyon alacsony -- nem stratégiai -- szinten lehet bárkinek várnia a maga védelmét. Minden állam a piacról adók formájában elsajátított forrásokból él, csak ezt tudja így vagy úgy elosztani és egy részét a versenyképtelen állampolgárok támogatására fordítani, de ezen túl nincsenek eszközei. A verseny tényét nem tudja felülírni, és a dolgozó saját döntése marad, hogy - nyilván egyénenként más más szintről indulva - milyen szinten és módon kapcsolódik be ebbe a versenybe.

Bárki tehát, aki az államtól remél védelmet a saját életében, annak tipikusan (vannak kivételek) meg kell elégednie átmeneti és/vagy a nagyon alacsony életszínvonalra elegendő juttatásokkal. Mindenkinek, aki többre vágyik a piacra kell mennie. A tudósnak (hacsak nem alapkutatásban vagy az állam számára stratégiai területen dolgozik), az üzletembernek, a művésznek stb. egyformán. Az állami állás vagy apanázs az esetek túlnyomó részében minden értelemben szerény életet enged csak. Mindenki maga dönt a saját sorsáról, ha tetszik neki, ha nem -- és vállalja a következményeit. Nem kell mindenkinek gazdagságra törni, vannak más fontos szempontok is az életben, de ha több egymást követő ponton -- tulajdonképpen minden nap újra és újra -- így döntött, kérdéses, hogy mennyiben várhatja el hiányzó erőforrásai egy részének kipótlását a közösségtől. A szegénység kezelése távolról sem olyan egyszerű erkölcsi kérdés, mint ahogy a legtöbb "humanista" gondolja. Az átlépés a könyörülettől és az egyéni erkölcsi döntésektől az államilag kikényszerített szociális hozzájárulásokhoz messze nem magától értetődő, ahogy az állam újraelosztó joga se az a rendvédelmen, a jogbiztonságon, a gyermeknevelési támogatáson, az egyenlő színvonalú iskoláztatáson és az egészségügyi alapellátáson, azaz a bemeneti erőforrások nivellálásán túl. (Disclaimer: szegény és szegénység alatt mindig elsősorban az adott társadalomban releváns állapotot értem, másodsorban a világpiacon elért - de az adott társadalom és kultúra nehézkedési erejével gátolt - állapotot.)

A termékeny ellenzékiség ma ismert módon hiányzik a politikai rendszerből; tudjuk mivé lett a hivatalos ellenzék, és mennyire nem létezik - gondolatok, személyiségek és pénz híján - parlamenten kívüli alternatíva. A magyarok megkésettek a saját a helyzetük felismerésében (nem tüntettek az ellenzék székházainál 2013 és 2018 között, amikor kellett és még értelme lett volna, hogy először leváltsák az ellenzéki pártokat, és aztán újakat hozzanak létre), de ez sem igazán pontos: pontosabb, hogy megfelelő közösségi kompetenciák nélkül folyamatos értelmezési, erkölcsi és cselekvési problémát jelent magunknak a saját közösségi létünk. Mit akarjunk, amitől jó lesz? Mi a jó? Kik vagyunk? Alapvető kérdések, amelyekre nincs konszenzusos válasz.

Orbán "titkát" végső soron mindössze abban látom, hogy felismerte ezt a - történeti gyökerű - átfogó inkompetenciánkat, és felhasználja az autoritás lehetőségeit a más szervezőerőt magából kitermelni nem tudó népesség megszervezésére; és ez az autoritás - megint csak, más szervezőerő és képesség híján - az etnicista politika és a vezér. Ebben még idáig nincs nagy újdonság, ami akár csak egy posztra elég lenne, hacsak nem vonjuk le a megfelelő következtetést, hogy ti. a modern politikai közösségek szokványos jelszavai - szabadság, jog, igazságosság, átláthatóság stb. - és minden politika, amely ebből az értékrendből indul ki terméketlen talajra hullik. A közfelfogás (pontosabban a nem reflektált közérzület) szerint az ilyen politikának nincs átfogó, lényegi, meghatározó értéke, ezért megosztó, ezért rombolja a nemzetet, ezért ellenséges, ezért háttérbe szorítandó, a hívei kivetendők a nemzetből (!).

Ennek fényében érthető, hogy az autoriter nacionalizmust modern politikai értékekkel nem, csak autoriter nacionalizmussal lehet csak legyőzni. Tekintve, hogy a polgári individualizmus vékony, a kereszténység komolyabban nem létezik, a baloldal ethosza hiteltelen és terméketlen és az állam uralkodik a piac fölött, ez az egyetlen potens szervezőerő. Csak éppen ennek az alternatív nacionalizmusnak más értelmet kell adni, mint amit a hegemón etnicizmus tud.

A magyarok is vágyják a sikereket, miért ne vágynák. Csak nem ismerik az odavezető utat, és ettől szenvednek, meghasonlanak, összekülönböznek. Kétségkívül igaz, hogy az országnak értéke, de a jelenlegi formájában lassú gyilkosa is az a kollektivista érzület, amely modern országokban - a modern alkotmányok és az értékpluralizmus alapján fejlődő, a magyarok megkívánta otthonosságot nélkülöző Egyesült Államokban, Franciaországban stb. - ismeretlen tudás és érzés. Ez az ősi, irracionális, magát az identitásunkat jelentő érzés és a belőle képződő előítéletek az Orbán hatalmát tápláló egyelőre kimeríthetetlen forrás, amely a legnagyobb vízhozamú folyóvá dagad, mire meg kell mutatkoznia - amellyel szemben vannak ugyan alternatív tudások és érzületek, de ezek természetes (vagy legalább a természetesség igényével fellépő) befolyása nagyon csekély. Magyarországon az etnicizmus az egyetlen természetesnek tűnő politikai tudás, minden más mesterséges, idegen, ellenséges.

Amíg nem tudunk a domináns nacionalizmusnak (az etnicimusnak) nacionalista alternatívát állítani és ezzel alternatív egységet ajánlani a nemzet alatti térben megszerveződni képtelen értelemnek, érzelmeknek és akaratoknak, addig csak abban reménykedhetünk, hogy az orbánizmus egyszer majd kimerül; a sok kisebb-nagyobb csalódás aláássa az alapjait. De ha így is történne -- mikor, tíz év múlva, húsz év múlva? - az sem jelenti, hogy lesz más, adekvát szervezőelve a magyar politikának és a nemzetnek, mint a nacionalizmus. Ami Orbán ellenében nem nacionalista alapon jöhet, az inadekvát, szokásosan szenvedélyalapú lesz: csak az Orbán-ellenes indulat/csalódás táplálja majd, de nem fogja stabilizálni a politikai közösséget. Az etnicizmussal szemben a modernizációs nacionalizmusnak van egyedül esélye megragadni, megszervezni, megtartani és a kívánt nemzeti sikerélményben versenyképes - és mégis magyar - kompetenciákká alakítani a mai anómiánkat.

Disambiguation: nem Mesterházy Attila és Szanyi Tibor gondolkodásáról, hanem a társadalomelméletnek a tágabb nyilvánosságban megjelenő minőségéről lesz szó, mondjuk, hogy a legutóbbi olvasmányaimat citáljam, a Pető Pétertől TGM-n és a Mérce egyre abszurdabb szerkesztői performanszán át a Pierre Bourdieu-ig terjedő térben, egyikkel sem akarva megsérteni a másikakat. Ez utóbbiaknak persze közük van az előbbiekhez, mert azért annyira színvonaltalan a baloldali politika is, mert nincs színvonalas elmélete. Miért nincs?

A baloldali gondolkodás Marx után jelentős részben marxista volt -- de kulcspontokon sosem volt marxi. A jelzett szerzőink reprezentálják a baloldaliság reduktív trendjét - illetve amennyiben nem, pl. TGM egyes írásai, annyiban messze nem elég világosak a praxiselméletükben -, hogy ti. vagy nem forradalmiak, vagy a forradalmiságuk, mondjuk így, anarchista, vagy még ígyebbül, naiv. Marx világos volt azon a kulcsponton, hogy a kommunizmushoz a termelőerők fejlődése fog elvezetni és a forradalom adekvát társadalmi szükségleteket fog kifejezni. Egyfelől tehát ahogy Szabó Ervin, a kevés világosan látó magyar marxista egyike írja rögtön a Bevezetés Marx "Forradalom és ellenforradalom" című művéhez elején, Marx és Engels "[s]okkal reálisabban fogták föl az eseményeket, semhogy hihették volna, hogy forradalmi bizottságok, emigránsok összeesküvései komoly eredménnyel járhatnak, ha fáradozásaik nem hazájukbeli tömegszükségleteknek kifejezése", másfelől viszont nem is lehet végcélja egy valamirevaló baloldali mozgalomnak, hogy az egyébként kapitalista logika alapján folyó értékteremtés a kizsákmányolással szerzett értéktöbblet állami erőszakkal elsajátított hányadának újraosztásához kösse a baloldaliságot -- amivel a baloldal legfeljebb élősködő, fontosabb azonban, hogy a gyakorlata szociológiailag (amennyiben az állam mindig az uralkodó osztályok erőszakszervezete) inkoherens volna.

Röviden, a baloldalnak nincs praxiselmélete, mert az egyik fő áramlatának, a kommunista forradalmiságnak nincs forradalomelmélete, a másiknak, a szociális-revizionista (szocdem, progresszív, újbaloldali, egyenlőségelvű, "demokratikus", mindösszesen moderált, kommunista szemszögből kollaboráns, hazug) baloldaliságnak pedig nincs politikaelmélete. Nem csoda, hogy a baloldalnak nincs politikája sem. Csak a résistance, csak a résistance. Mármint piaci áron. A baloldali gondolkodás forradalmi szárnyának kétszáz év alatt csak destruktív, revizionista szárnyának csak defenzív gondolatai voltak, és egyformán nincs formaérzéke Marxhoz.

Nem tekintem feladatomnak -- alkalmazkodva a blog kereteihez és fő célomhoz, a minimálisan kielégítő kattintásszám elérése után a bounce rate minimalizálásához -- a jelzett szerzőket ezen túlmenően itt bírálni, a konklúzióm ez lenne, mint itt, az odavezető úttal meg fárasztanám az olvasót, akinek nem biztos, hogy fortéja a baloldali gondolkodók iránti empátia. Ennyit még. Mivel a baloldalnak régóta nincs politikaelmélete -- a legjobbjai, pl. Habermas, sem tudták megtenni a lépést a társadalomelméletből a politikaelmélet felé --, megreked az esztétizálásba vesző narratívájában, amelyben kétszáz év hordaléka lassan kihámozhatatlanná és felismerhetetlenné teszi az épelméjű, vitatható gondolatokat. Ha szabad itt egy javaslattal élnem, hagyni kéne már ezt a hordalékot, és végre elkezdeni gondolkodni.

Nézzük. Számoljunk a 330 ezer forint körüli KSH-átlagbérrel, és hagyjuk a kedvezményeket, mert azokat más úgyis kifizeti. (Kedvezmény nem került magyar ember zsebébe Orbán Viktor házi kasszájából, remélem, ebben még egyetértünk.) A bér bruttó bruttója (szuperbruttója), azaz a munkáltató terheivel megfejelt egésze durván 400 ezer forint lesz, míg a nettó (kifizetett) bér 220 ezer, az államé tehát 180 ezer. Vegyük azt az egyszerűség kedvéért, hogy az elkölthető havi 220 ezerből 200 ezer el is megy fogyasztásra, a különböző áfa-szorzókat (5, 18 és 27%), ezen kívül a vámokat, illetékeket, bírságokat stb. megint intuitíve becsülve az állampolgár további havi 30 ezer forinttal gazdagítja a közt. Az állam mindent összevetve tehát a modell kereső 210 ezer forintjával gazdálkodik a 400 ezer forintos havi összegből. Másképpen, 190 ezer forintot kap meg az adott dolgozó a 400 ezerből.

Még egyszer: aki 400 ezret kereshetne, csak 190 ezret kap kézhez. 400, 190.

Mármost a 210 ezer bekerül az államkasszába, és ahogy az olvasónak, úgy nekem sincs fogalmam arról, hogyan hasznosul. Azt tudjuk megközelítőleg (leszámítva a tartalékból az év során kiosztott összegeket és az éven belüli átcsoportosításokat), hogy a különböző állami funkciókra mennyit szánnak egy költségvetésben, de azt nem tudjuk, hogy 1. végül mennyi jut el azokhoz valóban, illetve 2. az alrendszerekben vagy költségvetési intézményekben ezek hogyan hasznosulnak. A magyar államháztartás híresen átláthatatlan, ahogy átláthatatlan a külső források (hitelek és EU-s források) kezelése is. Valójában nemcsak az előbb citált átlagos keresőnek, de a Számvevőszéknek vagy a Költségvetési Tanácsnak sincs fogalma a kifizetett állami pénz hasznosulásáról.

Természetesen a pénzek nagy részét nem lopják el, csak vélhetően alacsonyan hasznosítják, mert ahol maffiaállam van, ott az utolsó érdeke az állami vezetőknek a források és ráfordítások átláthatóságának biztosítása. Egyrészt tehát az állam és vezetői nem végzik a feladatukat, nem követik nyomon a közpénzeket, ezért lehet az alulfinanszírozott egészségügy a szükségesnél is rosszabb állapotban, illetve kerülnek az átfogó rendszerbe kényszerűen további magánforrások jellemzően részint orvosi korrupció, részint magánegészségügyi vásárlások formájában. Az oktatási rendszer lezüllesztése a napi veszteségen túlmenő újratermelődő veszteséget jelent hosszú távon is nem elég képzett emberfők és gyenge minőségű munkahelyek reprodukálódásában. Az önfenntartást aláássák, a vállalkozásokat letörik. Veszem emiatt magamnak a bátorságot, hogy az állami alrendszereket -- összevetve egy éppen a napokban napvilágot látott hatékonysági számítással és ideértve az állam által saját magára költött éktelen, indokolatlan összeg egy részét és az inflációt --  évi 3 ezer milliárdos veszteséggyárnak tartsam, miközben a társadalmat érő veszteségeket széljegyzetben hagyva nagyvonalúan kiszámíthatatlannak nyilvánítom, ezért nem is számítom fel. (Pedig...)

Ettől különbözik az ellopott, döntően külső finanszírozásból származó pénzek sorsa, ami leginkább a hatékonyan termelő beruházások elmaradása miatt fáj. Az ellopott pénzeknek csak a nagyságrendjét ismerjük, ami leginkább a miniszterelnök környezetének világhíresen gyors meggazdagodásán érhető tetten, de a lopás mértékét, pláne a pontos összeget egyelőre nem tudhatjuk (mármint a becslés felfele nyitott). Mégis jó okunk van feltételezni, hogy évi legalább 3-400 milliárdnyi összeg átfolyhat azért a NER "elitjén", további 100 milliárd a hierarchia alsóbb szintjein, amelynek - ismerve a tenderek és beruházások túlárazásait és, megfordítva, az állam bőkezűségét a magánkézből (vissza)vett vagyontárgyak megvásárlásában - nagyobb része veszteség, kisebb részének nagyobb fele fölösleges beruházás, és csak az egész összeg elhanyagolható része nevezhető potenciálisan produktív beruházásnak, bár ennek az üzemi hatékonyságát most ne firtassuk. Ez a durván 500 milliárdos (félbilliós) összeg nagyobb részt nyugat-európai adófizetők pénze, a mi veszteségünk a beruházásra jutó nyereségtermelés kiesése, amit szintén nehéz megbecsülni, de a humán tőke vissza nem térő erodálódását és az ennek nyomán keletkező hatványozott veszteséget is ideszámítva én bátran a tőke felére, 250 milliárdra teszem a keletkező éves veszteséget. Cáfolja meg, aki tudja az egyébként végig - szerintem -- alulbecsült károkozást! 

Mindent összevetve a modell állampolgárunk és társai által - a fenti számítás szerint - befizetett adóból 3-3,3 ezer milliárd forint tűnik el hasznosulatlanul (nyomtalanul, hiszen értéket nem hoz létre) az államon keresztül, ami az összesen beszedett (nagyvonalúan a társasági befizetésekkel korrigált) 18 ezer milliárdos adóbevétel 17%-a. Ezt arányosítva a modell állampolgár szuperbruttójával az látszik, hogy a NER kb. 68 35 ezer forintot (0,17 x 400.000 210.000) vesz ki havonta ellenérték nélkül az állampolgár zsebéből. A végkövetkeztetés tehát, hogy a rosszul, néhol bűnösen működő állam rendbetétele után a polgár a fenti 190 ezer forint helyett 258 225 ezer forintos nettó nettó (az összes adótól megtisztított) jövedelmet könyvelhetne el, más szóval ma éppen 68 35 ezer forinttal támogatja az alacsony hatékonyságú + maffiaállamot. Mivel cserébe nem kap semmit, de az erőszakszervezet kifizetteti vele ezt az összeget, az ennek az összegnek a megtermelésére fordított ideje: kényszermunka. A magyar polgár konzervatívan becsülve három és fél másfél-két napot minden hónapban rabszolgamunkával tölt, amivel az állam vezetőinek slendriánságához és gazdagodásához - jachtjaihoz, offshore számláihoz, Gucci-táskáihoz - járul hozzá. 

Ui. Ajánlom ezt a cikket a ma betiltott és elkobzott utolsó Századvég lapszám, a diktatúra mai áldozata mellé, tisztelgés gyanánt.

Ahhoz, hogy emberek stabil közösséget alkothassanak, kell olyan erkölcsi rendnek léteznie, amely a "jó élet" közösen elfogadott elképzelésén és gyakorlati értelmén alapul. Elismerem, ez -- amennyiben megegyezéssel számol az jó élet és az erkölcsi rend értelmét illetően -- meglehetősen modern felfogás, hiszen feltételezi mindenki személyes illetékességét nemcsak a saját életével, hanem a közösséggel kapcsolatban, de nem ismerem ennek komolyan vehető alternatíváját, tehát maradjunk ennél. Mármost én azt gondolom, hogy ez az értelem kifejezhető abban, hogy mindenki a saját felfogása alapján akar élni (illetve, ha nem így akar, azt is maga dönti el), és egyszersmind mindenki tudomásul veszi, hogy a többi ember szemében azzal arányban nő a személyes értéke, hogy alkalmazkodik-e valamiféle közös értékrendhez és/vagy hasznot hajt-e a közösség számára. Lehet valaki a maga szemében kirívóan értékes (pl. nagyon okos), de ha nincs ennek kifejezhető jele (pl. nem nyilatkozik elismerten nagyon okosan bonyolult kérdésekben, nem szerez Nobel-díjat stb.), akkor úgy tekinthetjük, hogy az esze megmaradt magánhasználatban (a közösségnek nincs alkalma elismerni) vagy maga nem ismeri pontosan az eszesség kritériumait (ne adja Isten, valójában buta, mint a tök). Valaki értékessége (egyszerű vagy bonyolult, pl. utólag megszerzett vagy nagyon speciális értékrenddel/funkcióban lemért) közösségi elismerés tárgya, vagy nincs.

Mármost az értékesség elismerésének egyetlen legelterjedtebb, globális intézményrendszere van, a piac. Az itt alkalmazott értékmérő a pénz. Eszerint valaki annál értékesebb (a közösség, ennek egy szelete vagy egy ember szemében), minél drágábban tudja eladni magát (az eszét, a munkáját, az ígéreteit stb.). Egy ember lehet nagyon értékes úgy is, hogy felkopik az álla (mert, mint feljebb láttuk, nem tudja elismertetni a maga értékét a közösséggel, nincs ehhez a közvetítéshez tehetsége vagy kedve), illetve lehet értékes úgy is, hogy nem (közvetlenül) a piaci ismeri el az értékét, hanem a közösségi értékmérés más fórumai (ún. nem piaci intézmények: az állam, az egyházak, az NGO-k, a család, barátok stb.). Ez utóbbi eset annyiban bonyolultabb a piaci elismerésnél, hogy költsége lesz vele az elismerő közegnek, miközben ugyanez a közeg a bevételeit mégis a saját máshol mért piaci hasznossága alapján szerzi - tehát ennek a költségnek a fedezetét valaki másnak elő kell állítania és lemondani az alternatív felhasználásának lehetőségéről. Amit kénytelenek vagyunk így belátni tehát, hogy végső soron, akár több áttételen keresztül minden haszon és költség a piacon realizálódik; közkeletűen: semmi sincs ingyen (se a barátság, se az ima, se az "ingyenes" jogsegély, se a kormányzás, mindössze abban van különbség, hogy ezeknek a költsége milyen határhelyzetben jelentkezik).

Mi következik ebből? Egy: a jól elrendezett társadalom, melynek igényével kezdtük, piaci alapú erőforrásallokációban működik. Valakinek ki kell fizetni mindent, ami - hozzunk ide még egy fogalmat - idő. (A pénz mellett a jól elrendezett társadalmak másik erőforrása az idő. Az, hogy én mire fordítom az időmet, meghatározza, hogy milyen haszon/költség kalkulációval élek. Az elvesztegetett idő első ránézésre mindig elvesztegetett pénz, más kérdés, hogy az ember határt szab az egészsége, a közössége stb. érdekében az idő pénzre váltásának, sőt rengeteg olyan órát tölt el, amelyben nemhogy nem keres, de csak költ.) A jól elrendezett társadalom célja, hogy minél több embernek biztosítsa azt a lehetőséget, hogy az értékességét elismerje a társadalom -- azaz piachoz jusson, ha akar. (Ha nem akar, azaz a saját döntésével elzárkózik az értékessége elismertetésétől, akkor végső soron parazitává válik, aminek a költségét valaki vagy állja, vagy nem.) Mivel a javakat a személyes értékek ellentételezéseként kapott (itt) közvetítő eszközzel, azaz pénzből lehet megvásárolni, minél értékesebb valaki a közössége szemében -- illetve minél nagyobb közösség ismeri el kirívóan --, annál jobban él anyagi, de általában szellemi és erkölcsi tekintetben is. (Az utóbbi oka a közösségtől szerzett folyamatos elismerés és az erkölcsi rend közötti összefüggés.)

A kapitalista demokrácia mint az így jellemzett jól elrendezett társadalom berendezkedési formája a lehető legnagyobb összhaszon létrehozására képes, ezért a lehető legnagyobb fenntarthatóságot biztosítja a közvetlenül nem piaci értékek megmaradásának. Azt a mítoszt, hogy a szegényebb vagy archaikusabb társadalmak "emberibbek", mint a "végtelenül anyagias" kapitalista demokrácia jellemzően azok táplálják, akik ebből az üzenetből akarnak megélni (idáig rendben is van), ám ha véletlenül hatalomra jutnak, az elsők között kezdik el kifosztani a közösségtől állami erőszakkal behajtott forrásokat és az államot optimalizált forrásallokátorként (amelyre a hosszú távú beruházások, pl. oktatás, egészségügy stabilitása érdekében van szükség) való felfogását pillanatok alatt leváltják a közpénzek legalizált magánosításának ágensére. Amint látjuk.

Egy jól elrendezett társadalom tagjai tehát annyiban tekintik legitimnek ezt a tágabb közösséget, amennyiben nem akadályozza, esetleg hozzásegíti őket az értékeik piacra viteléhez és biztonságos kifejtéséhez. Egy ilyen társadalom pontosan látja az államnak ezt a funkcióját és minden egyéb funkciót igazolandónak tarja, és ha igazolt is, fenntartja vele szemben a folyamatos átláthatóság és ellenőrzés igényét. Ezzel éppen azt állítom, hogy vannak az alapberendezkedésén túl igazolható funkciói a modern államnak (szimbolikus, jogszolgáltatási, rendvédelmi, nemzetvédelmi és külpolitikai, jóléti stb.), de minden esetben az igazolás kényszerének kell öveznie minden állami és közösségi funkciót annak érdekében, hogy ne jelentkezzenek felesleges költségek a társadalom együttélésében, amit a tagoknak ki kell fizetniük. (Márpedig a nem igazolható költségek - korrupció, alacsony hatékonyság, infláció - erőszakos kifizettetése a társadalom tagjaival az ehhez szükséges időre rabszolgaságot, kényszermunkát hoz létre.) Ilyen igazolási alap lehet jellemzően az állampolgárság, a humánum, az igazságosság vagy a szerzett jogok, amelyekről egy jól elrendezett társadalomban osztott normatív felfogás él. Ezért a nézőpontom nem libertárius vagy piacelvű, hanem hatékonysági nézőpont, amelyen túl mindent indokolni kell -- de adott esetben lehet is. Ugyanezzel szemben -- végignézve ötezer év államfejlődését a világban, de különösen az utóbbi háromszáz évet -- csak mítoszokat, tolvajtempót és közérdeknek álcázott magánérdekeket látok, valódi érveket nem.

A kapitalista demokrácia hatékonysági szemlélete azt is jelenti, hogy értékké válik benne a szülői gondoskodás, a nevelés, az oktatás, az átláthatóság, a becsület, az igazságosság, a jogszerűség, a hagyományok, a piaci értelmüket is meghaladóan a kulturális javak stb., amelyeknek -- vagy legalább a helyettesítési értéküknek -- pontos áruk és költségük van, aminek tudomásul nem vételével a társadalmak átláthatósága és hatékonysága jelentősen csökken. Más intézmények ennél is bonyolultabbak. Például a  családok és az anyaság érzelmi aspektusainak helyettesítő értékük sincs, de elég jól lehet tudni, hogy milyen költséget jelent a társadalomnak a zilált családokból érkező érzelmileg sérült, alkoholista, igénytelen emberek hada, tehát megfelelő szemlélettel az anyaság és más nehezen piacosítható értékteremtő tevékenységek is jóval komolyabb elismerésben részesülhetnek, mint a mostani ideologikus közegben. A hatékonysági szemlélet tehát elsősorban a közösségi értékteremtést erősíti és a pazarlást (pl. az államot, a ködös vagy semmilyen módon meg nem indokolt elvonást, a magánérdekek közösséginek álcázását) korlátozza --  a hangsúly nem mindenáron a rövidtávú, azonnali cserearányon és pénzzel kifejezhető piaci értékmérésen van. A hatékonysági szemlélet első, ám nem kizáró megközelítése a közösségi gazdálkodásnak, de szemléletként fundamentálisnak kellene lennie.

Ez a demokrácia tehát azért kapitalista, mert elismeri az értékteremtés alapintézményeként és adekvát mércéjének a piacot, és azért demokrácia, mert az állampolgárság alapján konfigurált jogokkal és elismerésekkel felülírja a forrásallokáció piaci logikáját (pl. közoktatásba és családokba fektet, általánosan elérhető magas színvonalú egészségügyet tart fenn, nyugdíjat fizet, támogatja a közösségi közlekedést, miközben gondoskodik az államszervezet és alrendszereinek hatékonyságáról stb.). De mindig tudja, mi mennyibe kerül, ideértve, hogy mit miért nem lehet kifejezni pénzben. A piaci hatékonyság a közösségi jogokkal kiegészítve a legigazságosabb (ti. méltányos) elrendezését adja a társadalomnak, amit fentebb az "erkölcsi rend" kifejezéssel jellemeztem. Ezzel szemben, ami ma van -- erkölcsi, igazolási, hatékonysági tekintetben -- az maga a teljes igénytelenség.